Fájdalommal néztem a saját apámra
Szívemben üresség lelt otthonára.
Szívesen ordítottam, sikítottam volna,
De könnyeim hadával nem szállhattam harcba.

Valószínű megijedtem, mert sokkos ez az egész,
Az ügynek a szövevénye elvette apám eszét.
Ő is dühös volt, de nem a srácra,
Hanem főleg annak szörnyeteg apjára.

Nem tudtam, mihez kezdjek, mi legyen most velem,
Mikor a versem írom, az ágyon fekszem,
Álmatlanul tengődök, de az megmaradt bennem,
Ez a fiú az enyém, és nem engedem könnyen!