Miközben Lujza nagyokat sóhajtozott a bokszban és átértékelte a kapcsolatát Ábellel, az említett fiú szintúgy nagyokat sóhajtozott a táncparketten és átértékelte a kapcsolatát Lujzával. Igazság szerint kicsit szégyellte is magát, mert 3 perccel azelőtt meglepetten tapasztalta, hogy elönti a harag , az önzőség és a szerelem egyvelege: a féltékenység. Csúnya hiba. Lujza nem a barátnője. Nincs joga ilyesmiket érezni. Nincs joga haragudni azért, mert a lány inkább két jól szituált huszonéves férfival ücsörög ahelyett, hogy vele táncolna. 

Dina profi táncosokat megszégyenítő lazasággal mozgott Ábellel szemben. Fiatal volt, gyönyörű és a tekintetében szikrázott valami, amitől úgy érezte az ember fia, hogy menten kigyullad. Ábel mégis üveges szemekkel bámult keresztül rajta. Ő ezt igyekezett nem magára venni. Minél több időt töltöttek együtt, annál inkább kezdte elfogadni, hogy ezt a meccset nem nyerheti meg. Ábel teljesen beleesett abba a gülü-szemű, lapos mellű, rágott körmű... naszóval, abba a végtelenül jó lelkű és érzékeny másik lányba. Segíteni, vagy leszegett fejjel elkullogni, ennyi a választék, más itt már nem nagyon menne. Egyértelmű volt, hogy melyiket választja.

- Nem muszáj ám táncolnunk, ha nem szeretnél. Vissza is ülhetünk. - rajtuk kívül úgy húsz szellem táncolt és beszélgetett. Egész nagy tömeg gyűlt össze az átlaghoz képest. Nagy volt a moraj.

- Hm? - kérdezett vissza Ábel zavartan. Dina mélyet sóhajtott.

- Csak azt mondtam, hogy nem muszáj táncolnunk.

- Ó - hosszan bámult maga elé, mire folytatta - Nekem jó itt. - folyamatosan Lujzáék bokszát figyelte, nem is igazán táncolt, csak úgy toporgott. 

- Remélem jól érzed magad, elvégre csak egyszer 19 az ember. Bár ha jobban belegondolok, tizennyolc is csak egyszer voltál és húsz is csak egyszer leszel... Figyelsz te rám egyáltalán? - Dina összevonta a szemöldökét. Ábel egyáltalán nem figyelt rá.

- Jaj, ne haragudj! Persze, hogy figyelek. - válaszolta bűnbánó arccal, majd végre Dinára nézett, aki csak erre a pillanatra várt. 

- Mi van veled? - kérdezte, miközben kínosan ügyelt rá, hogy tartsa a szemkontaktust. Ez volt az ő bevált módszere. A tekintetét a fiú tekintetébe fúrva, nagyokat pislogva, bizalmas hangon kérdezni tőle dolgokat. Garantáltan kibukik belőle az igazság. A trükk mint eddig bármikor, most is bevált.

- Ennyire látszik? - vigyorgott Ábel zavartan, majd a hajába túrt. Dina felvonta egy szemöldökét. 

- Még a vak is látja.

- Oké...a helyzet az, hogy... izé... érezted már azt, szóval, mondjuk ott egy csodaszép sütemény - kitárta az egyik kezét, mintha valóban lenne ott bármi is - de te nem eheted meg, mert mondjuk, tudom is én... bevarrták a szád? Csak nézed és nézed és egyre jobban akarod, és a végén már majd belehalsz az éhségbe, de akkor sem eheted meg. Csak csodálhatod, milyen szép rajta a cukormáz.

- Szép metafora... 

- Ugye? Köszönöm! - Ábel újra felnevetett, de ezúttal mintha egy kis keserűség is érződött volna a hangján - Naszóval... tudod, mi a leges-legrosszabb az egészben? Hogy rajtad kívül bárki megeheti. Mert csak a te szád varrták be... 

- Oké, ez már kicsit morbid. 

- De érted, ugye? 

Azelőtt sosem beszéltek Ábel Lujzához fonódó érzéseiről. Dinának nagyon jól esett, hogy a fiú így megnyílt neki és a bizalmába fogadta. Valahol mélyen persze marta a féltékenység is, ő akart a csodaszép sütemény lenni, de ez most erősen mellékes volt. 

- Persze, hogy értem. 

Egy ideig nem szóltak egymáshoz, csak a gondolataikba mélyedve táncoltak. 

- Istenem, akkora egy szerencsétlen nyomorult vagyok! - Ábel a homlokához szorította a tenyerét.

- Ugyan már, dehogy. Nem-nem, egyáltalán nem. Nyugi! - Dina igyekezett kitalálni valamit, amivel segíthet - Nézd, nem tudom, hogy szabad-e ilyesmit közölnöm, vagy sem, de az a sütemény... azt hiszem, nem akarná, hogy bárki megegye. Mármint, neked engedné. Izé. Jaj istenem, ez a hülye sütemény-dolog! - Dinának teli volt a hócipője azzal, hogy köntörfalazni kell - Hát nem látod, hogy mennyire odavan érted, baszki?

Erre aztán megint senki nem felet semmit. Újabb másodpercek teltek el szótlanul.

- De én meghaltam. - a legszomorúbb az volt az egész kijelentésben, hogy semmilyen érzelem nem volt a hangjában.

- Én is. És? A halál nem a vég. Nézz csak körbe! 

Körös-körül mosolygós idegenek táncoltak és beszélgettek. 

- Meghaltak. Itt ragadtak. Elfogadták. Most pedig próbálják kihozni a legjobbat a maradékból. Nem tudhatod, meddig maradunk. Miért nem beszélitek meg a dolgot? 

Ábel hosszan gondolkozott a válaszon. 

- Volt már egy ilyesmi beszélgetésünk pár hete. Megbeszéltük, hogy tartjuk a távolságot. 

- És azt is elmondtad neki, hogy mit érzel? 

- Igen. 

- Biztos? - Dina rosszallóan csóválta a fejét. - Ki is mondtad? Szavakkal meg minden? 

- Mm... nem. Szó szerint nem. - Ábel, ha ember lett volna, most fülig pirult volna. 

- És tulajdonképpen mit is beszéltetek meg?

- Azt, hogy egy ön- és közveszélyes szörnyeteg vagyok, aki nem bírja kontrollálni a kitöréseit. 

Dina még mélyebbet sóhajtott, mint azelőtt. Ezt a két idióta barmot!

- Tudod, hogy ez nincs így! 

- Nézd, így nem lehet valakit szeretni! Hogy bármikor árthatsz neki. Hogy hozzá sem érhetsz. Na meg hogy meghaltál. 

Dinának ezen a ponton lett teljesen elege az önsajnáltatásból.

- Figyelj, őszinte leszek. Unom már nézni, hogy szenvedtek. Menj oda! Mondd meg neki, hogy szereted! Legyen egy bizarr félig elő-félig halott kapcsolatotok, vagy tudom is én... de amit most csináltok, annak semmi értelme! Az ott lányos zavarában azt se tudja, merre nézzen ha hozzászólsz, te meg majd felrobbansz, mert nem jött veled táncolni... vedd el azt a süteményt, vagy fogadd el, hogy nem a tiéd és hagyd ott. Ennyire egyszerű. Kontrolláld magad, tartsd észben, hogy mi vagy! Tartsd észben, hogy meddig mehetsz el. Nem vagy szörnyeteg, csak halott. No meg ugye szerelmes. Nem tudom, melyik a rosszabb...

- Az hiszem, igazad lehet. - Ábel a füle mögé tűrt egy kósza tincset, megigazította a nyakkendőjét és azt mondta:  - Ideje kezdenem magammal valamit.

Azzal elviharzott és otthagyta Dinát egyedül a táncolók között.