18. JOSH


   - Én leszek az Inkvizítor lánya! – csapott az asztalra Isabelle másnap reggel a konyhában kisebb családi körben ülve, ami alatt Bea-t, Davidet, Isabelle-t és magamat értem. A szüleim a főhadiszálláson vannak, de nem tudom minek. Nagyon korán elmentek, még az este folyamán.

- Iz, ezt még át kell beszélnünk... - csóvált lehajtott fejjel Bea.

- De ezen nincs már mit megbeszélnünk. – testsúlyát ráeresztette az asztalra. Én este óta nem vagyok hajlandó szóba állni vele így a konyhapultnak döntöm a csípőmet közben keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt.

- Izzy. Ha nincs egy megrendezett tervünk, akkor az, rosszul is elsülhet. – Isabelle szóra nyitotta a száját, de David folytatta. – Ergo, vagy ott ragadsz és elkapnak, vagy bezárnak, és olyan dolgokat művelnek veled, amire belese mersz gondolni. – megfeszültem a gondolattól, hogy bárki is egy ujjal hozzáérjen és bántani merje.

- De ott lenne Josh is. – mondta, mire én felkaptam a fejem. Valóban sokkal jobban érezném magam, ha a Központban is szemmel tarthatnám Isabelle-t. De...

- Hogyan? – mondtam ki hangosan a kérdésem. Isabelle felnézett rám:

- Ott leszel, mint testőröm. – levegő vételnyi időt sem hagyott nekünk, hogy gondolkozzunk, folytatta: - Gondolom egy ilyen fontos személynek, mint az Inkvizítor lányának biztos őrzői vannak, akik mindenhova elkísérik és figyelik, ezért Josh jönne velem így nem leszek veszélyben. – hadarta egy szuszra és ekkor állt le, hogy megemésszük a dolgokat.

- Na, jó, de mi van a lánnyal? – kérdeztem végül, mert beismertem, hogy tényleg nem rossz terv, amit Isabelle mondott, de még így is félek elengedni.

- A szüleitek meg néhány ember már elintézte. Itt van nálunk. – elképesztő, hogy egy kicsi lány, hogy bírt ennyi mindent megoldani és eltervezni ráadásul egy éjszaka leforgása alatt. Plusz velem aludt egész éjszaka. Vagy nem?

- De hogy intézted el? Végig velem voltál. – döbbentem le.

- Nem voltam egész éjszaka melletted. – rázta meg a fejét Isabelle. – Az este kiderítettem, hogy utazni fog ma este és még este elrabolták őt. – visszafordult a testvéreimhez. – A szüleitek ezért mentek el.

- Ők is besegédkeztek? – sikított fel Bea.

- Ne izguljatok. Jól vannak. Ők is ott vannak a Hope-pal.

- Hope? – kérdezett vissza David.

- Így hívják az Inkvizítor lányát. – tisztázta Isabelle.

- Oké, és mi van azzal, hogy ugye Hope nincs a Központban? Simán észrevehetik, hogy elrabolták.

- Ez se gond, mert egész napra nyugalmat kért. – kacsintott Isabelle. – Még a családtagjai sem nyithatnak be hozzá.

- Amúgy nem kellene Sutton-t is beavatni? – kérdezte Bea, mire mindenki igenlő választ adott és elmentek kivéve Isabelle és én. Azt hiszem, vannak némi elvarratlan szálaink a tegnap estéről.

- Miért féltesz annyira? – lépett elém Isabelle.

- Mert túl törékeny és gyámoltalan vagy. – mondtam, mire az arca más lett, mint amire számítottam. Megsértettem.

- Szóval béna vagyok? Szerinted nem tudnám megvédeni magam? – karba tette a karjait.

- Félek, hogy valami bajod esik. – higgadt voltam, de Isabelle-ről nem lehetett ugyanezt elmondani.

- Tudod, nem kell engem megvédeni. Most, hogy együtt vagyunk hirtelen szegény kislány lettem? – hangja dühös, és fenyegető lett. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy gyenge, csak tudatni akartam vele, hogy mennyire aggódom érte.

- Én nem ezt mondtam. – kezdtem én is kifordulni magamból. Ellöktem magam a pulttól közelebb lépve hozzá. Éreztem, ahogy az idegesség, düh és hitetlenség egyetemben kavarog benne. – Csak szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Basszus, nem is tudod, hogy mennyire jobban érzem magam, ha mellettem vagy. Anyukám sokat aggodalmaskodott régebben, mert soha nem volt, egy állandó barátnőm, senkit se hoztam haza. Igazából nem találtam senki olyat, mint téged. És ha elvesztenélek... - nyeltem egy nagyot. – azt nem biztos, hogy túlélném. – kiöntöttem neki a lelkem, és sokkal jobban érzem magam. Elképesztő, hogy egy kis beszédtől mennyire felenged az ember.

Isabelle közelebb jött hozzám, kezeit tarkómra csúsztatta, majd lehúzta a fejemet az övéhez és megcsókolt. Ez nem ilyen pici csókocska volt, hanem egy olyan, amiben minden érzelem benne van. Levegő nélkül ugyan, de a fellegekben vagyok a csókjaitól. Nyelve átkúszott a számba és nem álltam meg, hogy bele ne harapjak. Elhúzódik, rögtön azt hittem, hogy ez neki nem tetszik, de arca olyan imádnivalóan vörös, hogy az már fáj.

- Ne legyünk többet rosszban. – suttogta nekem.

- Amit csak akarsz, hercegnőm. – mosolyogtam és tudtam, hogy ez így lesz. – Szerintem jobb lenne, ha Bea-ék után mennénk, mielőtt a keresésünkre indulnak. – mondtam, mire elmosolyodott és elindultunk a főhadiszállásra az igazi hercegnőhöz.

Most, hogy mind a kettejüket egy szobában látom, még félelmetesebb a hasonlóság.

Ugyanolyan szép kék szemük volt, mosolyuk, kis gödröcskéik a szájuk szélén, csak a hajszín volt más. Ugyanis Hope-nak szőke, egyenes a haja, ami majdnem a fenekéig ér, míg Isabelle-nek barna, hullámos és csak a derekáig ér. De ezen kívül akár ikertestvérek is lehetnének.

- Nem tartjátok egy kicsit bizarrnak, hogy ti ketten nagyon hasonlítotok és nincs köztetek rokoni kapcsolat? – kérdezte elmélkedve Sutton, még mindig a két lányt vizslatva. Hope azóta ugyan olyan pózban és arccal áll a cellában, a rudakra rámarkolt kezekkel, amióta megérkeztünk.

- De. – szólalt meg Isabelle, aki közvetlen Hope előtt állt egy fejmagasságban és szerintem, ha nincs a cella már rég Isabelle torkának ugrott volna. – Viszont ez jó.

- Próbálkozz ribanc. – morgott Hope, mire felmordultam. Senki sem figyelt rám csak a kis szőkeség. – Viszont a pasid jó. – tekintetét rám emelte és kacsintott egyet. Isabelle oldalra lépett, mintha el akarna takarni Hope elől és ez tetszett. Arra a gondolatra, hogy féltékeny, izgalom töltött el.

Isabelle farkas szemet nézett Hope-pal, aki meg se rezzent.

- Mit gondolsz Bea sikerülni fog? – kérdezte Isabelle Bea-t. Odalépett a cellához, egy hajtincset összecsippentett Hope hajából, aki felmordult és elkapta dühödten a fejét.

- Persze. Hajfestés és póthaj. Simán menni fog. – Hope a szemeit forgatta és azon kapom magam, hogy őt bámulom folyamatosan. De miért bámulom őt? Bassza meg, kurvára hasonlítanak. Gyorsan lesütöttem a szemem.

- Vágjunk bele! – mondta Isabelle. Megfordult, hogy elmenjen, de Hope megállította:

- Van egy kis bibi a tervetekben Ellenálló cicák. – kezdte – Te nem én vagy. Nem tudod, hogy viselkedem, nem tudod a kapcsolataimat és lebukhattok. – mindenki érdeklődő szemeket mereszt rá. – Én viszont mindent tudok rólad. Mindent. – olyan lassúsággal mondta kis az utolsó szót, hogy Isabelle hirtelen felé fordult és visszaindult a cellához, de én megfogtam a karját: - Ne! Ne dőlj be neki! – de ő még csak rám se nézett, meredten bámulja Hope-ot.

- Alkut ajánlok. – kussolj ribanc! – Elmondok mindent, amit tudnod kell magamról és még a múltadat is elmesélem, cserébe, ha szabadon engedtek. – Isabelle azonnal reagált.

- Ne nézz hülyének. Ha szabadon engednénk rögtön mennél a Központba, és lebukunk. – Isabelle gonoszul elmosolyodott, amit eddig még nem láttam – Nem fogsz innen kijutni. Helyezd magad kényelembe.

Isabelle megint hátat fordított neki, mire az utolsó pillanatban megragadja a haját és visszahúzza a cellához, ahol hátulról rákulcsolja a kezét Isabelle nyakára. Rögtön akcióra lendülők, elveszek az asztalról egy sokkolót és Hope oldalába nyomom a kütyüt. Felsikít, elterül a földön, ahol még mindig rázkódik. Eközben Isabelle a padlóra zuhan, a nyakát masszírozva és kapkodva szedi a levegőt. Letérdelek elé, és a mellkasomra húzom a fejét, mire ő közelebb férkőzik hozzám. Felállítom, még mindig ölelve, és a kijárat felé vezetem. Mögöttem Bea és Sutton próbálják a lépést tartani, miközben arról beszélnek, hogy hogyan tüntessék el a tetoválást Isabelle-ről. Úgy kell elrejteni, hogy senki se vegye észre a Központban. Remélem az egyenruhám hosszú ujjús lesz.

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top