A Központ káprázatos volt. Szörnyen káprázatos. Valami folyamatosan motoszkált bennem azt kiabálva, hogy ez nem jó ötlet. De bármennyire próbáltam elhallgattatni, nem sikerült.

- Izgulsz? – kérdezte halkan mellőlem Josh, egy bájos nézés keretében. Nem válaszoltam, attól tartok a válasz meglátszik rajtam. Josh maga felé fordította a fejem, mélyen a szemembe nézett:

- Nem lesz semmi gond! – mondta, és a szavai úgy értek akár a villámcsapás.

- Ne ígérj olyat, ami nem biztos. – felsóhajtottam. – Bocsi.

- Semmi baj. – vállára hajtottam a fejem, és ő meg csókot nyomott a fejem búbjára. – Szeretlek.

- Én is szeretlek. – összekulcsoltuk a kezünket, és csendben hallgattuk egymás szívverését.

Rájöttem, hogy sose akarok kiszállni a kocsiból, és így maradni. Josh-sal. Békésen. De sajnos a kocsi nem mozgott többet.

- Hát – kezdte David egy nagy sóhaj közepette. – Megjöttünk. – A visszapillantó tükrön láttam, ahogy aggódva engem néz. A szívem szakad meg arra gondolva, hogy talán többet nem láthatom. Se a Marks családot. De most a barátainkról van szó, és nem szabad, bárminek is engedni, hogy elgyengítsenek. Meg. Kell. Őket. Mentenünk! - mantráztam magamban.

Feltettem magamnak a kérdést: Felkészültél? A szívem mélyén nem készültem fel, akármennyire is látszik kívülről. Talán semennyire se, de bátornak kell lennem, és szembe kell néznem ezzel is, a cél érdekében.

- Igen. – mondtam ki hangosan a válaszomat, a ki nem mondott kérdésemre. Tudom, hogy hazudtam magamnak, de azt hiszem eddig ez a leghatékonyabb meggyőzés arról, hogy menni fog. Hogy mennie kell!

Bea szállt ki először a fekete autóból, utána én és végül Josh.

Legalább fél tucat őr várt ránk, a félkör közepén egy fekete öltönyös férfi. Őszülő haja, és körszakálla volt, kezeit hátrakulcsolta. Végig figyelt, mintha lyukat égetett volna a fejembe. Szeme egyszer sem kalandozott el, míg oda nem értünk közvetlen elé. Eszembe jutottak azok a dolgok, amiket Josh mondott a viselkedésről. Kihúztam magam, a fejemet felemeltem.

- Hope Augistina. – szólt halkan, kissé rekedten a férfi. – Miért jöttél vissza, kedvesem?

- Lekéstem a járatot. – próbáltam egy úgy beszélni, mint Hope, de nem tudom, hogy mennyire sikerült.

- Miért? – ellenségesen méregette az oldalamon álló Josh-t, bennem meg hirtelen feltámadt a védelmező ösztön.

- Az én hibámból. – vágtam rá. A férfi visszakapta a tekintetét rám, majd közelebb lépett Josh-hoz. Jobban mondva az arca előtt állt.

- Ők meg kik? – kérdezte, még mindig Josh-t méregetve.

- Új testőreim. – a férfi elhúzódott, majd gyengéden hozzám fordult.

- De, szívecském – simította meg az arcom. Mi a szar? – Cox és Campbelle az őreid.

- Most már nem. – mondtam határozottan, talán egy kicsit ingerültebben is. A férfi nagyokat pislogott, majd enyhén megrázta a fejét. Oldalra lépett, és kitárta az egyik karját.

- Bárhogyis, üdv újra itthon. – biccentettem neki, és elindultam a szörnyű fehérségbe.