Sólyom szemszöge:

Tudtam hogy ott lesz. Szánalmasan hajolt a becsomagolt képregény fölé, magában motyogott, mint egy kattos.

- Alig vártad az új számot? - kérdeztem lenézően.

- Jó a hajad. Mi ez, a vörös Hulk-korszak? - próbált beszólni, mire a tárgyra tértem.

- Láttam mit írtál. Szedd le! - követeltem.

- És az újságírói fedhetetlenségem? Nézd, sajnálom, de fel kellett szólalnom. Mellesleg, ha leszedem, sérül a Yelp-elit státuszom! - nézte a saját érdekeit. Tipikus Demetri. Egy appon egy véleményezés miatt képes balhézni. Meglöktem, mire felborult egy képregényes-állvány. Jobb ha tudja, kivel szarozik.

- Azt mondtam szedd le!!! - emeltem fel a hangom.

- Azt hiszed félek tőled? Tudom jól, ki vagy, Eli! Szóval ti, Sziklaszilárd és Bebop, csak hadjatok békén! - nézett a mögöttem álló Chris és Mitch felé. Mire a fiú megfordult volna, még két társunk állta az útját. - Remek. Itt tartunk? Túlerővel támadtok?

- Szedd azt le, vagy véged van, haver! - szóltam most utoljára érdekében.

- Te tényleg megvernél? - kérdezte hitetlenkedve. - Tudod mit? Már nem csak te tudsz karatézni! Miyagi-Dós lettem! - gúnyosan ciccegtem, jelezve azt, hogy meglátom majd, mikor tud ő majd ott a lúzereknél karatézni tanulni.

- Jól van. Lássuk mit tudsz. - mielőtt reagálhatott volna, hasbarúgtam majd kisepertem lábai alól a fiút, aki nagy nyögések közepette kiterült a padlón, mint egy béka.

- Hé! Mi folyik ott hátul? - kiáltott fel az eladó. Demetri gyáva nyúlként kihasználva az alkalmat nekiiramodott, s kisprintelt az üzletből.

- Kapd el! - adtam az utasítást. Majd mind az ötön, Cobra Kai-osok, utánaeredtünk.

Demetri mindig is gyorsan futott, piszkafa lábainak és gyávaságának hála. Egy ideig még a szemünk előtt is volt, fellökött egy csajt, majd a sarkon felborított egy napszemüveges állványt, legalábbis erre utalt az eladó heves szitkozódása.

- Hová tűnt?! - kérdeztem ingerülten.

- Hé haver! Ne csináljuk, tanult belőle! - szólt a lihegve engem utolérő Chris. Tudtam, őt sosem kellett volna ebbe az ügybe belerángatnom, ő a legbeszaribb az újoncok közül.

- Téged meg ki kérdezett? - hőbörödtem fel. - Váljunk szét!

Demetrit aztán sikerült egy ebédlőtérre az ötösünk közepébe szorítani.

- Máshogy is lehetett volna! Ha nem vagy beszari, és a Cobra Kai-hoz jössz!

- Legalább nem vagyok seggfej! - szánalmas próba a replikázásra... A fiút Mitch lefogta hátulról, aki partravetett halként kezdett vergődni.

Hannah szemszöge:

Csak kinyomtam magam egy csávó válláról és lendítettem lábam. Tökéletesen arcbataláltam Demetri fogvatartóját, majd magam mellé húztam a foglyot.

- Mögém! - utasítottam, majd felvéve a kezdőpozíciót mélyen ellenségem szemébe néztem. - Húzzatok el innen!

Nem láttam még így. Új, vörös haja úgy ízott, mint a szemében gyűlő, növekvő pusztító harag és düh. Én nem ezt a Sólymot ismerem. Én azt ismerem, aki kedves volt a legjobb barátaival, együtt lógott velük a vidámparkban, nem pedig éppen megverni akarja őket.

- Nem ütnék meg egy csajt! - mondta. - Főleg nem téged, Hann.

Mérhetetlenül nagy haraggal töltött el, hogy mindezek után még képes engem becézgetni.

- Esélyed sem lenne rá! - érkezett meg Robby lazán, úgy ahogy szokta. "Atyaég de menő még mindig..."

Sólyom arca elfehéredett. Biztosan azt gondolta, hogy a srác nincs itt, minket meg majd Demetrivel tök hamar lapátra tesznek. Illetve hirtelen az is eszembe ötlött, lehet azért ez a reakciója, mert nem bírja elviselni, hogy valaki mást mégközelebb engedtem magamhoz, mint őt. Elvégre nyár óta "együtt vagyunk" a szemében. Talán irigy volna a vörös jómadár?

- Öt a három ellen? Inkább két és fél. - nézett Demetrire, közben meg tért vissza megalázós, régi formájában a volt legjobb barátom.

Kihívóan meredtem rá, s gyorsan kezdődött az egész. Szemem sarkában láttam, hogy egy barna bőrű, azt hiszem Chrisnek hívják, váratlanul megakarta fogni Robby-t, hogy Sólyom belerúghasson. Mégvalaki rátapadt a fiúra, szerencsére mind az egész támadást hárította.

Eközben én sem tétlenkedtem, két fiút igyekeztem elintézni. Védekeztem, majd hasonrúgtam Mitch-et, aztán elhajoltam és ismét egy térdrerúgást vetettem be. Ez az erősségem lett, azt hiszem.

Aztán minden csak úgy rendre megtörtént, és olyan tökéletes volt. Leírhatatlan megérzés kerített hatalmába. Elkezdtem a keréktechnikát. Hirtelen láttam, hogy Robby is ezt tette. Csak csináltam, úgy mintha a tóban lennénk.

Minden összeállt. A mozdulatsorból védekezések halmaza állt össze, a kifordulós-rúgós mozdulatnál pedig, ahol mindig elrontottuk a fiúval, támadóinknak a hasát találtuk el. Én történetesen Sólymot sikerült messzire röpítenem ezzel a lépéssel. Mostmár tetszik ez az egész :)

Demetri mindeközben középen álldogált, ügyelve, ne kerüljön bele a balhéba, amit Robbyval ketten intéztünk.

Mire észbekaptam, már kidőlve feküdtek hárman a pláza padlóján. Sólyom éppen a langaléta srácot készülte kiütni, majd felkiáltva figyelmeztettem, vigyázzon. Robby elhúzta Demetrit az ütés elől, amit oldalasan kivédtem én, helyette. Majd észrevettem, hogy a másik srác újult erőre kapva támadásba lendült, ezért átfordultam Demetri hátán és mellkason rúgtam a Cobra Kai-ost, aki megszeppent, hogy én tudok ilyet.

Azután csak ez a srác kötötte le a figyelmem, ám szemem sarkából láttam, amint Sólyom rárepül Robbyékra, Demetri meg tehetetlenül lógott a fiúm karján.

A fekete hajú Cobra Kai-ost eléggé lefáraszthattam, mert elhajoltam egy gyengébb ütése elől, majd egy közeli étkezőasztalhoz kapaszkodva előrelendítettem lábaimat, ezzel a mozdulattal pedig végleg kidőlt támadóm.

Robby segítségére siettem, és elráncigáltam Demetrit aki nagyon útjában volt a Sólyommal való csatájukban. De tudtam, tennem kell valamit. Egy óvatlan pillanatban Robby-t azonban az égővörös hajú egy étkezőasztalra lökte, mire ijedten siettem a fiúhoz.

- Mostmár ő az enyém. - simítottam meg a hátát, de éppen mire megfordultam, Sólyom már nagy iramban felémindult.

Eluralkodott a gyűlölet rajtam. Mintha lassított felvételen játszódnak volna a pillanatok, csak egy dolog villogott az agyamban: "Ennek véget kell vessek. Mindennek. Ez a rúgás lesz a lezárása a Sólyommal való barátságomnak, végleg magam mögött hagyom az egészet."

Eddig is tombolt bennem a harag és utálat iránta. De amikor minden energiámat a lábamba összpontosítottam, és sikeresen fejenrúgtam a fiút, a győzelemittasság és bosszú édes érzete átölelt, mámorban úszva pillantottam a földön nyöszörgő fiúra. Fülemben nyugtatott a vér, Sólyom pedig monoklival szeme körül pillantott rám. Ijedten. Elértem a célom.

Robby érintése zökkentett ki gyűlöletemből. Ahogy átölelt, testem feloldódott a görcsös szorításából, mintha visszarángatott volna a valóságba. Ekkor figyeltem fel arra is, hogy sokan végignézték a küzdelmet, a pláza járókelői még mindig körénk verődve ujjongtak a mutatványomon. Megkönnyebbülten egy köncseppet morzsoltam el a szemem sarkában, rettentően furcsa volt minden. Az a nyomasztó, félelmetes érzés, ami a karom megszorongatása óta sakkban tartott, jólesően felengedett, eltűnt. Régóta vágytam rá, és itt volt az ideje, hogy békén hagyjon. "Nincs amitől tartanod, mostmár" - gondoltam, és ráerősítettem állításomra amint az elhullt Cobra Kai-osokra meredtem.

- Itt a csirkéd! - ocsúdtam fel a gondolatmenetemből, és nyomtam kezébe Denetrinek ebédjét, aki meglepődve bár, de realizálta, végül nem csak őt mentettük meg a nap folyamán.

•••

Robby szemszöge:

- Pont olyan volt, mint a tóban. Te balra mentél...

- Te pedig jobbra! - egészítettem ki mondatát. Imádom, amikor nemcsak egymás tetteit, hanem már gondolatait is kiszámítjuk, befejezzük.

- Igen!!! - olyan szintű izgatottság telepedett ránk, hogy azt nehéz is lenne leírni. Kezeink ismét szinte összeértek az asztal fölött. Amikor kissujjaink egy pillanatra is érintkeztek, Hannah elkapta onnan kezét. Jeges borzongás futott rajtam végig, de ez a távolságtartás kedvemet se neki, se nekem nem szegte; ugyanolyan izgatottság csillogott gyönyörű tengerkék szemeiben mint ezelőtt.

- És hogy tudtál olyan magasra vetődni az asztalról? - kérdeztem, csak hogy figyelmem eltereljem a kissé immár furi kapcsolatunkról. "Ami a legfurább volt, hogy a plázában hagyta, hogy megöleljem, illetve ő is megsimogatott... Sólyom váltotta ki volna, vagy a harc érzete ezt? Talán megfeledkezett magáról?" A lány mielőtt válaszolhatott volna, lépések zaját hallottuk meg.

- Hé, hé, anyád most mondta! Jól vagytok? - érdeklődött feszülten az akkor érkezett Mr.LaRusso.

- Igen, igen, jól vagyunk. - válaszolt Hannah helyettem.

- Jó. Mi történt?

- Hát, meg akarták verni Demetri-t. Közbe kellett lépnünk. Haragszol? - A lány arcára egy féle aggodalom ült ki, tudtam, mennyire meg szeretne felelni a szüleinek. Nem akar csalódás okozni.

- Dehogy haragszom! Büszke vagyok! A karate nem csak az önvédelemről szól, hanem másokéról is. Csak ne hozzátok a szívrohamot rám mégegyszer. - Hannah erre pisolyogva az asztalt kezdte fixírozni. - Bár verekedni tanulunk, azért élesben nem akarom látni. - Ekkor Mr. L rámnézett, és a vállamra tette a kezét. - Robby, örülök, hogy családtag lettél.

A férfi elsétált mellettünk, az előteraszon ücsörgő, kissé elkámpicsorodott Demetrihez. Biztos felvidítja majd most. De engem voltaképpen nem is ez érdekelt. "Családtag? Mit érthetett ezalatt? Akkor most Hann tabu, vagy...? - tűnődtem.

Hannah szemszöge:

Ahogy a fiúra néztem, hirtelen nem tudtam, hogyan törhetném meg a közénk beálló kemény csendet.

- Megyek aludni... - szóltam aztán, és felálltam az asztaltól. - Jó éjt. - A fiú intett, majd ő is felkelt és a vendégszoba felé vette az irányt.

Nem tudtam, miért ment arra. Nyár óta nem aludt ott, csak a cuccait tartotta a szekrényben, illetve néha feltúrta az ágyat, csak a lebukásunk biztonsága érdekében. Lassan lépdeltem fel a lépcsőn, titkon remélve, hogy Robby utánam jön egyszer. Remélve, hogy megölel és megpuszil hátulról, majd bebújik az ágyamba, s összegabalyodva alusszuk át az éjszakát. Reméltem, hogy újabb és újabb ruhadarabokat felejt a szobámban, hogy potyázhatok egy puha pulcsit tőle, és megtarthatom majd, mert úgysincs szíve levenni rólam amikor hordom. Amúgysem adnám vissza neki, külön rész van nekik a szekrényemben, és hordom őket tök gyakran.

De Robby csak nem jött. Nem nyitott be a szobába, amikor félálomba szenderültem volna. Mégcsak aludni sem tudtam. Fogalmam sem volt, miért alszunk külön, szívfájdalmasan rendellenesnek tűnt ez az egész szituáció.

Éreztem illatát a párnámon, amin az tegnapelőtt este még olyan nyugodtan aludtunk. Lábam felhúzta derekára. Tele volt egész testem pillangókkal, mégsem mozdultam és élveztem, hogy ő dominál, hogy ő akarja, hogy így aludjak. Csak összepréselődtünk, hogy testünk minden egyes pontja érintkezzen.

Tegnap meg lent a nappali kanapéján aludtunk, s aztán az egész hihetetlenül intim reggelt felrúgtam a dodzsós vitánkkal. Mostmár bánom. Hiányzik, hogy nincs mellettem, hiányzik illata, aranybarna haja és a kékes-zöld szemei. Semmi sem maradt utána ugyanolyan. Együtt vagyunk mint barátok, de mégse jó így. Mintha testünk érezné, hogy ez a feszültség közöttünk soha sem barátságra volt tervezve, és még mindig éled köztünk, egyre jobban, mintha utálná azt, hogy próbálom az érzést lenyomni. A fiú hiába adta tudtomra, hogy ő nem érez irántam így, nem hagy nyugodni, és bármit tesz és mond képtelen vagyok rá haragudni.

Gondolkodom. Gondolkodom azon, hogy ő mit érezhet. Soha semmikor nem beszélt a jelenlegi érzéseiről, csak a múltjáról és az apja iránti utálatáról. Kettőnkről nem beszélünk, barátok vagyunk, de mégse. Mintha testileg a kapcsolatunk előrébb tartana, mint ahogy hivatalosan megbeszéltük. Bár mindig is csak barátok voltunk, úgy viselkedtünk, mint egy pár. Flörtöltünk, bókoltunk egymásnak, együtt aludtunk, éppen csak a csókok és az ennél magasabb szintű fizikai kontaktust hiányoztak. *Khm*.

Tényleg nem tudom minek hívhatnánk magunkat. Barátság extrákkal? Nem jó, hiszen semmi extra nem volt amit titkolni kellene. Vagyis kb. mindent titkolunk, mintha valami tiltott szerelmet folytatnánk.

Zavarodottság uralta a testem. Nem bírom felfogni, hogyan érezhetek ennyi mindent egyszerre. Fájdalmat, amit a fiú hiánya okozott, ugyanakkor kábaságot. Mert mégis, miért akart volna megcsókolni a nyár folyamán annyiszor, ha nem akar valamit? Miért nem válaszolt nekem? Nem mondta, hogy nem szeret, de azt sem hogy igen. Tettei viszont arra utalnak, hogy ő is akarja, és érzi ezt.

Valamilyen módon mindig elválaszt vagy megzavar valami. Egyszer a vitánk, máskor apu... Várjunk. Apu. Apu!!!

"Létezne, hogy nem meri mélyebbre vinni a kapcsolatunkat az apukám miatt?"

Istenem, de hülye vagyok! Basszus, olyan csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, hogy megkönyezett értük! "Hülye pics@ vagy b@zdmeg, Hannah, mindig is küldte a jeleket de megtántorodott!"

Ez így nem oké. Lassan kezdtem olyan dolgokra gondolni, amik már a nagy zavartságból a kettőnk kapcsolatának túlgondolásába torkollott. Szituációkat találtam ki, hogyan kérjek bocsánatot, hogyan beszélhetnénk meg. Hiszen mégcsak lehetőséget sem hagytam neki! Én kihisztiztem magam aztán faképnél hagytam, és lényegében az én hibám, hogy most nincs velem. Én kértem, hogy ne húzza az időm, legyünk barátok.

Éjfél elmúlt már, mikor felültem az ágyamban, és rádöbbentem arra, hogy fél órája állandóan ugyanazon jár a fejem. Robby-n. Halkan osontam le a lépcsőn és rádöbbentem, tökre éhes lettem. Biztos sok energiát égettem a túlgondolás nevű műveletnek elvégzésének folyamatában. "Basszus, már a saját agyamban is olyan szójátékokat találok ki, hogy az valami eszméletlen. Fáradság jelei..."

Amikor lecaplattam a lépcsőn, hirtelen fogalmam sem volt, mit nassolhatnék. Azonban amikor megláttam a kandallóban égő tüzet, hirtelen megkívántam egy kis pillecukrot. "Smore!"- ugrott be hirtelen - "Smore-t fogok készíteni!"

Hamar előszedtem a hozzávalókat, majd leültem a kanapéra, miután kinyitottam a kandallót és nyárson belelógattam az első édességet.

Percek múlva léptek zaját hallottam, s mikor felpillantottam, Robby érkezett meg a vendégszoba irányából.

- Még nem alszol. - állapította meg, majd odajött hozzám.

- Csak az adrenalin. - füllentettem, majd belebámultam a tűzbe. Akaratlanul is fészkelődni kezdtem, ezzel jelezte a testem, hiányzik a közelsége, s szinte könyörögte, hogy üljön le mellém.

Robby felkuncogott, majd helyetfoglalt. "Végre."

- Kérsz smore-t? - kérdeztem kis zavarral a hangomban.

- Mályvacukor mindig jöhet. - lehúztam a nyársról amit megsütöttem, aztán átnyújtottam a fiúnak a fémpálcát.

- Hé, állj, állj, állj! Te mogyoróvajas sütivel csinálod? - kérdezte vigyorogva, az édességemre nézve.

- Ezt Sammore-nak hívom. Igazi lángész vagyok. - Robby értetlenül nézett rám, mire észbekapva a hiányos információn, szemforgatva magyarázni kezdtem az esetet. - Na jó. Kb. Öt éves lehettem, amikor hátul Mr. Miyagi házánál sütögettünk. Ezt az egészet sütis kombót én találtam ki, aztán Sam leutánozott, és azt mondta az öregnek, hogy az ő találmánya. Hamar eljárt a szája, plusz azzal, hogy nevet is talált az édességnek, eléggé hihető sztorit adott be a szenszeinek. Na mindegy, igazából mi ketten azért csak tudjuk a nővéremmel, hogy én vagyok a lángelme, nem ő. - Erre mindketten felnevettünk, majd Robby szájához emeltem a smore-t. A fiú beleharapott, majd lassan megette az egész édességet, amit tartottam neki.

Robby aztán közelebb hajolt.

- Isteni volt. - súgta rekedtes, mély hangon a fülembe, mire megborzongott a testem. Halkan felnyögtem. Álmaim pasija flörtöl velem ismét, a vitánk ellenére.

Fülem mögé sepert egy kósza tincset, ami kibújt a szoros fonatomból. Mélyen egymásba fonódott a tekintetünk.

Nem tudtam parancsolni ujjaimnak. Egyik kezemmel végigsimítottam az erős állkapocsvonalán, mely megfeszült érintésem alatt. Robby aztán összekulcsolta ujjainkat, és gyöngéden elvezette arcától, majd elhúzódott. "Mégis mit művelek?!" - kaptam észbe, és elkaptam a tekintetem. Ezt nem szabad. Én is tudom jól.

Ismét a tűzbe néztem, mintha tőle várnék segítséget. Nem bírom megállni, hogy ne legyen semmilyen kontaktus köztünk. S ezt az érzést nagyon utálom, tekintve, hogy ő nem szerelmes belém.

- Ú, whoah. - húzta ki Robby az elégetett pillecukrát a tűzből. Egyenesen lángolt még az édesség. Gyorsan fújni kezdtük, nehogy begyúljon valami. Éreztem forró, mentolos lehelletét a nyakamon, szinte folytogatónak éreztem közelségét. Kétségbeesetten görcsbeugrott a gyomrom, amikor ismét a kékes-zöld szemeire találtam.

Lélegzetvisszafolytva vártam, most mit lép majd. Aztán egy pillanatra vonzó ajkaira sóvárgott a tekintetem.

A srác szemhéja lejjebb ereszkedett, szeme egyszerre perzselőn és éhesen csillant meg.

Ajkaim maguktól elváltak egymástól, a tűz pattogása és gyenge, sárgás fénye világította meg bíborvörös arcomat.

Immár nem bírtam állni a tekintetét, majd amint láttam, közeledik hozzám, reszketve hunytam le a szemem. Nagyon vártam erre a pillanatra.

Hajszálnyi rés választotta el kívánkozó ajkainkat egymástól, szaggatottan vettem a levegőm. Ha állva lettünk volna, térdeim összecsuklottak volna alattam a remegéstől és izgatottságtól. Most végre megtörténik!

Vártam, hogy ajkaink egymásra találjanak, mint ahogyan az első pillanattól kellett volna. El akartam kapni azt az érzést, amitől megbizonyosulhatok, hogy ő az otthonom.

Egy csók, mindent bebizonyítana. Nem választhatna el minket semmi, és... És akkor az azt jelentené, hogy ő is szerelmes belém.

Azonban a várva várt pillanat csak nem érkezett. Robby mentollilata elszállt, már nem éreztem közvetlen közelről. Megdöbbenve nyitottam ki a szemeim, ugyanakkor mérhetetlen csalódással néztem a fiúra, miközben a szemeimben könnyek futottak össze. Elhomályosult a látásom, aztán felpillantottam a plafonra, nehogy kibukjanak a könnyeim, ezzel együtt a felhasadó szívem okozta fájdalmas mondatok, amik összegyűltek ismét bennem.

"Csak játszik veled!" - tudhattam volna! Olyan régóta, megannyiszor akart már megcsókolni, hogyan is lehettem ekkora vak ribanc, hogy ne vegyem észre?!

Kitervelte az egészet. Tudta, harcolni fogok érte, ha úgy adódik, hogy nem lakhatna nálunk, mégpedig azért, mert édes szavaival, és a majdnemcsókokkal állandóan magához csalogatott, hogy kitöltse rajtam, ártatlan, először szerelmes lánykán érzelmeit. Az, hogy velem játszadozott, csak neki jött jól, mert biztosítottam neki gazdag életet, házat, meg egy családot. És ott voltam én, akit magábabolondított ez a deszkás, szinte hajléktalannak nevezhető, nincstelen és szívtelen fiú. Ott voltam én, akit mindannak ellenére, hogy azt mondta, mindig mögöttem lesz, és "elkap, ha elesek", most elárult.

- Ne haragudj. - számomra olyan jelentőségtelenül, sablonosan mondta ki a szavait, mintha tudná, ennyi nem lesz elég. És valóban, nem fogok ennyiért megbocsájtani neki azért, hogy beletrappolt az életembe, fenekestül felforgatta az egészet, és a végén még ennyivel pontot rakna a végére.

Kértem, hogy ne húzza az időm. Vagy csináljuk, vagy nem. Elegem van abból, hogy állandóan a jeleket keresgélem, és belőlük, meg a hülye játszmákból merítek erőt, hogy ő éltet engem. Olyan, mintha függnék tőle, és nélküle nem léteznék én sem.

Nem tudom, hova lett a régi Hannah. Az a Hannah, aki önállóan törtetett előre, stabil jövőképe volt arról, hogy bejut a Harvardra, lediplomázik, és miután karrierje csúcsán van, és megfelelő pénzalapja van, szerez egy megfelelő pasit és családot alapít. Az a Hannah aki azt hitte, nem csúszik szét majd az élete, ha egyszer talál egy megfelelő fiút.

- Ne, ne, semmi baj... - mondtam elhaló hanggal, s pulcsim szélével megtöröltem nedves szemeimet. "Nem, te nem így érzel!"

- Nem, csak meg kell értened. Én rossz helyzetben voltam elég hosszú ideig... És végre valami jó történik velem, és... - Hideg tekintettel a fiúra néztem. "Istenem, még mindig ezen van fennakadva?! Szívesen segítettünk rajta de ez és a mi szerelmünk nem zárja ki egymást!" Robby keresgélte a szavakat, nem tudta, mit mondjon. - Nem szúrhatom el. Nem mintha te szurnád el - kapott észbe hirtelen -, csak apád, ő... - Sejtettem, hogy ő áll a dolog mögött. Szavai mégis újdonságként, jéghideg zuhanyként hatott rám, és nehezteltem a világra, amiért valahogy sikerül úgy szőnie a szálakat, hogy bármi történjék a szerelmi életemben csak zavart tudok lenni, semmi más.

- Ezt... Megértem. - De nem. Nem értettem. Az utóbbi időben kettőnk közt semmit nem értek. Azt hittem, az jót fog tenni, ha távol tartom magamtól, mert akkor talán kiszeretek belőle, és jobban tudatosul bennem, hogy nem akar semmit. Elvégre akkor is szótlan volt, amikor sírva üvöltöztem vele. De nem vállt be. Most is itt állunk, szótlanul, ugyanabban a mókuskerékben amiből igyekeztünk kilábalni. Ugyanaz a csók nem történik meg, ugyanazok az érvek suhannak el fejünk fölött. "Mikor lesz már más ez az egész? És miért befolyásolja Robby fejében apám ezt az egészet?! És akkor akar valamit tőlem, vagy nem?!"

- Ez most így fura... - próbáltam feloldani az egyre növő feszültséget közöttünk. Talán ezzel a tudtára adom, hogy régóta ezt érzem. Igazán olvashatna a sorok között...

- Az... - válaszolt csendesen, majd szótlanul felkeltem mellőle, s a szobámig benttartottam a könnyeimet, amik lassan felemésztették testemet.