A villamosmegálló felé vesszük az utunkat. Már vagy 5 perce sétálhatunk, amikor Ádámnak megrezdül a telefonja.

- Úgy tűnik üzeneted jött. - mondom két falat között.

- Aha, hallottam. - válaszolja, és előveszi a készüléket. Elkezdi húzogatni az ujját a kijelzőn, majd egy félmosoly jelenik meg az arcán, és visszasüllyeszti a farzsebébe a mobilját.

A mosolyától én is jó kedvre derülök és szintén mosolyogva kérdezem meg tőle.

- Jó hírt kaptál?

- Attól függ. - mondja - Elmarad az edzésem.

- Ohh. - lepődök meg. - Dehát, ez rossz hír, nem? - kérdezem értetlenül.

- Egyrészt igen. Másrészt nem. - válaszolja sejtelmesen.

„Egyrészt igen. Másrészt nem." Mi van? Mit jelentsen ez?

- Aha. - hagyom rá értetlenül.

Pár percig megint csak ballagunk, majd Ádám szakítja meg a csöndet.

- Van valami terved délutánra?

Nem hittem, hogy lehetséges, hogy ilyen rövid idő alatt kétszer is ledöbbenjek. Mondjuk az már nem annyira meglepő, hogy a hitetlenségemben félrenyelt kakaóscsiga darabtól majdnem megfulladtam. Éljen, égessük le magunkat. Ez az!

Szóval miután fulladoztam egy sort, a szemem eléggé bekönnyezett és a hangom is eléggé furcsa árnyalatot vett fel, válaszoltam:

- Nem, azt hiszem, nincs.

- Akkor gyere. - mondta, majd hirtelen balra fordult és futásnak eredt.

Nem kéne követnem. Egyáltalán nem kéne követnem. Mi van, ha elcsal valami sikátorba és kirabol? Ha valamilyen bűnöző bandának a tagja? Ne nevessetek! Nem is ismerem őt! Ha jobban belegondolok, alig tudok róla valamit. És én így szerettem bele. Ez is annyira rám vall.

Az agyam álltal kiadott elutasító gondolatokkal szemben a lábam magától megindult. Nem akartam, de mégis követtem Ádámot. Nem tudom, hogy másokból mit hoz ki a szerelem. Úgy tűnik nálam azt, hogy őrültebbnél őrültebb dolgokat csinálok.

Pár perc futás után egy öreg fűzfa előtt kötök ki. A környék kihalt, ami különös, mert nem lehetünk messze a főutcától.

A Nap lassan kezd lebukni a magas emeletesházak felett. A boltokba kigyúlnak a lámpák, és a boltosok váltják egymást a műszakok miatt. Az utcákon öltönyös üzletemberek és asszonyok siettnek, miközben a telefonjukon kommunikálnak és a nap sokadik kávéját töltik magukba. Anyukák szállnak ki a kocsikból a Spar, a Lidl, a Penny és hasonló boltok előtt, hogy bevásárolják a vacsorához szükséges alapanyagokat. Apukák fogják kézengogva a gyerekeiket, akik az aznapi tanításról tartanak élménybeszámolókat. Nagymamák sietnek az unokáikért az iskolákba, hogy utána a külőnféle edzésekre, korrepetálásokra, különórákra és foglalkozásokra vigyék őket. Nagypapák sétáltatják a különböző fajtájú kutyáikat, miközben az aznap esti meccsekről gondolkodnak és latolgatják a csapatok esélyeit. Velünk egyidős lányok sietnek a plázákba és butikokba, különféle szatyrokkal és gőzölgő feketét tartalmazó poharakkal, miközben az égvilágon mindenről diskurálnak egymás szavába vágva. Srácok csportokva verődve bandáznak és beszélik ki maguka a többieknak. A villamosok kigördülnek a megállóból, a buszok újabb utasokat vesznek fel. Felkapcsolják a kültéri világításokat is.

De mindebből nem érzékelek semmit. Ugyanis én csak az előttem lévő fa tövében felállított padra tudok figyelni. Az elhanyagolt, az esőtől lassan rozsdásodó, a fűzzel nagyvalószínűséggel egyidős alkotmányra. A gondos és eléggé profi ötvősmunkáról tanúskodó ülőalkalmatosságra. Mármint nem a pad kötötte le ennyire a figyelmem. Hanem a rajta ülő fiú. A lebukó Nap sugarai átszűrődtek gesztenyebarna haján és egyfajta kellemes vöröses színt kölcsönzött neki. Talán legjobban a gyümölcsteának a színére hasonlított, miután beleöntjük a citromlevet. A táskája melette hanyagul ledobva hevert a földön. Testével elégedetten dőlt a pad támlájához. Az arcán egy visszafogott, de mégis csibészes félmosoly virított. Az a tipikus, ami láttán bármelyik lány szíve megdobban. Beleértve engem is. Ugyanis ezen a kihalt helyen ez a srác engem nézett. És mivel egyedül voltunk ez a mosoly is nekem szólhatott. Egyedül nekem. Hú!!!