- Hannah, te meg hogy kerülsz ide? - kérdezte Robby, miközben feltápászkodott.

- Hiányzott már ez a hely. Jól esett nosztalgiázni... - mondtam mosolyogva - Jól vagy egyébként?

- Mostmár igen. - azzal kihúzott a bunkerből.

- Na tessék, ki érkezett! Örülök, hogy itt vagy Hannah, de akkor neked is fára kell állnod! - mondta apa, miközben leporoltam magam a pár kósza levéltől ami a ruhámra ragadt.

- Azt még meggondolom. Mindenesetre, figyelni foglak! - néztem a mellettem ácsorgó fiúra, aki elmosolyodott megjegyzésemen.

- Szóljatok, ha mennek a rúgások anélkül, hogy leesnétek! - fordult el apu, telefonját elővéve.

- Hova megy? - kérdezte az edzőtársam széttárt karokkal.

- A Devils játszik az Islanders ellen a keleti parton. Keresek egy helyett jobb térerővel. - válaszolta apa.

-Mi lett a zavaró tényezőkkel? - kiáltott utána Robby. Biztos mesélt neki azokról. Már amikor nyolc évesek voltunk, elég keményen elmagyarázta, miért nem lehetett telónk 14 éves korunkig. "Zavaró tényező, lányok..."

Ellenben Anthonynál nem tudta tartani a gyeplőt. A legnagyobb internetfüggő azok közül akiket ismerek. Még Demetrinél is nagyobb, pedig ő sem átlagos.

- A hoki nem számít! ‐ válaszolt a fiú kérdésére.

A srác lemondóan sóhajtott, és hogy feloldjam a kialakuló csendet közöttünk, mesélni kezdtem:

- Legutóbb amikor itt hagyott Sammel q zavaró tényezők miatt, akkor építettük azt, ott - böktem a bunker felé.

- Ki az a Sam? - értetlenkedett.

- Te még sosem találkoztál vele? - A fiú megingatta a fejét - Van egy ikertesóm. - Mondtam, és a gallériámba lépve megkerestem az egyik kedvenc közös képünket. Ez Moon szülinapján készült, teljesen összeöltöztünk.

- Azta! Mint két tojás! - csodálkozott. Elmosolyodtam megjegyzésén.

- Hát igen, sokszor nehezen különböztetnek meg minket. De aki igazán jól ismer, tudja, hogy melyikünk Sam és melyikünk Hannah.
- Robby helyeslően bólintott, és közben visszamászott a fára. Figyeltem őt.

- Dolgozni is kell, nem? - kérdezte, de nem válaszoltam. Szerintem tart apától, ha ennyire gyakorol. Mi nyolc évesen, nagy lazán bunkerezés után odaálltunk, tudtuk, apától nem kell tartani, főleg, ha ott van Mr. Miyagi is. Mondjuk, az utóbbi néha veszedelmesen viselkedett...

Robby hosszú ideig gyakorolt, főleg a hátrarúgást, aminél az előbb leesett. Egészen jól mentek már a mozdulatok neki.

- Nem lenne kedved kipróbálni? - kérdezte aztán.

- Hát... Nem is tudom... Rég volt az a nyolc év.

- Gyere, nem nevetlek ki! És úgyis elkaplak ha elesel. - Ez a mondat... Megbélyegezte a kapcsolatunkat.

- Már hogyne nevetnél ki! Most is nevetsz! - Kacagtam el magam a fiún.

- Na, de komolyan! Gyere, Hann! Ömm, szólíthatlak így, ugye...? -

- Persze... - Keserédesen elfacsarodott a szívem. "Jó, ha két ilyen fontos fiú ugyanúgy hív engem? Bár Robby szájából sose olyan mint a Sólyoméból..."

- Menni fog! - bíztatott kezemet megfogva, és felhúzott a fára, magával szembe.

Lehunytam a szemem, és kifújtam a levegőt. Nem akartam megalázni magam a leeséssel pont előtte. Óvatosan emeltem meg a lábam, megpróbálva mindhárom rúgást. Az utolsónál kissé meginogtam, és mivel maximalista vagyok, újrapróbáltam az egészet, sokkal magabiztosabban. "Nem is olyan rossz!"

- Látod! Ügyes vagy! - dícsért meg. Ez nagyon jól esett, nem olyan volt, mintha valamelyik másik fiú mondta volna ezt, például Sólyom.

- Köszi... - pironkodtam. - Menjünk, keressük meg apát! Neked is nagyon jól megy már!

Elindultunk az erdőben, Robby a táskával, én a könyvemmel. Túlságosan zavarban voltam, hogy beszélgetést kezdeményezzek. "Hannah, mi van veled?!" - dorgáltam magam, pedig én aztán sokat tudok beszélni.

Apát is hamarosan megtaláltuk, miközben kézen állt. Ezután óvatosan felemelte az egyik kezét.

- Mr LaRusso? - szólította meg Robby, de apa mivel nem látott minket, hirtelen elesett. A srác azonnal eldobta a táskáját, apához szaladva. Én is a nyomában voltam.

- Majdnem megvolt! - ült fel a sziklán, amin gyakorolt. - Majdnem...
- De mit csinált?

- Az utolsót, amit Mr. Miyagi tanított. A legerősebb rúgást a Miyagi-do karatéból.

- Azt hogy kell? - kíváncsiskodott tovább.

- Bár megmutathatnám! De csak ő volt képes rá. Az egyik kezeden kell egyensúlyoznod, hogy a két lábaddal szabadon tudj rúgni - magyarázta. - Húsz évesen egyszer majdnem sikerült, és hogy ma ilyen közel jártam hozzá az egészen király! Hogy ment a fán?

- Robby nagyon ügyes! Miután elmentél, egyszer sem esett le!

- Hát, nem csak én fejlesztettem ma magam... - nézett rám, és apa mostmár mintha kiugrana a bőréből, odajött hozzám, és szorosan megölelt.

- Hannah, csak nem újra karatézol?

- Robbynak köszönhetem! Ő vett rá!

- Ügyesek vagytok! Most hogy kigyakoroltátok, jöhet a következő kihívás!

- Mi az?

-Hogy hol a kocsi. Ez egy kész útvesztő!

•••

Hazaérve érdekes beszélgetést hallottunk kiabálás helyett.

- Kóstold meg és mondd, hogy milyen! - kérte a nagyi anyát.

- Jó, megkostolom!

- Na, milyen? - siettette a vendégünk.

- Undorító. - Mama velőtrázó nevetésben tört ki, miközben anyu kijavította magát. - Finom, finom, hát ennél jobb nem is lehetne! Miről beszélsz?

-Te kis hülye - mondta anyu szavába vágva a nagyi, még mindig kacagva, majd meglátott minket - Ni csak ki van itt! Gyertek, Amandával vacsit főztünk!

- Anyád híres csirke cacciatoré-ját! - tette hozzá anya.

- Igen, de a csodálatos feleséged segítségével! - koccintott a két nő egymással.

- Ugyan már!

Robby kissé szomorkás arccal nézte végig a jelenetet. "Bizonyára nem sok családi vacsorában lehet része, ha elhunyt az apukája" - gondoltam.

- Gyere, maradj vacsorára! - Kértem, megsimítva vállát. Sajnáltam szegényt.

- Maradok, ha szeretnéd... - pillantott le hálásan rám. Rámosolyogtam.

- Anya, hol van Louie?

- Ömmm, azt mondta, ma valamiért nem ér rá.

- Ez egyre jobb! - mondta apa, és beleszürcsölt a poharába.

- Hannah, légyszíves ezt vidd fel Samnek. Belázasodott, szegénykém...- nyújtott át egy szelet pirítóst zöldséggel és teával anyu.

- Persze, viszem!

Felsiettem a lépcsőn, egyenesen a beteg szobája felé sietve. A nővérem az ágyon feküdt, nyitott szemmel, ám sötétben.

- Hellóka! Hozom a vacsid! - a tesóm azonnal felült az ágyon, felkapcsolva a kislámpát. - Hogy vagy?

- Voltam jobban is. De legalább cserébe a nagyi és anyu ameddig ápoltak kibékültek. - kacsintott rám. - Ki van lent?

- Csak Robby. Képzeld, rávett, hogy felálljak a fára, és rúgjak!

- Hú, Hann, ennyire jól néz ki, hogy rá tudott venni?

- Hát... - elgondolkoztam, hogy mit válaszoljak, de közben önkéntelenül mosolyogtam. Sam mikor feleszméltem tátott szájjal figyelt engem. - Na! Most mi...? - az arcát látva színt valottam - Igen, na, helyes. Nagyon is. De ezt már első látásra láttam... Amúgy sokat mosolyog. És nem, nem miatta álltam fel a fára, és mentem edzeni, hanem mert hiányzott már ez az egész! - Mondtam az utolsó mondatot már tűzvörösen. -Most nézd meg, milyen helyzetbe hozol! - méltatlankodtam

- Te is ezt csináltad velem és Miguellel, most visszakapod! - vigyorgott ördögien. - Ezt amúgy úgy hívják: szerelem első látásra!

- Ebből úgyse lesz semmi, és nem vagyok szerelmes. - vontam vállat.

- De az nem azt jelenti, hogy nem is leszel! Na, menj, meg ne várattasd a sógoromat! - kuncogott föl, és fejcsóválva kimentem a szobából. - Jó vacsorát!

•••

Másnap írtuk az iskolában az első próbatesztet ebben az évben. Sam még mindig elég rosszul volt, de mégiscsak bejött a suliba ezért. Később otthon anyába botlottam.

- Hannah, beszédem van veled. Volt néhány hónapja egy autóbalesetetek? - vont kérdőre.

- Nem tudom miről beszélsz... - ezt anya igennek vette szerintem...

- El kellett volna mondanod! Tudod hogy ezzel mekkora bajt okoztál?!

- Anya, semmi közöm ehhez! Nem érted?! - Ám ekkor hirtelen összeállt a kép. - Pár hónapja éppenséggel a Sammel való kapcsolatomon próbáltam javítani, hiszen ha észrevetted volna, titkolóztak előttem a lányokkal. Előbb őt kérdezd! - talán ezért nézett Sólyom senseie furcsán a szalonban. Valószínű összekevert minket, ikreket, ha neki törték össze a kocsiját.

- Ezért most szobafogságot kapsz! Kérem a telefont! - nyújtotta a kezét.

- Mi? - méltatlankodtam - Hányszor mondjam, hogy felfogd végre, hogy semmi közöm ehhez?! Oktalanul elveszed a telóm!

- Tudom, hogy ameddig van interneted, addig akár bulizni is küldhetnélek, na add ide! - emelte fel a hangját anya.

- Ne felejtsd el a laptopot és az okosórát! - szólt közbe Anthony, ám már se erőm, se kedvem nem volt a próbatesztek után még a határaimat is feszegetni, így kénytelen-kelletlen átadtam a kütyüimet. Ilyenkor utálom a legjobban a kisöcsénket.

- Ez nem igaz! - morrogtam, és dühösen felvágtattam a szobámba.

"Nem csak te vagy forrófejű!" - hallom sokszor vádlón apától. De be kell látni, igaza van. Tőle örököltem ezt a hülye vonást.

Anya mint kiderült Samet is ugyanezzel büntette, meg még azzal, hogy az ebédlőben kellett tanuljunk előtte. Még mindig dühös voltam, hiszen semmit sem tettem. Ha van egy ikertesód, a hátránya az, hogy kábé mindent együtt kell megszívni, még akkor is, ha semmi közöd hozzá. Valamelyikük telefonja éppen a táskájában zümmögött. Majd rázendített a másik is. Mostmár kórusban várták, hogy felvegyük a hívót.

- Jaj, imádom a netet! Bármit csinálhatsz! Chatelhetsz,  vannak videóid, vásárolhatsz! - idegesített Anthony továbbra is.

- A pokolra jutsz, tudod ugye? - kérdeztem megvetően. Vállat vont a velem szemben ülő.

- Mint minden menő arc.

- Srácok, csendben, dolgoznom kell! - pillantott fel anya a laptopról. A telefonok ismét zümmögni kezdtek.

- Jaj, anya, hadd vegyem már fel! - fakadt ki Sam. Anya egy sóhajtás után kivette a táskájában mindkét telefont, és kinyomta a nővéremet csöngető Miguelt és az engem kereső Sólymot.

- Szuper! Egy újabb barát! - kiáltott Anthony

- Írjátok a leckét!
_______________________________________
Hamarosan itt az All Valley bajnokság. Vajon mit találok majd oda ki? ❤🤗🤔 Élvezzétek!