Vizes hajjal és kialvatlan arccal is gyönyörű volt.

Meggyötört arccal nézett fel rám én meg azonnal megsajnáltam. Végre megnyílt nekem erre meg a savanyú részét kapom, de mindegy ez is valami, ennek is örülök, hogy megtörtént. Elkezdett mesélni nekem, ami azt jelentette, hogy bízik bennem. Bízik bennem annyira, hogy ilyeneket mondjon nekem. Legyen abban szerelmi vallomás vagy más.

- Nem akarlak titeket is elveszíteni! – jelentette ki végre egy kis hallgatás után. Szavai a szívemig hatoltak és azok nagyot dobbantak. Gyönyörű érzés tudni, hogy fontosak vagyunk számára.

Még közelebb léptem hozzá, hogy a létező összes helyet, ami közöttünk van megszüntessem, majd kezembe vettem az arcát:

- Nem fogsz minket soha, ismétlem soha sem elveszteni! Ezt megígérhetem neked. Veled leszünk addig, míg szükséged lesz ránk. Itt leszek neked örökké. – és az egyik legmeglepőbb dolog, amit valaha tett, ami nagyon meglepett ugyanakkor tetszett; megcsókolt. Nem haboztam sokat visszacsókoltam, olyan szorosan húztam magamhoz, hogy már a dereka is hátra hajlott, hajoltam vele együtt, csókot meg se szakítottuk ez idő alatt. Édes ajkait ízleltem, nyelvem játszott az övével és örülök, hogy már nem olyan visszahúzódó. Mi több: harapdálta az alsó ajkam, olykor felnyögött halkan, mire arra gondoltam jobb volna ezt a családomnak nem meghallania. Elkezdtem behúzni a szobámba, éreztem, ahogy megfeszül miközben szorosan fogtam a derekát, hogy terelgessem, de csókokkal nyugtattam le. Hirtelen feléledt bennem a pasi – az a tipikus pasi, aki minden férfiben benn van -, és a nyakát kezdtem csókolgatna, de a várt reakcióhoz képest beletúrt a hajamba, ajtónak vetett háta ívben hajlott, ahogy elértem egy pontot a nyakán, ami nem tudom most már hol volt, mert csak egy véletlen volt. Felkaptam az ölembe, derekam köré fonta automatikusan a lábait, elvittem az ágyhoz, ott leborultunk egyszerre szenvedélyes csókok közepette. Megemeltem a pólóját mire ledermedt és én kicsit felemelkedtem, hogy a szemeibe nézzek.

- Nem baj? – sebesen süllyedt a mellkasa, kapkodta a levegőt miközben megragadta hasig felgyűrt pólóját és levette. Ott feküdt alattam egy pánt nélküli fehér melltartóban. Csodaszép volt.

- Nem. Miért lenne baj? – határozott volt a hangja, szeme se rebbent miközben beszélt. Megsimítottam állkapcsa vonalát, követtem nyaka ívét, kulcscsontjáét, végig húztam a kezem a melle között majd hasára csúsztattam a kezem. Megragadta a tarkómat, magához húzta a fejem majd szenvedélyes csókokba forrtunk össze. Ajkamba harapott finoman, de szexin, amitől gyorsan lekaptam a pólóm, derekam köré fontam a lábait. Éreztetni akartam vele, hogy mennyire nem akarom elengedni, hogy mennyire szeretem. Hozzádörgölte a csípőjét az enyémnek mire felnyögtem. Kapon kapva abban a pillanatban hirtelen én voltam alul Isabelle csípőmre ráülve szorította homlokát az enyémhez. Mindketten kapkodtuk a levegőt mikor a nadrágom széléhez nyúlt és fontolgatta, hogy lehúzza-e vagy ne. Mire mintha kimerült volna a mellkasomra borult és úgy feküdt rajtam, mint én apám mellkasán mikor még baba voltam. Pontosan úgy éreztem magam. Apa, aki megvédi a lányt. Köré fontam a karjaimat és simogattam a hátát.

- Sajnálom. Azt hittem, hogy menni fog, de nem. Annyira akarlak, de valami az sikítja folyamatosan a fülembe, hogy vigyázz! – szabadkozott és az, hogy azt mondta akar megmelengette a szívemet.

- Isabelle! Ne szabadkozz! Nem haragszom, amikor gondolod, hogy készen állsz rá, én várni foglak.

- Josh! Azt hiszem... - elakadt a mondat közben, de remélem, ugyan arra gondolunk. De én nem tudtam magamban tartani:

- Szeretlek! – mondtuk meglepetésemre egyszerre. Szerelmes vagyok. Szeretem Isabelle-t. Szeretem a szemeit, a mosolyát, minden egyes porcikáját. Még szorosabban magamhoz öleltem, mire viszonozta. És így maradtunk még sokáig.

Ha lehetett volna csak az ágyba feküdtem volna Isabelle-lel, de nem lehet mindent, ráadásként Bea is benyitott a szobába és így talált ránk. Félmeztelenül feküdtünk egymás karjaiban, Isabelle feje a mellkasomon nyugodott. Mind két lány elvörösödött én meg csak halkan szitkozódtam. Lementünk reggelizni, ahol már az egész családom reggelizet. Bea kajánul vigyorgott egész végig, David fel sem nézett a szendvicséből, apám az újságot olvasta, kortyolgatva a kávéját, anyám meg jóformán csak csipegetett a kenyérből. Isabelle-el még akkor is fogtuk egymás kezét az asztal alatt, mikor kanalaztuk a gabonapelyhet. És persze, hogy az anyámnak kellett megszakítania ezt a szép pillanatot:

- Gyerekek, siessetek a reggelivel. Hoffs hivatott titeket. – felmordultam, mint mikor kisfiú voltam és nem akartam iskolába menni. Gyorsan – anyám kérésére, na meg Hoffs-éra – megreggeliztünk majd Bea elhajtotta mellőlem Isabelle-t, azzal érvelve, hogy egy megfelelő „göncöt" ad neki. Néhány perc múlva mind a négyen elkészültünk és elindultunk a lifthez.

- Szerintetek mit akarhat Hoffs? – szólalt meg Bea mikor már lefelé mentünk.

- Nem tudom. – válaszolta halkan David, aki eddig ma először szólalt meg. Kezemet belecsúsztattam Isabelle-éba, majd megszorítottam, amit viszonzott. Egy csöngéssel megérkezett a lift. Minden létező tag ott sürgött-forgott. Előre indultam, magammal húzva Isabelle-t, hogy megkeressem a vezetőnket. Nem kellett sokat keresgélnem, mert a galérián megjelent mire mindenki felnézett és vigyázban vágta magát. Láttam a szemem sarkából, hogy Isabelle először nem tudja, mit csinálunk és neki mit kéne csinálnia, de leutánzott engem és addig jó volt. Tudom már mivel fogunk foglalkozni edzésen, ha vége ennek a valaminek.

- Ellenálló társaim! – kezdte a mondandóját és minden olyan hangosan és tisztán hallatszott. – Bizonyára nem tudjátok, de néhány Ellenálló behatolási kísérletre jelentkezett, ami nem végződött jól. A lényeg, hogy mentőexpedíciót kell indítanunk, amire felhívom mindenki figyelmét, hogy nem garantálható a biztonság, ha nincs egy megfelelő terv. És valóban nincs tervünk, úgyhogy arra kérek majd pár embert, akiket szeretnénk elküldeni, hogy maradjon itt és menjen az edzőterembe. A nevek a következők: David Marks – az ütő is megállt bennem. Nem küldhetik el az öcsémet, viszont az én rémült arcom mellett David csak állt, mint a cövek, megtörhetetlen arccal, összefont karokkal és felszegett állal -, Bea Marks – az egész családomat halálra akarják ítélni? -, Sutton Deborah – Sutton egy molett lány, de egyben szép is és kiváló képességű, mind emellett kiváló harcos. -, Josh Marks – Isabelle megmerevedett mellettem, nekem viszont hatalmas önbizalmam lett. Legalább ott leszek megvédeni a testvéreimet. – És nem utolsó sorban, új növendékünk: Isabelle White.

- Nem! – nyögtem fel.

- Köszönöm a figyelmeteket! – megfordult és lement a lépcsőn. Mindenki eloszlott, én meg csak álltam egy helyben a falat bámulva magam előtt. Isabelle rángatta a karomat, suttogta a nevemet. Próbált mindenképpen magamhoz téríteni. Kezei közé fogta az arcomat, szemeimbe nézett, vagyis próbálkozott, mire hagytam és lenéztem rá. Aggódó kék szemeit bámultam.

- Josh, mennünk kell! – mikor látta, hogy nem tágítok, lehunyta egy pillanatra a szemeit. Arcomat simogatta apró kezeivel, mire ellágyultam. – Kérlek! – közelebb hajoltam, megcsókoltam, de olyan szenvedélyesen, hogy azt közönség előtt nem szabadott volna.

Elindultunk hát az edzőteremben, ahol már mindenki ott volt. Mind felnéztek van, aki mintha stresszes lenne és ülve próbálja lenyugtatnia magát. Ez alatt Sutton-t értem, de azt hiszem én is csatlakozni fogok hozzá. Tudnám, hogy ő min idegeskedik...

- Hol van Dana, Aaron? – kérdeztem, mire senki sem válaszolt. Ekkor megjelent Hoffs, de nem álltunk vigyázban. Mindenki baromi ideges.

- Ők voltak azok a küldöttek, akiket fogságban tartanak a Központba. – mindenki elfelejtett levegőt venni, a szívem is kihagyott egy ütemet.

- Dana-t elkapták? – néhány oktávval magasabbra kúszott a hangom.

- Sajnálom Joshua! De most az a lényeg, hogy kitaláljunk valamit mielőtt... - nem hagytam befejezni a mondatot, feltartottam a kezem, hogy leállítsam.

- Ki ne mond! Nem mondhatod ki, mert nem fog megtörténni. Kitalálok valamit és nem fog megtörténni. – ezzel elviharzottam, mindenkit otthagyva. Meg kell mentenem a barátaimat. Bármi áron.