Lujza feküdt az ágyban, ezer és ezer kavargó gondolattal a fejében. Az alvás szóba sem jöhetett. A jobb oldaláról a balra fordult. 

- Nem alszol, ugye? - suttogta Ábel halkan maga elé. Még mindig az ágy mellett gubbasztott, felhúzott térdekkel.

- Nem. - A Hold besütött az ablakon és kékes, hideg derengésbe vonta a szobát. Egy lámpa sem égett, mégsem volt sötét. Lujza Ábel lelógó fürtjeit bámulta. Hozzájuk szeretett volna érni, kíváncsi volt, milyenek tapintásra. 

- Mit mondott Dini? 

- Hogy már azelőtt tudta, mielőtt elmondtam volna. Meg azt is, hogy ennek így kellett lennie. - Ábel felhorkantott

- A sors, hm? Hát a sors elmehet a francba. - hátradőlt, fejét a matracba süppesztve. Összenéztek Lujzával.

Egy ideig hallgattak, majd a lány azt kérdezte:

- Hiszel a sorsban? 

- Mármint?

- Hogy minden előre meg van írva. 

- Igen, azt hiszem. Miért, te nem? 

- Nem igazán... vagy nem is tudom, talán. Eddig nem hittem, de egy ideje elbizonytalanodtam. 

- Elbizonytalanodtál? Mégis, mi bizonytalanított el? 

- Te. - szelíden összemosolyogtak.

- Megmagyaráznád, hogy csináltam? - Ábel cserfes mosolyra húzta a száját. Lujza viszonozta a gesztust, majd megpróbálta megfogalmazni, mit is érez pontosan. A dolog nem volt egyszerű, vannak dolgok, amiket lehetetlen szavakba önteni, bárhogyan is csűri-csavarja az ember. Ez is valami olyasmi volt.

Tulajdonképpen életük minden egyes percében egy kicsit közelebb kerültek egymáshoz, az út eltéveszthetetlen volt. Minden lépés pontosan úgy jött ki, minden apró mozzanata az univerzumnak, a földgolyó minden egyes emberének minden egyes jelentéktelennek tűnő mozdulata szerint valaha, ha bármi másképp történik, akkor nem találkozhattak volna. Az egész már évszázadokkal, évezredekkel, fényévekkel korábban kőbe volt vésve. Az ősrobbanás óta minden csak arra készült, hogy ők ma este egymás mellett legyenek. Mintha mindenki a világon, Kleopátrától Mátyás királyig az előre megírt forgatókönyv szerint élt volna és voila, íme az eredmény: Ők ketten, ezen a holdfényes, márciusi éjszakán, egymás mellett, mégis végtelen távolságokra. Hát ez bizonytalanította el Lujzát. 

- Nem tudom megfogalmazni. Nagyon bonyolult... de úgy érzem, az, hogy mi találkoztunk, elkerülhetetlen volt. 

- Ebben szinte teljesen biztos vagyok. Épp emiatt nem bánok semmit. Na jó, persze egy kivétellel. Szerintem sejted.

- A halál. - jelentette ki Lujza. 

- Minden sokkal de sokkal egyszerűbb lenne és sokkal de sokkal jobb is. Sőt! Már-már túl jó lenne. Egyszerűen...tökéletes. 

- Nem akarok arra gondolni, "mi lett volna, ha"! - jelentette ki Lujza, miközben feljebb húzta magán a takarót. - Csak elszomorít és feldühít egyszerre. Elkeserít a tehetetlenség. 

- Igazad van, - sóhajtott Ábel maga elé révedve - ez így is tökéletes. Ne beszéljünk a halálról! - teljes testtel lecsúszott az ágyról, végignyújtózott a padlón, aztán hátonfekve bámulni kezdte a plafont. Lujza lenézett rá és hiányérzete támadt. Túl nagy volt a távolság. 

- Hé! Tudom, furán hangzik, de... öhm, ide is feküdhetsz mellém. A padló kemény és amúgy is... - eléggé zavarban volt, ami azt illeti. Próbált nem belegondolni, hogy arra kért egy fiút, hogy feküdjön be mellé az ágyba. 

- Nem akarlak zavarni. - legyintett Ábel mosolyogva, bár titkon nagyon is tetszett neki Lujza ajánlata.

- Nem zavarna! - vágta rá a lány talán kissé hirtelen. - Sőt... 

- Biztos? - Ábel alakját kék derengésbe vonta a holdfény, ahogy felült, hogy Lujza szemébe nézhessen. A lány bólintott, majd átcsúszott az ágy baloldalára. 

Az egész elég zavarba ejtő volt, de mégis csodálatos és felejthetetlen. Lujza gyomrában jóleső melegség támadt, ahogy végignézte, amint Ábel lassú léptekkel az ágya mellé sétál, majd melléül. Próbálták figyelmen kívül hagyni, hogy az ágy nem süppedt be alatta. 

- Annyi éjszakát töltöttem az ágy mellett, hogy egészen furcsa érzés rajta lenni. - mondta miután elfeküdt a párnák közt. Lujza halkan felnevetett. 

- Nem mertem előbb felajánlani. 

- De azért biztos gondoltál rá... - nézett a lányra mosolyogva. Lujza is mosolygott, majd rázni kezdte a fejét. 

- Egy perce sem vagy az ágyamban és máris rágalmazol.

- Naaa! Én?! Ugyan kérem! Én csak a tényeket közlöm. - Ábel sugárzóan mosolygott. Lujza nagyot sóhajtott.

- Hát rendben, azt hiszem kár tagadnom. 

Halkan felnevettek. 

- Túlságosan odavagy értem... persze, megértem. 

- Mikor lettél te ilyen... pökhendi? 

- Nem tudom, tessék, ezt hozod ki belőlem. Pökhendi és zavart és tanácstalan és érzékeny és még ráadásul szerelmes is. Minden, ami eddig nem voltam. Ez a te hibád! 

- Ne haragudj! Igazán nem állt szándékomban. - Lujza kiskutya szemeket meresztve bámult Ábelre. 

- Áhh - legyintett - rád sosem tudnék haragudni. 

Aztán egy minden logikát nélkülöző gondolattól vezérelve felemelte a kezét és lassan végigsimított Lujza arcán. 

- Azt hiszem, éreztem valamit. - suttogta a lány csillogó szemekkel. 

- Azt hiszem én is. Bár őszintén szólva nem tudom eldönteni, hogy tényleg éreztem valamit, vagy csak annyira akartam érezni, hogy beleképzeltem. 

- Szerintem nem számít. - válaszolta Lujza mosolyogva, majd lehunyta a szemét. Igaza volt. Tényleg nem számított.