A sötét égbolt alatt zsebre helyeztem a kezem, és a cipőm orrát vizslattam. Előttem Kevin Lanchester igyekezett, lépései pedig szaporák voltak. Előre pillantva végig néztem a férfin, aki kihozott a fogdából. Furdalt a kíváncsiság, hogy minek köszönhetem ezt a nem várt jó cselekedetet, ezért megtorpantam. A sötét ég felé pillantva megráztam a fejem. A gondolataim ezer felé cikáztak, és nem hagytak nyugodni. Számomra furcsa volt az ő jó cselekedete, hiszen mi ketten ellenségek voltunk. A francba! Mérgesen az ajkamba haraptam, miközben ő is megállt. Tudta, hogy már nem követtem, ezért széttárta a kezét. Bőrdzsekije feszült a vállán, a sötét hajába túrt, majd velem szembe fordult. Homok színű cipőjével félre rúgott egy követ, mely a közelben levő fűre pattant. Szemét összehúzta, az arcán enyhe grimasz jelent meg. - Elmondanád, hogy mi van? - ívelt szemöldökét felvonta, de választ nem adtam neki. Az utcai lámpa fényében közelebb lépett, a lámpa fényt vetített a szimmetrikus arcára, amit vékony borosta keretezett. Hosszított kabátomat összegomboltam, ujjaimat visszavezettem a mély zsebébe. Őszintén nem tudtam, hogy mi van. Kevin Lanchester tönkre tette a lelki békémet és magával rángatta az anyámat is. Ő az a férfi, aki pofátlanul magához láncolt egy házas nőt. Minden gondolata, minden cselekedete rossz gondolatokat ébresztett bennem.

És mindezek után van pofája megkérdezni azt, hogy mi van? Az van, hogy utálom ezt az embert!

- Nem szándékozok magával tartani! Jobban teszem, ha hívok egy taxit - biccentettem hűvösen. Mr. Lanchester felsóhajtott, majd aprót bólintott.

- Úgy gondoltam, hogy elhívnálak iszogatni. Tiszta vizet önthetnénk a pohárba. De nyilván ezt nem erőltethetem rád. Szabad ember vagy, mondhatsz nemet. Nyilván!

Viccesnek találtam, hogy újra akar kezdeni mindent. Azt sem tudtam, hogy mit kellene újra kezdeni. Elkövetett egy undorító dolgot, én pedig áldozatául estem. Elvette az anyámat, és a lelkembe taposott. Ha valakit gyűlölök ezen a világon, akkor az ő. - Elutasítom - húztam össze a szemem. - Őszintén nem szándékozok tiszta vizet önteni a pohárba. Valahogy elintézte, hogy kikerüljek, ez miatt köszönet. De ezen kívűl ne várjon tőlem több dolgot - zártam le a beszélgetést. Valami végig futott az arcán, hiszen hátra lépve elgondolkozott valamin.

- Szeretem az anyádat - jelentette ki. Ez a kijelentés elég volt nekem ahhoz, hogy felbőszült gorillaként induljak meg felé. Ökölbe szorított kezekkel álltam meg előtte, tekintetem az övébe fúrtam. Düh és harag dúlt bennem. Nem akartam ostobaságot elkövetni, de nem tudtam türtőztetni magam. Mr. Lanchester végig nézett rajtam, szemében csillogott valami, amit nem tudtam mire vélni. Felháborodott. Kezét felemelte, kézfejét felém lendítette és váratlan csapást mért az arcomra. Annyira meglepődtem, hogy elkerekedett szemekkel hátra billentem.

Megütött. Mr. Lanchester megütött. Olyannak láttam őt, amilyennek eddig még soha. Forrt benne a düh. Szeme mellett ráncok keletkeztek. kicsit emlékeztetett magamra. - Azért a pofátlanságnak is van határa, fiatalember. Valóban megütnél egy nálad idősebb embert? Apád nem tanított meg a jó modorra?

- Megtanított - bólintottam. - De nem tudok mit kezdeni azzal, aki kivívja a haragomat. Maga kivívta. Nem is kicsit - szorítottam össze a fogaimat.

- Elnézést, hogy létezek!

- Ja - értettem egyet. - Miért nem megy el? - jutott hirtelen eszembe. - Miért nem fogja meg a gazdag, elit seggét és megy el innen? Tudok jobbat: segítek benne! - fontam össze a kezem, Lanchester pedig elnevette magát. Arra kaptam fel a fejem, hogy megszólalt a telefonja. Ujját felemelte, a telefont előhúzta a farzsebéből, majd felvette a készüléket. Nevét kifinomultan mondta ki, egy kicsit félre lépett, hogy ne halljam a szavait. Unottan néztem, figyeltem, hogy homlokára simítja a kezét. Látszólag valami történt, mert szitkozódva kinyomta a telefont. Nem terveztem megkérdezni, hogy mi történt, azonban furdalt...a kíváncsiság. - Rossz hír?

- Nem mindegy az neked? - biccentette oldalra a fejét. - Utálsz, lenézel és arra vágysz, hogy megszűnjek létezni - nyelt egyet. - Tudod...ez nem annyira egyszerű. Nem léphetek ki az életedből és nem tűnhetek el - pillantott az égbolt felé. Gondterhelten sóhajtott. Ez a férfi ebben a pillanatban nem volt kiegyensúlyozott. Zavart volt, feszült és túlságosan közvetlen. Mi történik? Mi történik ami miatt ezt megengedheti magának? Ki ő nekem?

Ki a franc ez a férfi?!

- Betörtek a lakásomra.

- Szerencsétlenség - nyeltem egyet. - Eltűnt valami? - pillantottam az autó felé. Mr. Lanchester megnyomta a kocsikulcs gombját, a fehér autó pedig felvillant. Abszolút nem akartam vele tartani, mégis megtettem. Mégis ami ott várt, az teljes mértékben lerombolt.

Még mindig a könnyeimet törölgettem. Austin édesanyjának a szavai jártak a fejemben. Leparkoltam Ramsey szülei lakása előtt, a kormányt pedig görcsösen fogtam. Nagyokat nyeltem, a levegőt szaggatottan vettem. A bántó szavak belülről mardostak, és nem hagytak nyugodni. Fájt, hogy ennyire ellenségként kezelt engem. Úgy nézett rám, mint a véres rongyra. Fájt, hogy megalázott. A legrosszabb az egészben az, hogy tehetetlen voltam. Hagytam, hogy a szavak a lelkem mélyére hatoljanak. Mintha azt gondolnám, hogy megérdemeltem. Talán így lenne? Minden dologért én vagyok a hibás? Minden problémát csak magamnak köszönhetek? A múltban történteken változtatni nem lehet, de mi van, ha a történtek életem végéig kísérteni fognak?

Leállítottam az autót, majd kiszálltam.

Nehéz, lassú léptekkel igyekeztem a lépcsőn. Miután a házvezető nő eltűnt a konyhában, önálló döntést hoztam. Ujjaimmal végig simítottam a korlátot, ahogy a márvány lépcsőn igyekeztem. Szívem a torkomban dobogott, a tenyerem pedig izzadt. Valóban magamat hibáztattam. Egyre jobban éreztem a bűntudatott, ami mardosni kezdte a lelkemet. Nagyjából ismertem a járást, ezért megindultam Ramsey anyukájának a szobája felé. A házban csend honolt, az ajtó résnyire nyitva volt, ezért a kilincsre helyeztem a kezem. Lábammal előre léptem, viszont egy váratlan hang félbeszakította a tervemet. Halk és tompa sírást hallottam, ezért szemöldök ráncolva közelebb hajoltam. A résen keresztül nem láttam mást, csak az anyukáját, aki egy fotelen magába roskadva sírt. Az ajtót be akartam lökni, de nem tudtam, mert egy férfit pillantottam meg. Szinte lassított felvételben láttam, hogy Ramsey apja megindul az anyja felé. A férfi magasba emelte a kezét ami durván csattant a nő arcán. A nő visszafojtott hangon sikítani kezdett, én pedig sírni kezdtem. Homályosan láttam, hogy piros arcán remegő kezekkel letörli a könnyeit. Nem értettem, hogy mi történt, de nem tudtam közbe avatkozni. Megijedtem, féltem és meglepődtem. Ramsey apja lehúzta magáról az öltönyét, amit oldalra hajított. - Elmondanád, hogy milyen vér csörgedezik az idióta fiad ereiben?! - szólalt meg az apja. A nem várt hangnem miatt nagyot nyeltem. - Egy vadállat! Megállíthatatlan és meggondolatlan. Állandóan hülyeségeket csinál, és ostoba is. A hozzá nem illő viselkedése szégyent hozott a nevemre! - bökött a mellkasára. Hernandez dühösen széttárta a kezét. De miért beszél úgy róla, mintha számára idegen lenne? - Tudod édesem, egy védtelen kóbor macska is megköszöni a befogadást. Elmondanád, hogy a fiadban csörgedező Lanchester vér miért ennyire hálátlan?!

Hátra léptem. Az egyensúlyom elhagyott, kezemet pedig a mellkasomra szorítottam. Az előbb elhangzottak miatt egyre homályosabban láttam. Nem értettem, hogy mi történik.

Lanchester vér...
Mégis mi a pokol folyik itt?

Ekkor a nő dühösen felpattant. - Fejezd be! Megegyeztünk, hogy erről soha nem fogunk beszélni! Ramsey a mi gyerekünk, nem számít, hogy milyen vér csörgedezik benne!

Mr. Hernandez elnevette magát. A szobában körbe járt, a kezét csípőre helyezte. Hevesen dobogó szívvel figyeltem a jelenetet. Hernandez leült, és megigazította az ingjét.

- Fogytán van a türelmem! Mikor feleségül vettelek és hozzám hoztad annak a gazdag fickónak a fattyúját, tudod mire gondoltam? - vonta fel a szemöldökét. - Felnevelem. Engedem, hogy saját apjaként ismerjen meg. Engedem, hogy felnézzen rám, hogy büszke legyen rám. És utána ha felnőtt lesz, megkaparintom tőle azt, ami őt illeti - ekkor visszafojtott lélegzettel néztem, hogy közelebb hajol a nőhöz. - Megkaparintom az autóvállalatot!

- Elmebeteg vagy! - kiabálta a nő. - Ramsey szemében egy szörnyeteg vagyok! - sírt hangosan. - Az igazság az, hogy te vagy a szörnyeteg! Mindvégig te voltál az...

- Ez igaz! De tudod nem volt könnyű lenyelni azt, hogy egy olyan ember fiát kell felnevelnem, aki elhagyott titeket. Hopp, jut eszembe! Milyen könnyen megbocsátottál neki! Nyert az igaz szerelem? Megbocsátottad azt, hogy a fia születése előtt lelépett?

- Elég! Elég, csak fogd be! Kérlek...ne kínozz tovább! Ne tedd, szépen kérlek.

- Azon a napon láttad őt utoljára! Most vissza jött, és kutakodni kezdett. Ramseyt akarja! A fiát akarja: azt amihez joga van, mint édesapa! Szerinted tudja, hogy a vérszerinti fia? Hogyne tudná, szinte egyformák.

- Miért kínzol még engem? - kérdezte végül a nő. - Évek óta fogságban tartasz és megkeseríted az életem. Nem fáradtál még el? - tárta szét a karját. Mr. Lanchester felállt, és így szólt:

- Nem! Az igazság az, hogy csak most jön a java! Minden most kezdődik! Az apa rátalál a fiára, és tovább adja neki a céget. A Lanchester autóvállalat apáról fiúra száll már évezredek óta. Ramsey tudja meg az igazságot, az autóvállalat pedig végül közelebb és közelebb kerül hozzám. Micsoda egymásra találás! - nevetett jóízűen. - Micsoda terv, melyet azóta szövök amióta megtudtam, hogy ki az apja! Könnyű dolog másból meggazdagodni!

- Jézusom... - suttogtam szorult mellkassal. - Ramsey... élete hazugság lenne? - motyogtam libabőrrel a testemen. - Nem létezik.. - támaszkodtam a fal felületén.

- Lehet, hogy én vagyok a gonosz, de mindig is a pénz beszélt. Hosszú évek óta várok arra, hogy Lanchester megkeresse a fiát. Mindegy, hogy a múltban miért ment el! Most a közelben van, és hajtja őt az apai ösztön. Ramsey körül legyeskedik úgy, hogy maga is alig veszi észre. Most pedig nézd meg: lehet most is együtt vannak. Apa és fia - húzta vigyorra az ajkát. -
Tik tak! Innentől más idők jönnek - simította meg a nő combját, aki remegve hajolt el tőle. - Az én időszakom következik, édesem!