- Ne már... - sápítozott Totsuka.
Igen, az ő nevét már üvöltötték elégszer a fülem hallatára, hogy megjegyezzem.

- Pedig de... Úgyhogy így történt a nagy eset, hogy két éve ForverAlone parkolóállásban vagyok - bizonygattam, miközben azon törpöltem miként kéne felmásznom az előttem magasodó kötélre.

- És azóta nem volt egy jelentkező sem? - faggatott tovább áhítatos tekintettel.

- Hát... az éppen volt - markoltam rá az általam leginkább gyűlölt tornaszerre -, csak épp nem váltotta be egyik sem az igényeimet.

Mintha csak a Karma szerelt volna rám lehallgató készüléket - amint felugrattam, s megkíséreltem a bokámat a kötél köré kulcsolni, már zuhantam is vissza a szivaccsal tömött szőnyeg felé.
A rajzfilmekben nem látni ilyen művészi  befuccsoló kísérleteket... Azt hiszem most jönne az a kép mikor kínos ábrázattal fél másodpercig integetek a lebegve?!

Totsuka ijedten kapott utánam... de nem elég gyorsan. Hangos puffanással landoltam a kipárnázott padlón.

- Andra, jól vagy? - nyúlt egyből a hónom alá segítőkészen. 
YES! ... Ennél megalázóbb már úgy se lehetne.
Ja, igen. Totsuka a megismerkedésünket követően önfelhatalmazással bejelentette, hogy Andrának fog szólítani. Hát nem elragadó?!

 - Persze. Relax, Totska-san! - fújtam bosszankodva. - Még senki nem halt bele a fenékre esésbe.

- Beszélsz szamárságokat megint - nevetett miközben felsegített. 

Annak ellenére hogy extra mód extrovertált volt; bírtam a srácot. Bár a vele való megismerkedésem is egy érdekes momentum volt az életembe...

Mint azt az első héten megtudtam Kusanagi-tól - nem volt szerencsém találkozni minden újdonsült osztálytársammal. Egyikük, szokásához híven a városi kórház betegeinek táborát erősítette. Ő volt Tatara Totsuka. 

Csak a következő a hét pénteken volt alkalmam összeakadni vele. Pontosítok: összecsaokodni vele...

Egy szünet alkalmával szekrényemhez mentem hogy kivegyem a biosz könyvem, s a feleslegessé vált föcit pedig visszategyem. Épp a vaskos tanszerek cseréjét ejtettem meg, mikor valaki a semmiből mellém osont, majd megbökte a vállam. Mivel a fülhallgatóm szokásomhoz híven a fülembe volt gyömöszölve - a szívbajt hozta rám.
Hurrikánt leköröző sebességgel perdültem meg. A hirtelen arcomba vigyorgó sráctól automatikusan is beindultak a védekezési reflexeim - rácsaptam a szekrényajtót, majd a rendszertani atlasszal is kellőképp megsuhintottam egyszer.
Csórikám hullámozva csorgott végig az agresszív fogadtatástól szekrények mentén. Nem telt bele sok idő és az orrát szorongatva patakzó vércsík jelent meg az állán.

Valósággal égett a pofám a történtek miatt. Zsebkendőt elővarázsolva törölgettem az elállni kicsit sem akaró vörös folyamot, miközben nem győztem elnézést kérni tőle. 

Totsuka akkor döntötte el, hogy ő már pedig a barátom lesz - ha akarom ha nem. Csak pislogtam rá, hisz kis híján szilánkosra törtem az orrát. Ő azonban nem tágított... mindössze annyit mondott: "Nyugalom, nyugalom... Majd csak lesz valahogy! Különben is, a legjobb barátságok nem egy békés sakk parti mellett születnek."

Onnantól kezdve a szünetek hatvan százalékát velem töltötte. Nem igazán tudtam mire vélni a ragaszkodását; pláne hogy a másfél méteres személyestér betartása is meghaladta a képességeit. De újból és újból a padomnak támaszkodva kötött ki az órák után. 

Megvolt ennek a maga előnye és szépsége. De negatív hozadéka is volt dögivel...

Kusanagi jelenlétét hamar megszoktam, s az a tény is csak szimpatikusabbá tette, hogy Totsuka a baráti körébe tartozott. Ám a Vörös időről-időre való felbukkanása egy cseppet sem hozott örömlázba. Sőt... ha ő is feltűnt a színen, a nyakamat behúzva sunnyogtam a többiek háta mögött megbújva. Ez persze sosem volt hosszú ideig fenntartható állapot, de pillanatnyi megoldásként remekül funkcionált. 
Sajnálom... Nem tudom elviselni, ahogy azok az aranysárga szemek pusztán a pillantásukkal eltörik a csigolyáimat...   
- Jól van, gyerekek! Mára ennyi elég lesz a csoportbontásos gyakorlatokból - tapsolt Miyazaki Sensei, hogy magára vonja a csarnokban nyüzsgő diákok figyelmét.

ELÉG??? Még sok is! ... Jó hogy a szekrényugrásig nem jutottam el! Lett ott volna pofára esés... azt hiszem!

- Pakoljátok el a felszerelést! Az óra hátralévő részét röplabdázással fogjátok tölteni.

A diákok háromnegyede lelkes üdvrivalgásba tört ki. A fennmaradó huszonnégy egész kilenctized százalék csak azért hallgatott, mert már a csapatok kialakításán munkálkodott.
És hogy ki volt az a nulla egész egy tized..? Ki más ha nem én?!
Riadt tekintettel kaptam a fejem azokra a srácokra, akik a háló állványát szerelték fel. Kusanagi is köztük volt...

- Andra is velünk lesz! - lelkendezett Totsuka.

- ÉN? - surrantam a fiú mögé. - Érdekes módját választjátok az öngyilkosságnak...

- Ugyan, ugyan... majd Kusanagi odafigyel rád - vigyorgott rám eltökélten.
Úgy tűnik tényleg nem ismerik a mondást: ... Szarból lehet várat építeni... DE a fos az folyik!

- Ez az ötlet abszurditásán egy hangyányit sem változtat... - böködtem a számat elgondolkodva.

- Majd én leszek a te élő pajzsod, Szerelmem - karolt át hirtelen Kusanagi a derekamat hátulról.

Közeledése annyira váratlanul ért, hogy majdnem elhasaltam a parkettán. Kezei ilyen szempontból jó szolgálatot tették. De a veszély elhárultával sajnos nem engedett el.

- Kusanagi... Ha nem veszed le rólam a macsod most azonnal, akkor ketté csaplak, mint rókafingot az őszi szél - trilláztam a fülébe, ugyanis közben egészen az arcomig hajolt. Úgy bő húsz centivel magasabb volt tőlem így elég nevetséges képet festhettünk ebben, az általam egyáltalán nem pártolt helyzetben.

- Nicsak, megmentem a pofára esésétől, és még ő akar erőszakot alkalmazni ellenem - nevetett fel, majd egy laza csókot nyomva a nyakamra elsprintelt az ellenkező irányba.

- Oh, te kis... - lendültem volna utána. Ám egy újabb kéz tapintása maradásra bírt.
Ha ez így megy tovább még panaszt kell tennem szexuális zaklatásért...

- Társulhatok hozzátok én is? - A kérdés tulajdonosa megegyezett a kézével. Kétkedő pillantással méregetten a srácot, mikor végre sikerült úgy fordulnom, hogy lássam is őt. A vér is jégkristályokat vert az ereimbe...

Yatogami Kuroh állt közvetlenül velem szemben - a maga kifejezéstelen, nőket megszégyenítően szép arcával.
Nem sokszor volt alkalmam még vele beszélgetésbe elegyedni... Konkrétan soha! De mentségemre legyen mondva, hogy a biztosítékot kiverő introvertáltságom figyelmen kívül hagyhatatlan tényező volt ezügyben. 

- Kuroh-chan! Persze - csapta össze a tenyereit Totsuka lelkesítően. - De hogy hogy a mi csapatunkba akarsz beállni?

A hosszú feketehajú fiú világoskék szemei egy pillanatra elkerekedtek, de már korrigálta is az „anomáliát”.

- A szemközti csapatában van egy olyan személy, aki az esküdt ellenségem - fordította el a fejét tüntetőlegesen.
Oh.. micsoda forró helyzet! Lesz itt még buli a tyúkudvarban.

- Yukari-ra gondolsz? - bukkant fel Kusanagi újból. Persze a biztos távolságot megtartotta tőlem.

- Igen...

- Ki az a Yukari? - kérdeztem a srácokon végig nézve.

- Ott az a lila hajú csávó - intett hüvelykujjával az alanyra Kusanagi. - Mióta ismerem kettejüket, még egyszer se láttam őket békés megmaradni egymás mellett Kuroh-val.

- Megvan rá a magam jó oka... - zárta le a témát ingerülten Kuroh.

- Nekem nyolc - rántotta meg a vállát Kusanagi. - Na, akkor álljatok fel szépen a pályára. Totsuka, te leszel Szandra mögött.

- Jövök én is! - verődött mellénk Shiro. Ahogy mindig, most is teljes fogsort villantó vigyor ült az ábrázatán. A kezdetektől fogva csodáltam ezért a srácot; de ezt nem éreztem szükségét közölni vele.

- Ne hagyj egyedül Shiro! SHIIIROOO! - ugrott rögvest a nyakába a felemás szemű csajszi.
Hogy is hívják? ... Ja, igen! Neko.

- Pöpec, akkor ki is van a csapatlétszám - konstatálta Kusanagi magabiztosan.

Közvetített jókedve azonban nem tartott sokáig. Legalábbis nálam nem...
Mikoto rosszindulatú kárörömtől csöpögő hangja törte derékba a pillanatnyi bizakodásomat:

- Ne legyél olyan nagyra magatokkal... Úgy elverünk benneteket, hogy a lelketeket se lesz erőtök kilehelni.

- Mikoto... ne ijesztgesd már őket! - nevetett fel Totsuka látva Neko és Shiro arcát. Hogy őszinte legyek az enyém is hasonló lehetett.

- Csak őszinte vagyok... - morogta vissza ördögi vigyorral az arcán, majd hátat is fordított nekünk.

- Máris lelkesebben állok a dologhoz - ironizáltam félre döntött fejjel. Kuroh keze békésen feküdt a vállamra.

- Ne aggódj, én itt leszek. - Tekintete olyan magabiztos volt, hogy egy pillanatra még én is elhittem hogy túl élhetem ezt az órát.

- Rendben, srácok! - kurjantotta el magát a tanár tenyereit összecsapva. - Ahogy nézem már meg is van az első mérkőzés két csapata. Álljatok a helyetekre!

Ahogy azt mindannyian jobbnak láttuk - én leforgó sarokba kerültem. Mellettem jobbra Kuroh állt, míg az ellenkező sarokba Izu-kun. A szőke szívtipró mögött Shiro foglalta el a nyitósarkot, hátul középen Neko, mögöttem pedig Totsuka mosolyogott.

A háló túloldalán velem szemközt - legnagyobb frászomra - Mikoto állt pozícióba. A többieket már szemügyre sem tudtam venni, mert annyira lekötött a Vörös perzselő tekintete. Akaratom ellenére is nyeltem egy nagyot.

- Sípszóra kezdhetitek - jött az újabb utasítás. - Figyelem! És... - A síp dobhártyát szaggatóan sikkantott fel.

Shiro hibátlan reakció idővel lendült a magasba, s nyitotta meg a mérkőzést. A labda Kuroh felkarján csattant, majd átívelt a háló mögött.

- Most, Alex! - kiáltott Kuroh mielőtt még földet ért volna.
Hangjára reflexszerűen húzódtam hátra. Szerencsére teljes szinkronban mozogtunk, így Totsuka már el is húzódott oldalra az újabb pozíciójába a helyemről.

Egy valamivel azonban nem szémoltam...
Kuroh adását Mikoto erőteljes csapása fogadta. Ez pedig azzal járt hogy a labda már úton is volt vissza a mi térfelünkre. Akárhogy lestem hozzám esett a legközelebb az érintése.

Ördög és pokol! Hogy szülnél sünt, Mikoto! De hatos ikreket!!!

Néma morgásomnak még csak a végére sem jutottam mikor a levegőbe szökkentem és felfogtam a passzt. A mozdulat viszont elég esetlenkére sikeredett. Hála a jó égnek azonban Izumo-nak sikerült úgy fordulnia, hogy továbbítani tudja Kuroh felé. A szűkszavú copfos pedig irdatlan erővel ütötte le az első pontunkat.

- Szép! - tapsolt a büszkén Miyazaki Sensei. - Csak így tovább.

Gyors a helyünkre álltunk, s már nyitott is az ellenfél. Csak ekkor vettem észre, hogy Reisi-sama is a háló mögötti csapatot erősíti. Ezúttal ő  indította a játékot.

A passzolgattás jóval tovább elhúzódott, mint az imént. A pillanatnyi figyelmetlenségükből tanulva villámgyorsaságra kapcsoltak, s esélyt se adva az újabb pontszerzésre hárították minden próbálkozásunkat.
Már kezdtem unni a lihegéssel vegyült, bakkecske mutatványokat mikor újból Mikoto-hoz került a labda. Olyan erővel küldte meg a térfelünk felé, hogy a csattanás hangjától is kirázott a hideg.
Kuroh előttem azonban túl későn mozdult. Izumo pedig kilométerekre volt a labdától...
Elkerülhetetlen tragédiaként tudatosult bennem, hogy pillanatokon belül közelebbi kapcsolatba fogok kerülni azzal az istenverte labdával.

- Andra, vigyázz! - rikkantotta Totsuka. De már késő volt...
A fehér műbőr égető súrlódással vágódott a halántékomnak; tudni illik még épp annyi időm volt a szerencsétlenség előtt, hogy a fejemet elfordítsam.

Hát nem kellett volna...
Az ütés hatására megtántorodva kaptam a kezem a lüktető folthoz.

- Azt hiszem el fogok ájulni... - suttogtam bizonytalanul.

Épp hogy kimondtam, testem már önállósította is magát. Térdeim megbicsakolva rogytak előre, én pedig a saját súlyom alatt omlottam össze egy lerombolt kártyavár módjára.

 Totsuka még épp idejében kapott utánam, hogy karjait a tarkóm alá téve megmentsen a padlón való koppanástól. De törékeny mivoltától neki sem tellett többre.

- Szandra, jól vagy? - tette fel a legidétlenebb kérdést Kusanagi mellém szökkenve.

- Nem egészen... - A terem plafonja kezdett hullámzó táncot lejteni, amihez társult a fölém csoportosuló fejek keringője is. - De az sem segít rajtam, hogy itt ropjátok a köröket felettem...

- Ajaj, ebből tényleg orvosi szoba lesz - sziszegett Totsuka.
Kusanagi a tarkóját vakarva hajolt közelebb hozzám.

- Ugye tudsz róla, hogy összeegyeztethetetlen vagy az élettel? - kérdezte a nevetésének legyűrésével küzdve.

- Mintha említették volna már egy párszor... - motyogtam a mutató ujjamat szédelegve a magasba emelve, majd azzal a lendülettel filmszakadás lépett fel a fejembe...