A nap már bőven lemenőben volt, amikor Léonie ajtót nyitott. 

- Oh - lehelte - Szia! - ennyit tudott kinyögni. 

- Jó napot! Bejöhetek? - kérdezte Lujza üveges szemmel.

A lakás olyan rendezett és tiszta volt, mint egy katalógusban. A levegőben légfrissítőillat terjengett.

- Iszol valamit? Egy kávét? - Leonie szíve hevesen dobogott már csak a gondolattól, hogy a fia a házban tartózkodik. Mereven bámult maga elé, miközben vizet töltött a kávéfőzőgépbe. 

- Köszönöm, nem kávézom. 

- Nem? - minden készen állt egy csésze forró, friss kávéhoz, már csak a gombot kellett volna megnyomni. - Biztos? - Lujza hevesen bólogatott. Végül Léonie maga itta meg a kávét. A teli csészével a kezében foglalt helyet Lujza mellett a kanapén. A család fehér macskája felugrott az ölébe és lustán dorombolni kezdett. Automatikusan végigsimított az állat puha hátán. 

- Szóval, mi járatban erre? - kényes kérdés, de teljesen helyénvaló.

- Hát... - Lujza félt kimondani, mintha már maga a név is fájdalmat okozna.

- Róla van szó, igaz? - kérdezte és maga is meglepődött, milyen összeszedetten viselkedik. - Itt van most is? - úgy nézett körbe, mintha ő is megpillanthatná Ábelt, amint valamelyik sarokban ácsorog. 

- Ami azt illeti, nem tudom. Mármint... itt most a szobában egész biztosan nincs, de nemrég történt valami és azóta nem jött el hozzám. Gondoltam ha valahol, akkor talán itt megtalálom. Ez az utolsó reményem. Szeretnék beszélni vele. - Léonie esze még mindig nem akarta elhinni Lujza szavait, de a szíve tudta az igazat. Ábel még itt van. - Nem tapasztalt esetleg valami furcsát az elmúlt két napban? 

- Nem, nem rémlik semmi. - rázta a fejét Léonie, majd nagyot kortyolt a kávéból. Átgondolta, hogy történt-e valami említésre méltó a napokban, de nem talált semmit. - Bárcsak rémlene... - a macska nagyra tátott szájjal ásítozott. 

Lujzát kezdte elhagyni minden remény. Megőrülne, ha soha többé nem látná Ábelt. Nem lehet vége ilyen búcsúval, ilyen érzelmekkel. Csalódott volt, mert bízott benne, hogy a fiút itt találja majd.

- Megnézhetnéd a szobájában is, régebben folyton odabenn kuksolt. - Lujzát meglepte, hogy ez eddig hogy nem jutott eszébe. Azonnal felsietett a lépcsőn és benyitott Ábel szobájának ajtaján. Az első dolog, ami feltűnt, az a szobából áradó hideg levegő volt. Kemény téli mínuszokat idéző fuvallat gomolygott ki a folyosóra. A második dolog, ami feltűnt, az az ágyon fekvő Ábel volt. Az oldalára volt hengeredve, felhúzott térdekkel. Azt hihette volna az ember, hogy a fiú alszik, csakhogy Lujza pontosan jól tudta: a szellemek nem alszanak. Közelebb merészkedett az ágyhoz és lassan átsétált annak másik oldalra, hogy láthassa Ábel arcát. Közben szorosabbra húzta maga körül a pulóvert. 

- Hahó! - suttogta. Fogalma sem volt arról, miért suttog, egyszerűen csak így tűnt helyénvalónak. - Ábel! - leguggolt a lehunyt szemű fiúval szemben. Lujzának nagyot dobbant a szíve. Tagadhatatlanul belezúgott Ábelbe, elég volt egy pillantást vetni a kócos, fekete hajára, a keskeny szájára,  pisze orrára és máris tótágast állt a világ. - Hé, mi a baj? Miért hűlt így le a szoba? - meg szerette volna simítani Ábel karját, de még mielőtt hozzá ért volna, visszahúzta a kezét. Ábel nem hús- és vér, csak egy délibáb és ő ezt már megint elfelejtette. 

- Lehűlt a szoba? - hökkent meg Ábel és végre kinyitotta a szemét. Lujza lehelete párás felhőként gomolygott kettejük arca közt. - Istenem! - Ábel arccal a párnába fordult, idegesen szorította az ujjait a tarkójára. 

- Hé, semmi baj! 

- Menj ki! - morogta a fiú.

- Tessék? 

- Menj ki! - Ábel hirtelen felült az ágyban - Kérlek! 

- Mi? - persze Lujza értette, csak túlságosan váratlanul érte a dolog. 

- Nem akarom, hogy valami bajod essen. Én nem tudom kontrollálni ezt az... izét! - Ábel úgy nézte a tenyerét, mintha onnan jönne a varázslat. - Mi van, ha legközelebb akaratomon kívül felrobbantom a fejed? - Lujza szája önkéntelen mosolyba szaladt - Ez nem vicces! Nem érted, hogy nem bírom irányítani? Hogy egyszerűen csak...megtörténik? Nem bírnám elviselni, ha fájdalmat okoznék neked. 

- Én pedig azt nem bírnám elviselni, ha nem találkoznánk többet. - vágta rá Lujza. Aztán nagyokat hallgattak. Kimondatlan szavak függtek a levegőben.

- Kérlek Lujza, komolyan mondtam. Ne találkozzunk többet, oké? - Lujza a fejét rázta.

- Neked menne? 

Ábel hosszasan töprengett a válaszon.

- Nem tudom. Talán. Nem...

-Akkor? 

Újabb feszült csend. 

- Ha továbbra is veled maradok, akkor nagyon-nagyon-nagyon vigyáznunk kell. Komolyan, ez az egész rettentően veszélyes. - Ábel félresöpört egy kósza tincset, ami nemrég az arcába hullott.

- Én bízok benned. - válaszolta Lujza és összemosolyogtak. A szoba hőmérséklete lassan emelkedni kezdett. 

Léonie tűkön ülve várta, hogy Lujza kijöjjön a szobából. Nem hallgatózott, épp csak Ábel szobájának ajtaja előtt akadt dolga az előbb és pont hallotta, hogy a lány beszél valakihez. Könnybe lábadt szemekkel lépkedett vissza a lépcsőn. Ez negyed órája volt. Már épp úgy döntött, hogy bekapcsolja a tévét, hátha az eltereli a gondolatait, amikor végre csoszogást hallott az emeletről. 

- Nos? - kérdezte izgatottan. 

- Mindent megbeszéltünk. - Lujzáról sugárzott a boldogság.

- Akkor ezek szerint most is itt van? 

- Igen, itt áll mellettem. Sőt, ha hiszi, ha nem, az elmúlt két napban végig a szobájában volt! - Léonieból már megint dőltek a könnyek. 

Lujza és Ábel estig a házban maradtak, a lány együtt vacsorázott Léonie-val. Ábel fél órán át sóhajtozott, mert nem tudott enni a palacsintából. 

Mielőtt hazaindultak, megígérték, hogy hamarosan újra eljönnek.

Aztán a buszon zenét hallgattak, Lujza a fülhallgató jobb felét a vállára tette, Ábel pedig Lujza vállára hajtotta a fejét. 

Aztán otthon késő estig beszélgettek: Ábel múltjáról, Lujza jövőjéről, a közös jelenről. Szolidaritásból Ábel is suttogott. 

Aztán amíg Lujza aludt, Ábel az ágya mellett kuporgott egész éjjel.