A kis csapat Mr Weasley és Perselus vezetésével bevette magát a fák közé, és elindult a lámpások fényében fürdő ösvényen. Útjukon végigkísérte őket a hömpölygő tömeg tengerzúgást idéző moraja, melybe innen is, onnan is kurjantás, fel-felcsendülő kacagás és énekfoszlány vegyült. A sokaság várakozással teli izgalma valamennyiükre átragadt. Egész úton nevetgéltek, tréfálkoztak. Csak Perselus és Phyllis maradtak ki a dologból.

Előbbit nem hatotta meg a sokezernyi ember izgatottsága, Phyllisnek pedig meg kellett tartania McGalagony komoly kisugárzását. Már bánta, hogy nem egy kitalált személy alakját vette magára, hiába magyarázta el neki a nevelőapja, hogy egy személyazonosság nélküli alak lenne a leggyanúsabb. Az valamennyire vigasztalta, hogy ha ő nem is, a többiek remekül érzik magukat.

Húszperces gyaloglás után végre kiértek az erdőből, és egyszerre ott találták magukat a stadion gigantikus épületének árnyékában. Bár Phyllis a pályát körülölelő hatalmas aranyszínű falnak csak egy rövid szakaszát látta be, ennyiből is meg tudta állapítani, hogy a stadion köveiből nem is egy katedrálist lehetne felépíteni.

– Százezer néző befogadására alkalmas – szólt Mr Weasley, a gyerekek álmélkodó pillantását látva. – A minisztérium ötszáz embere dolgozott rajta év eleje óta. Mugliriasztó bűbájok védik minden egyes négyzetcentiméterét. A mugliknak, akik az utóbbi hónapokban erre tévedtek, hirtelen eszükbe jutott, hogy sürgős dolguk van odahaza, és gyorsan visszafordultak... Eszem az együgyű szívüket – tette hozzá szeretetteljesen.

Elindultak a legközelebbi bejárat felé, ahol máris csapatostul tolongtak az izgatott varázslók és boszorkányok.

– Ezt nevezem! – bólintott elismerően a kapuban álló minisztériumi boszorkány, miután megvizsgálta a jegyeiket. – Díszpáholy! Menjetek fel ezen a lépcsőn, Arthur, és meg se álljatok a legtetejéig. A professzorok két szinttel lejjebb foglalhatnak helyet, a lépcsőtől jobbra eső üléseknél találják meg a helyüket.

– Nem egy helyen leszünk? – kérdezte csalódottan Hermione.

– Úgy tűnik – bólintott Phyllis. – De lépcsőzni még lépcsőzhetünk együtt.

– Úgy lett volna, hogy Phyllis is velünk jön, de megértem, ha inkább Mr Piton oldalán marad – mosolygott Mr Weasley. – Nem szép dolog valakit egyedül hagyni egy ilyen társasági eseményen.

A csapat a beáramló sokasággal együtt indult el a stadion bíborpiros futószőnyeggel borított lépcsőjén. A tömeg fordulóról fordulóra ritkult; mind több és több boszorkány és varázsló tűnt el a lelátókra vezető ajtók mögött.

Két emelettel a tető előtt Phyllis és Perselus is kiváltak a tömegből.

– Jó szórakozást! – intett Phyllis.

– Nektek is!

Phyllis bánatosan nézett Harry után. Mikor testvére eltűnt a következő fordulóban, követte Perselust egy tágasabb lelátórészre, ahol már számos boszorkány és varázsló ült és beszélgetett izgatottan.

– A második sor szélén lesz a helyünk – mondta Perselus.

Phyllis szorosan a nyomában lement a lelátót kettéválasztó lépcsőn és elfoglalta a legszélső széket. Perselus amint leült, fáradtan hátrahajtotta a fejét, Phyllis viszont nézelődni kezdett.

A stadion belső képe lélegzetelállító látványt nyújtott. Az ovális pályát körülölelő lelátórendszer, ez a hatalmas, lépcsőzetes falú tölcsér, telis-tele volt boszorkányokkal és varázslókkal. Az egészet – a pályát, a lelátót és a százezer nézőt – bearanyozta az a sejtelmes, lágy ragyogás, mely mintha magából a gigászi épületből sugárzott volna. Bal- és jobbfelől három-három, tizenöt méter magas, karikás végű pózna állt; ezek között nyúlt el maga a pálya, mely a magasból nézve puha bársonnyal bevont, hatalmas asztallapnak tűnt.

– Ez hihetetlen – suttogta maga elé Phyllis, s nem tudott elfojtani egy boldog vigyort. A tömeg izgalma, a vibráló mágia ami belengte a teret, őt is felvillanyozta.

A felettük lévő díszpáhollyal átellenben s azzal nagyjából egy magasságban óriási eredményjelző táblát szereltek fel. A táblán aranybetűs szövegek váltották egymást – mintha egy láthatatlan kéz lekörmölte volna, csak azért, hogy egy másik kéz újra meg újra leradírozhassa, amit írt. Phyllis elolvasott néhány felvillanó mondatot – mind hirdetések voltak.

Kék Dongó – a család seprűje.
Biztonság és kényelem elérhető áron!
Most ajándék riasztóbűbájjal!

Mrs Skower univerzális varázskosz-eltávolítója
Több mint boszorkányság...

Aranytalár varázslódivat
London, Párizs, Roxmorts

– Veszünk majd egy Kék Dongót? – kérdezte Phyllis. – Azzal repülhetnénk ketten is.

– Ne fárassz, légyszíves – nézett rá könyörgően Perselus. – Tudod, hogy nem szoktam repülni.

– Akkor majd én ülök elől, neked meg veszünk olyan gyerekseprűt, ami mágikusan a nagyhoz van kapcsolva és mindig utána repül. Amilyet múltkor láttunk az Abszol úton.

Perselus rondán nézett rá, mire Phyllis kuncogni kezdett.

– Tudod, hogy csak viccelek.

– Én meg nem értem a humorod.

– Pontosan – dőlt hátra Phyllis, és jobb dolga nem révén tovább nézte a hirdetéseket.

Felkeltette többek között a figyelmét az akciós bogárszem Norwich varázslópiacán, egy öntisztuló sütő és a Szombati Boszorkány hetilap harsányrózsaszín reklámfelirata.

– Elő akarok fizetni a Szombati Boszorkányra.

– Phyllis, hagyd abba a reklámnézést.

Ebben a pillanatban Perselus kérése magától valóra vált, ugyanis az eredményjelző tábláról eltűnt az utolsó hirdetés (Bogoly Berti féle Mindenízű Drazsé – kaland minden falat!), és a láthatatlan kéz ráírta: BULGÁRIA: 0, ÍRORSZÁG: 0.

A következő másodpercben feldördült Ludo Bumfolt hangja, ami bömbölve visszhangzott a zsúfolt, morajló stadionban:

– Hölgyeim és uraim!... Szeretettel köszöntöm önöket a négyszázhuszonkettedik Kviddics Világkupa döntőjén!

A nézők ovációban törtek ki, éneklő zászlók ezrei kavarták a levegőt, himnuszszólamaikkal fokozva a hangzavart. Phyllis lelkesen tapsolt, Perselus pedig vonakodó arccal bár, de követte a példáját.

– Nem is szaporítom tovább a szót. Fogadják szeretettel... a Bolgár Nemzeti Kabalaegyüttest!

A lelátó jobb szárnyán felzúgott a piros tömeg.

Egy szempillantás múlva vagy száz gyönyörű nő suhant ki a pályára. Bőrük úgy fénylett, akár a telihold, hosszú szőke hajuk pedig a szélcsend ellenére is lágyan hullámzott kecses vállaik körül.

– Vélák – mondta Phyllis, és előrébb hajolt, hogy jobban lássa a tündéri jelenéseket. – Lonira szerint semmi közük az Indigó néphez, de valamilyen módon ők is holdmágiát használnak.

Perselus bólintással jelezte megértését. A vélák közben megkezdték műsorukat. Valahol zene csendült fel, a vélák pedig egyre gyorsuló, meseszép táncba kezdtek. Phyllis örökké nézni tudta volna.

Mikor a zene elhallgatott, dühös füttykoncert hangzott fel a stadionban. A nézők nem akarták elengedni a vélákat. Phyllisék lelátórészében több férfi is megzavarodva rázta a fejét vagy épp a vélák után kiabált.

– És most – harsogta Ludo Bumfolt – emeljük a magasba pálcáinkat... az Ír Nemzeti Kabalabrigád tiszteletére!

A következő pillanatban hatalmas zöld-arany üstökös zúgott be a stadion légterébe; leírt egy kört a pálya fölött, azután szétvált két kisebb fénycsóvára. Azok a karikás póznák felé suhantak, s ahogy távolodtak egymástól, gyönyörű szivárványos ív ragyogott fel köztük. A tömeg "Úúú"-zott és "Ááá"-zott, akár egy ünnepi tűzijáték álmélkodó közönsége. A szivárvány lassan elenyészett, a két üstökös pedig újra összeolvadt, s együtt egy óriási, fénylő lóherét alkottak. A lóhere a magasba emelkedett, s ahogy körberepült a lelátók fölött, úgy tűnt, mintha aranyszínű, csillogó eső hullana belőle.

A lelátórészen, ahol Phyllisék ültek, lelkes tapsvihar és kurjongatás fogadta a lóherét, ami súlyos aranypénzek záporát zúdította a fejükre. A nézők versengve gyűjtötték az égből hullott pénzt – sokan még a padok alá is bemásztak, hogy összekotorják az elgurult aranyakat.

Phyllis felnézett a fénylő alakzatra; csodálkozva látta, hogy az valójában több ezer piros mellényes, lengő szakállú emberke alkotja – leprikónok.

Ahogy körbeért, a lóhere most kialudt és alkotóelemeire bomlott; a leprikónok leereszkedtek a földre, és törökülésben felsorakoztak a pálya szélén, a vélákkal átellenben.

– Most pedig, hölgyeim és uraim, bemutatom a bolgár kviddicsválogatottat! Dimitrov!

Valahol a mélyben, a pálya mellett kinyílt egy ajtó; seprűnyélen lovagló alak suhant ki rajta, de olyan szédítő sebességgel, hogy csak piros talárját lehetett kivenni.  A bolgár szurkolótábor lelkes tapssal köszöntötte.

– Ivanova!

Újabb piros taláros versenyző röppent ki az ajtón.

– Zográf! Levszkij! Vulkanov! Volkov! Éééés – Krum!

Phyllis omniszkójával megkereste a bolgár fogót, akiről Ron annyit áradozott. A beesett arcú, sárgásfakó bőrű Krum nagy, hajlott orrával és sűrű, fekete szemöldökével úgy festett, mint egy emberbe oltott ragadozómadár. Hihetetlennek tűnt, hogy mindössze tizennyolc éves.

– És most köszöntsük az ír nemzeti válogatottat! – mennydörögte Bumfolt. – Connolly! Ryan! Troy! Mullet! Moran! Quigley! Ééééés – Lynch!

Hét zöld folt suhant be a pályára; Phyllis próbaképp elforgatta az omniszkóp oldalára szerelt kis tárcsát, hogy lelassítsa a képet. Így most el tudta olvasni az írek seprűjén a "Tűzvillám" feliratot, és a csillogó ezüst betűkkel felírt neveket a játékosok hátán.

– Fogadják szeretettel Egyiptomból érkezett játékvezetőnket, a Nemzetközi Kviddicsszövetség elnökét – Hasszán Musztafát!

A pályán most egy valószínűtlenül kicsi és sovány, aranyszín taláros varázsló jelent meg. Fején egy haj szál nem sok, annyi se volt, de az orra alatt kipöndörített, fényesfekete bajuszcsoda díszelgett. A bíró egyik kezében jókora fadobozt szorongatott, a másikban a seprűjét tartotta, a bajusz alól pedig egy ezüst síp kandikált elő. Phyllis visszaállította az omniszkópot normál sebességre, úgy figyelte, mit csinál Musztafa. A bíró felült seprűjére, aztán egy rúgással felcsapta a doboz fedelét. A dobozból nyomban kiröppent a négy labda: a piros kavff, a két fekete gurkó és az apró, szárnyas aranycikesz – bár Phyllis ez utóbbit inkább csak sejtette, mint látta. Musztafa belefújt a sípjába, és a labdák nyomban a magasba emelkedtek.

– Éééés FELSZÁLLTAK! – bömbölte Bumfolt. – Mullet a kvaffal! Troy! Moran! Dimitrov! Újra Mullet! Troy! Levszkij! Moran!

Phyllis soha életében nem látott ehhez fogható meccset. A játék hihetetlenül gyorsan pergett; a hajtók szélsebesen passzolgatták egymásnak a kvaffot – mire Bumfolt kimondta egy játékos nevét, a labda már rég valaki másnál volt.

Phyllis visszaállította az omniszkópot normál sebességre és megnyomta a "játékelemzés" feliratú gombot a távcső elején. Az ír hajtók felett nyomban villant is a "Karvalyfej támadóalakzat" felirat, majd a terelők "Csorszkov-féle csel"-t hajtottak végre.

– ÉS TROY GÓLT SZEREZ! – harsant Bumfolt hangja, ahogy az ír hajtó kicselezte a bolgár védőt. – Tíz-nulla Írország javára!

A tömeg ovációval ünnepelt.

Az ír hajtók kiváló játékosok voltak – ez egy olyan embernek is feltűnt volna, aki Phyllisnél kevesebbet tud a kviddicsről. Akcióikat összeszokottan, elegánsan hajtották végre, s olyan pontosan helyezkedtek, mintha olvasni tudnának egymás gondolataiban.

A következő tíz percben az ír csapat újabb két gólt szerzett, harminc-nullára módosítva az állást. A zöldruhás szurkolótábor szűnni nem akaró üdvrivalgással jutalmazta teljesítményüket.

Ahogy múlt az idő a küzdelem egyre tempósabbá vált. Volkov és Vulkanov, a bolgárok terelői kíméletlenül ágyúzták a gurkókkal az írek hajtósorát, és általában minden eszközzel próbálták akadályozni őket. Miután két ízben is szétzilálták Troyék alakzatát, Ivanovának végül sikerült átfurakodnia az ír sorfalon, és Ryan őrzőt kijátszva megszereznie Bulgária első gólját.

A vélák pár másodperces örömtáncot lejtettek, és végre a vörös tábor is elégetten zúgott. A kvaff ismét a bolgároknál volt.

– Dimitrov! Levszkij! – harsogta Bumfolt. – Dimitrov! Ivanova – azt a mindenit!

A százezer boszorkány és varázsló egyszerre kapott levegő után, mikor a két fogó, Krum és Lynch függőlegesen átzúgott a hajtók között, méghozzá olyan sebességgel, mintha egy repülőből ugrottak volna ki ejtőernyő nélkül. Phyllis az omniszkópon át követte zuhanásukat, tekintetével a cikeszt keresve.

Viktor Krum azonban a legeslegutolsó pillanatban kiemelkedett a zuhanásból és újra a magasba lendült. Lynch nem volt ilyen ügyes – olyan erővel csapódott a földbe, hogy a legtávolabbi néző is hallhatta a puffanást. Az ír szurkolók kórusban felszisszentek.

– Bolond! – kiáltott fel egy, az első sorban ülő férfi. – Hogy dőlhet be egy ilyen szakállas trükknek?!

Felesége látszólag nyugodtabban tűrte a fogó kudarcát, és vöröslő arccal igyekezett visszahúzni a férfit a székére.

A pályára siető medimágusok gyorsan ható bájitalokkal igyekeztek magához téríteni az ír fogót. Krum ez idő alatt harminc méteres magasságban körözve kereste a cikeszt. Most, hogy ellenlábasa ájultan feküdt a füvön, teljesen az aranyló labda keresésére koncentrálhatott. Egy perc sem telt bele azonban, és a zöld szurkolótábor örömujjongásban tört ki. Lynch feltápászkodott és lába közé kapta Tűzvillámát. Visszatérése új lendületet adott az ír csapatnak; miután Musztafa belefújt a sípjába, három hajtójuk az addigiaknál is parádésabb légi mutatványokba kezdett.

A következő negyedórában további tíz ír gól született, s így százharminc-tízre módosult az állás. A játék ezen a ponton kezdett eldurvulni.

Az egyik ír támadás alkalmával, mikor Mullet a bolgár karikák felé suhant a kvaffal, Zográf, a bolgár őrző kirepült elé, és alaposan a hajtó mellkasába könyökölt. Az ír szurkolótábor dühödten felzúgott, Musztafa pedig belefújt a sípjába.

– Musztafa felelősségre vonja a bolgár kapust – kommentálta az eseményeket Bumfolt. – Bizonyára könyöklésért. És... igen, büntető ítél Írország javára!

A leprikónok, akik felbőszült darázsraj módjára a levegőbe emelkedtek, mikor Mullettet faultolták, most alakzatba gyűltek, és a "HA-HA-HA" feliratot rajzolták az égre. A vélák erre dühösen felugrottak, felborzolták hosszú hajukat, és táncolni kezdtek.

Hasszán Musztafa pár másodperces mozdulatlanság után leszállt a földre a vélák elé, és igen furcsa dolgokat kezdett művelni: Karizmait mutogatta és lelkesen pödörte a bajuszát.

– Ejnye, ez azért túlzás! – harsogta kaján derűvel Bumfolt. – Kéretik észhez téríteni a bírót!

Az egyik medimágus kezét a fülére szorítva odaszaladt a bíróhoz, és jól sípcsonton rúgta. Phyllis az omniszkópon át figyelte a jelenetet. A fájdalom kizökkentette mámorából Musztafát, aki előbb zavartan pislogott, majd kiabálni kezdett a vélákkal. Azok abbahagyták a táncot és felháborodva tiltakoztak.

– Ha nem csalódom, Musztafa bíró ki akarja küldeni a pályáról a bolgár kabalákat! – hangzott Bumfolt mennydörgő hangja. – Ilyen még nem volt, hölgyeim és uraim!... Ejnye, úgy látom, kezd elfajulni a dolog...

És valóban: Volkov és Vulkanov, a bolgárok terelői leszálltak a földre és mérgesen vitatkozni kezdtek a bíróval. Közben egyre a leprikónok felé mutogattak, akik most a kaján "HI-HI-HI" feliratot alkotva lebegtek a magasban. Musztafát azonban nem hatották meg a bolgárok érvei; kinyújtott karral a levegőbe bökött, utasítva a két játékost, hogy szálljanak fel. Mivel azok nem tágítottak, Musztafa kétszer belefújt a sípjába.

– Írország két büntetőt dobhat! – kiabálta Bumfolt, túlharsogva a piros tábor felháborodott moraját. – Volkov és Vulkanov bizony jobban tennék, ha visszaülnének a seprűikre... igen... már fel is szálltak... és Troynál van a kvaff...

Ami ezek után a karikás póznák között zajlott, inkább elkeseredett légi csatára hasonlított, semmint sportmérkőzésre. Phyllis egyre nagyobb ellenszenvvel nézte a meccset. Mindkét csapat terelői irgalmatlanul suhogtatták ütőiket – Volkovnak és Vulkanovnak szemlátomást már édesmindegy volt, hogy a gurkókat vagy az ír játékosokat találják-e el. Dimitrov egyenesen megcélozta a kvaffot birtokló Morant, és kis híján letaszította őt a seprűjéről.

– Fault! – bődültek fel kórusban az ír szurkolók.

– Fault! – visszhangozta Ludo Bumfolt mágikusan felerősített hangja. – Dimitrov lökte Morant! Szándékosan karambolozott vele! Ezért megint büntető járna... Tessék, már halljuk is a sípszót!

A leprikónok újra a levegőbe röppentek, s ezúttal egy óriási kezet formáztak, amelynek csak egyetlen ujja volt kinyújtva. A sértő gesztus láttán a vélák végképp kijöttek a béketűrésükből; betódultak a pályára, és öklömnyi tűzgolyókat kezdtek dobálni a leprikónok felé. Phyllis döbbenten meredt a nevetséges jelenetre. A vélák teljesen kikeltek magukból. Szép arcuk csúf, kampós csőrű madárfejjé torzult, s vállukból pikkelyes szárnyak nőttek ki.

A pályára siető minisztériumi varázslók megpróbálták szétoszlatni a kabalákat, de vajmi kevés sikerrel; mindazonáltal a vélák és leprikónok csatája ártatlan évődésnek tűnt a magasban zajló küzdelemhez képest. Phyllis alig győzte tekintetével követni a puskagolyó sebességével ide-oda cikázó kvaffot.

– Levszkij – Dimitrov – Moran – Troy. Mullet – Ivanova – újra Moran – még mindig nála a kvaff – ÉS BEDOBJA!

Az ír szurkolók örömkiáltásaiból azonban alig hallatszott valami a vélák vad visítása, a minisztériumi mágusok varázspálcáinak durrogása és a bolgárok bőszült bömbölése közepette. A játék azonnal folytatódott; Levszkij indult el a kvaffal, lepasszolta Dimitrovnak...

Quigley terelő ekkor egy lendületes suhintással Krum felé küldte az egyik gurkót. A bolgár fogó nem hajolt félre elég gyorsan, és a súlyos golyó telibe találta az arcát.

A tömeg döbbenten felmorajlott. Krum törött orrából ömlött a vér, Musztafa mégsem fújta meg a sípját. Mással volt ugyanis elfoglalva, s ezért senki sem hibáztathatta: az egyik véla tűzgolyója lángra lobbantotta seprűje farkát.

Lynch ebben a pillanatban függőleges zuhanásba kezdett, s Phyllis biztosra vette, hogy ezúttal nem a műbukást látja – ez igazi rárepülés volt.

A közönségnek nagyjából fele vette észre, mi történik. Az ír szurkolók Phyllissel az élen hatalmas zöld hullámban felpattantak, és ordítva biztatták fogójukat, de Krum sem maradt tétlen. Egy szempillantás alatt átlátta a helyzetet, és Lynch után iramodott – bár Phyllisnek fogalma sem volt arról, hogyan láthat a vértől, mely száguldás közben is csak úgy fröcskölt az arcáról. Akárhogy is, Krumnak sikerült utolérnie Lynchet, s a két fogó ismét fej fej mellett zuhant a föld felé.

– Nem tudtok megállni! – üvöltötte az előbbi férfi. Felesége ezúttal nem próbálta csitítani; ő is sikítva drukkolt Lynchnek.

Lynch másodszorra is a földön kötött ki, a felbőszült vélák pedig úgy vetették rá magukat, mint keselyűk a koncra.

Phyllis ebben a pillanatban elfelejtette, hogy a meccsel kéne törődnie. Rémülten a fogóra meredt, akit elnyelt a rá vetődő vélák tömege. Vett egy nagy levegőt, előhúzta talárja ujjából a pálcáját és suttogva Lynch vélt tartózkodási helye felé bökött vele.

A fogó körül a vélák úgy vetődtek hátra, mintha legalábbis detonációs túlnyomás lökéshulláma taszította volna őket odébb. Többségük csak hatméteres repülés után ért földet. Többet nem tudtak a fogó közelébe menni.

Perselus elítélő tekintetétől kísérve Phyllis ártatlanul pislogva eltette a Fehér Pálcát.

Eközben felharsant Bumfolt meglepődött és kissé megkésett hangja:

– GYŐZÖTT ÍRORSZÁG! A CIKESZT KRUM KAPTA EL – DE ÍRORSZÁG GYŐZÖTT! Álmunkban sem hittük volna, hogy ez megtörténhet, hölgyeim és uraim!

Az eredményjelző táblán megjelent a végeredmény: BULGÁRIA: 160, ÍRORSZÁG: 170. Írország tíz ponttal leverte a bolgár csapatot. Krum körberepülte a pályát; kezében ott vergődött az aranyszínű golyó. A tömeg tombolt, a Phyllisék előtt ülő házaspár szenvedélyes csókot váltott.

Phyllis döbbenten hátradőlt a székén.

– Ez... ez borzalmas volt – hebegte elhűlve.

– Na látod, ebben egyetértünk – morgott Perselus.

– De... de azt hittem, legalább a nemzeti válogatottak képesek kulturáltabb módon játszani! A kabalákról pedig ne is beszéljünk! Ennyi felesleges frusztrációt és konfliktust generálni!

Perselus békítően a vállára tette a kezét.

– Visszamegyünk a sátorba és csinálunk egy adag citromos teát, rendben? Felejtsd el az egészet, a kviddics mindig is ilyen volt – mindig is ilyen lesz. Nem tudsz mit tenni ellene.

Phyllis a sértettségtől és a csalódottságtól mogorván bólintott. Perselus nagyot sóhajtott.

– A reklámok voltak a legjobbak, nem? Mivel világdöntőhöz képest ez egy egész rövid meccs volt, elmehetünk arra a piaca bogárszemért, ami annyira megtetszett.

Phyllis erre halványan elmosolyodott. Kifelé menet, miközben Harryéket kereste, lassan túltette magát a csökönyösségén, és kezdett együtt örülni a szurkolókkal az írek győzelmének.