Hibásan cselekedni meggondolatlan dolog. Gyerekesen viselkedni pedig nagy hiba. De mi van akkor, ha a szerelem tett butává és gyerekessé? Létezik egy pont, amikor elvesztem a józan eszem, és csak őt látom magam előtt? Elfelejtem az időt, a teret amiben vagyok, és számomra csak ő létezik. Olyan ez, mint a drog. Ha egyszer megismered, nem tudsz nélküle élni. Valeria az ellenségem volt, de könnyen vált életem legfontosabb személyévé. Az együtt töltött idő olyan érzéseket ébresztett fel bennem, amire magam sem gondoltam. A lehetetlen született meg kettőnk között. Szerelem. Nevetségesen hangzik. Még mindig ijesztő. Nem tudom, hogy képes leszek e megfelelni és jó lenni a számára. Mi ketten ellentétek vagyunk. Sok dolog létezik amiben különbözünk, valamiért mégis kijövünk egymással. Ez lenne a kémia? Ez lenne a szikra, a tűz, mely közelebb hozott minket egymáshoz?

Gondoskodónak kellene lennem, mégis egy időzített bomba vagyok. Nehéz elkerülni a hibákat, hiszen az a seggfej megkörnyékezte. Eldurrant az agyam, utána pedig nem tudtam megállítani. Megbolondultam és ragadozóként vetettem rá magam. A vicces az, hogy egy percet sem bántam. Nem éreztem bűntudatot, vagy haragot magam felé. Austin már a múltban kivívta a haragomat. Most értem el ahhoz a ponthoz, amikor már nem tudtam visszafogni magam. A vérem vezérelt, a dühöm pedig felkorbácsolt. Sodródtam az árral, végül engedtem, hogy magába szippantson. Tehetetlenné tett a szerelem. Gyerekessé tett a szerelem. De azt hiszem, hogy minden hibámért vállalom a felelőséget. Igazából nem lenne más választásom. Szerelmes voltam, nem ostoba. Tudtam, hogy a tetteimnek következményei lesznek.

A kérdés csak az, hogy mi következik ezután?

Az őr kinyitotta a cellám ajtaját, fejével pedig a kijárat felé biccentett. Tekintetem a sötétkék ajtó felé siklott, de nem léptem előre. Kezemet a hosszított kabátom mély zsebébe csúsztattam és felvont szemöldökkel vártam, hogy megszólaljon. Az ürge a torkát köszörülte, ujja hegyén forgatta a kulcsot és türelmetlenül állt. Értelmetlenül figyelt, nem tudta, hogy miért nem mozdulok. Csendben álltam, szememmel az ajtót méregettem.

Mintha tudnom kellene, hogy hova kell mennem. A másodpercek teltek, ezért unott tekintettel széttártam a kezem.

- Most mivan? - szemöldökömet ráncoltam, ő válaszul csak megrázta a fejét. - Szerinted gondolatolvasó vagyok, vagy valamilyen mágus?

- Nem tudom, de szemtelen az biztos - biccentett elismerően. Válaszát figyelmenkivül hagyva vártam, hogy előre invitáljon. Végül sóhajtva végig nézett rajtam és kinyitotta az enyhén kopott ajtót.

- A nyomozó az irodájában vár rád! A folyosón egyből jobbra.

- Nocsak! - biccentettem elismerően. - Kösz a hasznos információt - előre lépve hátra tettem a kezem, majd megindultam a folyosón. Pár lépés után kopogás nélkül nyitottam be egy ajtón, ami mögött egy iroda fogadott engem. A nyomozó a hatalmas mahagóni asztal mögött ült. Asztalán kettő darab monitor foglalt helyet, amit lázasan nézett. Könyvespolc polcain színes mappák, dossziék és könyvek voltak jelen. Sok oklevél, kupa de még arany érem is volt az irodában. Fehérre festett falak letisztultak voltak, a parketta pedig fénylett a tisztaságtól. A nagy ablakon függöny nem volt, inkább modern elektromos redőny takarta el a sötét égboltot. Mikor megpillantott, elhúzódott a monitor elől, hogy a szemembe tudjon nézni. Felállt, határozottan kezet nyújtott és bemutatkozás után az egyik szabad székre mutatott.

- Remélem tudja, hogy amit tett az nagy ostobaság és kifejezetten meggondolatlan cselekedett volt - egy tollat a kezébe vett, ujjai között forgatta és a szemembe pillantva folytatta. - Csak úgy eldurrant az agya. Nem foglalkozott a következményekkel - hajolt közelebb hozzám. - Ha az a fiú meghal a műtőasztalon, akkor magának is befellegzett. Akkor mindegy, hogy milyen családból jött és, hogy ki az apja. Egyértelműen gyilkosság vádjával lecsukják.

- Soha nem tartottam előnynek, vagy mentőövnek a családnevemet - fürkésztem a borostás arcát. A nyomozó végig szántott a kopasz fején. Mielőtt bármit mondott volna, folytattam. - A tetteimért vállalom a következményeket. Soha nem voltam olyan ember aki elmenekül a felelőség elől. Ebben az esetben sem fogok máshogy cselekedni - hátra dőltem a széken, összefontam magam előtt a kezem, majd felvont szemöldökkel néztem, hogy biccent.

- Vallja be, azért rossz lenne életfogytiglant kapni - bólintott, miközben elgondolkoztam rajta. Nyilván szar lenne. Rontaná a család hírnevét. Apám letagadna. Minden vagyonomat elvenné. A kaszinót bezáratná. Hm...Nyilván rossz lenne. - De szerencse, hogy magát nem fenyegeti ez a veszély - mikor befejezte, a szemöldökömet ráncolva oldalra biccentettem a fejem. Ez mégis mire gondol pontosan?

- Kifejtené? - kérdeztem.

- A fiú túlvan az életveszélyen. Ez azt jelenti, hogy jól sikerült a műtét, de maga... - mutatott rám. - Még így is kaphat büntetést.

- Ami nem életfogytiglan - értettem egyet. A nyomozó összehúzott szemekkel közelebb hajolt hozzám. Tekintetemmel néztem, hogy leteszi a tollat, amit hosszú percekig a kezében tartott.

- Nem életfogytiglan - sóhajtotta. - Kicsit sem könnyebbült meg, hogy a fiú túlélte? Mintha nem érdekelné a másik férfi élete.

- Felőlem meg is halhatott volna - vallottam be. - Mi ketten nem jövünk ki túl jól! A múltban volt pár személyes vitánk, ezért mi ketten nem férünk meg egy helyen. De inkább mondja el, hogy mennyit kell fizetni az óvadékért! Ellenkező esetben mondja el azt, hogy mennyi időre kell leülnöm. Ha hosszabb időre, akkor bekérek ezt azt; takaró, fogkefe, szotyi....újság...

- Le sem tagadhatná, hogy még fiatal. Tapasztalatlan és merész - nevetve oldalra pillantott, én pedig pislogás nélkül a szemébe pillantottam. Az értelmetlen szituáció miatt hevesen süllyedő mellkassal hajoltam közelebb hozzá, és biccentettem oldalra a fejem.

- Fiatal vagyok, ez tény. Maga is volt fiatal?

A nyomozó végig mért, majd egy határozott fejrázás után elnevette magát. - Persze! Mindenki volt fiatal. De ez nem hatalmaz fel arra, hogy testileg bántsunk valakit - hátra dőlt a széken, miközben erőltettem magamra egy mosolyt.

- Úgy van ahogy maga mondja - fejeztem be, ő pedig elmosolyodott. Hosszú perceken keresztül néma csendben ültem és figyeltem magam elé. Az óra járását hallgattam, a másodpercek rohamosan teltek. Úgy éreztem, hogy nem élem túl, ha még egy percet itt kell ülnöm, ezért fejemmel a vezetékes telefon felé biccentettem. - Telefonálhatok? - kérdésemre felkapta a fejét, de nem reagált semmit. Tollal szapora mozdulatokkal jegyzetelt, és minden figyelmét a kitöltendő dokumentumnak szentelte. Szétszórt egy alak volt, az biztos. - Felhívnám a családomat - próbáltam újra. Ekkor sóhajtva nyakkörzést csinált, majd határozottan biccentett.

- Telefonáljon! De legyen gyors! Igazából nem szabadna megengednem - nekem több sem kellett, magamhoz vettem a telefont és beütöttem anyám telefonszámát. Igazából nem tudom, hogy miért anya számát ütöttem. A történtek után még mindig neheztelek rá. Nem tudom, hogy képes leszek e újra bízni benne. Készüléket a fülemhez emeltem és vártam, hogy felvegye. A telefon csenget, de nem volt aki felvegye a telefont. Ujjaimmal az asztal felületén doboltam, tekintetemet pedig lesütöttem. Nem vette fel. Talán nincs telefon közelben. - Ha nincs aki felvegye, akkor tanácsolom, hogy tegye le - morgott az orra alatt.

- Ha nincs más amiről beszélni kellene, talán vissza mennék - mielőtt felálltam volna, eszembe jutott egy dolog ami érdekelt. Enyhén kihúztam magam és végig néztem a nyomozón. - Lanchesternek mi dolga volt itt? Találkoztam vele.

Fél szemmel pillantott rám, miközben letette a kezében található tollat. - Maguk fiatalok miért ütik bele az orrukat olyan dologba, amihez semmi közük? - vonta fel a szemöldökét.  - Kiváncsi vagyok.

- Pusztán kíváncsiságból kérdeztem - védtem magam. - Ismerem - vontam fel a szemöldökömet.

- Nem tartozik magára - jegyezte meg. - A hétvégén lesz egy jeles esemény. Az miatt keresett fel engem.

- Ismerik egymást? Tegezte őt! Bár különösebben nem érdekel. Érdeklődő személyiség vagyok. Jobban mondva információkat gyűjtő egyéniség - lábamat keresztbe fonva felvontam a szemöldököm. Magamnak köszönhetem a kialakult helyzetet. A legkevesebb az, hogy elszórakoztatom magam, egyébként sem lenne jobb dolgom. Bent a rácsok és a hűvös pad várt rám.

- Régi barát. Fiatal korunkban együtt jártak szórakozni, az apáink nagyon jó barátok voltak. Sok közös dolgaik voltak, ezért gyakran találkoztam Kevinnel - köszörülte a torkát, aztán félre csúsztatta a kitöltött dokumentumot. - De ha maga így folytatja, biztos nem lehet jelen az eseményen! Szóval a helyében meghúznám magam. Magát kicsit sem érdekli, hogy bajt okozott?

- Nem igazán. Nyugodt ember vagyok - pillantottam a plafon felé. - És ez alatt a pár perc beszélgetés alatt rájöttem arra, hogy ez a beszélgetés nem vezet sehova, nyomozó úr - húztam össze a szemem, ő pedig fészkelődni kezdett a székben. Állát megtámasztotta a kézfején, majd türelmesen hátra dőlt a széken. Tekintetével az órára pillantott, majd ajkával kifújta a levegőt. Feszült csend telepedett ránk, fejemet lehorgasztottam. Sötét hajamba túrva kellemetlenül a padló felé néztem. Éreztem, hogy itt valami nincs rendben. Az értelmetlen, semmit mondó beszélgetés után a nyomozó felállt, csípőre helyezte a kezét, majd váratlanul az ajtó felé pillantott. Fél füllel hallottam, hogy valaki belép az ajtón, ezért megtámasztottam magam és hátra néztem a vállam felett. Mikor megpillantottam a hívatlan vendéget, széttártam a kezem. - Inkább mentem volna vissza a cellába - sziszegtem a fogaim között.

- Én is örülök neked, Ramsey - Mr. Lanchester a fekete bőrdzsekijébe rejtette a kezét, majd az ajtót becsukva így szólt: - Kellene egy fuvar hazáig?

Meglepve kifújtam magam és megráztam a fejem.

- Ez azt jelenti, hogy haza mehetek? - kérdeztem meglepve. - Miért is?- a két férfi össze nézett. Szavak nélkül kommunikáltak, majd szinte lassított felvételben láttam, hogy a nyomozó elneveti magát, majd megindul a kijárat felé, és megveregeti a rohadék vállát.

- Rád emlékeztet - szórakozott rajtam, majd kilépett a helyiségből. Lanchester felvont szemöldökkel a folyosó felé mutatott.

- A helyedben hálás lennék és egy pillanat alatt hagynám el ezt a kócerájt - nézett körbe. - Az, hogy miért engedtek ki, az nem számít. Legyél okos, és mars a kocsiba.

Ekkor felálltam, megálltam előtte egy lépéssel és farkasszemet néztem vele. Nem tudtam, hogy mi történt. Nem értettem, hogy mit beszéltek. Egy dologban biztos voltam; gyűlöltem ezt az embert.
Sóhajtva bólintottam és feltettem az ujjam.

- Ne beszéljen velem úgy mintha a fia lennék - vállát meglökve elsétáltam mellette és kiléptem az irodából. Faszfej!