Vicces, hogy Selana meglepődött, hogy tudom a kicsi, mocskos titkát. A híres és ismert emberek egyik rejtett tulajdonsága, hogy sok mindent tudnak. Nem azért mert vág az eszünk. Azért, mert sok ember van körülöttünk, sok információt kapunk. Tavaly Szilveszter mindenki számára egy olyan ünnep volt, ami felfordulással telt. A kaszinót ellepték a gazdag, befolyásos emberek. Egymás szavába vágva beszéltek, játszottak és alkoholt ittak. Voltak fiatalok, akik a kaszinóban ünnepelték az új évet. Fáradt és kimerült voltam december 31.-én, ezért éjfél előtt haza indultam. Mindennap a kikötő mellett megyek haza, és ott sok ismerős megfordul. A véletlennek köszönhető, hogy megpillantottam egy félreállt autóban Selenat, és Valeria ex autóversenyző pasiját. Egy röpke pillantás volt, először azt hittem, hogy Valeria az. De Valeria...őt senkivel nem lehet összekeverni. Az ő haja vörös, a mosolya káprázatos és huncut. Aznap este tudatosult bennem, hogy a barátok néha nem igazi barátok. Az nap este jöttem rá arra, hogy nem mindenki az, akinek mutatja magát. Selena biztos piás volt. Biztos, hogy részeg volt, de akkor is megtették. Hibáztak, de én nem akartam közbe szólni. Én voltam az, aki a háttérbe szorul és nem szól bele a "buták" dolgaiba. Így történt, hogy megtudtam a mocskos titkát. Arról már nem tudok, hogy Valeria, hogy tudta meg.

Valeria....

Egy nőhöz sem hasonlítható. A fejemet oldalra biccentettem és a tegnap esti beszélgetésen járt a fejem. Eszembe jutott, amit tegnap Selena mondott. "Titokban, csendben, de törődsz vele. Mindig is törődtél vele. Jobban, mint bárki más." Nem tudom, hogy ennek mennyi igazság alapja van. A szívem mélyén talán fontos a számomra. De azt hiszem, hogy ezt soha nem vallanám be. Valeria és én szöges ellentétek vagyunk. Egy helyiségben, ha nem beszélgetünk, akkor csendben vagyunk. Viszont ha beszélgetünk, akkor veszekszünk. Mi ketten nem férünk meg egymás mellett, és ez fura. Eddig minden nő engedelmeskedett nekem. Mindenki úgy néz rám, úgy mér végig, mintha én lennék az atyaúristen. Egy pillantásomba kerül, és az ágyamba másznak. Valeria ezért más. Ő dacol ellenem, engedelmetlen, szemtelen és határozott. Pont ezért vágyom arra, ami más. Amióta beleízleltem, csak ő jár a fejemben. Képtelen vagyok más nőre gondolni, vagy nézni. Tudom, hogy ez csak vágy, hogy nem szívből jövő.

Gondolataimból egy halk kopogás zökkentett ki, ezért megszólaltam. Összeráncolt szemöldökkel fogadtam az egyik alkalmazottamat, akivel volt pár közös élményünk egymással. Becsukta maga után az ajtót, majd pilláit felém rebegtette. Ismertem ezt a nézését, ezért hátra dőltem a széken. Türelmesen vártam, kiváncsi voltam, hogy mi kívánkozik ki belőle. Mikor felém sétált, hátra tolta a székemet, majd a lábam közé lépett, tudtam, hogy mit akar. Ó, nagyon is tudtam! - Minek köszönhetem ezt a meglepetést?

- A legutóbbi találkozásnál nem tudtunk kettesben maradni. Abban reménykedtem, hogy ma bepótolunk egy-két dolgot - mutatóujját végig húzta a combomon, miközben az ajkába harapott. - Mit gondolsz, tudsz szánni rám pár percet?

Ritka pillanatok egyike, amikor a nemesebbik szervemben nem érzem a vágyat és a késztetést. Ez is egy hasonló pillanat volt. Szerintem bármit csinálhatott volna, akkor sem lennék akcióra képes. Az okát nem tudtam, de volt egy-két sejtésem. Valeria és az, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, teljesen összezavart engem. Nem akartam elhinni, hogy eljutok addig a pontig, hogy rajta kívűl másra nem vágyok. A furcsa igazság mégis az, hogy nem akartam más nővel érintkezni. - Mi a baj? Úgy látom, hogy nem igazán sikerült felkeltenem az érdeklődésed.

- Sajnálom, de nagyon jól látod ezt - tehetetlenül széttártam a kezem, de közben vártam, hátra kivált belőlem valamilyen reakciót. Hát, nem sikerült. - Sajnálom - kezemet összekulcsoltam a tarkómon, majd végig néztem rajta.

- Nem kívánsz? Ilyenre még nem volt példa - hátra dobta a hosszú haját, ajkàt pedig elhúzta. Megsértődött, ezt láttam rajta. Éreztem, hogy rosszul esett neki a visszautasításom, de ez ellen nem tehettem. Nem kívántam. Nem éreztem, hogy nekem erre most szükségem lenne.

- Inkább csak fáradt vagyok - hazugsággal próbáltam leplezni azt, hogy nem akartam őt. Reménykedtem abban, hogy nem bántom meg annyira.

- Furcsa kifejezés ez a "fáradt vagyok" - sóhajtva hátra lépett, karját összefonta maga előtt, majd felvonta a szemöldökét. - Egy nő van a dologban? Mert ha igen, akkor én kiszállok!

Nem tartottam jogosnak, hogy beleszól a magán dolgaimba. Semmi köze ahhoz, hogy rajta kívűl kefelék-e valakivel, vagy sem. Nem volt joga megkérdezni, ezért sem válaszoltam neki.

Látta rajtam, hogy ma este nem vagyok nyitott a hancúrozásra, ezért az ajtó felé lépkedett. - Értem én! Hagyjalak békén!

- Nem veled van a gond! Egyszerűen csak...

- Valaki felkeltette a figyelmedet - nem kérdésnek, hanem kijelentésnek szánta. Szemében pedig ott csillogott a fájdalom jele. - De nem hibáztatlak. Semmi komoly nem volt köztünk, szóval...nyugodtan! Legyél akivel szeretnél!

- Kedves, hogy megengeded - nevettem el magam, majd végig néztem, ahogy kisétál az irodámból. Mielőtt összepakoltam a cuccaimat és haza indultam volna, megnyitottam a telefonomat, majd küldtem apámnak egy gyors üzenetet. A furcsa az volt, hogy azonnal érkezett válasz, ezért beszélgetésbe elegyedtünk:

Sóhajtva lezártam a telefonomat, majd hátra dőltem a széken. Nem lepett meg, hogy apámat most is csak Gonzalez érdekelte. Hozzászoktam, hogy szeret borsot törni Gonzalez orra alá, de egy kicsit már kezdem unni. Mai napig nem tudom, hogy mi történt köztük. A teljes igazságot csak ketten tudják. És azt hiszem, hogy nem igyekeznek elmondani. Több elmélet is megfordult már a fejemben. Vajon mi lehetett akkora hiba, ami ekkora haragot eredményezett?

Nem tudom, de egyszer ki fogom deríteni.

Reggel be kellett mennem a ruha üzletbe, ahol dolgozok. A szabadságom a mai napon véget ért, ezért elegáns fehér blézerben, és tűsarkúban igyekeztem a bejárati ajtó felé. Sokkal kényelmesebb volt itthon lenni, mint ébresztőre felkelni és megkezdeni a napot. Kicsit elszoktam a pontos keléstől, ezért megfordultam és csináltam magamnak egy kávét. Miközben lefőtt, a butik weblapját nézegettem. Drága és márkás ruhákat árusítunk. A boltban több fajta ruha márka is megtalálható, mint például a Lui Vuitton, Prada, Gucci vagy esetleg Tommy Hilfiger. Üzletvezetőként első dolgom mindig szemügyre venni a weblapot és megnézni, hogy minden rendben van e. Az üzlet a belváros szélén, a kikötővel szemben helyezkedik el. Egy gazdag ember lányaként nem engedhetem meg magamnak, hogy egyszerű, hétköznapi helyen dolgozzak, ezért a munkahelyem és a pozícióm is olyan, amiért sokan ölnének. Az üzlet két emeletet foglal magába. Hófehér márvány padlója van, és fekete próba bábúkra vannak akasztva a különlegesebb ruhadarabok. Sok táskát, illetve cipőt üveges szekrényben tárolunk, és csak azoknak a vevőknek adjuk oda felpróbálásra, akik valóban tehetősek. Buta szabály, de ilyen az élet.

A mandulás kávé után kiléptem a házból. Szememre nyomtam a napszemüveget, majd a garázs felé igyekeztem. Terveim szerint beugrok egy pékségbe, azonban a tervem gyorsan gödörbe merül. Megtorpantam, nem akartam hinni a szememnek. Azt hittem, hogy rosszul látok, ezért elkerekedett szemekkel pillantottam Austin felé, aki a szökőkút mellett található padon ült. Amikor megpillantott engem, felállt. Azt hittem, hogy képzelődök, de nem így történt. Austin a kertünkben volt, és felém sétált. Szilveszter óta hónapok teltek el. Nem értettem, hogy mit keresett a kertünkben. Nem akartam őt látni, vagy meghallgatni a hülyeségeit, ezért a fejemet ráztam. - Bele se kezdj! Menj el, kérlek - fehér táskámba nyúltam, kivettem a kocsi kulcsot, majd remegő lábakkal a garázs felé mentem. Austin kicsit sem változott. Ugyan olyan hullámos sötét haja, és csillogó szeme volt, mint amibe annak idején beleszerettem. Kár, hogy azóta minden megváltozott. Austin rátette kezét a garázs ajtóra.

- Ne haragudj, hogy hívatlanul jöttem. Tudtam, hogy ha előre szólok, akkor biztos, hogy nem engedsz ide.

- Nagyon jól tudtad - nem akartam a szemébe pillantani. Az emlékek nem frissek, mégis olyan, mintha tegnap történt volna. - Menj el!

- Beszélni szeretnék veled - szemembe pillantott, majd felsóhajtott. - Nem kötelező meghallgatnod. Inkább csak esélyt kérek arra, hogy beszélni tudjunk.

- Beszélni?! Hónapok óta nem beszélünk, Asutin! Ennek nem kellene változnia - fejeztem ki a nem tetszésemet. Tényleg nem értettem, hogy mi a célja. A semmiből bukkant fel.

- Hiányzol.... - suttogta alig hallhatóan. - Az utóbbi időben sokat gondoltam rád!

Fél szemmel végig néztem rajta. Fekete pólót, fehér nadrágot és napszemüveget viselt. Austin mindig is jóképű volt, ezt maga is tudta. A sötét hullámos haja és a csillogó szeme sokszor levett a lábamról. Annak idején persze... - Hagyjuk ezt! Mennem kell dolgozni!

- Kérlek! Igyunk meg valamit.

- Nem! Viccelsz? - ráncoltam a szemöldökömet. - Tökéletesen jól eltűntél. Ez maradjon is így, kérlek.

- Nem megyek el addig, amíg nem mondasz igent egy italra - vigyorodott el. Utáltam ezt a mosolyt. Utáltam, mert hatással volt rám. Mindig is. És ezt nagyon jól tudta. Újra fájt a szívem. Azt hittem, hogy beforrt, hogy mindent elfelejtettem. Az igazság mégis az, hogy a sebek könnyen felszakadnak. Pontosan úgy, ahogy most is.

- Komolyan csinálod? - suttogtam. Egy darabig nézett, utána pedig válaszolt.

- Igen - biccentette. - Szépen kérlek - suttogta. - Ismersz. Elég akaratos tudok lenni.

- Azt tudom - sütöttem le a tekintetem, majd sóhajtva széttártam a kezem. - Fél óra! Ennyit adok neked! Utána pedig tűnj el - mondtam határozottan.

A szeme felcsillant.

- Nagyon köszönöm! - vágta rá. - Amúgy...gyönyörű vagy - biccentett illedelmesen.