Elbasztam, de valamiért nem bántam meg. Tudtam, hogy az a szemét gyerek azt kapta, amit megérdemelt. A szívem mélyèn tudtam, hogy nem fogom elfelejteni a gaztettét, a végén pedig nem tudtam uralkodni magamon.

A rendőrség egyik hűvös fogdájának a fém padján ültem. Kézfejemet lila sebek, és Austin vére borította. Amint rápillantottam, elkapott a hányinger, ezért felálltam. A rács felé igyekeztem, a helyiségben csend volt. Egy rendőr ült a széken, rozoga íróasztalánál friss magazint olvasott. Összehúzott szemöldökkel figyeltem, hogy a következő oldalra lapozva megjelent a hétvégére kerülő rendezvény, melyet Mr. Lanchester vállalata támogat. Elnevettem magam, amikor megpillantottam a képet ahogy mosolyog. Fekete szmokingban, drága karórában és tökéletesen belőtt hajjal tényleg úgy festett, mint az elit emberek. Az is volt, bár engem nem érdekelt. Nem vagyok az anyám, aki ráharapott a vagyonára. Nem érdekelt engem ez az ember. A legfontosabb az, hogy távol legyen tőlem.

Miközben a rendőr újra lapozott, oldalra biccentettem a fejem. - Van itt egy mosdó, ahol megmoshatom a kezem?

Természetesen válaszra sem méltatott, ezért sóhajtva lehorgasztottam a fejem. Igazából nem gondolkoztam, amikor nekimentem Austinnak. Forrt bennem a düh. Mérges lettem amikor megpillantottam a csajom üzletében. Úgy éreztem, hogy a területemre lépett és olyan helyen kezdett szaglászni, ahol nem lett volna szabad. Féltékeny lettem és minden tett követte egymást. Eldurrant az agyam, de nem akartam leállni. Minden ütés közben úgy éreztem, hogy megérdemli. A kérdés csak az, hogy mi történt vele? - Nem hallotta? - szólaltam meg újra.
A rendőr ekkor felém pillantott, az újságot összecsukta. - Megmosnám a kezem!

- Nem jól van az úgy? - szemtelen mosolyra húzta az ajkát, miközben fejét csóválva végig nézett rajtam. - Nálatok gazdagoknál úgyis minden mindegy, nem? Apuci fizet és két nap alatt kikerülsz innen - jegyezte meg cinikusan.

- Nem úgy van ahogy gondolja. Első sorban ne szidja a gazdagokat azért mert szar munkája van. Másodszor pedig csak kezet mosnék. Jogom megvan hozzá, nem?

Szeme szikrákat szórt. Mosolyogva figyeltem, hogy lassan feláll, majd a rács közelébe sétál. Összehúzta a szemét, kezét a vasra tette. - Ha már megverted azt a gyereket, viseld el a mocskot, ami vele jár - bólintott elismerően. - Egyébként is itt kell maradnod addig, amíg a rendőr főkapitány ide nem ér. Ő majd elmondja a további intézkedéseinknek a lépéseit - szeme mellett nevetőráncok futottak össze, ezért tudtam, hogy jót szórakozik rajtam. Aprót biccentettem, majd ismételten feltettem a kezem.

- Attól még megmoshatom a kezem?

- Istenem! - fejét lehorgasztva rázkódó vállakkal nevetni kezdett. - Látom te nem értesz a szép szóból - arcomat fürkészte, szemét összehúzta. Mintha keresett volna valamit. Figyelt, gondolkodott majd aprót csettintett. - Eddig a pillanatig nem igazán tudtam beazonosítani, hogy ki vagy. De azt hiszem, hogy mostmár rájöttem. Nem te vagy annak az elit kaszinónak a tulajdonosa? Tudod...ami a kikötő mellett van - szemöldökét ráncolva gondolkodott, majd széttárta a karját. - Legalább lesz miről írni az újságokban - válaszolni nem tudtam mert ismeretlen hang zökkentette ki a kellemes beszélgetést. A rácstól hátra léptem, majd figyelemmel kísértem a rendőrkapitányt, aki jelvénnyel a nyakában és meglepődő arckifejezéssel lépett be a helyiségbe, egy ismerős férfi társaságában. Amikor megpillantottam a férfit, összefont karokkal sóhajtottam egyet. A férfi közelebb lépett. Végig nézett rajtam, majd feltette a kezét.

- Nem feltétlen szeretném tudni, hogy mi történt. De Hernandezt ritkán látni rács mögött. Eldurrant az agyad fiam, vagy csak hülyeséget csináltál? - Kevin hátra túrta a sötét haját, miközben fejét rázva engem figyelt. Elkapott a düh. Nem akartam elhinni, hogy ez az ember minden lépésemnél ott van. Mielőtt tovább folytatta volna, felvontam a szemöldökömet.

- Maga mit keres itt, Lanchester? - szemébe pillantva vártam a választ, de ő nem reagált.

- Rács mögött vagy, fiatalember! A fontosabb az, hogy mit csináltál? - kezével felém bökött, utána a farmerkabátja zsebébe vezette a kezét. Több dolog is van ami zavart vele kapcsolatban; mit keres itt? hogy került ide? miért van itt?
Ahelyett, hogy felesleges dolgokon gondolkozzak, oldalra biccentettem a fejem. Volt a tekintetében valami tiszta, ami őszinteségről árulkodott. Előttem állt ez a férfi, és nyomát sem láttam a rosszindulatának. A kettőnk "kapcsolata" nem egyszerű, és kifejezetten kényes dolog. Egyszerűbb mégis az, ha most félre teszem a konfliktust és megpróbálok higgadtan állni a dolgok elé.

- Csináltam egy hülyeséget. Azért vagyok itt - oldalra pillantottam, ő pedig tapsolt egyet. - Maga meg mit tapsol?!

- Először cselekszünk, és csak utána gondolkodunk? A te korosztályodba így intézitek el a dolgaitokat? Hol marad a józan ész?! - nem tetszett ahogy beszélt velem, ezért szemöldökömet ráncolva összefontam magam előtt a kezem.

- Maga nem az apám! Ne is beszéljen úgy velem, Kevin - figyelmeztettem, ő pedig kezét feltéve megadóan bólogatott.

- Rendben, rendben! De megtudhatom, hogy mi történt? Apád tud róla? - szemét összehúzta, én pedig sóhajtva megráztam a fejem.

- Nem. Talán nem - válaszoltam alig hallhatóan. - Egy kicsit eldurrant az agyam. Volt egy pillanat amikor nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Ezután következett a zűr - megtámaszkodtam a rács felületén, lehorgasztottam a fejem és a hülyeségemen gondolkoztam. Nem tudom, hogy mi fog történni. Talán kórházba kerül. Rosszabbik esetben meghal. Mi történik, ha az utóbbi lehetőség fenyeget? Mi fog megvédeni a börtöntől? Vagy talán nem is szorulok védelemre?
Mikor Lanchester szemébe pillantottam, ő is így tett. Mozdulatlanul állt és engem figyelt. Nem mondott semmit. Nem nézett rám máshogy, nem baszogatott és nem tett megjegyzéseket. Talán tudja, hogy mit érzek. Talán sejti, hogy a tekintetem mögött mi lakozik. Szemöldökét felvonva megköszörülte a torkát.

- Szerelmes vagy, fiam - kezdte alig hallhatóan. - A szerelem elbutítja az embert. Olyan, hogy józan ész? - fürkészet. - Ilyenkor nem létezik - csettintett. - Mert ilyenkor nem tudsz helyesen gondolkodni. Előtted van egy láthatatlan köd, ami fogságban tart. Tudom, hogy milyen. Sokszor átéltem! Fiatalon követtem el hibákat. Volt amit megbántam, és volt ami a legjobb dolog volt az életemben. De akkor is megtanultam azt, hogy a szerelem így jó! Nagy baj lenne fiam, ha tudnál logikusan cselekedni ha az vagy...nekem elhiheted!

- Ezt mind tapasztalatból mondja? - néztem végig rajta. Ő összehúzta a szemét, majd megrántotta a vállát. - Rendben! Nyílván ez a maga dolga - sütöttem le a szemem. Lanchester nem mondott hülyeséget. Ez akkor sem mentesít fel. Ettől nem leszek kevésbé ártatlan, vagy hülyegyerek. Egyszerűen csak elbasztam, most pedig vállalnom kell a következményeit. - Mindegy - suttogtam. - Elbasztam!

- Magamra emlékeztetsz, kölyök - bólogatott, én pedig a szemébe pillantottam. - Ilyen idősen nekem is forrt a vérem. Lázadó voltam. Mindent akartam; kocsit, a legszebb csajt, pénzt... - széttárta a kezét, majd halkan folytatta. - Aztán ràjöttem arra, hogy a hibáiból tanul az ember.

- Mert maga hibázott? Nem hinném - húztam apró mosolyra az ajkamat. - Mindene megvan! Egy autószalon becsületes tulajdonosa - biccentettem elismerően. - Az emberek szeretik. Nem kapzsi emberként tekintenek magára. Maga egy becsületes üzletember - rengeteg alkalom volt amikor szidtam őt és a pokol mélyére kívántam. Most a szavak dőltek belőlem és magam sem akartam elhinni, hogy ilyeneket mondtam. Lanchester mindig is az ellenségem volt. Ő volt a férfi, aki tönkre tette a családomat, most valami mégis megváltozott. Előttem állt, de nem éreztem haragot. Amit eddig kiváltott belőlem, minden eltűnt. Most csak egy fiatal férfit látok, aki teljes mértékben megért engem. Nem éreztem a dühöt, vagy a kétségbeesést. Az sem zavart, hogy a rács hűvös falai között voltam. Valami más lett.

- Ujuj! Rengeteget hibáztam, fiatalember - rácsapott a rácsra, majd folytatta. - De tanultam belőle! Minden hibámból tanultam és ez a legfontosabb.

- A múltbéli hibák nem számítanak. Mindenki a jelenben él. Legyen a "ma" a fontos.

- Nem vitatom - biccentett, miközben társaságot kaptunk. A rendőrfőkapitány egy dossziéval a kezében sétált felém.  Felvont szemöldökkel figyeltem, hogy felém pillant, majd tekintete átsiklott a mellettem ácsorgó férfira. Tekintetük találkozott, Lanchester pedig a tarkóját dörzsölte.

- Magával később beszélek - fürkészet engem. - De te gyere velem - fejével az irodai ajtó felé biccentett, ezért biztos voltam abban, hogy elhívja tőlem Lanchestert. Összehúzott szemekkel figyeltem, hogy ketten belépnek egy ajtón, amit becsuknak maguk mögött.