Pislogás nélkül meredtem magam elé. Lehunyt szemmel szívtam be a nyirkos friss levegőt. Figyeltem a hajókat amik lassan hintáztak a tenger felszínén. A szellő az orromba hozta a kikötő hínáros, sós illatát. Figyeltem az embereket akik zsebre helyezett kezekkel sétáltak, és jókedvűen beszélgettek. Sokan a kaszinó felé pillantottak és jókedvűen mutogattak. Sokan ismerték a kaszinót és szerették. Ez mindig boldogsággal töltött el. Szerettem nézni és látni azt, hogy az emberek ismerik és élményt tudnak fűzni a helyhez. Percekig voltam így. Álltam és figyeltem a város nyüzsgését. Valamiért jól esett az egyedüllét és a percek amik teltek. Annyira a gondolataimba merültem, hogy el is felejtettem azt, hogy váratlan társaságot kaptam. Felvont szemöldökkel pillantottam Lanchester felé, aki egy üveg poharat tartott a kezében. Az utcai lámpa fénye megvilágította az arcát, melynek látványa meglepett. Tekintete fáradt és megviselt volt. Szeme mellett barázdák húzódtak. Mintha öregedett volna. Borostája rendezett volt, haja pedig egyszerű, mégis jó stílusról árulkodott. Figyeltem az arcát és próbáltam palástolni a kíváncsiságomat. Vajon miben hasonlítok rá? Mit örököltem tőle? Talán a sármomat? A migrénemet? Az üzleti élet iránt érzett szenvedélyemet? A hatalom vágyat? Millió dolog érdekel, mégis úgy érzem, hogy nem akarok többet tudni. Talán nem akarok közelebb kerülni hozzá. Talán nem akarom közelebb tudni magamhoz és a szívemet. Ez a megfelelő kijelentés. - Nem vágyom társaságra - szívtam bele a nyirkos levegőbe. Nem érdekelt, hogy megbántom. Engem is bántott eleget. Önző felfogás de olyan világot élünk ahol mindenki magával foglalkozik.

- Az igazság az, hogy én már hamarabb itt voltam - mutatott a járda felé, én pedig kellemetlenül elnevettem magam. Vicces, hogy más a kommunikáció. Amióta tudom az igazságot a közelében nem vagyok nyugodt. Feszült vagyok. A szavakat nem találom. Utálom ezt az érzést.

- Ez nem jelenti azt, hogy itt kell maradnod - vontam fel a szemöldököm.

- Oh! - hirtelen feltette a kezét, és elnevette magát. - Értem, kölyök! Ez a te helyed! Már itt sem vagyok - tenyerét az öltönyére simította, majd megfordult de én hirtelen követtem a mozdulatát.

- Miért csinálsz úgy mintha nem történt volna semmi?

Nem akartam megkérdezni, de kicsúszott a számon. Nem voltam kiváncsi a véleményére, mégis megkérdeztem. Lanchester megállt, majd nagyot sóhajtva az ég felé pillantott. Nem válaszolt, csak némán megrázta a fejét.

- Nem zúdíthatom rád azt amit gondolok vagy érzek kettőnkkel kapcsolatban - ekkor felém fordult és összehúzott szemekkel folytatta. - A történteket nem érdemes háborgatni. Kivéve ha nyitott vagy beszélgetni velem róla.

- Tehát arra vársz, hogy én menjek oda hozzád és én kérdezzem meg azt, hogy mégis hol a picsába voltál annyi éven keresztül?! - fontam keresztbe a kezem, Kevin pedig széttárta a karját.

- Minden bizonnyal olvastad a leveleimet. Te is tudod, hogy nem a Kanári-szigeten kortyolgattam a banános koktélokat - mikor befejezte, jókedvűen elnevettem magam.

- Legalább tudom, hogy kitől örököltem a humoromat - piszkáltam az államat, miközben végig nézett rajtam. Nem tudtam, hogy mit figyel. Nem tudtam, hogy mit gondol rólam. Jó férfit neveltek belőlem? Talán ő jobb embert nevelt volna belőlem? Mire gondol, miközben engem figyel? Magát látja bennem, vagy inkább csalódást? Valamit biztos. Egymással szemben álltunk mint fiú és apja. Néztem őt, ő figyelt engem. Meg kellene enyhülnöm. Engednem kellene neki és nem ellenségemként kezelni. De nehéz.

- Tudom, hogy nehéz életed volt - szólaltam meg alig hallhatóan. Lanchester bólintott. - Olvastam - folytattam összehúzott szemekkel. - Majdnem mindet elolvastam.

- Akkor tudod, hogy min mentem keresztül, hogy eljussak hozzád - halványan elmosolyodott, majd kicsit közelebb lépett hozzám. - Tudod, hogy nehéz életem volt. Tudod, hogy én nem születtem ezüst kanállal a számba - ráncolta a homlokát. -
De amit elértem azt csak magamnak köszönhetem. Tisztességes ember vagyok, tiszta múlttal és remélhetőleg tiszta jövővel. Átérzem a helyzeted és nagyon nehéz lehet. Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked. Tudom, hogy hazudtam, de nem tehettem mást. Te mit tettél volna a helyembe? - fonta össze a karját. A kérdésre nem számítottam, ezért nagyot nyeltem.

- Nem értem!

- Csak nyugodtan - pillantott az ég felé. - Mit tettél volna a helyembe?

- Ezt nem tudom megfogalmazni - hátráltam egy lépést. Ekkor folytatta.

- Nem azért küzdöttem évekig, hogy megkeresselek és elmondjam neked azt, hogy én vagyok az apád, hogy utána lelépjek. Szerinted itt lennék még ha nem gondoltam volna komolyabb? Maradtam volna? Szerinted miért tartok ki? Elmehettem volna. És tudod...valamelyik nap megfordult a fejembe, hogy haza utazok - ekkor összeugrott a gyomrom, és nyeltem egyet. - Eldöntöttem, hogy haza megyek, de valami visszahúzott. Volt a fejembe egy hang ami azt súgta, hogy "türelem" - mutatott a halántékára. - Nem várom tőled azt, hogy nyiss felém. Szíved joga úgy kezelni az igazságot ahogy neked jó. Ha úgy csinálsz, mintha nem történt volna meg, ám legyen - tárta szét a kezét. - De egy dologgal nem tudsz mit kezdeni; az pedig az, hogy az én fiam vagy - biccentett alig hallhatóan. - Lanchester vagy ha tetszik, ha nem. Még akkor is, ha Hernandez a családneved.

Halántékomra simítottam a kezem és gondterhelten felsóhajtottam. Újra azt érzem, hogy tele van a fejem és nem jutok egyről a kettőre. Kevin szemébe pillantottam, aki rezzenéstelen arccal engem figyelt. Beállt a néma csend, ezért megköszörültem a torkomat. - Nekem nincs szükségem rád - egyszerűsítettem le egy hosszú monológot. Kevin lehunyta a szemét. - Nekem van egy életem! Nekem van egy anyám és van egy apám - mutattam a mellkasomra. - Van egy megszokott életem és minden rendben van benne. Nincs szükségem egy zavaró felesleges láncszemre - mikor kimondtam, csak akkor éreztem a súlyát. Ez nagyon csúnya volt. Kevin enyhén elfordult és csípőre helyezett kezekkel megrázta a fejét. Nyakkendőjét kikötötte és a kézfejére csavarta. - Nem akarlak megbántani, de nem várhatod el tőlem azt, hogy nyitott legyek erre az egészre. Képtelen vagyok most nyitott lenni. Nem megy! - jelentettem ki, ő pedig megdörzsölte a szemét.

- Akkor mond ki! - kérte. Pislogás nélkül meredtem rá. - Mond ki, hogy nem akarsz az életedbe - a szám szélét rágcsálva megráztam a fejem. - Halljam, Ramsey! Mondd azt, hogy nem akarsz az életedbe és esküszöm, hogy többet nem is fogsz hallani rólam! - a szívem hevesen vert ahogy figyeltem őt. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Nem tudtam, hogy mit kellett mondanom. A szívemre vagy inkább az eszemre hallgassak? Attól féltem, hogy ezt a háborút képtelen vagyok megnyerni. Vesztesként fogok kijönni belőle, de talán ez lesz a legjobb.

- Minden folytatódjon ott ahol félbe maradt. Nekem a kaszinóra kell figyelnem, hiszen üzletember vagyok. Te egy autószalon tulajdonosa vagy. Az életed nagy részét ott töltöd, szóval...

- Csak mond ki, Ramsey! - biccentette oldalra a fejét. Nagyot nyeltem. Lesütöttem a szemem és kifújtam magam. - Nem tudsz eltaszítani magadtól - rázta meg a fejét. - Nem tudsz, mert a szíved mélyén szeretsz engem!

- Hagyjuk már ezt az ostobaságot! - emeltem fel a hangomat. - Milyen szeretetről beszélsz te nekem?! - ráztam meg a fejem. - Egy idegen vagy a szemembe. Nem is ismerlek! Annyit csináltál, hogy átgázoltál az életemen, és ott szúrtál sebet ahol a legjobban fájt - mondtam, miközben a zsebében kezdett el matatni. A szavak dőltek belőlem. Nem tudtam magam visszafogni. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy menjen a közelemből és lépjen ki az életemből. - Sajnálom, hogy így viselkedem! Sajnálom, hogy szellemileg nem vagyok elég érett ahhoz, hogy elfogadjalak! Sajnálom, hogy nincs szükségem rád! Nekem van egy életem, és nincs szükségem bonyodalomra! Mindenkinek az lenne a legjobb ha kilépnél az életemből...

- Az lenne?! - húzta ki zsebéből az autó kulcsát.

- Az lenne! - nyomatékosítottam, ő pedig hirtelen megfordult.

- Ezt akartam hallani Ramsey! Csak ezt akartam hallani... - pislogás nélkül figyeltem, hogy szapora léptekkel elviharzik mellettem. Kicsiket pislogtam, a szemem pedig könnybe lábadt. Szinte lassított felvételben láttam, hogy lelép a macskaköves járdáról az út széle felé. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Figyeltem ahogy távolodik, a mellkasom pedig szorítani kezdett. Éreztem valamit, amire nem számítottam. Lanchester hiánya, és a szavai nyomott hagytak bennem. Azt hittem, hogy nem fog fájni. Azt hittem, hogy nem kötődöm hozzá. Azt hittem, hogy a történtek jégpáncélt emeltek a szívem köré, de ez nem így van. Végig néztem ahogy átsiet a nyirkos utcán és eltűnik az emberek között. Lesütöttem a szemem és zsebre helyeztem a kezem.

- Kurva életbe... - masszíroztam a halántékomat.

- Ezt nagyon elcseszted! - megfordultam a tengelyem körül és elkerekedett szemekkel pillantottam Brian felé, aki zsebre helyezett kezekkel állt az egyik fa mellett és engem figyelt. Ekkor tudatosult bennem az, hogy mindent hallott.

- Brian... - sétáltam felé, ő pedig megrázta a fejét.

- Tényleg elakarod őt veszíteni? - érdeklődött, én pedig meglepődtem. Vihar dúlt a lelkemben. Olyan kérdéseim vannak, amire nem akarom tudni a választ. Féltem. Féltem közelebb kerülni hozzá. Most attól rettegek, hogy a testvéremet veszítem el az igazság miatt.

- Brian...amit most hallottál az nagyon bonyolult. Kevin az én...mint hallottad a vérszerinti apám.

- Rendben - bólintott és beleharapott a kezében tartott sós pálcikába. Meglepett, hogy ennyire nyugodtan kezelte a helyzetet. Hacsak...

- Tudtál róla? - suttogtam alig hallhatóan. Brian elmosolyodott.

- Anya felhívott az incidens óta. Nagyon zaklatott volt és nem érezte jól magát. Azt mondta, hogy valakinek ki kell öntenie a szívét, különben belebolondul. Nem mondom, hogy nem zaklatott fel az információ. Sőt! - sétált közelebb. - Napokig magam alatt voltam - túrta hátra a göndör haját. - Tudod, hogy miért hozzám fordult? Tudod, hogy miért nem félt attól, hogy problémázok belőle?

- Mert te máshogy fogod fel a dolgokat. Mindig is máshogy gondolkoztál. Ezért tartasz most ott, ahol - mosolyodtam. - Te egy nyugodt ember vagy, aki reálisan gondolkozik előítéletek nélkül. Anya tudta, hogy te higgadtan fogod kezelni az ügyet - biccentettem oldalra a fejem. - Akkor sem értem, hogy tarthattad titokban.

- Azt teszem amire anya megkér - rántotta meg a vállát, majd hirtelen beállt a néma csend. - Az én szememben kettőnk kapcsolatán semmi nem változtat. Testvérek maradunk amíg meg nem halunk - vállamra helyezte a kezét, én pedig bólintottam. - Érdekel a véleményem?

- Meglehet - suttogtam.

- Szeret téged - biccentett az út másik oldala felé. - Apai szeretettel. Lehet, hogy nem ő nevelt fel, de a szívében mindig ott voltál. Tudod, hogy mennyit küzdött azért, hogy ma így eléd álljon. A szíved mélyén tudod, hogy ami Lanchester tulajdona azt miattad csinálta. Miattad építette a jövőjét, nem pedig maga miatt. Lehet, hogy hazudott neked. De olykor ez a legjobb dolog, amit tehetünk.

- Tudom Brian, de nekem ez sok.

- Megértem. Ezzel nincs probléma. De a helyedben én nem lökném el. Nem üldözném el, hanem időt adnék.

- De mire? - érdeklődtem.

- Időt arra, hogy az édesapád legyen. Mert ő csak azért jött ide - mosolyodott el. - Lanchester csak azt akarja, hogy elismerd őt és szeresd - mondta, én pedig lehunytam a szemem.