- Ígérd meg, hogy figyelmesen végighallgatsz, és hagyod, hogy végigmondjam.

- Ígérem.

Perselus vett egy mély levegőt és belekezdett.

- Azzal szeretném kezdeni, hogy nem egy árvaházból vettelek magamhoz, és az igazi neved nem Phyllis Lily Piton. Te a Sötét Nagyúr ellen hősiesen küzdő James és Lily Potter lánya vagy, a fekete hajú gyerek, akit álmodban láttál pedig az ikertestvéred, Harry Potter.

Phyllis ledöbbent. Hallott már a Potter családról, és a Kis Túlélőről, aki vele egyidős lehetett, és a testvéréről, aki a szüleivel együtt veszett oda, vagy legalábbis eltűnt, de álmában sem gondolta volna, hogy a kislány életben lenne, tetejébe ő maga az. Azt hitte, hogy keresztnevük csupán véletlen egybeesés.

- Az igazi neved Phyllis Potter. Amikor a Sötét Nagyúr megtámadta a szüleitek házát te és a testvéred valami csoda folytán túléltétek a támadást. Nem sokkal ezután érkeztem a házatokhoz, ahol megtaláltam édesanyád holtestét. - Perselus szeméből újabb könnyek buggyantak elő - El kell mondanom, hogy én szerettem az édesanyádat. - vallotta be - Jobban mint bármi mást, már gyerekkorom óta. De elkövettem a Roxforti éveink alatt egy hatalmas hibát, amit sosem fogok megbocsátani magamnak. Egy helyzet úgy hozta, hogy James Potter - a nevet gyűlölettel ejtette ki - és az ostoba bandája zaklattak, és a pillanat hevében sárvérűnek hívtam Lilyt.

- Ezután nem állt szóba velem, viszont beleszeretett abba az ostoba Potterbe, aki ezután sem állt le a piszkálásommal, sőt innentől kezdve még jobban bántott, hisz már Lily sem állt mellém. Aztán összeházasodtak, és Lily elköltözött Cokeworthból. Godrick's Hollowban éltek, ahol Potter született, és ott születtetek meg ti. Amikor kiderült, hogy a Sötét Nagyúr az életetekre akar törni bűbájt szórtak a házra, ám így is rátok talált. Megölte a szüleidet, és veletek is majdnem végzett. Most viszont ahogy mesélted, te már akkor védeni próbáltad a testvéredet. Varázsoltál, pedig még csak egy csecsemő voltál, és elég erős pajzsot voltál képes produkálni ahhoz, hogy visszalökd a Sötét Nagyurat. Ha csak pár másodpercre is, de feltartóztattad. Ezután valószínűleg végezni akart a testvéreddel, de valami miatt kudarcot vallott, Harry Potter pedig megúszta egy sebhellyel a homlokán, viszont téged a visszavert átok ereje - ami lerombolta a fél házat - egy törmelékhalom alá temetett, amikor kizuhantál az ágyatokból. Én találtam rád, és amikor megláttalak, rögtön Lily jutott eszembe rólad. Ezért adtam neked a nevét, mint második keresztnevet, és így Dumbledore se foghatott gyanút. Mindenki aki ismer, az azt hiszi, hogy gyászomban fogadtalak örökbe, és adtam neked a két nevet. - Perselus arcát még mindig könnyek áztatták, viszont most már Phyllis is vele könnyezett.

- Gondolom most gyűlölsz amiatt, hogy elszakítottalak a testvéredtől, és megértem, ha innentől kezdve nem akarsz itt élni.

- Micsoda? Nem! - Phyllis letörölte a könnyeit és nevelőapja szemébe nézett - Valószínűleg meghaltam volna ha ott maradok, és te a lehető legjobb körülményeket biztosítottad nekem. Soha nem akarnék elmenni máshoz!

Perselus boldogan rámosolygott a lányra.

- Köszönöm. - motyogta.

- Viszont ha van egy ikertestvérem, szeretném megismerni, és elmondani neki azt amit most mondtál.

- Azt nem teheted.

- Miért?

- Hatalmas botrányt kerekedne, ha kiderülne, hogy Phyllis Potter életben van. Nem is azért aggódom, hogy ezért én mit fogok kapni, hanem hogy téged mi fog érni emiatt.

- És ha megkérném hogy ne mondja el senkinek?

- Nem hinném, hogy ez biztonságos ötlet.

- Jó, akkor nem fogom neki elmondani. - egyezett bele Phyllis - Van egy ikertestvérem. Fúúú.

Most kezdte felfogni igazán, hogy van egy testvére. Egy családja, aki vér szerint is hozzá tartozik. Ez annyira boldoggá tette, mint még soha semmi. Perselust mindig is igazi apjaként szerette, és soha nem akart máshol lenni, mint vele, de most hirtelen hiányolni kezdte a testvérét, akiről mindössze annyit tudott, hogy fekete haja van.

- Draconak elmondhatom?

- Csakis személyesen, és bizonyosodj meg róla, hogy nem adja tovább senkinek.

- Rendben.

Aznap elvitték a pálcát Ollivanderhez. Amikor beléptek az üzletbe a pálcakészítő éppen egy másik vevőt kísért ki.

- Nahát, Miss Piton. Sajnálom, de még egyetlen új pálcám sincs, amit ne próbált volna ki. - mondta bánatosan.

- Arra semmi szükség Ollivander úr, ugyanis találtam magamnak pálcát. - vigyorgott Phyllis, és átnyújtotta a varázslónak az eszközt. Ollivander a kezébe vette és megforgatta az ujjai között.

- Tizenegy és fél hüvelyk. Rendkívül merev, erős tartású pálca. A fája pedig...

- Nem fából készült uram, hanem egy orchidea léggyökereiből. - vágott közbe Phyllis és elmesélte a történetet. Ahogy Ollivander hallgatta, úgy nyíltak egyre nagyobbra holdvilágú szemei. Amikor Phyllis befejezte a történetet leroskadt egy rozoga székre.

- Édes istenem... - motyogta.

- Mi a baj uram?

- Tudja milyen pálcát kapott kisasszony?

- Nem igazán.

- A Halál ereklyéiről már biztos hallott.

- A mese? Persze, ismerem a történetet.

- Nos, a történet igaz, az ereklyék tényleg léteznek, de gondolom maga sem hiszi kitalációnak a történetet.

- Dumbledore professzor szerint igaz a történet, és én hiszek neki.

- Nos, akkor bizonyára tudja hogy a Pálcák Ura a legerősebb pálca a világon, amit csak úgy birtokolhat valaki, ha legyőzi az akkori gazdáját. A pálca, amit a kezében tart, nem egy közönséges orchidea ajándéka. A növény neve Welearchia, és nagyjából tízezer évente virágzik, csak annak, aki méltó a virágzás megcsodálására, és nem akarja leszakítani vagy elpusztítani a növényt. Amikor Ön hozzáért az egyik virághoz, akkor a Welearchia kiválasztotta magát, mint erejének örökösét, és elkészítette magának ezt a pálcát. A pálca magja a Welearciha elpusztíthatatlan magja, "fája" pedig a Welearchia léggyökerei. Ez a pálca többet ér a Gringotts összes kincsénél, ereje pedig a Pálcák Uráéval vetekszik, és hasonló módon örökölhető.

- Micsoda? - riadt meg Phyllis - Tehát innentől mindenki meg akar majd ölni érte?

- Nem, nem, dehogy is. A Fehér Pálca a teljes tisztaságot képviseli magában, ami annyit tesz, hogy csak maga lesz képes átadni az Ön által kiválasztott örökösnek, bárki veszi el magától, nem lesz képes használni.

Phyllis döbbenten hallgatta Ollivander beszámolóját. Perselus csöndben állt, és elképedve nézett a lányra.

- És ha más megy oda a Welearchiához? Ha más szerzi meg a pálcát?

- Lehetetlen. A Welearchia nem véletlenszerűen dönt, hanem kiválasztotta magát, csak magának jelent meg, és csak magának akarta odaadni a pálcát.

Phyllis mélységes tisztelettel tekintett a pálcára. El sem hitte, hogy ez tényleg az övé.

- És miért engem választott ki?

- Azért, Miss Potter, mert maga már csecsemőkorában képes volt akkora varázslatot véghezvinni, ami visszalökte a Sötét Nagyurat. - mosolyodott el Ollivander - Ne higgye, hogy bárkinek elmondtam, - fordult Perselushoz, aki már készült pálcát rántani - de már tudtam a lányról, hogy kicsoda, amint belépett az üzletbe, és azt is, hogy mit vitt véghez. Godric's Hollowban még hónapokig érezni lehetett azt a mágiát.És ebben a lányban még mindig ugyanúgy érződik. - nézett Phyllisre.

- Kérem, ne mondja el senkinek! - könyörgött Phyllis.

- Ugyan, miért mondanám el? Nem érnék el vele semmit, csupán egy hatalmas botrányt szítanék, aminek nem lenne jó vége. - mondta Ollivander - Viszont vigyázzon magára, mert most hogy a Fehér Pálca az Ön tulajdona, nem hinném, hogy békés élet vár majd Önre.

Phyllis otthon írt egy levelet Draconak, amiben beszámolt a pálcáról, és kíváncsian várta a választ, ami sehogy sem akart megjönni. Elhatározta, hogy majd az első napon megkérdezi hogy miért nem válaszolt.

Szeptember 1.

Phyllis alig bírta kivárni a szeptember elsejét, végül mégis elérkezett a nap, és már fél hatkor fent volt. Reggeli után ebédet főzött magának a vonatra, bepakolta az utolsó könyveket, és megígértette Perselussal, hogy magával fogja hozni a növényeit, amiket a kastélyban majd odaad neki.

- Igen, mind a negyvenhat növényt vinni fogom.

- De hát ötvenkilencen vannak! A múlt hónapban hárman friss hajtásokat hoztak amiket elültettem külön.

- Te jó ég. - fogta a fejét a férfi - Attól félek egyszer egy erdőben fogok felébredni. - morogta Phyllis nevetésére.

- Apropó, mivel most már Roxfortos diák vagy, lehet állatod is, szóval,... - előhúzott egy kis dobozt, amiben egy apró kis szőrgombolyag nyivákolt. Phyllis elérzékenyülve vette ki a kiscicát a dobozból. Az apróság nem lehetett több hét hetesnél, fehér zoknijait leszámítva teljesen fekete volt. Phyllist a szeme babonázta meg teljesen, ugyanis az egyik zöld, a másik pedig sárgásbarna volt.

- Ez hihetetlen. - mondta ragyogó szemmel - Köszönöm! - ugrott Perselus nyakába.

- Ugyan, semmiség. Mikor megláttam a kisállat kereskedésben, tudtam hogy ő a tied lesz.

- Nagyon aranyos. - mondta Phyllis a cicát babusgatva - Might lesz a neve.

- Szép név. - értett egyet Perselus - Ha jól tudom erőt, hatalmat jelent.

- Akkor köze nincs az én neveimhez. - nevetett Phyllis. A Lily egyértelműen liliomot jelent, a Phyllis pedig levelet. A lánynál mintha kötelezett volna a név. Rajongott a növényekért, és a Roxforti diákok, tanárok, és kísértetek szerint kiskorában jobban hasonlított egy virágszálra, mint arra az eleven lányra, aki most volt.

Tizenegy óra előtt negyed órával már a peronon voltak.

- Viselkedj normálisan, és vigyázz magadra. - mondta Perselus búcsúzóul.

- Rendben, majd a Roxfortban találkozunk. - mondta Phyllis és egy ideig még integetett nevelőapja után.

Ezután sietve átkelt a falon és egy szempillantás múlva már a 9 és 3/4-ik vágány peronján állt. Épp elindult volna a vonat felé, amikor valaki belé ütközött, és feldöntötte a kuljával együtt.

- Bocsánat! - hallotta valaki hangját, mikor feltápászkodott. A földön egy szemüveges, fekete hajú fiú ült, kusza fürtjei úgy álltak mint a szénaboglya.

- Semmi baj. - mosolygott Phyllis, és felsegítette a fiút, majd felvette Mightot, aki békésen visszahelyezkedett a vállára. Eközben a fiú felállította fehér baglya kalitkáját, majd nekifeszült a ládájának.

- Várj, segítek. - lépett mellé Phyllis. Együtt felállították a ládákat, majd a fiú felé fordult.

- Még egyszer elnézést. Csak csukott szemmel futottam át, mert féltem, hogy beleütközök. - motyogta a mondat végét, és enyhén elvörösödött a kínos helyzettől.

- Semmi baj. - mondta ismét a lány - Van kedved együtt fülkét keresni?

- Persze!

Az első pár vagont máris megszállták a diákok. Volt, aki kihajolt az ablakon és a szüleivel beszélgetett, mások üllőhelyekért verekedtek. Elhaladtak egy kerek arcú fiú mellett, aki épp a nagymamájának panaszkodott:

- Nagyi, megint elhagytam Trevort!

- Jaj, Neville, a sírba viszel! - sóhajtott az idős hölgy.

Egy másik, göndör hajú fiú körül kisebb tömeg gyűlt össze.

- Na, mutasd meg Lee!

A fiú kissé felemelte a karjában tartott doboz tetejét. Az ott állók sikolyokkal és kiáltásokkal nyugtázták, hogy a dobozban lakó lény kidugta hosszú, szőrös lábát. A két gyerek kitartóan furakodott a tömegben, míg végül a szerelvény vége felé találtak egy üres fülkét. Feltették az állataikat, majd a ládáikat is az ajtóhoz lökdösték. Együtt próbálták őket feltolni a lépcsőn, de még ketten sem bírták el őket, és többször is a lábukon landoltak.

- Segítsünk? - kérdezte egy vörös hajú fiú.

- George! - sikkantott Phyllis, és a fiú nyakába vetette magát - De rég láttalak!

- Nahát, szia Phyllis! Tényleg, már te is elsős vagy!

- Aha! Akkor segítenétek?

- Persze! Hahó, Fred! Gyere, segíts!

Hála az ikrek közreműködésének, mindkét láda elfoglalta a helyét a kupé sarkában.

- Kösz... - lihegett a fekete hajú fiú, és hátrasimította hajfürtjeit.

- Ez meg mi? - kérdezte csodálkozva Fred, és a fiú homlokán lévő villám alakú sebhelyre mutatott. Phyllisban meghűlt a vér.

- Tyű... Te vagy? - kérdezte George.

- Ő bizony. - mondta hüledezve Fred - Vagy nem te vagy? 

- Ki? - kérdezett vissza a fiú.

- Hát Harry Potter. - felelték az ikrek kórusban.

- Á, hogy ő... Akarom mondani: Igen, én vagyok. - felelte a fiú.