David elkerekedett szemmel figyelt még mindig már a tűz mellett ülve. A fehér blézert a kanapéra dobtam a lehető legmesszebbre tőlem. Kezdtet egy kicsit aggasztani egyben idegesíteni, hogy David min gondolkozik ilyen sokat. Hogy életveszélyes? Meggondolatlanul cselekszem? Na és akkor mi van? Ha harcra kerül a sor én, akkor is menni akarok. Ha meghalunk, ez van. De most önzőnek is érzem magam. Nem csak magamra kéne ebben az esetben gondolnom. Hanem az új családomra is kell gondolnom. Mit érezne Bea, David vagy Josh...

- Mondj már valamit!

- Komolyan? Csatlakozni akarsz? Felfogtad mekkora árat kellene fizetned? – igaz, hogy David csekély 16 éves, de csak most veszem észre igazán, hogy milyen izmos. Megfeszül a teste. Most már nem elképedtnek látom, hanem aggodalom árad belőle. Már nyitottam is a szám, hogy válaszoljak, de nyílt az ajtó. Sorra jöttek be a családtagok. Clarissa, Mr. Marks, Bea és Josh. Ránézve összeszorul a gyomrom. Mi van, ha tényleg bajom esik azt Josh biztos nem heverné ki és nem lépne túl rajtam. Valahogy ki kell ábrándítanom. Minden áron.

- Izzy teljesen megőrült. – David hirtelen felállt a kanapéról és dühös, határozott hangon adott véleményt az ötletemre.

- Miért is? Eddig nem volt az. – érdeklődött Bea.

- Be akar állni az Ellenállókhoz. – Mindenkinek vegyes volt a reakciója. Josh láthatólag szenved a tudattól, hogy én is Ellenálló akarok lenni, Mr. Marks töprengő arccal figyel, Clarissa-nak kíváncsiság tükröződik a szeméből, Bea meg simán csak meglepődött. Tátott szájjal, felhúzott szemöldökkel bámul. Nem lehet ebből a nézésből mást leszűrni.

- Nem! – tiltakozott Josh. – Nem engedem. – előre lépett összefonta karjait a mellkasán és szigorúan nézett rám.

- Nem akadályozhatsz meg. Így döntöttem. És feltételezem te is benne vagy. Van tetkód meg minden.

- Teljesen más. Én itt születtem. Engem már pelenkás koromban arra tanítottak, hogy utáljam ezeket az embereket és mikor elég idős lettem hozzá beálltam. – félre döntöttem a fejem.

- Mennyi az elég idős?

- Nem mindegy? A lényeg, hogy nem állsz készen.

- Akkor korrepetálom. – szólalt meg Bea.

- Itt mindenkinek elment az esze? – dühöngött Josh.

- Igen! Ha már nem győzhetsz, ne küzdj ellene. – mondta David.

- Most komolyan Josh. Nincs miért aggódnod. Nagylány vagyok. Kérlek ne próbáld meg irányítani az életemet. Most, hogy végre, amiről akár én is dönthetek. – körbe tekintek az embereken. Mindenki aggódó szemeket mereszt rám. – És lefogadom mindenki, aki itt van ebben a házban Ellenálló... kivéve engem. Mellesleg Hoffs is figyelmeztetett. Ha jól értettem, akkor, ha nem csatlakozom, nem vagyok Ellenálló szóval a Központba tartozom. De én is igazságtalanságnak tartom azt, amire készülnek a külső körzetekkel szembe.

- Hoffs csak meg akar ismerni, lányom. Hogy milyen erős vagy esetleg hűséges. – szólal meg Clarissa a szoba egyik sarkában. – Hogy mennyire lehet benned bízni. – édes a hangja. Úgy beszél hozzám, mintha a saját anyám lenne és én meg a saját lánya.

Egész éjszaka forgolódtam a matracon. Mardos a bűntudat. Félek. Önző vagyok. Értem, hogy Josh aggódik értem, én is aggódnák, de nekem mennem kell. Ha már nincs múltam, akkor legyen jövőm. Legyen valami izgalmas dolog az életemben. Nem a halálvágy hajt. Mások biztos ezt képzelnék, de nem így van.

Kis idő elteltével valahogy sikerült elringatnom magam.

Arról álmodtam, hogy én is beléptem az Ellenállók közé és épp tetoválást varratok magamra. Az Ellenállók tetoválását. Sejtem elengedhetetlen, hogy minden tagnak legyen egy.

Ahogy kinyitom a szemem fény szűrődött be a szobába, ami megvilágított egy tálcát rajta étellel. Gyümölcssaláta, narancslé és fehér kenyér. Felpattantam és a tálcán még egy frissen vágott rózsát találtam egy kettéhajtott kis papírlappal. Széthajtogattam:

Meggondoltad magad? –Josh

Elegáns, mégis kusza írásával és kedves gesztusával le tudna kenyerezni, de a tudat, hogy még rózsát is vágott nekem, meg egészséges ételt szolgált fel nekem reggelire, megnehezíti azt a dolgot, hogy kevésbé szeressem.

Előkutattam egy tollat és ráírtam a válaszomat. Majd valahogy eljuttatom neki. Gyorsan belakmároztam és bevonultam a fürdőszobába. Nem zártam magamra az ajtót, mert csak fogat mosok.

Majd nyílt az ajtó. A tükörbe láttam, hogy a félmeztelen Josh lépett be. Elolvadok. Miért kell megnehezítenie a dolgomat? Fogadni mernék, hogy direkt csinálja.

Felsőteste tökéletesen ki volt gyúrva. Jobb vállán egy tetoválás van, amiben benne van az Ellenállók jelképe. Körülötte meg fekete vékony lángnyelvek ékesítették. Borostás még az álla így még dögösebb. Szent szar. Ez nagyon bosszantó. Befejeztem a fogmosást. Josh pont most állna neki. Észrevettem, hogy azt a papírlapot szorongatom, amire üzenetet írt nekem én meg vissza. Halványan elmosolyodtam és mikor menni készültem ott hagytam a lapocskát. Nem néztem vissza, de kíváncsi lettem volna, hogy milyen képet vág, amikor elolvassa:

Nem. –Isabelle

Még mindig szórakozottan járkáltam, Bea-val a főhadiszállásra tartottunk, hogy közöljük Hoffs-sal, hogy én is Ellenálló leszek.

Felszisszentem, amikor kinyílt a lift ajtaja és Hoffs ott állt nyájas mosollyal előttünk. Jesszusom, ez a nő nagyon ijesztő!

- Jó reggelt! – üdvözlött minket Hoffs.

- Üdv Hoffs. – szólalt meg Bea kilépve a liftből. – Isabelle mondani szeretne valamit. – a lábaim önkéntelenül mentek Bea után.

- Ó... valóban? – áthelyezte a testsúlyát a másik lábára, összefonta a karját és egy kicsit eldöntötte a fejét.

- Igen. – lesimítottam a hajam, hogy húzzam az időt, megköszörültem a torkom. Nem tudom miért, de nem akartam elmondani neki.

- Ellenálló akarok lenni.

Elmosolyodott és csak ennyit mondott.

- Rendben. Üdv nálunk.

Másnap elmentünk tetováltatni. A lapockám még akkor fájt, amikor a becelofánozott bőrömet, a hideget víz alá tartottam. Az Ellenállók jelképére.

Miközben a főhadiszállásról mentünk haza Bea azt mondta befogad a házába. Egy kis noszogatás után véglegesen is belegyeztem. Áthoztuk a cuccaimat, amivel nem volt nagy gondunk, tekintve, hogy nincs sok holmim. A dalocska a farmerzsebembe van, ami épp ott hever a szennyestartón.

Bea nem szégyenlősködik előttem. Úgy viselkedik, mintha már mindenki látta volna meztelenül. De most legalább háttal állt nekem és nem láttam teljes egészében. Csak a gerincén pillantottam meg tetoválásokat. Olyan betű félék voltak a gerincén, mint a lift billentyűzetén. Kilenc jel. Fogalmam sincs mit jelent.

Egy forró csoki felett ültünk Bea nappalijának a kanapéján. Egy pokrócba voltunk betakarva és beszélgettünk.

- Mi van a karodon? – kérdeztem mikor észrevettem a felkarján a tetoválást. Ugyan úgy, mint Josh-nak középen volt az Ellenállók jelképe, amit különböző kinézetű nyilak lőtték keresztül.

- Oh... - felemelte a jobb karját, hogy jobban látszódjon. – Az Ellenállók jele.

- És a nyilak? Mit jelentenek?

- Minden Ellenállónak van egy olyan fegyvere, amivel kivételesen jó. Nekem az íj és a nyíl használata megy szuperül. Ezért tetováltattam magamra hű szeretett fegyveremet.

- Majd szeretnéd bővíteni a tetoválásodat? – kérdezte, átterelve a témát az én tetoválásomra.

- Nem tudom. Még ez is fáj. – kicsit hozzá értem a vállamhoz. – Nekem is lesz egy olyan fegyverem, mint neked az íjad?

- Ha elkezdődik a kiképzésed először közelharci technikákkal fogsz ismerkedni majd, jönnek a fegyveres kiképzések, közben Hoffs fogja felügyelni téged, és amelyik fegyverről úgy véli, hogy az megy neked igazán az lesz a tiéd. Azután egy szimulációs teszten mész keresztül ahol majd felmérik a két hét alatt szerzett tudásodat.

- Milyen volt? – nem hinném, hogy szeretném tudni a választ.

- A teszt? Csak felcsatolnak egy szimulációs gépre. Majd harcolnod kell pár emberrel.

És akkor eszembe jutott Josh. Érte még is aggódom és ő is aggódna és ez érthető is. Szeretjük egymást. Csak nem akarok – egyenlőre- utat adni tomboló érzéseimnek.

Meg ott van Bea, a szép Bea aki, mint a nővérem, David, mint a jóképű öcsém, Josh, mint a barátom – vagy szerelmem -, Clarissa, mint az édesanyám, Mr. Marks, mint az édesapám. Ezek az emberek számítanak a legtöbbet. Az új családom.

Közelebb kúsztam Bea-hoz a kanapén és megöleltem. Viszonozta az ölelést és még sokáig voltunk egymás karjaiba, míg végül mind a kettőnket el nem nyomott az álom.

Hangos zajra riadtunk fel és zökkentem ki az álomtalan alvásból. Két serpenyő összeütésének a zaja vízhangzott a fejembe, ami nem volt éppen kellemes, ezért fülemre tapasztottam a kezem, hogy próbáljam kizárni ezt a ricsajt.

David állt a kanapé szélén mind két kezében egy-egy serpenyőt szorongatott.

- Csak azért jöttem, hogy a kenyeret hozzam át nektek, de olyan békésen aludtatok, hogy... - beszívta a levegőt. – kénytelen voltam nem megállni, hogy meg ne zavarjam.

Bea dühösen hozzávágott egy párnát, de ügyes kézmozdulattal, a serpenyővel kivédte és visszapattant Bea felé.

- Szemét! – kiabálta Bea. – De kösz a kenyeret.

- Izzy? Szemét vagyok? – felálltam. Egy kicsit szégyelltem magam, mert csak egy hosszú ingben aludtam, ami éppen, hogy eltakarta a fenekem.

- A véleményem... - felkaptam egy párnát. – hogy szemét vagy! – püfölni kezdtem a párnával, míg végül Bea is bekapcsolódott. Addig ütögettök, míg nem el nem terült a kanapén. Mikor befejeztük az ebédlő asztalhoz mentünk mind a hárman közben David lesimította kócos haját. Felvágta a kenyeret utána, mi meg a felvágottakat. Leültünk és békésen enni kezdtünk.

- Mikor lesz Izzy kiképzése? – kérdezte teli szájjal David.

- Ma. – válaszolta Bea?

- Ma? – majdnem félre nyeltem.

- Ne aggódj. Nem lesz semmi baj. – nyugtatott David. Dörzsölgette a karom az alkaromat.

- Köszi. – melegen rámosolyogtam ő viszonozta végül Bea megköszörülte a torkát.

- Igaza van. Az enyém se volt vészes. Igaz párszor kiütöttek, de...

- Bea! – állította le David Bea-t. – Ne ijesztgesd már!

- Semmi baj. Tény, hogy fogok kapni néhány monoklit nem születtem harcosnak. – gondolom. Közben mosolygok, hogy elrejtsem az aggodalmamat.

Bea tetőtől talpig feketébe öltöztetett. Fekete atléta, fekete lábhoz simulós nadrág és fekete cipő. Még a szememet is kihúzta feketével.

Majd azt is parancsba kaptam, hogy futva tegyük meg a távot a liftig. Azt mondja, hogy az állandó testedzés segít. Mert felpörög bennem az adrenalin és így hatékonyabb vagyok. Elmesélte nekem, hogy Hoffs edzette és ő is ezt csináltatta vele, mint ő velem. És még lépcsőzni is kellett, na, jó más hogy nem lehetett volna lejönni a küzdőterembe.

Bábuk és fegyverek, matracok, védő eszközök sora volt látható a falak mentén. Néhol emberek birkóztak, kést dobáltak, amit ha nem dobtak el ügyesen csilingelve a földre esett, kardal lefejezték a bábut vagy hasba szúrták lándzsával, kacajok, fájdalmas visítások, nyögések hallatszanak.

Egy nő határozott léptekkel jött felém. Nem nő, olyan 20 éves lehet. Csodás alakja van, szökés barna hajában megbújt itt-ott néhány piros hajtincs. Az egész alkarja egy vékony szöveggel van feltetoválva. Szeme természetellenesen aranybarna. Alsó ajka teltebb, mint a felső.

- Ana vagyok. Arról értesültem, hogy nekem kell, téged majd fegyver használatáról tanítsalak.

- Igen. – valójában nem tudtam, hogy Ana fog oktatni, de egyre jobb, hogy nem Hoffs képez ki.

- És közel harcban ki fogja tanítani? – érdeklődött Bea. Ana feléje fordult, de nem nyitotta ki még résnyire sem a száját, hogy válaszoljon.

- Én! – mondta egy hang. Megfordultam és szent meggyőződésem volt arról, hogy tudom ki áll mögöttünk. A pulzusom még mindig az egekben, de még ez is kell, hogy a közelharcoktatóm Josh legyen?

- Nem is tudtam, hogy van tetoválásod Isabelle. – mondta a lehető leglazábban, közben belekortyolt az üvegébe.

- De igen, van. – halvány mosolyra húzta a száját. Az ajkamba haraptam. Csak én látom ilyen dögösnek? Szürke atléta tapadt izmos felsőtestéhez a tetoválása is jól látszik, amit azonban bővített.

A vékony fekete tűzcsíkokból, fekete indák nőttek ki, amely egy része a felkarján folytatódik a másik vége a kulcscsontján ér véget.

- Remek! Akkor fogjatok hozzá. Most! – mondta Ana.

El is kezdődött az edzés. Amint megtanultam a technikákat szőnyegre álltunk és még levegőt sem vettem, de már le voltam terítve és egy vaskos bot nyomódott a mellkasomhoz.

- Ezt még gyakorolnod kell!

- Utállak! – viccelődtem egy nyögéssel, de nem mosolyogtam. Josh felsegített, nehezemre esett. Minden porcikám fáj. Nem is tudom, mennyi ideje vagyunk itt.

- Csak hozom a formám. – elkapta a karom megpörgetett s a karja a nyakamat fogta be, de nem olyan erősen, hogy esetleg megfulladjak. A hátam pedig felsőtestének feszült.

- Most mit lépsz? – Könyökömmel leadtam az arcára egy „pofont" felnyögött, elengedett majd megragadtam a karját és a legnagyobb lendületemmel egy szaltót csináltattam vele a levegőbe és nagy puffanással a hátára esett, de még gyorsan felállt, amikor azt hittem nyertem, megragadott a derekamnál csak, hogy én a térdemmel néhányszor gyomorszájon rúgtam s mikor elengedett és kihúzta magát fél lábra ereszkedtem le és egy pörgéssel kirúgtam a lábait a biztos talajtól. Ismételten a hátára esett én meg a mellkasára nyomtam a vaskos botot.

- A tanítvány legyőzte a mesterét. – fuldokolt.

- Mester? Te így hívod magad? – ráncoltam a homlokom.

- Talán baj? – grimaszoltam.

- Nem. Ki mondta, hogy baj? – lebiggyesztette az ajkát.

- Senki. De te hívhatnál úgy. – kinyújtottam a kezem neki és segítettem talpra állítani.

- Azok után, hogy én, egy lány legyőzött. Kérlek. – gúnyosan válaszoltam, bár remegett a kuncogástól.

- Az azt jelenti, hogy jó munkát végeztem.

- Isabelle! – kiabált Ana. – Gyere! – ott hagytam Josh-t és kocogva mentem oda Ana-hoz. A hajam rátapadt a tarkómra és a hátamra az izzadságtól. Minden csupa verejték és az egész testem remeg a szívem meg zakatol.

- Először egy kis erősítés. Futás vonaltól vonalig. – bólintottam. Ahogy mondta. Futottam vonaltól vonalig. Aligha kellemes fájó háttal lehajolni, megérinteni a csíkot, visszaegyenesedni és újra futni. Máskor jóllehet nem okoz problémát, de nem ma. Egyáltalán nem vagyok hozzá szokva.

- Jól van. – feltartott egy rúd boksz zsákot, amit egyik kezével alul, a másik kezével, felül tartott meg. – Vedd fel a támadó pozíciót. – nem ellenkeztem, csináltam. – Most erősítjük egy kicsit a karodat. – parancsára elkezdtem püfölni a zsákot.

- Ez... nem... Josh... feladata? – minden egyes szónál erősebben beleütöttem a zsákba.

- Aligha. Nem vette komolyan. Csak játszadoztatok a fiúddal. – vízhangoztak a fejembe a szavak.

Beleütöttem egy olyan erejűt, mint még soha megpördültem, fellendítettem a lábam és kirúgtam Ana kezéből a zsákot.

- Szép. Nem láttam volna, hogy tanultad.

- Mert nem is. – lihegtem.

Még, hogy a fiúm. Éppen azon vagyok, hogy ne legyen az egy kis ideig. Aztán felőlem. Már, mint nem mintha most sem szeretném, hogy az legyen, csak most az életem gyökerestül ki van fordítva és minden zavaros.

- Tudom, hogy nem a fiúd. Csak kíváncsi voltam. – mondta enyhén nevetve, amikor felvette a zsákot a földről.

Kérdőn néztem rá.

- Látom, hogy néztek egymásra. – gyengéd lett a hangja. Szememet a plafonra tapasztom.

- Miért van az, hogy mindig a szerelmi életemről kezdenek beszélni. Még hozzá velem?

- Nem nyílván való? Összeilletek. – közelebb hajolt megmarkolta a vállam, megfordított és a fülembe súgta. – Tetszel neki. Most az egyszer és utoljára mond meg neki, hogy segítsen neked, mert elmegyek. Beszélgessetek. – taszított rajtam egy kicsit. Visszanéztem, de ő már nem volt sehol.

Remek! Minek kell mindenkinek felbolygatni az életemet? Megkerestem közben Josh-t. Épp egy bokszzsákot veregetett. Oda mentem hozzá ő abba hagyta a püfölést és meglepődve nézett.

- Szia!

- Szia! – és mintha mindent elölről kezdtünk volna.

A születésnapoktól kezdve az emlékeimig mindent kibeszéltünk miközben sétáltunk Bea lakása felé.

Josh kérdéseket tett fel nekem én meg válaszoltam. Olyan gyorsan mondta, hogy nem tudtam semmi válaszomat átgondolni, hogy én ezt meg akarom-e osztani vele, csak úgy ömlöttek a szavak belőlem és belőle is.

Megálltunk egy még pislákoló utcai lámpa alatt és felnéztem a szemébe. Úgy érzem mindent megbocsátottunk egymásnak. Bár ennek az az emléke megmaradt még is boldogsággal és tisztelettel tölt el. És talán egyszer lehet köztünk valami a barátokon túl is. Még ha nem is érzünk egymás iránt barátként. De a szerelem most egy olyan érzés, ami most, ebben a helyzetben kérdő tényező. Nem bírom most ezt az érzelmet kinyilvánítani.

- Hé! – kezdi halkan. – Még bocsánatot sem kértem a múltkori miatt. – egy kis idő kellett mire felfogtam, hogy mit cselekszem. Megfogtam a derekát és közelebb húztam magamhoz. Tudom voltam már az ölében is, de egy pillanatra elállt a lélegzete. Átkarolta a derekam, ajka már érintette a nyakamat. Kezeimmel szorosan tartottam a lapockájánál és fejemet vállára hajtottam. Elfogott a megkönnyebbülés, hogy megint a karjaiban vagyok. De rájöttem, hogy ezt nem kellett volna. Nem az a célom, hogy még jobban beleszeressek hanem, hogy kevésbé szeressem.