Léonie végeláthatatlan kérdések hadával bombázta Lujzát. 

- Az óvodai szerelme neve? 

- Panka. A jele pillangó. 

- Mit tart az ágya alatti cipős dobozban? 

- Verseket és dalszövegeket, amiket ő írt. Hozzátette, hogy mélységesen bántja a tudat, hogy ön tud erről a dobozról, és reméli, nem olvasott el egyet sem közülük. - Léonie nem válaszolt a burkolt kérdésre, helyette tovább faggatózott. 

- Melyik a kedvenc fagylaltja? 

- A vanília és a pisztácia, de utóbbiból csak az, amit a posta mellett árulnak. 

Léonie úgy érezte, álmodik. A lány még a legcselesebb kérdéseire is tökéletes választ adott. Bolondnak érezte magát, de hinni kezdett Lujza meséjében. Hosszan hallgatott és az immáron kihűlt kávéját bámulta. 

- Istenem... - suttogta. Egy kövér könnycsepp hullott a csészébe. 

- Gyűlölöm sírni látni. - mondta Ábel. Úgy nézte az anyját, mintha most látná utoljára. Talán így is lesz. 

- Hát tényleg itt van? - kérdezte Léonie. Lujza szótlanul bólogatott. A nő a tenyerébe temette az arcát és megállíthatatlanul zokogni kezdett.  Ábel felállt a helyéről és az anyja mellé sétált. Gyengéden megsimogatta  a vállát. Léonie azonnal odakapta a fejét és üveges tekintettel bámulta a helyet, ahol Ábel állt. 

- Mintha... - teljesen kétségbeesettnek látszott. 

-  Az előbb Ábel megérintette önt. Csak nem megérezte? 

- Mintha valaki végigsimította volna a vállam.

- Nos, - mosolygott Lujza - pontosan ez történt. -  A tény, hogy Ábel képes volt valamilyen úton megérinteni az anyját, teljesen ledöbbentette mindannyiukat. 

- Mondd meg anyának, hogy rettenetesen sajnálom, hogy egyedül hagytam. - mondta Ábel az anyja széke mellett guggolva. Lujza érezte, hogy a nő csak még inkább sírni fog, de ettől függetlenül közvetítette az üzenetet. 

- Én is nagyon sajnálom. - hüppögte Léonie. - Soha életemben nem fájt még semmi ennyire. - Lujza észre sem vette, hogy ő maga is sír, csak arra lett figyelmes, hogy a könnycseppek végigszánkáznak a nyakán. Annyit sírt volna mostanság, hogy már észre sem veszi?

 Lelkileg nagyon megterhelő volt közvetíteni Ábel szavait. 

- Bárcsak visszaforgathatnám az időt! - suttogta Ábel. - Kérd meg, hogy ne haragudjon rám. Annyira sajnálom! Én csak... nem akarom, hogy haragudjon. 

- Haragudni? - kérdzte Léonie. - Szívem, én egy percig sem haragudtam rád. Az egész világra haragszom, csak rád nem. 

- Mi lesz most veled anya? - kérdezte Ábel, a szemét egy pillanatra sem vette le a nőről.  

- Fogalmam sincs. Nem kellene ebben a házban maradnom... A tény, hogy itt nőttetek fel, egyszerre mosolyogtat meg és töri össze a szívem - sóhajtott az anyja szaggatottan. - Meg aztán túl nagy is nekem... magányos vagyok itt egyedül, elveszek ebben a nagy hodályban. 

- Költözz el! - vágta rá Ábel. Léonie halkan és erőltetetten nevetett fel, miután Lujza elismételte a szavakat. 

- Ez nem ilyen egyszerű. - a nő továbbra is kavargatta a kávéját, bár egy kortyot sem ivott belőle. - De egyébként én is gondoltam már rá, hogy kimegyek Bogihoz Kaliforniába. - Ábel hevesen bólogatott.  

A percek peregtek. Ábel és az anyja egy órán át beszélgettek. Egy idő után elfogytak a könnyek és Léonie mosolyogva felejtkezett el a világról. Úgy érezte magát, mintha újjászületett volna, mintha egy mázsás terhet vettek volna le a mellkasáról. A hangulat szép lassan feloldódott. 

-Ma még nem is ettem semmit... - tűnődött a nő. - Nem ebédelsz velem? - kérdezte Lujzától, aki bár nem volt éhes, elfogadta az ajánlatot. Úgy érezte, most Ábel helyett is ennie kell Léonieval. A dolog végül kifizetődött, mert a pörkölt meglepően finomnak bizonyult.

- Ha gondoljátok, nyugodtan menjetek fel Ábel szobájába. - mondta a nő később, mikor már a tányérokat mosogatta. - Biztos kíváncsi vagy rá. Akár egy-két holmiját is magaddal viheted, gondolom sok időt tölt nálad. 

Ábel szobája egyszerre volt tágas és zsúfolt. Mindenfelé kották hevertek, még a falra is felcelluxoztak párat. Az ajtó mellett volt egy óriási parafatábla, teleszúrva fényképekkel. A lány a fotókhoz sétált és aprólékosan megnézte az összeset. Ábel mögötte állt és a válla fölött átlesve nézegette őket, nem mintha nem látta volna már mindet milliószor. Ábel barátokkal egy buliban, Ábel étteremben a családdal, Ábel a nővéreivel, Ábel a fesztiválon, Ábel a zongoránál. Több tucatnyi boldog pillanat. A legtöbb ember számára az álomból lesz valóság. Lujza úgy érezte, nála ez épp fordítva történt. A valóságból lett álom. Kimondta, ami elsőnek eszébe jutott.

- Hihetetlen, hogy te valaha még éltél. - ahogy ezek a szavak elhagyták a száját, azonnal megbánta. - Jaj, úgy értem, öhm... - elpirult a saját tapintatlanságán. 

- Ugyan! - legyintett szomorkásan Ábel. 

- Ne haragudj, nem úgy gondoltam! 

- Nincs miért bocsánatot kérned. Igazad van. Én is egyre nehezebben hiszem el, hogy valaha is éltem. - Lujza erre nem tudott mit felelni, nagyon szégyellte magát. Egy ideig csendben álltak és nézegették a fényképeket. 

- Szeretnéd, ha valamit elvinnénk hozzám? - Ábel körbenézett a szobában. Tanácstalanul forgatta a fejét jobbra-balra, mígnem megakadt a tekintete az ágyán. 

- Mondjuk Pierre-t. - ugrott a párnák közé. 

- Pierre? Mármint... - emelt ki Lujza egy plüssjátékot az ágynemű közül - ez a béka? 

- Igen. - mosolygott Ábel - Nagyon szeretem őt. 

- Legyen. - mosolygott immáron Lujza is. Örült, hogy eltűnt Ábel arcáról a szomorúság és újra olyan mosolygós lett, mint máskor. - Más valamit esetleg? 

- Hát nem is tudom... azt a parfümöt két hete vettem, nézd meg, milyen sok van még benne! Nézd csak meg! Micsoda pénzkidobás! Kár, hogy lány vagy, úgy sajnálom itthagyni... - a fiú ujjal mutogatott az üvegcsére és közben igyekezett dühösnek látszani. 

Lujza a polchoz sétált,amin a parfüm állt és beleszagolt kupakjába.  

- Tetszik? - kérdezte Ábel csillogó szemekkel. A lány nem akart túl lelkesnek tűnni, szóval csak ennyit mondott: 

- Hűha, ez igen! - valójában teljesen megbódította a parfüm és legszívesebben azt is magával vitte volna, hogy bármikor megszagolhassa. Ábel vidám arccal ücsörgött az ágyán.

- Mehetnénk lassan... - Lujza próbálta nagyon óvatosan kimondani a szavakat, mintha ettől kevésbé lennének fájdalmasak. Tudta, hogy Ábel nehezen hagyja itt az anyját. Az említett fiú becsukta a szemeit és egy ideig szótlanul ráncolta a homlokát.

- Megharagudnál, ha mára... - Lujza sejtette, mi következik.

- Ha itt maradnál? Nem, dehogy. Megértelek, maradj nyugodtan. - mosolygott puhán. - Szóljak róla anyukádnak, mielőtt elmegyek? 

- Igen, kérlek! - válaszolta Ábel.

- Rendben. Akkor holnap találkozunk! - Lujza már csukta volna be az ajtót maga után, de a fiú utánaszólt. 

- Várj! - kiáltotta - Köszönök mindent Lujza! Köszönöm, köszönöm, ezerszer is köszönöm.