Egy bájos dallam és békét nyújtó dalocska lepte el gondolataim minden kis zugát. Álmomban valaki énekelt, ami annyira szép volt, hogy nem akartam felkelni. Gyorsan előkaptam egy darab papírt a nem messze lévő asztalról, és írni kezdtem.

Hajtsd, lefejed, csillagok alatt

És békés álmokat, szőj magadnak

Ami megvéd a valóságtól,

És a rontástól.

Gonoszok nincsenek

Csak a képzeleted és te.

Hagyd, hogy elringasd magad

A csillagok alatt.

Bea rontott be az ajtón. Gyorsan eldugtam a papírt a párnám alá, mielőtt megláthatta volna.

- Jó reggelt napfény! Gyerünk, menj zuhanyozni! – parancsolt rám. Engedelmeskedtem. Bementem a másik szobába, Bea feltőzte a hajam és beálltam a zuhany alá. Mikor végeztem tiszta ruhák vártak a szennyes tartóra rakva. Egy fekete színű nadrág, egy kék blúz, tiszta fehérnemű és fehér sportcipő. Megengedtem Bea-nak, hogy megint a hajamhoz nyúljon, amit ezúttal gyengéden fésülgetett.

- Milyen Josh? – kérdezte, miközben többször végig simított a tincseimen valami finom illatú hajápolóval.

- Hm?

- Tetszik neked?

- Mi? Ne... - elhalt a hangom. Nem hiszem, hogy ez a válasz igaz. Az ajkamba haraptam. – Muszáj erről beszélnünk?

- Nem, de én kíváncsi vagyok. Szóval?

- Nem szeretnék válaszolni.

- Oké, bocs, hogy szóba hoztam. De ő az öcsém szóval tudnom kell – Nem tudom miért, de nem akartam válaszolni a kérdésre. Josh helyes, meg kedves, vicces, a szőke haja egyszerűen látszik rajta, hogy természetes. Mosolya, barna szeme. Most, hogy bele gondolok... talán tetszik.

Josh el akart vinni egy helyre, ami szerinte tetszene nekem. Bíztam benne és engedtem, hogy bekösse a szemem. Felkínálta a karját én elfogattam és így vezetett el valamerre.

- Tudod, senkinek sem engedném, hogy bekösse a szemem.

- Hát persze én pótolhatatlan vagyok. - elengedtem egy halvány mosolyt.

- Ott vagyunk?

- Mindjárt. Légy türelemmel.

Gondolkodtam. Hova akar engem vinni? Milyen hely az, ami nekem tetszene? Megpróbáltam elképzelni a falut, miközben keresztülmentünk, kitudja mennyi ház előtt és hány ember bámul meg minket. Miközben próbáltam elképzelni, hogy a falu melyik részén megyünk, nem az a kép tárult elém, mint, ami a valóság. Se madarak csiripelését nem hallottam, csak a járó-kelőket, akiknek a sóder csúszik a talpuk alatta, felrúgva a homokos talajt a ruhájukra. Segélykérő kiáltások, amiket nem bírok figyelmen kívül hagyni.

Egy posztapokaliptikus falu.

Kis idő után érzem, hogy kikötözi a kendőt. Ezek szerint megérkeztünk.

Éles fény töltötte be a helyiséget. Minden világos színű fában pompázott, kivéve a nagy fekete színpadot. Élesfény vetült a szemeim elé, ami megbolondította tisztánlátásomat.

Egy fiatal nő állt a zongoránál. Leült és nyomkodni kezdte a billentyűket. Édes dalt játszott, a kezei szinte automatikusan mozogtak. Majd egy vörös hajú kislány lépett be az ajtón. Hosszú haja lapockájáig ért. Oda ment a nőhöz, a kislány egy puszit nyomott a nő arcára, majd a kislány is leült mellé.

Újra éles fény, és a zongoránál már senki sem ült.

Ugyan olyan helyen volt a kislány meg a nő, mint én meg Josh.

Josh a karomat szorította egyre csak a nevemet hajtogatva:

- Isabelle! Isabelle!

- Igen? – pislogtam hevesen rá.

- Jól vagy? Teljességgel ledermedtél. – nem adtam választ, csak visszafordultam a teremhez és elkezdtem a zongora felé menni.

- Én már jártam itt! – felléptem a színpadra, végig húztam a kezemet a billentyűkön és megnyomtam egy hangot.

- Tényleg? – felrohant hozzám, kettesével véve a kis lépcsőfokokat. Eltolta a kezemet és sebesen végig járatta mind két kezét a billentyűkön. Ugyan az a dallam, amit hallottam.

- Ez mi? Olyan ismerős.

- Ez Claude Debussy-től a Clair De Lune. Ismered? – még mindig ezt a dallamot játszotta.

- Emlékszem... én emlékszem. Itt voltam azt hiszem az... anyukámmal.

- Emlékszel?

Bólintok.

- És még mire emlékszel? – kezdett Josh kissé felvillanyozódni.

- Nem sokra, csak annyira, hogy itt voltam és anyu, meg ugyan ezt a dalt zongorázta. – Josh-nak megálltak a kezei a zongorán.

Egymás szemébe néztünk. Barna szeme hipnotizált. Szétnyílt az ajkam. Mintha tátva maradt volna a szám. Egyre közelebb és közelebb volt az arcunk egymáséhoz. Már csak pár arasznyira van az ajkunk. Az orrunk hegye össze is ért. Ekkor elkapja a fejét. Összeszorítom a szám. De hülye vagy! Mit akarna tőlem? Felállt, kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.

- Mennünk kéne! – bólintok. Elengedi a kezem, és minden melegség eltűnik közöttünk.

Még mindig szótlanul sétáltunk vissza a gyengélkedőre. Ez nagyon idegesítő. Biztos, ami a teremben történtek miatt. Valamit biztos elrontottam. De biztos? Biztos. Akkor mit gondolok, miért nem szól hozzám?

Beborult az ég, szaporábbra vettük a lépteinket, de nem voltunk elég gyorsak, hogy visszaérjünk. Eleredt az eső mi meg behúzódtunk egy sikátorba. Kezeimet az egyik falnak támaszkodtam és nevetésbe törtem ki. Megfordultam hátamat a falnak vetettem. Észre se vettem, hogy Josh mögöttem áll. De már olyan közel, mint amikor a teremben, a zongora előtt ültünk. De most nem kapta el a fejét. A következő pillanatban a szája az enyémhez ért. Egész testemmel hozzá tapadtam, a falhoz nyomott, beletúrt csurom víz hajamba. Olyan hevesen csókolt, hogy már nem bírtunk magunkkal. Felkapott, a lábaimat csípője köré fontam. Beletúrtam szőke vizes hajába. Annyira nem érdekelt semmi sem. Az, se ha tüdőgyulladást vagy náthát kapok. Körbefogtam a karommal a nyakát, másik kezemet az arcán hagytam. Keze elvándorolt a vállamra, derekamra majd a csípőmre. Éreztem, hogy a keze a bőrömet érinti, megborzongtam és eltoltam a kezét.

- Sajnálom ez... ez nem megy. – lihegtem. Kibontakoztam az öleléséből és faképnél hagytam.