Megígértem anyának, hogy reggel beülök vele egy kávéra, ezért miután kiléptem a zuhanyzóból a szekrény felé vettem az irányt. Az elmúlt hónapokban sokat változtattam az öltözködési stílusomon. Még mindig szeretem az elegáns vonalat, de sokkal több lazább darabot kezdtem el viselni. Mivel kellemes idő volt kint, ezért egy galléros, zöld színű pólónál és egy lazább bézs színű nadrágnál maradtam. Miután felöltöztem megszárítottam a hajam és hátra lakkoztam a barna tincseket. A borostámhoz nem nyúltam, csak megigazítottam kicsit. Csuklómra tettem az egyik órámat és befújtam magam parfümmel. A kocsikulcsot keresve zsebre vágtam a telefonomat és a bejárat felé igyekeztem.

Vezetés közben anya elküldte a hely pontos címét, ezért megnyitottam a térképen. Furcsálltam amikor megpillantottam, hiszen mikor kicsik voltunk gyakran jártunk ide sütit enni. A nap szikrázóan sütött, egy felhő sem volt az égen. Szerettem a nyarat, és annál jobban szerettem a meleget is. Ilyenkor a bőröm mindig barnább lesz, a hajam fényesebb és hàt...jól állnak a napszemüvegek is. A kikötő mellett található útszakaszon vezettem, miközben gondoltam egyet és felhívtam Valeriat. Ha jól emlékszem akkor vásárolni fog menni a barátnőjével. Nem tudom, hogy miért, de furcsa érzés fogott el. Selena régóta az életem része, és mindent mondhatok rá, csak azt nem, hogy őszinte ember. Valeria nem tudja, de Selena nem annyira egészséges mint ő. Kislány kora óta hormonális problémákkal küzd, illetve súlyos pajzsmirigy problémája is van. Az évek alatt ezek annyira nem változtak, hogy felmerült az életében az is, hogy nehezen, vagy egyáltalán nem eshet majd teherbe. Én sok mindent tudok. Mindenkiről. Megfigyelő típus vagyok, ezért Selenat is jól ismerem. És nagyon bízom abban, hogy Valeria jól érzi magát vele. - Lehet, hogy nem hallod a telefont - feladtam, miután két perc után sem fogadta a hívásomat, majd megálltam a cukrászda előtt, ahol anya autója már parkolt. Sokan kint ettek és a napernyők alatt nevetgéltek. A cukrászdának volt egy elkerített hátsó kertje, ezért lezártam az autót és afelé vettem az irányt. Zsebre helyezett kezekkel sétáltam az asztalok felé, amikor megpillantottam anyát, aki mosolyogva integetett nekem. Miután köszöntem neki, helyet foglaltam a széken. - Sokat vártál rám?

- Nem! Igazából én is csak most érkeztem. Hoztam neked egy kis ajándékot - mosolyogva lehajolt, majd az asztalra tett egy ezüst csomagolású dobozkát. Levettem a napszemüveget, majd meglepve a kezembe vettem.

- Nem számítottam ajándékra. Kedves tőled, de mi ez anya? - megfogtam a kék masnit, meghúztam és kikötöttem azt. Mielőtt levettem volna a doboz tetejét, megigazította a szőke haját és keresztbe fonta a lábát.

- Egy kis ajándék! Igazából kettőtöknek - mosolygott, én pedig levettem a doboz tetejét, majd megpillantottam benne egy apró kék cipőt és egy pici cumit. Amikor kezembe vettem, lesütöttem a szemem és meghatódva elmosolyodtam. Erre egyáltalán nem számítottam. Próbáltam kerülni a baba témát. Annak idején anya teherbe esett, és Kevin volt a baba apja. Anya annyit mérgelődött és stresszelt, hogy a szervezete nem bírta ki. Elment a baba és erről senkivel sem beszélt. Nem tudom, hogy min ment keresztül. Elképzelni sem tudom, hogy mekkora fájdalmakat élt át. Nem beszéltünk róla. Magába fojtotta a bánatát. Most jöttem rá csak arra, hogy milyen rosszul is tettem azt, hogy nem voltam mellette. Egy baba elvesztése szörnyű. Rosszabb akkor, ha senki sincs melletted. Anyának nem segítettem.

Könnyes szemmel letettem a dobozt és anya szemébe néztem, aki felvette a napszemüvegét. Biztos voltam abban, hogy meghatódott. - M...miből gondolod, hogy fiú lesz? - suttogtam. - Mármint...kislány is lehet. Valeria mondjuk kislányra gondol. Én a fiú felé hajlok.

- Mert ha rád nézek egy fiút látok mögötted. Egy ugyan olyat, mint amilyen te is voltál; szőkét, akinek folyton csillog a kicsi szeme! Ez egy megérzés. Szerintem fiú lesz!

- Nagyon köszönöm! Ez gyönyörű ajándék. Valeria is oda lenne érte - szipogtam, és megtöröltem az orromat. - Rendeltél már?

- Úgy gondoltam, hogy megvárlak vele - kinyitotta az étlapot és mélyen felsóhajtott. - De annyira örülök, hogy eljöttél. Nagyon szép idő van. Úgy gondoltam, hogy jót tenne egy kis kikapcsolódás.

Körbe néztem, és anyának teljesen igaza volt. Sokan voltak. Az emberek pólóban és rövid cuccokban jártak. Sokan fagyit ettek, vagy kávét ittak. Szerettem a nyarat. Meg volt a maga hangulata.

- Válaszd ki, hogy mit szeretnél, aztán leadom a rendelést - helyeztem tárcámat az asztalra. Anya az étlapot lapozgatta, majd fél szemmel felém pillantott.

- Tudtad, hogy újra itt van az apád? - amikor a szemembe nézett, megrántottam a vállamat. Ez igazából nem érdekelt. Az igazság az, hogy vannak most fontosabb dolgok is az életembe. Apa egyszer itt van, egyszer máshol. Vándor lélek, ezt már megszoktam.

- Azt hittem, hogy most is egy fontos üzleti úton van. Tudod, hogy milyen...neki az üzlet mindig az első helyen fog szerepelni. Ezért sem foglalkozott velünk annyi éven át - megráztam a fejem, de anya hirtelen nyelt egyet. A szemébe nézve felvontam a szemöldökömet. - Mi a baj? - suttogtam, de ő nem válaszolt. Szeme kikerekedett, arca kipirult és nagyokat pislogott. Láttam valamit a szemében, amit már régóta nem láttam. Ragyogott. A szeme csillogott, és nem tudtam, hogy mi váltotta ki belőle. - Mit nézel annyira? - megtámaszkodtam a szék támláján, majd megfordultam de nem láttam semmi különöset.

- Én csak... - mosolyogva a füle mögé tűrte az egyik hajtincsét. - Én nem is tudom...csak elkalandoztam egy kicsit - lesütötte a szemét. - Az apádról volt szó, khm...igen! Pontosan úgy van ahogy mondod szívem - fürkészte az arcomat. - És őszintén sajnálom, hogy ennyire elhidegültél tőle. Erről nyilván ő tehet. Sajnálom - suttogta.

- Jolvan anya - megfogtam a kezét és megsimogattam azt. - Tudod, hogy mit kérsz? - érdeklődtem, ő pedig sorolni kezdte. Miután leadtam a rendelést, hamar kihozták. Anya citrom tortát kért, csokis muffint és egy hosszú kávét. Valamiért én sem tudtam nemet mondani az édességnek, ezért sajttorta mellett döntöttem, és egy csésze kávét is kértem mellé. Anyával csendben ettünk, miközben leült a mellettünk található asztalhoz egy fiatal srác az apjával. Nem akartam kihallgatni a beszélgetésüket, de egyre érdekesebbnek tűnt. A srác fiatal volt. Sötét hajú, kék szemű. Elegáns ruhát viselt. Látni lehetett, hogy jó nevelt, hogy rendes családból származik. Az apukára pillantottam. Tipikus kék öltöny, fekete cipővel. Laptopot az asztalra tette és azonnal kinyitotta.

- Azt mondtam fiam, hogy ha megszerzed az érettségit, veszek neked egy autót! Tudom, hogy okos vagy és megérdemled.

- De apa! A barátaim már mindegyik saját autóval jár! Én miért nem kaphatom meg hamarabb? Tudod milyen ciki mindig taxival járni, vagy a sofőrre várni? Mindig kinevetnek engem!

- Nem hiszem el! - sziszegte a férfi. - Engem nem érdekelnek az elkényeztetett barátaid! Nem értenek máshoz csak a bulikhoz és a pénz költéshez! Sok mindent megtehetek, messzire elér a kezem de én szigorúbb vagyok! Tudod, hogy valamit, valamiért. Érettségiz le! Tanulj! És miután meglett az érettségid, segítek nézni autót.

- Az menni fog! - dőlt hátra a fiú az asztalnál. - És mindenből ötös leszek. Legalábbid nagyon jó jegyeim vannak! Mikor az idősek otthonában kell dolgoznom, napközben tanulok. Néha van szabadidőm.

- Tudom, és ügyes vagy - enyhült meg az apja. - És az állami nyelvvizsga? Megérdeklődted már?

- Természetesen! Sima ügy lesz! Még tanárhoz sem kell mennem!

- Ez az én fiam! - a férfi megborzolta a fiú haját. - Büszke vagyok, hogy az én fiam vagy!

- Tudom apa! De akkor is kéne egy kocsi - nevetett a fiú. - Légysziiiii

- Nem! - ismételte a férfi, én pedig annyira figyeltem őket, hogy közben észre sem vettem anyát, aki szomorú mosollyal az arcán engem figyelt. Az én életemben miért nem volt ilyen? Miért nem hallottam apám szájából azt, hogy "büszke vagyok rád." Miért nem ültünk be egy kávézóba? Miért nem tudtunk jókat beszélgetni? Miért utazott folyton? Miért adta fel a családját? Miért nem támogatott? Miért nem szeretgetett? Miért volt egy rideg jégtömb? Miért nem tudott csak...igazán apa lenni?

Ezek azok, amiket soha nem fogok megérteni.

- Egy kicsit elkalandoztál - kereste anya a tekintetem. Előre pillantottam, majd megráztam a fejem.

- Én csak...figyeltem őket, és...- az utca felé néztem, de ekkor megpillantottam valakit, aki számomra nagyon ismerős volt. Egy pillanat volt az egész, de a férfi magas volt. Hosszú fehér nadrágot, fekete pólót és baseball sapkát viselt. Hirtelen felálltam. Nem figyeltem semmire, csak a gondolataim után mentem. A lábam vitt előre. A nap szikrázóan sütött, ezért a homlokomat ráncoltam. Mikor a járdára értem, megtorpantam. Jobbra pillantottam, de senkit sem láttam. Azt hiszem, hogy kezdek megbolondul. Azt hittem, hogy láttam valakit, akit ismerek. Valakit, aki közel áll a szívemhez. Mikor előre pillantottam, a lábam mégis a földbe gyökerezett. Az autóm előtt állt valaki, valaki akire álmaimban sem gondoltam. Nagyot nyeltem, a kezemet pedig ökölbe szorítottam. Hirtelen jött gondolat miatt megindultam felé. A férfi engem figyelt, a baseball sapka kicsit takarta az arcát. Szeme mellett ráncok futottak össze, borostája kicsit rendezetlen és ősz volt. Szívem szaporábban vert, ezt ő is tudta. Nagyokat pislogott, de nem tudtam eldönteni, hogy mit gondol. Közel álltam hozzá, talán túlságosan közel. Bizonytalan voltam. Volt köztünk egy távolság amit nem tudtam, hogy átléphetek e. Akartam. Nagyon is. Mélyen a szemébe pillantottam és eszembe jutott minden. Emlékszem a közös pillanatokra, az esti beszélgetésekre és arra, hogy mindig mellettem volt és támogatott. Eszembe jutott a sok lecke, a vicces gondolatok, esetleg a rosszabb időszakok is. A nevetés. Az együtt töltött napok. A szívem közelebb húzott hozzá, de bizonytalan voltam. Nagyot nyeltem, amikor zavartan megvakarta a borostáját. Láttam rajta, hogy nem tudja mit tegyen. Végül lesütötte a szemét és óvatosan elmosolyodott.

- Szia Ramsey - alig hallhatóan megszólalt. Ajkát fél mosolyra húzta, én pedig mélyen felsóhajtottam. A szemébe néztem, majd nyeltem egyet. Szívem gyorsan zakatolt. Ki akartam mondani. Szívből akartam mondani. Félre akartam tenni mindent; a büszkeséget, a gőgöt és a haragot. Aprót biccentettem.

Egyszerűen csak ki akartam mondani.

- Szia apa - amint kimondtam, Kevin elkerekedett szemekkel váratlanul megragadta a vállam és szorosan magához húzott. - Hiányoztál apa... - suttogtam és belemarkoltam a pólójába. Elmondhatatlan érzés volt a karjai között lenni. Éreztem benne azt, amit éreznem kellett: a védelmet és a szeretetet. Próbáltam visszafojtani a sírást, ezért szorosan lehunytam a szemem.

- Te komolyan apának hívtál engem? - tarkómra simította a kezét és szorosabban ölelt. - Jól hallottam?! - suttogta a fülembe.

- Igen - szipogtam alig hallhatóan. - Jól hallottad! - amikor eltolt magától, zavartan eltakartam a szemem és halkan elnevettem magam. - Először nem akartam hinni a szememnek. Azt hittem, hogy rosszul látok - néztem a szemébe. - Miért jöttél vissza?

- Több oka is van - elmosolyodott, majd felsóhajtott. - Az egyik ott ül az asztalnál és ép minket figyel - hátra pillantottam a vállam felett és megláttam anyát, aki egyik ujjával a fülét piszkálta, másik kezével az asztalon dobolt. - Csak nem tudom, hogy megérdemlem e őt.

- Szerintem igen - helyeztem vállára a kezét. Kevin végig nézett rajtam. - És őszintén...szeretnélek még apának hívni.

- Annak én is nagyon örülnék, kölyök - bólogatott és szipogva eltakarta a szemét. - A nap. Bántja a szemem.

- Ja! Az enyémet is...

- Családi cucc - legyintett nevetve, majd újra magához húzott. - Nagyon hiányoztál Ramsey. Nagyon!