Nem akartam magára hagyni Lanchestert amíg anya elugrott pár ruháért, ezért vele maradtam a szobában. Letelt a huszonnégy óra megfigyelés, a műtétre pedig jól reagált a szervezete. Eltávolították a golyót. Sok vért vesztett, de túl van az életveszélyen. Mr. Lanchesternek egy panasza sem lehet, hiszen letisztult, modern szobát kapott. A szobában volt saját zuhanyzója, illetve tévéje is. Unalmamban a sport csatornák között nézelődtem és elhúztam a függönyt. A szobába bevilágított a természetes fény, miközben felhangosítottam a tévé hangerejét. Klasszikus baseball meccs ment benne. Soha nem néztem baseballt, igazából nem érdekelt. Számomra nem volt egy érdekes sport. Az amerikaiak bezzeg imádják, de ez természetes. Náluk a baseball egy szent sport, és mindennap azt nézik a tévé képernyőjén. Mikor kicsi voltam a küzdősportok érdekeltek, a jelenben pedig túl elfoglalt vagyok, hogy sportnak szenteljem az életem. Néha úgy érzem, hogy egy kondi terem jól esne, hogy szükségem is lenne rá, de soha nem vesz rá a lélek, hogy elvárják.

Beleharaptam a szendvicsbe és leültem az ágy mellett található, kényelmes fotelbe. Végig néztem magamon, és megigazítottam a pulcsim kapucniját. Jó érzés volt ledobni a véráztatta ruhákat és helyére felvenni egy sima melegítő szettet. Magam mögött akartam hagyni a múltat. Ez csak úgy fog sikerülni, ha előre tekintek. Kezemmel a halántékomat dörzsöltem. Vér. Már nem is emlékszem arra, hogy jutottam ide. Talán magamnak köszönhetem. Talán a sors akarta így. Létezik egyáltalán olyan, hogy sors? Nem tudom. Az életem nem egyszerű. Megszoktam, hogy mindig történik velem valami, de ezúttal megsérült valaki. Tekintetem Lanchester felé tévedt. Mélyen aludt, a mellkasa lassan emelkedett fel és le. Kezét maga mellett pihentette és mellkasig be volt takarva. Arcvonásai nyugodtak voltak. Megmenekült. Vagy inkább megmentettem?

B+
Az egyetlen tulajdonságom ami megmentette az életét. Apró mosolyra húztam az ajkam. Léteznek megmagyarázhatatlan véletlenek. A vérem mentette meg az életét. Talán mégsem vagyok annyira elcseszett. Talán én is jó vagyok valamire. Vissza néztem a tévére.

A baseball meccs nézése közben felvontam a szemöldököm. Létezik olyan ember, aki ezt izgalmasnak tartja? Baseball. Szerintem nem tartozik a legizgalmasabb sportok közé. Ott van például a Forma1. Mai napig szeretem. Mikor kicsi voltam sok futamon ott voltam és szurkoltam a kedvenceimnek. Az autósport iránt érzett szenvedélyem mai napig nem változott. - Kapcsold el erről a szarról - valaki alig hallhatóan megszólalt, ezért oldalra pillantottam. Mr. Lanchester kicsiket pislogva engem figyelt, szeme mellett pedig ráncok futottak össze. - A baseballnál léteznek jobb sportok is! Autósport, vagy úszás... - fogát összeszorítva enyhén feltolta magát, majd végig nézett rajtam. - Mit keresel itt, fiam?

- Anyám elment, hogy behozzon magának pár ruhát - fürkésztem a sápadt arcát. - Hogy érzi magát? - érdeklődtem. Mr. Lanchester a tarkójára vezette a kezét, közben szétnézett a letisztult szobában. Kicsiket pislogott és felsóhajtott. Fájdalmakat élt át. Zavart volt és nem tudta, hogy mi történt pontosan. Rám nézett, utána elnevette magát. Fehér fogsora megcsillant nevetés közben. Szeme szinte ragyogott, szemöldökét összeráncolta. Össze volt zavarodva, bár ezt megtudtam érteni.

- Mint aki most jött vissza a túlvilágról. Nem emlékszem mindenre, kölyök. Elmondod, hogy mi történt pontosan?

Furcsa, de kezdek hozzászokni a közvetlenségéhez. Lanchester és köztem kezd kialakulni valami, amit nem tudok megmagyarázni. A közvetlensége és a rokonszenves személyisége emlékeztet engem valakire. Mikor egymásra pillantottunk, összehúztam a szemem. Létezik, hogy van benne valami, ami minden haragomat elmulasztotta? Már nem emlékszem, hogy miért utáltam. Nem tudom, hogy miért gyűlöltem. Lanchester egy értékes, okos és szókimondó ember. És azt hiszem, hogy kezdem megkedvelni őt. - Őszinte legyek? - fordultam felé, ő pedig biccentett.

- Amennyire csak lehet - helyezte mellkasára a tenyerét. A szobában csak ketten voltunk, ezért megkockáztattam, hogy tényleg elmesélek neki mindent.

- Emlékszik amikor féltékenységi rohamot kaptam és annyira megvertem Austint, hogy kórházba jutattam? - kérdésem után határozottan bólintott. - Nekem köszönheti, hogy golyót kapott. Az igazság az, hogy Austin bosszút állt és egy fegyveres embert küldött a licitálás helyszínére - fürkésztem az arcát. - A golyó ami magát érte...igazából nekem lett címezve - vontam fel a szemöldökömet. - Tudom, hogy erre nincs bocsánat. Az egész életem el van cseszve. Az emberek megsérülnek a közelemben. Azok is, akik nem hibásak. Mint mondjuk maga - biccentettem oldalra a fejem, Lanchester pedig tovább figyelt. A szavak záporoztak belőlem. Idejét sem tudom már annak, hogy mikor nyíltam meg valakinek. Talán nem volt még ilyenre példa. - Minden miattam van. Mert beleszerettem valakibe, akibe nem lett volna szabad. Sokan azt mondják, hogy a könnyű szerelem nem szerelem. Azt mondják, hogy az a szerelem, ami nehéz. Az, amiért küzdeni kell. De időközben rájöttem arra, hogy ha küzdök, valamit elcseszek és mások megsérülhetnek a közelemben - sóhajtottam, Lanchester pedig feljebb tolta magát. Könnyeim között figyeltem, hogy oldalra fordul, majd lábát a talajra helyezi. Ajkát összeszorítva leült velem szembe, és lassan megrázta a fejét. Csillogó szemekkel engem figyelt, a szemöldökét felvonta. Szeme mellett ráncok futottak össze, borostája pedig rendezetlen volt. Arcvonásai ezúttal fáradtak voltak, de érdeklődően figyelt. - Mert a vér ami bennem csordogál, biztos, hogy elcseszett - nyeltem nagyot. - És tudja, hogy mi a furcsa? - fúrtam tekintetem az övébe. - Nem hasonlítok az apámra. De anyámra sem. Akkor...ki vagyok én?

- Nem hibáztathatod magad mindenért. Nem vállalhatsz magadra minden felelőséget. Nem létezik olyan, hogy minden a te hibád. Elfáradsz és elgyengülsz ha mindent magadra akarsz vállalni. Tudod, hogy mit gondolok? - helyezte vállamra a kezet. - A kibaszott fájdalomcsillapító miatt béna vagyok és összevissza beszélek, de azt mondom, hogy nem vagy hibás. Te nem. Én jobban, mint te...fiam - fürkészte az arcomat. Nagyot nyeltem. A szemöldökömet ráncolva az arcát figyeltem. Engem nézett, tekintete könnybe lábadt. - Te csak egy fiatal férfi vagy, aki éli az életét. Legalábbis próbálja. Az ami történt, nem a te hibád. Te löktél engem a golyó elé, vagy én ugrottam elé? - vonta fel a szemöldökét. - Magamnak köszönhetem, hogy eltalált - mutatott a mellkasára. - Saját döntésemből tettem és tudod mit? Nem bánom! - csóválta a fejét.

- Magának köszönhetem, hogy nem engem talált el... - sütöttem le a szemem, ő pedig felsóhajtott.

- Megkérhetlek egy dologra?

- Persze!

- Tegezz nyugodtan - biccentette hátra a fejét. - Szerintem kettőnknek már van egy közös története, ezért jól esne ha hagynád a magázódást. Egyébként sem vagyok annyira öreg - helyezte tarkójára a kezét. - Szóval biztos sikeres volt a műtét ha itt vagyok! Volt valami komplikáció?

- Annyi, hogy nem volt elég vérkészítmény a kórházban. Vért kellett adni ahhoz, hogy a műtét sikeres legyen - bólogattam, ő pedig oldalra pillantott. - Szerencsére egy a vércsoportunk! B+! - mikor kimondtam, nagyot nyelt és az arcomat fürkészte. Ujjaival a takaróba markolt és felváltva nézett a szemembe. - Vannak ilyen szerencsés véletlenek - mutattam a mellkasára. - Az én vérem mentett meg téged - biccentettem oldalra a fejem, ő pedig elhajolt tőlem. Figyeltem, hogy megtámaszkodik az ágy szélén és lassan feláll. Bicegve az ablakhoz sétált, a kezével pedig elhúzta a függönyt. Figyeltem, hogy tenyerét az ablak szélére helyezi és lassan megcsóválja a fejét. Felálltam és végig néztem rajta. Figyeltem, hogy kinéz az ablakon, és másodpercek elteltével felém fordul. Mélyen felsóhajtott, majd széttárta a kezét. - Baj van? - kérdeztem. Bólintott.

- Évek óta, Ramsey - vonta fel a szemöldökét. - Évek óta keresek valakit, akit lehet, hogy megtaláltam de attól tartok, hogy nem lehet az enyém.

- Talán tudok benne segíteni! Végtére is egészen jóba lettünk - léptem közelebb hozzá. - Kit kerestél? Kit kerestél annyi éven át? - ráztam meg a fejem.

- Én kerestem a... - ekkor nyílt az ajtó én pedig hátra fordultam. Anyát pillantottam meg, aki egy fekete sport táskával a kezében lépett át a küszöbön. Amikor megpillantott minket, a táskát elengedte, ami a padlóra esett. Annyira meglepődtem, hogy azonnal felvettem és az ágy elejére tettem.

- Jól vagy? - fürkésztem a sápadt arcát. - Mi ép beszélgettünk Kevinnel - mondtam, miközben anya hátra túrta a haját és lehúzta magáról a dzsekijét. Bordó pír öntötte el az arcát, miközben előhalászta Kevin ruháit.

- Csak meglepődtem, hogy itt talállak - nézett engem. - Miről beszélgettetek? - vonta fel a szemöldökét. Kevinre pillantottam, aki hajába túrt és helyet foglalt az ágy szélén. Mielőtt válaszoltam volna, Kevin megelőzött.

- Csak beszélgettünk egy kicsit Ramseyel. Semmi érdemleges. Elhoztad a gépemet is? - mellkasára szorította a tenyerét és előhalászta a fekete notebookot a táska rejtett zsebéből. Figyeltem, hogy az ölébe teszi és hosszan megnyomja a bekapcsoló gombját. A gép felvillant, és pin kódot kért. - Az internet biztos tele van botránnyal! Biztos vagyok abban, hogy bezáratják egy időre az autó szalont! Lehet jobban tenném, ha nem olvasnám el a cikkeket, nem igaz? - láttam, hogy pötyögni kezd a gépen, de amikor a kezdőlap megjelent, hátra léptem és kérdő pillantásokkal néztem anyára.

- Május 25? - suttogtam, Lanchester keze pedig megállt a levegőben. Egymásra pillantottak, majd egyszerre rám. - Ez a születésnapom - címeztem anyának a szavaimat. Mindketten engem figyeltek, majd Lanchester volt, aki a torkát köszörülte.

- Igen?! Micsoda véletlen! Számomra fontos ez a dátum, mert ekkor lettem tulajdonosa a vállalatnak - biccentett, anya pedig helyet foglalt és mosolyogva a halántékàt kezdte masszírozni.