Mindenképpen beszélni akartam Kevinnel. Úgy éreztem, hogy itt valami nincs rendben. Miután végeztem a papírmunkákkal és a dossziémat biztonságos helyre tettem, kezembe vettem a hosszított kabátomat. Oldalt táskámat a vállamra dobtam és a kocsikulcsot piszkálva igyekeztem az autó felé. Meglepő és egyben hihetetlen is volt számomra az, hogy Kevin édesapja a városban van. A hasonlóság nagy köztük: Kevin az apjától örökölte a kisugárzását, a figyelemre méltó viselkedését és a kommunikációját. Olyan nagy volt köztük a hasonlóság, hogy biztos voltam abban, hogy az apja.

Hosszú hónapok óta Kevin a munkájába temetkezik, és a mi életünkből is kilépett. Ezt őszintén sajnáltam és mai napig bármit megtennék azért, hogy segítsek a helyzetén. Fájdalmakon ment keresztül. Kevin egy őszinte, és kommunikatív ember. Ő először mindig a szeretteivel foglalkozott, és csak utána magával.

Miután leállítottam az autót az szalon előtt, bezártam azt. Előre pillantottam és beléptem a helyiségbe. - Kisasszony! Elfogad tőlünk egy pohár vizet? - az alkalmazottak egy üvegpoharat nyújtottak felém, amit sietősen elfogadtam.

- Mr. Lanchester az irodájában van? - pillantottam az egyik lány felé, aki kifinomult mozdulattal simított végig a ceruza szoknyáján. Mosolyogva bólintott.

- Természetesen! Szóljak, hogy megérkezett? - csak a fejemet ráztam, és azonnal Kevin irodája felé igyekeztem. Miután kopogtam az ajtón a "gyere" szóra beléptem a helyiségbe. Kevin az ablak mellett állt, kezében egy fekete mappát tartott és összeráncolt homlokkal lapozgatta azt. Látszólag nagyon koncentrált, mert érkezésemre sem kapta fel a fejét. Elegáns ruhát viselt; sötétkék inget, és hozzáillő nadrágot. Elmosolyodtam.

- Remélem, hogy nem zavarok! Rég jártam nálad - miután meghallotta a hangomat, összecsukta a mappát és meglepve pillantott a szemembe. - Nem baj, hogy hívatlanul érkeztem?

- Dehogyis! - csóválta a fejét. - Foglalj helyet, Valeria!

Nevetve figyeltem, hogy elkezd rendet tenni a kupis asztalon. A tollakat egy helyre gyűjtötte, a könyveket összecsukta, a lapokat pedig a kukába dobta. - Kicsit nagy a felfordulás - jegyeztem meg viccelődve. Kevin beleivott a szürke színű kulacsába, majd egyetértően bólintott.

- Ne is mond! Az utóbbi időben keveset foglalkoztam az asztalommal. Sok munkám volt, hiszen hónapokat kihagytam a gyógyulás miatt - fél szemmel felém sandított, mire nagyot nyeltem. Mosolyt erőltetve igazítottam meg a piros tincsemet, majd felsóhajtottam. Szomorú volt nézni, hogy megviselték őt a történtek. Kevin egy tisztességes, nagylelkű ember. Szomorúvá tett a tudat, hogy ő is legalább annyit szenvedett a fia miatt, mint Ramsey miatta. Náluk nem volt egymásra találás. Ramsey nem fogadta el az igazságot, ez pedig fájt Kevinnek. Bele sem tudok gondolni abba, hogy milyen érzés volt ez Kevinnek. Évek óta tudta, hogy valahol van egy fia. Hosszú éveket küzdött azért, hogy megtalálja. Miután megtalálta, megismerte és megszerette. Most pedig a kudarc után nem tudja összeszedni az összetört szilánkokat. Mosolyt erőltettem magamra.

- Jól vagy? - suttogtam alig hallhatóan. Kevin felvonta a szemöldökét és enyhén bólintott. Szavak nélkül értettük egymást. Félbehagyta amit csinált, majd megdörzsölte a halántékát.

- Mit vársz, mit mondjak? - nézett a szemembe. Még mindig elkápráztat a látvány, hogy mennyire hasonlítanak egymásra. A tekintetük, az orruk vonala, de még a mosolyuk is egyforma. - Mondjam el az őszintét? - helyet foglalt és megrázta a fejét. - A fiam utál engem!

- Nem utál téged - csóváltam meg a fejem. - Egyszerűen csak nem tudta feldolgozni az igazságot. Ramseynek meg kellett tudnia azt, hogy amiben eddig élt, az hazugság volt. Akit eddig az apjának hívott, ő valójában nem az. Legalábbis nem a biológiai apja - javítottam ki magam és belekortyoltam a vízbe. - Ez mindenkinek nehéz volt.

- Szerintem már nem fontos erről beszélnünk. Ami megtörtént azon már nem lehet javítani - ekkor kihúzta az íróasztal fiókját, kivett belőle egy borítékot, majd elém csúsztatott egy repülőjegyet, mely a következő hónapra szól. Uticél Anglia volt. Elkerekedett szemekkel pillantottam felé. - Ebben a hónapban befejezem a papírmunkát, bezárom a céget és haza utazok. A történtek után nincs értelme annak, hogy maradjak - vonta fel a szemöldökét.

- Nem mehetsz csak úgy el! - jelentettem ki. - Nem adhatod fel azt, amiért éveket küzdöttél. Nem mehetsz csak úgy el - suttogtam csalódottan. Kevin megrántotta a vállát.

- A helyemben mindenki ezt csinálná - végig szántott a borostáján, majd felém mutatott. - De mond el kérlek, hogy miért jöttél.

Lehunytam a szemem és mély levegőt vettem. Mégis, hogy mondjam el Kevinnek azt, hogy itt van az apja, aki az unokáját keresi? Kezdtem azt érezni, hogy egyre kuszábbak a dolgok. - Nem is tudom, hogy kezdjek bele... - tűrtem a fülem mögé egy tincset. Kevin megfeszült és megtámasztotta magát a szék karfáján.

- A fiammal történt valami?! - kérdezte indulatosan. - Ha igen, tudnom kell róla.

- Nem! Ramsey jól van - mosolyogtam, majd kimondtam azt, amit ki kellett. - Viszont...itt van az édesapád - motyogtam, Kevin pedig hátra dőlt a széken és halk nevetés hagyta el az ajkát. Oldalra biccentettem a fejem, hiszen nem értettem, hogy ezen mi olyan vicces. - Ma vásárolt nálunk egy úriember és Lanchester volt a bankkártyájára írva. Azt mondta, hogy keresi az unokáját aki egy kaszinót vezet. Ma este lesz ott egy rendezvény. Szerintem arra az eseményre vette az öltönyöket - Kevin ekkor elkomorodott. A szemöldökét ráncolta.

- Ez nem lehetséges! - felpattant és a kezébe vette a telefonját. - Az apám ágyhoz van kötve, mert súlyos betegségben szenved! - ekkor tárcsázni kezdett. - Az otthoniakat hívom - felém pillantott, amikor egy középkorú hölgy szólt bele a telefonba. A hallottak alapján Matilde volt a házvezető nő.

- Jaj, uram! Annyira örülök annak, hogy ennyi idő után haza telefonált! Mr. Lanchester el kell mondanom azt, hogy történt egy kisebb felfordulás a távolléte alatt...

- Istenem! - motyogta az orra alatt. - Milyen felfordulás, Matilde?! - kérdezte indulatosan és tekintélyt parancsoló stílusban. - Ott van az apám?

- Uram! Pont az édesapjáról szeretnék beszélni önnel. Nem kell aggódnia, nem halt meg...csak elrepült.

- Mégis, hogy érted azt, hogy elrepült? - pillantott felém, én pedig felsóhajtottam. Ezek szerint jól gondoltam. A férfi aki a boltban vásárolt, valóban Kevin édesapja.

- Felszállt a magán gépére és elrepült San Diegoba, majd Kaliforniába, hogy megkeresse magát és az unokáját.

- Matilde! Mindjárt felrobbanok! Az apám beteg! Mégis, hogy engedhettétek el egyedül?! - a halántéka pirosodni kezdett, a tekintetét lesütötte és indulatosan megrázta a fejét.

- Nagyon sajnálom, uram! Az édesapja megállíthatatlan volt. Nem tudtam rávenni arra, hogy maradjon. Azt mondta, hogy még az eltávozása előtt szeretné megismerni az unokáját. Már a végrendeletét is megírta, amit nekem kellett felolvasnom. Nagyon szomorú volt, még sírtam is...

- Matilde! Én megöllek! - sziszegte Kevin.

- De nincs egyedül - ujjongott a nő, mire Kevin felém pillantott.

- Ezt mégis hogy értsem? - pillantott az ablak felé, majd szinte lassított felvételben láttam, hogy elhúzza az átlátszó függönyt. Nem tudtam, hogy mit látott, ezért felálltam a székből. - Matilde...visszahívlak később!

- Rendben uram! Nagyon remélem, hogy nem fog ezért kirúgni. Azt megkérdezhetem, hogy maga mikor jön haza? Az itthoniaknak már nagyon hiányzik. Főleg Marsnak! - a nő nem tudta befejezni, mert Kevin bontotta a vonalat.

- Ki az a Mars? - érdeklődtem.

- Van otthon egy Angol Agár kutyafajtám. Matilde szokott rá vigyázni amikor én nem vagyok otthon. Matildeot nem szereti, ezért mindig kiszokta ásni a virágokat a nyugati szárnynál található kertben.

- Oh - bólintottam határozottan. Nyugati szárny? Akkor mégis mekkora lehet Kevin otthona? - Aranyos kutyus lehet - suttogtam, miközben hangokat véltünk felfedezni. Az ajtó felé pillantottunk, ami hirtelen bevágódott. Annyira meglepődtem, hogy oldalra álltam és végig néztem egy idős férfin, aki szigorú tekintettel támaszkodott meg a botján.

- Szóval ez volna a fiam híres autószalonja? - pillantott szét, Kevin pedig felsóhajtott. - Szégyent hozol a nevünkre fiam! Tudod, hogy mit jelent a Lanchester kifejezés? - tárta szét a kezét. - Miért nem látok itt angol autókat? Hol van a Land Rover, Rolls Royce vagy a Bentley?! - lehúzta magáról egy kockás nyakkendőt amit a kezembe nyomott, majd közelebb lépett a fiához, akit magához ölelt. - Tudtam, hogy nyitni fogsz egy autószalont, de akkor azt hittem, hogy rendes autókat fogsz árusítani. Mi ott kint az a szar rózsaszín autó? Autó az egyáltalán?

- Nekem hasonló autóm van, és ha hiszi ha nem... - de nem tudtam befejezni, mert Kevin az ajka elé tette a mutatóujját. Ekkor az öregember felém pillantott.

- Maga a hölgy a boltból! Ahogy látom pont annyira nem ért az autókhoz, mint a ruhák árusításához. Kegyed honnan szerzi be a ruhákat? - kérdezte, nekem pedig leesett az állam. - Kíváncsiságom onnan fakad, hogy azt véltem felfedezni, hogy az aranyozott gomb amibe a márka lógóját gravírozták nem elég fényes... - ekkor összeszorítottam az ajkam és vissza szólni terveztem, de Kevin meglökte a vállamat.

- Apa! - tárta szét a kezét. - Hát ez...khm... - nézett az ablak felé. - És melyik autóval jöttél? - kérdezte, mire a szememet forgattam. Nem is lepődök meg, hogy ez volt a legfontosabb kérdése.

- Most az Aston Martint kérettem! - húzta ki magát. - Nekem legalább van ízlésem, fiam! - jelentette ki nagyképűen.

- Rendben apa, megértettem. De megkérdezhetem azt, hogy mit keresel itt? - biccentette oldalra a fejét. - Angliában kellene lenned!

- Az az igazság fiam, hogy nekem már nincsen sok hátra. Ezt te is nagyon jól tudod. Hónapok, talán egy év és kampec az öregednek. Vége, finító! Szerintem Matildeot már elérted! Ő biztos a tudomásodra adta, hogy megírtam a végrendeletemet is - köhögni kezdett, Kevin pedig a székébe invitálta.

- Pont ezért kellett volna otthon maradnod! Minek jöttél ide? - kérdezte indulatosan.

- Pontosan tudod, fiam - motyogta sápadt arckifejezéssel. - Szeretném látni az unokámat! Szeretném megismerni a férfit, akire az egész angliai birtokot hagyni fogom! Szeretném megismerni az unokámat, drága fiam.... - bólintott, mire Kevin felém pillantott.

Istenem! Mi lesz még itt?!