Két hónappal ezelőtt

Szavakkal nem tudtam körbeírni a fájdalmat, mely a mellkasomat szorította. Zúgott a fejem, kapart a torkom és a szédülés határán voltam. Kezemben tartottam valamit, amiről eddig fogalmam sem volt. Ujjaim között tartottam egy tesztet, aminek jelentését képtelen voltam felfogni. Előre pillantottam. Kevin Lanchester arca megviselt volt, csillogó tekintete könnybe ázott. Láttam rajta valamit, amit ezúttal nem tud eltitkolni vagy leplezni. Közte és a papír között kapkodtam a tekintetem. Ez valami vicc! Azonnal ez jutott az eszembe. Képtelen voltam befogadni, vagy feldolgozni az információt. Kapkodtam a fejem, a percek pedig rohamosan teltek.

Mi történik pontosan?

Nem tudtam. A hullámok halk zaját hallgattam. Ez volt az egyetlen valódi ebben az elcseszett pillanatban. Fájt. Elmondhatatlanul fájt. Ettől a perctől kezdve nem tudtam, hogy ki vagyok, hogy hova tartozom. Nem vicc! Tudatosult bennem egyre jobban és jobban. Nagyot nyeltem. - Ramsey! Ramsey! - Valeria hangját hallottam meg, de nem tudtam hátra pillantani. A kikötőben a tengeren hintázó hajók előtt felemeltem a lapot, majd meglendítettem a levegőbe. Lanchester lesütötte a szemét, ezúttal nem tudott a szemembe nézni. Előre léptem, így megszüntettem a köztünk található távolságot. Egy határozott mozdulattal gyűrtem galacsint a papírból, majd dobtam a mellkasának.

- Bármi is ez... - a kezem remegett, a hangom mély és karcos volt. Nem voltam önmagam. Percek alatt állt fejre az egész életem, ezt pedig nem tudtam higgadtan kezelni. DNS teszt, hazugságok, és még több hazugság. - Bármi is ez...most azt akarom, hogy takarodj a szemem elől! - kezemmel az út felé böktem. Kevin közelebb lépett és feltette a kezét.

- Nem megyek el addig, amíg nem beszéltem veled! A fiam vagy...

- Ezt nem akarom mégegyszer meghallani - pofátlannak tartottam. És még mindig nem fogtam fel. Nekem egy apám van. Az a férfi pedig nem ő. - Kevin! Ha nem mész el olyan dolgot fogok csinálni, amit még én is megbánok! Erről az egészről nem akarok többet hallani! Nekem egy apám van, ő pedig nem te vagy! - amint kimondtam, felvonta a szemöldökét és a tarkójára simította a kezét. Hátra lépett egy lépést és lassan megrázta a fejét. Fájjon neki. Azt akartam, hogy szenvedjen. Szenvedjen ő is, mert megérdemli. Végig néztem ahogy bólint.

- Rendben. Most elmegyek - mondta alig hallhatóan. - De ez nem jelenti azt, hogy feladom - tette fel az ujját. - Mert beszélni fogunk. Amikor készen állsz rá, erről beszélni fogunk - a galacsinért hajolt, kihajtogatta és ujjával az eredményre mutatott. - Mert te az én vérem vagy! Biológiailag az én fiam vagy, ezért amikor készen állsz beszélni fogunk.

- Olyan nem lesz! - könnyes szemmel megráztam a fejem, majd üveges tekintettel pillantottam Valeria felé aki levegő után kapkodva futott oda hozzánk. Elkerekedett szemekkel pillantott Kevin felé, aki nemes egyszerűséggel megfordult, majd az út felé sétált. Addig néztem utána, míg be nem szállt az autóba, és el nem hajtott.

Lefagytam. Ott maradtam és egyszerűen nem tudtam hol vagyok. Sokan mondták, hogy a sokk hatás mindenre képes. Az ember elveszti az időérzékét. Valaki nem érzékeli a külvilágot. Páran elájulnak vagy kiborulnak. Én sem voltam a helyzet magaslatán. Nagyokat pislogtam, két kezemet összefontam a tarkómon. Zavartan fordítottam hátat Valerianak, aki elkerekedett szemekkel elém lépett. Figyelt, de nem tudta, hogy mi történt. Arca sápadt volt, kezével a mellkasom felé nyúlt. - Ramsey! Mi...mi a baj?! - kérdésére nem tudtam válaszolni. Most nem tudtam. Megráztam a fejem és újra lejátszottam fejemben a történteket: látom magam előtt Kevint ahogy a fiának hív. Látom magam előtt a DNS tesztet, ami az állítást alátámasztotta. Nem...nekem ez most túl sok!

- Valeria! Én megőrülök! Meg fogok bolondulni! - kiabáltam. Ő hátra lépett és ajka elé helyezte a kezét. Smaragd tekintete könnyekkel lett teli. Nagyot nyelt és lassan megrázta a fejét. - Valeria...én...nem tudom, hogy ki vagyok! Ki a franc vagyok én?! - mellkasomra ütöttem.

- Ramsey! Én...nagyon...

- Te tudtad, hogy ő az apám? - mikor a kérdést feltettem, Valeria a szemembe nézett. Kicsiket pislogva figyelt, és nem mondott semmit. - Hány ember hazudott nekem?! - tártam szét a kezem. - Hány ember hazudott a kurva pofámba?! - akaratlanul ragadtam meg a karját. Nem tudtam, hogy mit csinálok, nem tudtam, hogy fájdalmat okozok neki. Lehunyta a szemét, de minden eluralkodott rajtam; félelem, harag, kétségbeesés, kilátástalanság. - Te is tudtad, hogy a pokol vigyen el?!

- Nem! - kiabálta, a kezem pedig lecsúszott a karjáról. Szapora mozdulattal rázta meg a fejét. - Én...azt sem tudom, hogy miről beszélsz! Nem értem, hogy ki...az apád? - dadogott és zavarodott volt. Értetlenül nézett és tág pupillái voltak. Sok hatás alatt volt. Nem tudta. Ő nem tudhatta. Hátra léptem egy lépést. - Ramsey...ki az apád? - suttogta.

- Kevin! - vágtam rá, ő pedig ajkára simította kezét.

San Diego, Kalifornia 2024 Február

Hangtalanul léptem be a házba, mely ép annyira volt komor és boldogtalan, mint én. Az új lakásom nem annyira színes, mint a régi. A modern üvegfalakból épített házban kevés volt a színes dolog. A fekete ajtót becsukva letettem kulcsomat egy kisebb üvegpultra, a cipőmet pedig a fal mellett hagytam. A plafonba épített érzékelők érzékelték a mozgást, ezért a beépített kerek lámpák halvány fényt bocsátottak ki. A nappali egybe volt a konyhával. Megkerültem a gránit konyhapultot és kerestem magamnak egy poharat. Alkoholt akartam. A gránit pulttal szemben található alkoholos szekrényben sok pia volt. Úgy döntöttem, hogy kiveszem a Jack Daniels Whiskey-t és leülök vele a nappaliba. Az éjfekete márvány kő csillogott, de a kör alakú fehér szőnyeg adott egy kis hangulatot a helynek. Helyet foglaltam a fekete kanapén, lábamat pedig a dohányzóasztalra helyeztem. Zöld ingemet végig gomboltam és hátra hajtottam a fejem. Csend volt. Talán erre volt szükségem. A ma este jól alakult. A sztár vendégek imádták a helyet. A lemezlovas megosztotta a közösségi médián. Sok fényképet posztolt, közte vagyok én is. A sikerem és a hírnevem nőt. De akkor mi volt a bajom?

Tekintetem akaratlanul siklott egy mappára, amin Grace Titka felirat díszelgett. Nagyot nyeltem. A történtek után a hajóra menekültem, ahol ezt a mappát találtam. Két hónapja gyűjtöm a bátorságot arra, hogy kinyissam. Valahogy sose sikerült. Mert gyenge voltam. Mert nem akartam többet tudni. - A kurva életbe! - félre csúsztattam a poharat, letekertem az üveg kupakját és komótosan beleittam. Az utóbbi időben sokat ittam, ezért újra megismételtem a mozdulatot. - Jó öreg Jack Daniels - szemezgettem az üvegben található barna folyadékkal. - Mi lesz Ramsey? - figyeltem a mappát. - Elolvasod végre, vagy örök életedre gyáva maradsz? - hátra biccentettem a fejem. Kezem remegett, a szívem pedig vadul zakatolt. Nagyot nyeltem. Tudtam, hogy van benne valami, ami nekem szólt. Legalábbis ezt éreztem. A közelemben található kapcsolót megnyomtam és fehér redőnyök ereszkedtek le az üvegfal külső részén. - A pokol vigye el! Nyisd ki, bazd meg! Neked már úgyis mindegy - hosszan beleittam az italba, majd megfogtam a mappát és kinyitottam azt. Nagyokat pislogva néztem a tartalmát, ami egy összehajtott lap volt. - Kurva életbe... - ujjaim közé vettem, de nem tudtam kihajtani. Ki kellett volna. Megakartam tenni. Erős akartam lenni. Tudni akartam, hogy mi történt. - Mostmár minden mindegy...- fejembe szállt az alkohol, ezért kicsit ügyetlenkedve, de kinyitottam a lapot, ami egy kézzel írott levelet tartalmazott.

Anglia, 2001. Május 25

Grace Titka!

Bár inkább fogalmazhatnék úgy is, hogy "Az én titkom." Azért írom ezt a levelet, mert egyszer majd a kezedben tartva olvasni fogod. Nem tudom, hogy fogom eljuttatni hozzád. Megtalálom a módját, hogy megkapd! Biztos vagyok abban, hogy felnőtt férfi vált belőled. Abban is biztos vagyok, hogy jó ember, és nagyszerű gyerek vagy! Ha ezt olvasod, akkor kiderült a titok. Megtudtad azt, amit meg kellett tudnod. Nem tudom, hogy mit mondjak. Nehéz lenne bármit is mondani. Jogos lenne a kérdésed "hol voltál annyi időn át?" Az igazság az, hogy elmenekültem. Gyáva voltam, meggondolatlan és végtelenül szerelmes. Mikor megtudtam, hogy apa leszek, megijedtem. Rettegtem mert mindennap túléltem. Túléltünk. Rengeteg dolog volt, amiben hiányt szenvedtünk. Az élet rögös útra terelt minket. "Hogy fogod felnevelni a fiad?" Minden reggel ezt a kérdést tettem fel magamnak. "Mit fogsz neki enni adni?" Minden este ezzel a gondolattal aludtam el. Nincstelen voltam. Úton voltál, én pedig megijedtem. Könyörtelen, kapzsi világ volt a miénk. Sokat szenvedtünk. "Ez így nem fog menni!" "Ennyi keresletből nem fogod felnevelni a babát." "A te fiad megérdemli, hogy jó körülmények között éljen." Nem tudtam neked megadni azt, amit kellett volna. Igen! Ezért adtam fel! Nem azért, mert nem akartalak. Adnom kellett egy esélyt arra, hogy jó körülmények között cseperedj fel. Azt akartam, hogy ne nélkülöz, hogy ne legyél beteg, hogy tiszta cipőd legyen, hogy legyen háti táskád. Ezeket én nem tudtam megadni. Születésed előtt egy nappal utaztam el, és hagytam el az anyádat. "Mekkora rohadék!" "Az ilyen nem apa! Ez egy gyáva alak!" Ezek a szavak mind igazak és nem lep meg, hogy gyűlölsz. Egyszerűbbnek láttam elmenekülni, mint küzdeni a nincstelenségben. Igen! Elhagytalak! De mindent érted tettem! Nem tudtam apád lenni. Sok dolog volt, amire nem lettem volna jó. Évek teltek el a születésed óta, de nagyon hiányzol. Nem tudom, hogy hol vagy. Nem tudom, hogy jól vagy e. De egyszer megtalállak. Megtalállak és akkor mindent megfogok tenni, hogy apád legyek. Mert az vagyok. Utálni fogsz. Nem akarsz majd. El fogsz lökni. De én akkor is ott leszek, és maradok is. Mert látni akarom a férfit, akivé váltál. Látni akarom, hogy mit örököltél tőlem. A szemem színét? A mosolyomat? A fogaimat vagy a migrénemet? Látni akarlak, hogy tényleg az enyém vagy e. De nem most. Építem az életem. Jelen pillanatban Angliában tartózkodom. Találtam egy munkát ami egész jól fizet, ezért egy darabig maradok. Autókkal kezdtem el foglalkozni. Autókat adok el egy kisebb cégnél. Nem fizetnek sokat, és túlóráznom is kell, de kitudom fizetni a lakbéremet. Lassan, de érzem, hogy egyenesbe fogok jönni. Nem tudom, hogy hol lehetsz. Bárhol lehetsz. De megtalálom a módját, hogy megtaláljalak. Még nem! Még várnom kell egy kicsit. Várnom kell és építenem kell a várat, amit elkezdtem. Szenvedek. Mert tudom, hogy valahol vagy.

Valahol...de amikor eljön az ideje, megindulok feléd. És lehet, hogy amikor megtalállak soha többé nem leszek képes arra, hogy elengedjelek.

Előre pillantva letettem a lapot, majd összeráncolt szemöldökkel vettem észre, hogy egy másik is van a mappában. A lapon található évszámot figyelve felsóhajtottam. Még nem! A következő levélre még nem álltam készen!

Még nem...