Egy újabb hétfői nappal örvendeztetett meg az ég. Őszintén, ezen a ponton abban reménykedtem, hogy egyszer majd nem ébredek fel, mikor ez következne. De szerencsére már nem kellett teljesen egyedül végigküzdenem magam rajta.

Az osztályom egy érdekes közösség volt. Inkább egy rakás ember egy kupacban, mint közösség az igazat megvallva. Mondanám, hogy nagyon nagy volt a klikkesedés, ami valahol igaz, de nagyon sokan teljesen kimaradtak mindenféle társaságból. Én magam is ezek közé az emberek közé tartoztam, a felső közép kezdete óta. Mikor elsős lettem az Aoba Johsai-ben, akkor már feladtam, hogy valaha is lesznek barátaim. Pontosan tudtam, hogy kell úgy elzárkózni, hogy ne keltsek feltűnést. Az is rátett egy lapáttal az egyedüllétemre, hogy egy olyan lány is az osztályomban volt, akikkel évekkel ezelőtt barátok voltunk. Ezek a személyek valahogy mind megutáltak. Kezdtem azt gondolni, hogy talán végig apának volt igaza és túl furcsa vagyok ehhez a világhoz.

Viszont azon a bizonyos hétfőn egy karamell színű tincsekkel rendelkező osztálytársam úgy döntött, hogy beszélgetést kezdeményez velem. Szegény nagyon zavarban volt, ráadásul határozottan nem a legjobb hangulatomban talált rám. Konkrétan az életkedvem a nulla alatt volt abban a szent pillanatban, még a napindító idegesítés sem volt meg Oikawa részéről. Az őszintén szólva sokkal inkább feldobta a hangulatom, minthogy tényleg az agyamra menjen vele. Ami egyrészről zavart, másrészről pedig termelte szépen a szerotonint, aminek akkoriban nagyon híján voltam.

- Jó reggelt - köszönt egy óvatos mosollyal az arcán Yahaba. Éppen az ablakon bámultam kifelé, azon gondolkodva, hogy milyen érzés lenne kiesni. Szeretném leszögezni, hogy nem voltak különösebben szuicid hajlamaim, biztos vagyok benne, hogy egyszer az élete folyamán mindenki belegondolt hasonlóba. Legalábbis nagyon remélem.

Lassan fordítottam felé a fejem, hogy közben minél jobban fel tudjam venni az álarcom. Mikor belenéztem barna szemeibe, már mosoly ült az arcomon, és sokkal inkább úgy néztem ki, mint akinek most volt élete hétvégéje, mint úgy, aki éppen az öngyilkosságon gondolkodott. Elméleti szinten, nyilván.

- Jó reggelt - viszonoztam a köszöntést igyekezve elég hangosnak lenni ahhoz, hogy ne tűnjek félénknek, de ne túl hangosnak ahhoz, hogy mások is meghallják. A második egyértelmű, hogy figyelmet kelt, de valamilyen érthetetlen okból kifolyólag az első is.

- Hogy vagy? Holnap is bejössz az edzésünkre? - próbált csevegni. Tényleg rendes volt a részéről ez a lépés, viszont ettől függetlenül nem tudtam őszintén értékelni.

- Az a terv - bólintottam egy aprót. Ezen a ponton nem tudtam eldönteni, hogy szeretne is valamit, vagy tényleg csak azért jött oda, hogy beszéljen velem, miután látta, hogy egyedül ülök, és csendben bámulok ki az ablakon.

- Szuper - lelkesült be egy kicsit. Láttam rajta, hogy kicsit feloldódott, aminek egyrészről örültem, másrészről viszont az érzés egyáltalán nem volt kölcsönös. Nekem ahhoz, hogy annyira feloldódjak Oikawa mellett, mint akkor ő mellettem, kellett vagy két hét. De abban a két hétben valószínűleg többet beszéltem a fiúval, mint apámmal egész életemben. Legalábbis, ha értelmes beszélgetésekről van szó, akkor mindenképpen. - Érted már nagyjából a játék lényegét? - érdeklődött. Biccentettem, majd tovább néztem rá, várva a következő kérdést. Mintha valamiféle felelés lett volna a beszélgetésünk. - Egyébként hogy találkoztatok Oikawa-senpai-jal? - szólalt meg szinte azonnal, mire lefagytam. Nem, én nem akarom még egy embernek elmondani, hogy unalmamban, a saját magam szórakoztatására zongorázok. Ráadásul ebben a pillanatban esett le, hogy Oikawa gyakorlatilag a senpai-om. Kicsit sokkoló volt, de már akkor biztos voltam benne, hogy soha nem fogom így hívni. Őszintén, szerintem sokkal, de sokkal éretlenebb volt nálam. Ebben közrejátszhatott az, hogy Oikawa nagyon gyerekes, illetve az is, hogy én idő előtt felnőttem.

- Semmi különleges, csak egyszer összefutottunk - szedtem össze végül a gondolataimat, előállva a lehető legáltalánosabb válasszal. Nem ez volt a cél, de ez jutott.

- Én meg nem rajongtam körbe, szóval úgy döntött, majd akkor ő körberajong engem - tettem hozzá gondolatban, mert nem volt az a pénz, hogy ezt hangosan kimondjam. Szimplán illetlennek és tapintatlannak tűnt. Pedig valójában csak egy egyszerű tény volt.

- Értem - reagált, mikor realizálta, hogy nem áll szándékomban ennél jobban kifejteni. - Tudod, én úgy gondolom, hogy mindentől függetlenül Oikawa-senpai fantasztikus - kezdett bele. - Nem tudom, te hogy vélekedsz róla, de én nem szeretem, mikor valaki nem adja meg neki a kellő tiszteletet. Ezzel nem arra célzok, hogy te ezt csinálnád - tette fel a kezét azonnal védekezően. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, mert fogalmam sem volt, hová akar kilyukadni. - Csak nem tudom, miket hallottál a többiektől. De ő... - akadt el. Ekkor esett le, hogy ő se nagyon tudta, hogy hová is akar kilyukadni tulajdonképpen.

- Oikawa-san egy jó ember - vettem át a szót. - Ebben biztos vagyok. Nem szeretném fejtegetni, hogy miért gondolom ezt, de ne aggódj, én látom, amiről beszélsz. Bonyolult személyiség, az biztos, de valahol mélyen belül egy jó ember van - magyaráztam, miközben halványan elmosolyodtam. Az a mosoly őszinte volt.

- Örülök - mondta végül, mikor rájött, tényleg nem áll szándékomban ennél jobban belemenni. - Nincs kedved mellettem ülni ezen az órán? - kérdezte kíváncsian. Pár másodpercig csak néztem rá, elemeztem, mégis mennyire lehet őszinte a kérdése olyan szempontból, hogy tényleg szeretne-e mellettem ülni. Viszont ő csak ártatlanul mosolygott, szóval végül bólintottam. 

Első szünetben Yahabával együtt hagytam el a termet, éppen magyarázott valamit arról, hogy mennyire utálja a tanárt. Nekem soha nem volt különösebben ellenszenves, szóval nem értettem egyet, de csak csendben hallgattam a felsorakoztatott érveit. Kicsit azt éreztem, hogy túlságosan előítéletes a nővel szemben, de nem akartam megvádolni ezzel, szóval csak magamban gondolkodtam rajta.

- Kimoto-chan! Haba-chan! - köszöntött minket mosolyogva Oikawa. Osztálytársam viszonozta a gesztust, csak az ő mosolya még őszinte is volt. Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy Oikawát teljesen őszintén mosolyogni még nem láttam azelőtt, még velem se. Egy kicsit mindig volt benne színészkedés, hogy a legutolsó darabját is elrejtse a problémáinak. Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy mi mindent rejtegethet. 

Minden boldogságom összekapartam, amit az elmúlt két hétben hozott az életembe, és mutattam egy olyan valódi mosolyt, amilyet csak tudtam. A fiúnak gyermeki fény csillant barna szemeiben, majd aranyosan behunyta azokat, kissé oldalra döntve a fejét. A mosolya viszont semmit nem változott. 

- Hogy telik eddig a napod, Oikawa-senpai? - kérdezte Yahaba, mire a fiú visszatért eredeti arckifejezéséhez, és ránézett.

- Remekül, Haba-chan, köszönöm kérdésed. Nektek? - nézett felváltva ránk. A szőke fiú is felém fordult, így már ketten várták azt, hogy megszólaljak. Ezt annyira nem kezeltem jól, szóval igyekeztem  összeszedni a gondolataimat, hogy gyorsan kinyögjek valami értelmeset. Idióta társasági élet. Francnak se kellett. 

- Egészen jól - mondtam végül nagy nehezen, és ezután sikerült valahogy elérnem, hogy ne kelljen többet beszélnem. Az edzéseket elemezték, meg arra is kitértek, hogy hamarosan kezdődik tavaszi bajnokság. Oikawának hála a jó égnek volt annyi esze, hogy csak akkor kérdezte meg, hogy szeretném-e megnézni az első meccsüket, mikor épp kettesben voltunk.

Egy ideig csak néztem rá a kérdés után, majd felsóhajtottam, és próbáltam kitalálni, hogy mit mondjak. Mert mindennél jobban el akartam menni, tudtam, hogy ő is azt akarja, hogy ott legyek, de nem gondoltam, hogy apám elengedne. Nem akartam nemet mondani, mert hinni akartam benne, hogy van még esélyem megoldani valahogy, de nem mondhattam igent, hiszen egyáltalán nem volt biztos.

- Nem tudom - jelentettem ki végül csendesen lefelé fordított tekintettel, majd belenéztem Oikawa őzikeszemeibe, amelyekből nem tudtam kiolvasni semmit. Csak a szokásos, túl jó az álarca. - Szeretnék - tettem hozzá óvatosan. Ő pár másodpercig fürkészett a tekintetével, majd bólintott, és megvillantotta hamis mosolyát. Rá akartam szólni, hogy előttem nem kell megjátszania magát, sőt, szeretném, ha előttem nem játszaná meg magát, de nem ment. 

- Akkor majd elválik - mondta vidáman. - De ne aggódj, ha rajtam múlik, megoldom valahogy - fűzte hozzá szinte daloló hangon, amin nem tudtam nem mosolyogni. A következő pillanatban pedig átkarolta a vállam, amitől összerázkódtam, majd befordított minket a fallal szembe, mintha a parafatáblát néznénk.

- Mit csinálunk? - kérdeztem egy sóhajjal kísérve. Oikawa gyerekes viselkedése, ki tudja hányadik fejezet.

- Láttam Iwa-chant - mondta, szerinte megválaszolva a kérdést. Csak a szememet forgattam, és megpróbáltam kibújni a karja alól, de ez nem volt olyan egyszerű.

- És? 

- Nem akarok vele beszélni, haragszom rá - közölte, lebiggyesztve az alsó ajkát.

- Miért? - érdeklődtem, félig-meddig őszintén. Gyanítottam, hogy valami idióta oka lesz, de ettől függetlenül valamiért kíváncsi voltam, pontosan mi lehetett az.

- Tegnap az édesanyja milk bread-et csinált, és nem hozott belőle nekem. Fel tudod ezt fogni? - kérdezte tényleges felháborodással. Elképedve bámultam rá, ahogy durcásan nézett maga elé. Ez egy külön szint.

- Oi, Shittykawa - hallottam meg Iwaizumi érces hangját, aki nyilvánvalóan felismerte legjobb barátját, attól függetlenül, hogy háttal állt neki.

- Az kicsoda? Soha nem hallottam még ezt a nevet - kérdezte a fiú. A tenyerembe temettem az arcom. A keze még mindig ott pihent a vállamon, ami igazságtalanul kellemes érzés volt. Észre sem vettem, hogy idővel teljesen felengedtem az érintésétől.

- Na, ne szórakozz velem - morogta Iwaizumi, miközben szembefordította magával legjobb barátját, akinek karja így lecsúszott a vállamról. Próbáltam nem csalódott lenni, vagy legalábbis nem kimutatni a csalódottságom. Egyszerre szerettem és gyűlöltem, ahogy oldódok fel a fiú mellett.

- Nem beszélek veled - közölte Oikawa dühösen. - Kimoto-channel - fogta meg a kezem, mire elkerekedett a szemem, a szívem pedig hatalmasat dobbant - távozunk - fejezte be a mondatát. Elkezdett maga után húzni, én pedig nem ellenkeztem, éppen le voltam sokkolva a lejátszódott jelenet miatt. Ugyan az ujjainkat nem kulcsolta össze, de azt hiszem, arra a szívem nem is állt volna készen, így is szánt szándéka volt elhagyni a mellkasomat. 

Azt hiszem ez volt az a pont, ahol realizáltam, hogy elképzelhető, hogy érzek valamit a fiú iránt, amit annyira nem támogattam. Őszintén fogalmam sem volt, mi van köztünk, vagy mit akart tőlem, miért nem hagyott még ott, annyi kérdésem volt. De egyiket sem mertem feltenni, féltem, hogy valamivel elüldözöm, még azok után is, hogy konkrétan lerázni nem tudtam magamtól. Visszatekintve abszurd, de nem tudtam vele mit kezdeni, egyszerűen képtelen voltam teljesen megbízni benne meg úgy alapvetően a szándékaiban. Legalábbis nagyon sokáig ez volt. Mégis, elkezdtem élvezni az idegesítő és gyerekes fiú társaságát, az illetlen kérdéseit, a humorát, azt, hogy mennyire törődően tudott viselkedni mindezek ellenére is. Odáig voltam a tényért, hogy ennyire makacs és kitartó, ha nem lett volna az, engem se rángatott volna ki soha ebből a gödörből.

Néztem a kicsivel előttem sétáló fiút, ahogy végigrángatott a folyosón, miközben úgy tettem, mintha nem lenne más választási lehetőségem, mint követni őt. Külsőre annyira tökéletes volt, ennek köszönhette azt a rengeteg rajongóját. Hittem benne, hinni akartam benne, hogy én láttam már egy olyan oldalát, ami miatt elmondhattam magamról, hogy közelebb állok a fiúhoz, mint ők. Hogy tudok valamit az igazi Oikawáról, aki nem csak egy tökéletes mosoly, meg egy népszerű sportoló. Nos, azért eléggé távol álltam még a teljes igazságtól, lassacskán akarta nekem megmutatni az igazi énjét, ami azt hiszem, hogy többé-kevésbé sikerült is. Talán jobb is így, a saját problémáimmal küzdve nem biztos, hogy akkor és ott készen álltam volna arra a káoszra, ami Oikawa Tooru.