Apa vitt haza. Végig csurogtak a könnyeim, ő meg folyamatosan a Cobra Kairól papolt. Újra és újra elmesélte miket csináltak vele anno, de ezeket a történeteket már legalább 100× hallottam. Még mindig nem akartam el hinni, hogy az apjáról minősíti Robby-t.

Akkor akadt volna ki apám a legjobban, ha a fényben meglátta volna a pofon nyomát, amit Miguel okozott. Igazából az egész esetről nem tudott, mármint arról, hogy eredetileg a buli helyett haza kellett volna vigyem a fiút. A helyzet az, hogy itt nem Robby a rosszfiú, hiszen ő még oltalmazni is próbált engem.

Samnek még aznap elmeséltem mindent. Éjszakába nyúlóan hosszú storytime volt. A fejem fájt már a sok sírástól, a gondolataim meg annyira kavarogtak, hogy alig tudtam elmondani a történteket. Mindketten kifejtettük a véleményünket mindenről, szerencsére Sam nem hozta fel az én és Robby témát. Talán azért, mert kihagytam az ölelős-kézenfogós részeket, vagy talán, mert látta mennyire ki vagyok már akadva a fáradságtól, na meg az érzéseimtől.

Sajnáltam a nővérem, de van nyoma annak amit tett a barátja, és nem is mondtam neki, hogy megtegye, de még akkor este üzenetben szakítottak. Miguel legalább nem írt vissza, hogy veszekedjen, vagy ilyesmi, csak megnézte az üzenetet, és szótlanul elfogadta Sam döntését. (Talán).

Aztán mindketten álomba sírtuk magunkat, összebújva az ágyán. Ő gondolom Miguel miatt, én meg azért, mert kitette apa Robby-t. Nem ezt érdemelte, nem olyan, mint az apja. De azt viszont magamban elkönyveltem, hogy tényleg a vérében van a karate.

Hiányzott a fiú. Bár nem ismerem annyira jól, de máris tudom, hogy ő nem ilyen, mint ahogy apám leírta őt is, és Johnny-t is. Igazából nem tudom, az öregebbekről mit gondoljak. Az tény, hogy a szőkének és apának meg vannak a gondjaik, de ez nem kéne a mi kapcsolatainkra a Cobra Kai-osokkal kihasson. Az is igaz viszont, hogy megvan a hatása Johnny tanítási módszereinek. Bár Miguel menő lett, attól nem kéne a barátaival, főleg esetleg a barátnőjével ilyen agresszívan bánjon. És az, hogy részeg volt, nem mentség az agresszivitásra.

•••

Reggel miután felkeltem, és tükörbe néztem, elborzadtam a látványtól. Szemeim karikásak, szó szerint bedagadtak a sírástól, fél arcom egy része pedig kékeslila színben pompázott. Ennél gázabb önképet magamról rég nem láttam. Gyorsan a sminkasztalomhoz ültem, és elkeztem menteni a menthetőt, mielőtt apa meg nem látja. Kis idő elteltével már lent a kanapén találtam magam a családommal.

- Szóóval... Ez a terv egész napra? - kérdezte anya. A telefonomon írkáltam Sólyommal, akivel megbeszéltük csak a bulis történteket, apa híreket olvasott, Sam a fejéből nézett ki, miközben időjárás-jelentés ment a tévében.

Ezt csináltuk másnap reggel. Mindenki ült a saját kis csendjében, pizsamában.

- Beugorhatnánk a közlekedési-hatóságokhoz vagy egy temetésre hogy lendületet adjanak... Ne már srácok! Szóval kiderült, hogy a barátod egy barom. - nézett Samre - a tiédről meg az, hogy apa halálos ellenségének a fia. - simogatta meg a fejem búbját.

- Robbyval semmi nincs köztük anya! - mondtam tűzvörösen, szemeimet forgatva. Csak most realizáltam, hogyha anya is tud róla, apa beszámoló neki a dodzsóban történtekről. "Addig jó, amíg nem haragszik, de amúgy se kellett volna büntiben legyek..."

- Jó, de nem várhatjátok hogy egyedül menjek a bajnokságra! A karatés anyukáktól kiráz a hideg!

- Senki nem kényszerít rá... - vetette oda apa lehangoltsággal teli hanggal.

- A LaRusso autócsoport az egyik fő szponzor, valakinek ott kell lennie! - tette csípőre a kezét anya - Tudod mit? Jó, csizmákat keresgélek a Zapposon, ha valaki keresne! - mondta, és eltűnt a lépcső irányába.

- Elmehetünk együtt... - szólt Sam, elgondolkodva.

- Meg se szólaltam!

- Tudom, de ez a te eseményed.

- Áh, idén nem...

- De mindenki más ott lesz. - tette hozzá.

- Ez az 50 éves évforduló... - vette végül apa fontolóra a bajnokság kérdést.

•••

Az arénába érve apát a tanács fogadta, és a közönség, nagy tapssal. Bezzeg, most hogy elrángattuk, és egy kis rivaldafénybe került, jól érezte magát.

- És végre megérkezett! Hé emberek, a volt bajnok személyesen! - hallottam ezt hátulról, hiszen megpillantottam Demetri-t és Moon-t helyet foglalni.

Először is, muszáj volt traccsol-nunk a lánnyal, hiszen ameddig engem tegnap egy srác leütött, őt felszedték, így feléjük siettem.:)

- Sziasztoook! - köszöntem és a barátnőm nyakába ugrottam. - Sokáig Moon! Mondtam Sólyomnak hogy kösse fel a gatyáját! - erről mesélt tehát a fiú otthon, nagyon örültem nekik. =)

- Istenem annyira drága vagy! Kösziiii!

- Keresztanyu akarok lenni, szóval számíthattok rám, bármi van! - kacsintottam a lányra.

- Huh, az még messze van... De Sam hogy van? Hallottam mi történt... - mondta aztán ajkát lebiggyesztve.

- Eléggé megviseli. És én is rosszul érzem magam emiatt, ha nem lennék nem lenne ez az egész... - hajtottam le a fejem.

- Naa, ne is mondj ilyeneket! Előbb-utóbb úgyis rájött volna hogy milyen valójában Miguel! Nehogy magadat okold! Azt tetted, amit helyesnek találtál, és ha ez megnyugtat, én is szóltam volna Samnek a helyedben... - mondta miközben megölelt. - Bekékült? - kérdezte az arcomat fürkészve.

- Kissé igen, de van most alapozó rajtam... Amúgy ez tényleg megnyugtat, köszönöm - néztem rá hálásan. Aztán a lassan túl csajos téma miatt feszengő fiúhoz fordultam. - Demetri? Hogy vagy?

- Megvagyok köszi. Sőt, magabiztosan érkeztem ide. Beszélgettem Yasmine-nal a bulin. - mondta büszkén.

- Tényleg? Ez király! De... Még a bugyirántás előtt, ugye?

- Ja, igen, persze... Várj, te honnan is tudsz erről?

- Tele van vele a YouTube... Nem volt túl szép amit Aisha csinált. - "Hát igen, a nincs kegyelem szarság már Sólymon kívül mindenkit megfertőzött... Egyre jobban lettem Johnny ellenes, hiszen felforgatta az életemet."

- Ez igaz, de Yas is bocsánatot kérhetett volna, mint én tettem, a szemétkedéseink miatt - szólt Moon.

- Ja... Nem volna kedvetek oda ülni hozzánk? Az első sor egy része számunkra van fenntartva. - böktem arrafelé, ahol a családom helyetfoglalt.

- De, jövünk szívesen. - mondta a fiú.

Lementünk, és miután köszöntek a szüleimnek, a tesóm és lány suttogó beszélgetésbe kezdett. Samnek könnyes volt a szeme, aztán meg is ölelték egymást a Monnal. Megint rosszul kezdtem érezni magam. Demetrit láthatólag ez már nem zavarta, Anthonyval kiválóan elvolt egy nem tudom milyen játék kibeszélésével.

- Köszöntök mindenkit az All Valley ifjúsági karatebajnokság ötvenedik évfordulóján! - szólt a bemondó a mikrofonba. A közönség hatalmas tapsba kezdett.

- Ezt már ötven éve megrendezik évente?! Én nem voltam ezzel képben egyedül? - eszmélt fel monológjából hirtelen Demetri.

- Milyen az új szőnyeg? - a bemondó felkacagott.- Hahaha, jól van. Köszöntsük a helyi dodzsókat amelyek ma megküzdenek egymással!

A férfi sorolni kezdte a dodzsókat amik bevonultak. Nem nagyon érdekeltek, szintúgy mint anyát, aki a mellette ülő, Topenga karatét támogató nővel kezdett beszélgetni. Onnan tudom, hogy kék gi-felsőt viselt, Illetve fehér-kék sminket, nagy T betűvel az arcán. Megfigyelésem után én is a lányok felé fordultam. De mikor kitátottam a szám, hogy bekapcsolódjak a beszélgetésbe, ekkor ért a bemondó a a Topenga karate dodzsó szólításához.

- IGEN! Whooo! Topenga! ADJ NEKIK XANDER!!! WHÚÚ! - Ordította torka szakadtából a nő. Hirtelen minden jómodorunkat elvesztve a családom és Demetriék is úgy kezdtük el bámulni a nőt, mintha ki akarna esni a szemünk a helyéről.

- Hajrá Xander... - tapsikolt kínjában anya, ezzel próbálta hozni a szokásos anya-féle mentést.

- Resedából, visszatér a bajnokságra... És itt van... - folytatta a bemondó, de hiába, hiszen a szava elakadt.

- ...Cobra Kai! Cobra Kai! Cobra Kai! Cobra Kai! Há! - kiáltott a befutó, fekete gi-s csapat. Nagy belépő volt a közönség szerint, éljenezésben törtek ki.

- Ezt nevezem belépőnek! És ez menő név egy dodzsónak! Tapsot a Cobra Kainak! - Igazából csak Sólyomnak tapsoltam egy picit, inkább a hangomat használtam, nehogy apa általánosítson, hogy az egész dodzsónak szurkolok.

- HAJRÁ SÓLYOOOOOM! - Kiáltottuk Moonal, nagyon lelkesen. Ám azt is láttam, hogy Miguel ránézett a tesómra, aki lehajtotta a fejét. Átnyúltam Moon mögött, és megböktem Sam vállát.

- Menjünk haza?

- Neem. Inkább odafigyelj! - mondta, és immár mosolygósan teletömte a számat popcornnal.

- És végül, független indulóként North Hillsből itt van Mr. Robby Keene! - meglepődöttségemben a popcornt félrenyeltem, és köhögni kezdtem. Demetri a bal oldalamról nagyot vágott a hátamra.

- Köszi. - mondtam a rekedten, és tapsolni kezdtem. Jó hangosan, hiszen nem sok érkezett szegénynek.

- Nem tudtam hogy indul... - értetlenkedett anya.

- Ahogy én se... Hannah?

Ekkor a fiú megpillantott és rámmosolygott. Elvörösödtem, és lehajtottam a fejem.

- Hannah?

- Tessék hagyni, Mr. LaRusso, Hannah most a rózsaszín ködben utazgat. A holdon, igaz Anthony? - Az öcsém röhögni kezdett.

A rakétám most szállt vissza a földre, ugyanis bár halottam, ami körülöttem történt, mégis "sokkos" állapotban voltam. Megdöbbentem, hogy Robby az apja ellen indul, azok után, ami a tegnap este történt. Ugyanakkor mérhetetlenül megkönyebbültem, hogy minden rendben van vele.

- Várj, mi? - értetlenül néztem a fiúra.

- De jó, hogy megérkeztél! Jó volt a szerelemhajó? - "Talán csak Anthony miatt csinálja... fel se vedd. Úgysincs semmi valóságalapja. Egyszerűen Robby miatt ki lehet pirulni mert ő olyan... érett? Na jó... Helyes is méghozzá..."

- Bolond... - fordultam el tőle. Anthony megállíthatatlanul víjjogott, mint egy sirály.

- Jól van emberek! Eljött a karate ideje!

Hamarosan elkezdődtek a meccsek. Körül néztem a teremben. Egyiramban sok meccs zajlott, most dőlt el, kik kerülnek a negyeddöntőbe. Miguel bosszúsan meredt az ellenfelére, miközben Johnny magyarázott valamit neki, minket bámulva. A fiú mikor a bíró elindítani készülte a meccset, kezdő állásba állt. De nem másba, hanem abba a bizonyos daru pozícióba, amibe állt 30 évvel ezelőtt apa, az utolsó fordulón Johnny Lawrence ellen.

Miguel természetesen pontot kapott, hiszen ez egy kivédhetetlen mozdulat...

Lehajtottam a fejem, és elárasztott a düh. "Ezután még van pofája ilyet tenni?!" - a kezem is ökölbe szorult.

- Ellopta a mozdulatodat! - kiáltott Sam apa felé.

Apa kínjában mosolygott. Biztos ő is dühös volt, kábé ez olyan, mintha bemocskolták volna a Miyagi-Dót... Sőt, ezzel bemocskolta a Miyagi-Dót.

Apropó Miyagi-Do, immár Robby is szőnyegre lépett. Apa feszült figyelemmel figyelte minden mozdulatát, minden pontot tapssal díjazott (szintúgy mint én). Az első kört simán vette a fiú, akárcsak Aisha, és Sólyom is, aki diadalittas ordítózásba kezdett a győztes menet után, és pont előttünk, levette az ujjatlan gi-jét, földhözcsapta, majd hasizmát befeszítve, tetkós hátát mutogatni kezdte.

- Istenem mennyire menő! - mondta Moon tátott szájjal, mivel mellettem ült, láttam, még levegőt is alig kap.

- El se hiszem hogy ez tényleg be jön... - csóválta a fejét a másik oldalamon Demetri.

Ezután már a középdöntőbe jutásért küzdöttek ismerőseink. Miguel bejutott, amit csak egy szemforgatással díjazott a tesóm. Mintha a Moon-nal való beszélgetés óta megerősödött volna. Tényleg csodákat tud a barátnőnk művelni.

Hogy elvonjam a figyelmem a nem kívánatos listámon szereplő emberekről, inkább Robbyra kezdtem koncentrálni. Már a harmadik pontért küzdött, amit pár szép védéssel és egy övön felüli hason rúgással végzett.

- Hé, állj! Három pont, Keene! Győztes! - emelte fel a kezét a bíró.

- Ügyes vagy Robby!!! - ugrottam fel örömömben, tapsolva, anya meg megmosolyogta a reakciómat.

- A hármas szőnyegen Robby Keene bejut a középdöntőbe!! - kiáltotta a kommentátor is.

Bár Sólyom mellett Aisha is szépen küzdött, sajnos az a bizonyos Xander legyőzte, aminek az anyja nagyon örült. A lány kirohant a cuccaival együtt, majd Sam felállt.

- Mindjárt jövök. - És elindult utána. Biztos vígasztalni ment gyermekkori barátnőjét.

Nagy felvezető után valahogy a bemondó is kinyögte, hogy a szőnyegen lévő négy fiú közül (Xander, Miguel, Robby és Sólyom közül) az egyik az idei bajnok lesz. Xander beszédet mondott, hogy imádkozik, ő a tavalyi bajnok, hogy...

-...minden faj, vallás és nem, békében éljen együtt. Most tartsunk egy perces csendet, hogy véget érjen az örökös intolerancia. - Többen fejüket lehajtották, ám a kommentátor kivette 10 másodperc után a kezéből a mikrofont. Jól tette, rühelltem máris ezt a fontoskodó kis anyámtyúkját. 

- Jól van. Első meccs! Stone kontra Diaz. Hajrá!

Már az első pontokért is sokat küzdöttek. Lassan kezdtem megsüketülni Xander anyjának kiabálásától, nem is tudom, mit érezhetett ott mellette anya.

- Gyerünk, verd pofán Xander! Használd a karod!!! HÁJÁÁÁ!!!

- KONCENTRÁLJ! - kiáltotta a túloldalról Johnny Miguelnek. Nem is tudtam, hogy a szókincsébe tartozik a koncentráció szó. Szerintem ez túl Miyagi-Dós a fejéhez...

Hamarosan Miguel fejen rúgta ellenfelét, a tömeg éljenezésére.

- 2-1 Diaznak!

- Jól van fiam, még kettő kell és újra döntőben vagyunk! - buzdította továbbra is a másik a fiát.

Miguel a harmadik pontot is megszerezte. Kezet fogtak, majd lehajtottam a fejem. Miguel döntős lett. Mégis jobb lett volna ha az anyámtyúkja nyer...

- Ez f@szság! F@SZSÁG! - ordította a karatés anyuka. Hát, hogyismondjam, én is így éreztem.

Ekkor azonban a fejemben beállt a világ vége: most realizáltam, hogy ha ők ketten már végeztek, a maradék két fiú is meg kell küzdjön a döntőért, akik nem másik mint Robby... És... Sólyom...! "Ez nem lehet... Ez nem történhet meg!"

- Miguel Diaz a döntőbe jutott! Következik, Sólyom, kontra Keene! - mondta a bemondó. Automatikusan tapsolni kezdtem.

- Na mi van, nem szurkolsz a tanítványodnak? - kérdezte anya apától.

- Nézd, ő nem a tanítványom, mert Amanda, figyelj, hazudott...

- Hazudott? És aztán! Még gyerek! Nem Johnnyval tervelték ki, különben nem küzdene a tanítványával! - érvelt anya.

A "tanítványa" pedig a legjobb barátom. A legjobb barátom barátnője meg az egyik legjobb barátnőm. Robby meg... Robby. Ő is fontos volt nekem, nagyon is. "Szurkolok mindkettőjüknek..."

Sólyom kezetfogott Miguellel, felugrott a szőnyegre, és mondott valamit Robbynak. Meghajoltak, de az első pontot nagyon is könnyen megszerezte Sólyom. Nem tudom mi történt az ezidáig szárnyaló edzőtársammal.

- Nem koncentrál. - szólt apa hozzánk. - Ne felejtsd amit tanultál! - kiáltott oda Robbynak.

A fiú meghalotta, így mély levegőt vett és lehunyta a szemét. Pár másodperc múlva a bíró elindította a meccset. Védekezett, és egy megfelelő alkalommal eltalálta övön felül Sólymot.

- Ezaz, szép volt Robby! - kiáltott apa. "Na jó, én inkább nem szurkolok, ne vegye rossz néven senki..."

- Waahaaa ez durva volt! - mondta Anthony.

- Klassz, ugye? - veregette meg apa a vállát.

Sólyom most úgy tűnt, mintha beszólt volna Robbynak. Valamit ő is visszamondhatott talán, hiszen iszonyat dühösnek látszott a haverom.
Robby elfordult, ő meg utánairamodott.

- Hé!! - kiáltott a bíró, ám későn. Sólyom tiszta erejéből a vállába rúgott, Robby meg elesett.

- Mi volt ez Sólyom?! Ezt minek kellett?!!! - ordítottam teljes hangerőből, a mondat végére pedig a rémület és sírás a torkomat kezdte el folytogatni. "Mi lett vele?!" - ugyanis a fiú csak a földön feküdt, küszködve a fájdalomtól.

Johnny a fiához futott, Sólymot meg már a bíró tolta ki a szőnyegre, mindenfélét a fejéhez vágva:

- ELÉG!!! Szabálytalan kontakt, diszkvalifikálom!!!

- K@PD BE!

- Húzz el a fenébe! - Hallottam ezután Robby erőlködő hangját, amint elküldte apját.

- Elég, a saját oldalára! - tett ott is helyet a bíró.

Anya és apa rémülten néztek össze. Mostmár tényleg lesokkolódva bámultam magam elé.

- Mi a fenét csináltál?! - kérdezte a szenszeie Sólyomtól.

- Maradtam volna beszari! - feleselt vele, ám úgy láttam, társai sem voltak túlságosan büszkék a fiúra. Gombóc gyúródott a stressztől a hasamba.

- A diszkvalifikáció miatt Keene bejutott a döntőbe. - zengte a hangosbemondó. - Várjuk őt vissza egy rövid szünet után!

- Megyek! - Állt fel apa.

- Nem, apa, én megyek! - szóltam a szavaim, visszatolva a székre. Elindultam az öltözők felé, majdnem futva, két könnycsepp hagyta el a szemeim. "Nem sírhatsz, nem láthat gyengének! Biztos minden rendben van vele, csak megijedtél, csak rég nem láttál ilyet, csak..."

Ekkor megpillantottam Robbyt. Egy padon ült, vállát masszírozta. Én akartam jönni, mégsem tudtam, mit akarok mondani, mert a félelem majdnem eluralkodott rajtam. Mióta eltörtem a könyököm, írtózok mindenféle vértől, vagy gipsz, és csont látványától. Aznap láttam eleget. Mindháromból. Visszatérve, tudtam, hogy sok mindent akartam mondani, de nem is tudtam, hol kez...

- Hannah? Hát te?

- Robby! - mentem hozzá, és megöleltem, vállára ügyelve. Megszeppenten visszaölelt.

- Minden oké? Ennyire hiányoztam? - húzta huncut mosolyra a száját.

- Igen. - mondtam ki őszintén az érzéseimet. - Egy éjjel is túl sok volt úgy, hogy tudtam, többet nem jöhetsz a dodzsóba, mert apa kitett. Aggódtam, tudod? És... Hát...

- Hát igen. Értelek. És most seggfej ellenfelet kaptam. De most... Megkérdezhetném hogy... Miért nem szurkoltál?

- Tudod, az ellenfeled... A legjobb barátom. Legalábbis volt ameddig nem változott a Cobra Kai által alamuszi seggfejjé... - mondtam szemem lesütve. - De le kellett már rángatni a fellegekből, megérdemelte azt a rúgást, szép volt. Nem tudtam, kinek szurkoljak, hiszen a barátnője mellettem is ült. De mostmár egyértelmű, hogy neked! - mosolyodtam aztán el. Robby is így tett.

- Nem tudtam, hogy ennyi mindent érzel egyszerre... Érzünk egyszerre.

- Miért, te mit érzel? Persze a fájdalman kívül... - kérdeztem kíváncsian.

- Hát, gyűlöletet apám iránt, aztán ott vagy te és ez most... Más, de olyan jó értelemben... Sajnálom, hogy hazudtam, Hannah. -szólt egy sóhajtás után. - Vissza akartam vágni neki. Bárcsak apád is megértené ezt...

- Megértem, de így sose találod meg az egyensúlyt. - mondta ekkor apa, aki előttünk állt. Most érkezhetett. - Nem engedheted meg, hogy a harag megváltoztasson. Nem mondom, hogy szeresd apádat, én sosem fogom, de ő... Ő az apád. És örülhetsz, hogy neked van. És ne felejtsd el, hogy ő nem egy szörnyeteg, ő egy ember, aki rengeteg démonnal küzd. - Robby elgondolkodva lehajtotta a fejét - Mr. Miyagi mindig azt mondta nekem, hogy nincs olyan, hogy rossz tanítvány, kizárólag, hogy rossz tanár van. És apádnak a lehető legrosszabb tanára volt. Rossz úton indította el. De neked nem kell követned őt! Érted ezt? Nem kell olyanná válnod mint ő! Hidd el, engedd el a haragodat, és garantálom, bármi történjen ma, jó érzéssel távozol!

Robby a vállára nézett.

- Nem tört el? - kérdeztem aggódva, figyelve őt.

- Ezt nem tudom... De a vállam szétrobban így... Nem tudok küzdeni.

- Na azt majd meglátjuk. - szólt apa, miközben felállt, összecsapta a kezét, és dörzsölni kezdte. Mesélte nekem, hogy Mr. Miyagi is így gyógyítot-ta meg a lábát a bajnokságon. Nyugtatólag megfogtam a fiú kezét ám apa ahelyett, hogy kezét helyezte volna a vállára, elkiáltotta magát - Orvos! Van itt orvos? - azzal elment megkeresni a szólítottat. Kínos... Pedig azt hittem, meg tudja csinálni... XD

Hamarosan egy doktornő kíséretében tért vissza, aki Robby vállát kezdte vizsgálni.

- Érez itt valamilyen fájdalmat? Érzékeny, ha ezt csinálom? - nyomogatta a vállát. Kissé zavarban voltam, hiszen a fiún nem volt fölső.

- Igen.

- Jó. Készen áll? - a nő meg sem várta, hogy választ adjon, egy nagy roppanás kíséretében visszanyomta a helyére a vállát. Robby felkiáltott a fájdalomtól. - Csak enyhén kificamodott a válla, szóval visszaraktam a helyére, de néhány hétig még érezni fogja. - magyarázta, miközben jeget tett a vállára.

- Jó, kösz doktornő. - szólt apa.

- Szívesen!

- Figyelj, nem kell küzdened.

- De igen. Úgyis szembe kell néznem vele. A mai nap is jó... - apa bíztatólag bólogatott, ám ekkor pittyegett a telefonom. Sam írt.

"Találkoztam Miguel-lel, azt mondta, figyeljünk, mit fog csinálni Robbyval a döntőben. Muszáj volt hazamennünk, nem bírtam. Szólj apának!"

- Apa, Samék hazamentek. Légyszi magunkra hagynál picit Robbyval? - kérdeztem gyorsan.

Apa bólogatott, és kiment. Most a fiú nézett aggódóan rám.

- Mi történt?

Megmutattam neki az üzenetet, amitől elkomorult az arca.

- Robby, nem kell ezt csinálnod...

- Hannah, muszáj! Ne aggódj értem, oké? - nézett mélyen a szemeimbe. Visszavette a gijét.

- Csak vigyázz magadra, jó? Fontosabb vagy mint Sólyom valaha is volt... - mondtam, miközben ő megölelt, és szédelegve elvörösödtem.

A szünet sajnos letelt, a fiú pedig szőnyegre állt, miközben apa megkért engem valamire.

- Eljött hát az idő, a pillanat, amire mindannyian vártunk! A döntő meccs, ahol eldől, hogy ki lesz a győztes, és a bajnok. Vajon ő, Miguel Diaz a Cobra Kai karatétól? - ekkor befutottam a szőnyegre, mint ahogy megbeszéltük. - Vagy talán Robby Keene, független...

- Ne ne ne ne ne ne ne! - mondtam, miközben a bemondó füléhez hajoltam. Ő tisztába volt vele, ki vagyok - Robby nem független, apukám a senseie!

- Daniel LaRusso az edzője? - kérdezte hitetlenkedve.

- Igen! - feleltem büszkén.

- Daniel LaRusso az edzője!!! - kiáltott a mikrofonba, és apa ingujjával babrálva Robby mellé lépett. - Sajnálom, változás történt! Robby Keene a Miyagi-do karate színeiben száll harcba, a mestere pedig Daniel LaRusso a volt bajnok! - a közönség hangos éljenezésbe kezdett, és én is lesiettem a szőnyegről - Hahahaha, hogy tetszik? Sok sikert uraim!

Apa és Johnny pár szót váltottak egymással, de sajnos engem elküldtek mellőlük, vissza a közönségbe. Hamarosan Moonék mellé csapódtam.

- Hannah, hol voltál? Kerestünk! És Sólyom is látni akart.

- Bocsi, Robbyval voltam. Visszatették a vállát... És... Megbeszéltünk pár fontos dolgot.

A meccs azonban elkezdődött. Mind csendben néztük mozdulatait a fiúknak, az első pontot Robby nyerte.

- Hajrá, tudom hogy menni fog!! - kiáltottam.

Ám a második körben a Miguel a vállába rúgott, amitől Robby elvesztette az egyensúlyát, földre esett, ezzel szabad utat eresztve Miguelnek, hogy megszerezze ő is az első pontját.

A kövi menetben bár a fiú védekezett, ellenfele a vállába vágott, kisöpörve a válla alól.

- Ezzel 2-1 Diaznak!

- Időt, időt! - futott oda apa a tanítványához. Valamit beszélhettek, ám Robby majdnem könnyes szemmel a fájdalomtól nézett felváltva rám és a Cobra Kaira. Végül apa leszállt a szőnyegről, miután a bíró odament. "Biztosan folytatja" - futott át az agyamon. A fiú kezét derekához szorította, mintha gipszben lett volna, ép kezével koncentrációs gyakorlatot csinált, már amennyire tudta.
Aztán az első rúgást szépen ki is védte, félkézzel, a többit meg annyira, hogy Miguel ki is lépett a szőnyegről. Tapsolni kezdtem.

- Gyerünk! Emlékezz, amit utoljára mondtam bennt neked! - "Istenem, mi volt ez Hannah?!"

- Miért, mit mondtál? - kérdezte Demetri.

- Nem rád tartozik... - vörösödtem el. Moon durcisan nézett rám. - Neked később elmondom...

Erre persze arca felderült. A meccsben aljas módon Miguel első két mozdulatát a vállának célozta, amitől Robby elesett, ám egy oldalbukfenc után jó kezére támaszkodva..

Tátott szájjal néztem amit leművelt a fiú. Apának büszkén csillogott a szeme, de azért meglepődött a mutatványtól, hiszen ez még neki se sikerült soha. Robby megcsinálta a Miyagi-Do legerősebb rúgását! A fiú minden egyes mozdulata lenyűgözött.

- Hogy tetszett?! Egy páros rúgás! - közvetítették.

A fiú tisztességesen kezét nyújtva odalépett Miguelhez, hogy felsegítse a földről, ám ő megfogta a rossz kezét és nagyot rántott rajta. Robby a földre esett, kiáltott fájdalmában.

- UNDORÍTÓ VAGY MIGUEL DIAZ!!! - Ordítottam az élen. A tömegből rengetegen követtünk példám, és fújolásba kezdtek.

- Ne már! - kiáltott apa is.

- Sportszerűtlenségért figyelmeztetem! - cselekedett nyomban a bíró.

- Teljesen alja, büdös tapló vagy! - kiáltott mellettem Moon.

- Robby gyere ide! - szólt apa. Valamit beszélhettek, ám a srác hevesen rázta a fejét. Tényleg nem akart kiszállni. "Miattam?"

- Figyelj, nem lesz baj, ha az én pártomat fogod? - böktem a férjemmel Sólyom felé, miután megfigyeltem őket.

- Az kell neki! Kiteszem már így, második nap a szűrét az életemből! - dohogott félmosollyal a szája szélén.

- Aki a következő pontot nyeri, az lesz az új bajnokunk!

- 2-2 az állás, egy pont a nyerő! Sok sikert mindkettőjüknek! Kész? Ich!

Robby továbbra is fél kézzel küzdött. Szép védések sora után Miguel derekába rúgott, ám a következő ilyennél a Cobra Kai-os megfogta a lábát, és ismét a vállába rúgott, majd hason találta el. Bárhányszor Robbynak fájdalmat okoztak, mintha kést forgattak volna a szívembe. Úgy érztem, a félelemgombóc a gyomromban, ami a beszélgetés során sem ereszkedett le, összenyom...

- Állj, pont! Győztes! - kiáltott a bíró, és felemelte Miguel kezét. A közönség ujjongásban tört ki, a csapattársai a fiú nyakába borultak, diadalittasan üdvözítve őt. Átadták a kupát, de én nem figyeltem, hanem szedelőzködni kezdtem.

- Mennem kell, hogy fogadjam Robby-t. Talizunk a suliban. - mondtam, miközben megöleltem barátnőmet, és pacsiztam Demetrivel.

A keresett után szaladtam, és a nyakába vetődtem. Apa már előrement, telefonált, hiszen a szalonban ment az élet.

- Iszonyatosan megíjesztettél, hallod?! Soha mégegyszer ilyet ne merj tenni, mert...

- Hann, élek, itt vagyok előtted! - kacagta el magát a srác - Mostmár minden rendben van... Hogy megjöttél.

- Ennyire hiányoztam? - Kérdeztem játszva a meghatottat. Aztán elmosolyodtam. - Büszke vagyok rád, és büszke vagyok arra, hogy a csapattársad lehetek.

- Van benned valami. Valami különleges. - mondta, és ismét megöleltük egymást. Lassan a félelemgömb feloldódott, helyette pedig pillangók kezdtek fellszáldosni a hasamban. - Várj... Ez most... Azt jelenti, hogy csatlakozol hivatalosan a Miyagi-dóhoz? - eszmélt fel.

- Azt. Nem engedhetem meg, hogy mégegyszer így rámijessz! - Robby tátott szájjal bámult engem - Most mi...? Baj, hogy...

- Nem Hannah! Én vagyok a legboldogabb! - vágott a szavamba csillogó szemmel.

Zavarba jöttem szavai hallatán, de most először éreztem határozottan rajta is, így érez.

"Jesszus, Robby Keene-t, az All Valley tisztességes győztesét zavarba hoztam? Én?!"

- Gyere, menjünk haza, győztesem! - mondtam aztán, és kéz a kézben, mint egy pár, kisétáltunk az arénából...
_______________________________________
Ne haragudjatok, hogy két nappal később hoztam a részt, csak elutaztunk nyaralni. De cserébe extrahosszú első-évadzáró fejezet lett, és holnap még jelentkezem! Innen már minden csak jobb, és eseménydúsabb lesz :) Remélem tetszik! XOXO, INH