Tényleg készen állok rá? – tettem fel magamban folyamatosan ezt a kérdést a ma estére utalva. Hogy ma este Josh-sal leszek, felizgat, de egyszerre meg is rémít. Hogy miért? Arról fogalmam sincs.

Mikor Josh elment, vártam néhány percet, majd én is kimentem. Óvatosan kilestem, hogy nincs sehol senki, és a bátyámat pillantottam meg. Ő is meglátott odajött hozzám, majd visszatolt az ajtó mögé, magával együtt.

Lassan klausztrofóbiám lenni.

Elpirultam arra a gondolatra, hogy az előbb Josh ott állt, ahol most Chris, és, hogy utána mi történt.

Felnéztem Chris-re, aki csodálattal és szeretettel nézett le rám, és szemembe kúsztak a könnyek. Megfogta a vállam, és magához húzott. Beszívtam dezodora illatát, és tudtam, hogy otthon vagyok. Otthon vagyok Chris karjaiban.

- Nagyon hiányoztál prücsök. - összeszorítottam a szemem, hogy a kitörőben lévő könnyeim ne tudjanak kicsordulni. Eltolt végül magától, hogy a szemembe nézhessen.

- Hogy kerülsz ide? - kérdezte suttogva, mintha attól félne, hogy valaki meghallja. Elmeséltem neki a Könyörület zónában történteket, az Ellenállókba való belépésemet, és a bajba jutott barátaink kiszabadítási hadműveletét.

- Ezt ki találta ki? - először nem mertem elmondani neki, de végül kinyögtem:

- Én. – néztem óvatosan fel rá pilláim közül, mire nem azt a reakciót kaptam, mint amire számítottam; elmosolyodott.

- Mindig is tudtam, hogy találékony vagy. – visszamosolyogtam rá teljes szívemből. Egy darabig még bent maradtunk, beszélgettünk, mikor emberi nyögéseket, tiltakozásokat hallottam. A hang túlságosan ismerős volt, és összerándult a gyomrom. Hirtelen felindulásból felrántottam az ajtót, és pont láttam, ahogy két Végrehajtó elhurcol egy félholt testet. Lábai a földet súrolták, fejéből szivárgott a vér. Azt hittem felsikítok. Megindultam volna Josh után, ha Chris nem állít meg.

- Rájöttek. – suttogta üveges, kikerekedett szemekkel meredve egy pontra. Elkapott a düh és az elszántság és nem bírtam magamat fékezni. Kirántottam a karom Chris szorításából, és a bizonyos ajtó felé vettem az irányt. A bátyám egész végig követett. Egy Végrehajtó meg akart állítani, mondván: Ide nem jöhet be kisasszony, de Chris mögé állt, és kitekerte az őr nyakát. A reccsenés bántotta a fülemet, térde koppant a földön, míg el nem terült Chris lábai előtt.

Átléptem a halott őrt, és kikerültem Chris-t. Lecsörtettem a lépcsőn, és amint leértem keresgélni kezdtem. Minden cellába bepillantottam, míg nem egy ismerős, koszos arcot észrevettem.

- Dana? – többre nem emlékszem. Minden elsötétült.

A fejem sajgott, fájt a térdem, az oldalam, és borzalmas nagy erőfeszítésbe került, hogy kinyissam a szemem. Lassan kitisztult a látásom. Egy ketrec padlóján fekszem. Derengős zöld minden. Oldalra nézek és megpillantom Aaron fátyolos tekintetét. Odakúszom a minket elválasztó rácsok elé, és belefúrom a tekintetem Aaron-ébe.

- Isabelle. – szólított meg rekedtes hangján. – Te vérzel. – valami meleg folyadék folyt végig az arcomon, mire automatikusan odakapok. Mikor visszahúzom az kezem, meglátom, hogy az ujjaimról vörös vér folyik le. Az én vérem.

- Mindegy. – legyintettem. Biztos fejen ütöttek. Ezért ájulhattam el. Így visszaemlékezve nem rémlik, hogy bárki is lett volna a hátam mögött. Vajon elkapták Chris-t? És Josh-t is? Istenem...

Kiút után kezdtem keresni, úgy hogy kinéztem a rácsok között, mire lépteket hallottam meg a lépcső felől. Valaki lefelé tart. Bekucorogtam a ketrec egyik sarkába. Zseblámpa fénycsík jelent meg a padlón, és egyre növekedett, ahogy előrébb jött a sorok között. Bevilágít hozzám a fény, ezért nem tudom megmondani, ki jött meglátogatni minket. Fém csattan fémen, majd egy csörömpölés, és kinyílt a ketrec ajtaja. A látogatóm megragadta a karom, hogy kihúzzon, mire én próbáltam szabadulni szorításából.

- Iz, én vagyok az, David. – megálltam a rúgkapálásban, és most már látom David-et. Állán borostás volt, és most idősebbnek nézett ki. Most nagyon hasonlított Josh-ra, leszámítva a hajukat. Míg Josh-nak kócos szőke haja, Davidnek rövid barna haja volt.

Megpillantom Sutton-t egy Revolverrel a kezében, majd Bea-t, aki Dana-t támogatja.

- Menjünk! – utasított mindenkit Sutton, és megindult a lépcsőn maga előtt tartva a fegyverét. David felkarolta Aaron-t, és mi is utánuk indultunk.

- Várj! – próbáltam megállítani David-et, de nem sikerült. – Josh-t elvitték. – David rám nézett, mire én észrevettem, hogy nagyon szerencsétlenül tartja Aaron-t, ezért én is vállamra dobtam másik karját, és folytattuk utunkat felfelé. Már az épületen kívül jártunk, mikor megint megszólaltam.

- David! – szólítottam meg újra. – Meg kell keresnünk Josh-t!

- Isabelle... - mintha fájt volna neki, hogy kimondja a nevem. – Josh... - miért nem nyögi ki?

- Mi van vele? – kis híján ráordítottam az idegességtől.

- Meghalt. – mintha a lábaim gumivá lettek volna, lerogytam, magammal dőlve Aaron és David. Egy Ellenálló levette Aaron testét David-ről, és elvitte. David elém térdelt, és a hátamra rakta a kezét.

- Ezért nem akartam most elmondani. – éreztem a szívem dobogását az egész testemben. A gyomromat egy vasmarok szorította. Azt hittem megfulladok. Könnyeim utat találtak maguknak, de mielőtt kifolyt volna egy könnycsepp is David a vállára dobott és elindult velem a mentőhelikopter felé.

A Végrehajtók fegyvereiből csak úgy repültek a golyók, de a mieink se hagyták magukat. Fedeztek minket, ameddig mindenki biztonságban el nem jutott a helikopterig. Végül mi is odaértünk. Valaki felhúzott engem a gépre, utánam David is felkapaszkodott.

Mindenki biztonságban volt, kivéve Josh-t, akit örökre elveszítettem.

Dana-t és Aaron-t rögtön ellátták a Főhadiszálláson, amint odaértünk. Engem is kezelésbe akartak venni, de én nem engedtem.

Egyedül, a Marks család háza felé vitt az utam. Óvatosan benyitottam, mintha attól tartanék, hogy valaki megtámad. Beléptem a nappaliba, ahol megrohantak az emlékek.

Eszembe jutott, az mikor Josh a kanapén aludt, mert nem akart befeküdni hozzám, nehogy kényelmetlen legyen nekem, mikor a konyhába csókolóztunk, mikor a tükör előtt néztem magunkat, hogy mennyire összeillünk. Mikor felvitt az első szimulációm után azon a lépcsőn, és attól féltem, hogy beszakad alattunk. Mikor erős karjai között voltam. Mikor boldog voltam, mert ott volt velem.

Testem remegni kezdett az elfojtott sírás miatt, és mikor már ne bírtam tovább magamban tartani, a földre rogytam és keserves zokogásba kezdtem. Ilyet még nem éreztem. Mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. Ebben a sírásban, megmaradt lényem minden bánata benne volt.