A csapat ráérősen baktatott a reggeli ködlepte táboron át. Harry a sátrakat nézegette. Tulajdonosaik szemlátomást igyekeztek azokat mugli mintára kialakítani, s bár szinte mindegyik sátoron akadt egy-egy árulkodó kémény, csengőhúzó vagy szélkakas, a kompozíciók többsége meglehetősen mindennapi látványt nyújtott. Akadtak azonban olyan sátrak is, amelyekről lerítt, hogy mágikus eredetűek – s ezeket látva Harry már cseppet sem csodálkozott a kempingtulajdonos mugli, Mr Roberts gyanakvásán.

A mező közepén például egy csíkos selyemből varrt minipalota magasodott, kapuja előtt tucatnyi élő pávával; alig tíz méterrel odébb kétemeletes, lakótornyokkal ellátott sátor állt, egy harmadik varázsló pedig kacsaúsztatóval, napórával és szökőkúttal felszerelt kertecskét alakított ki hevenyészett szállása előtt.

Mr Weasley mosolyogva csóválta a fejét.

– Magamutogató népség – szólt. – Hiába, mi, varázslók nem bírjuk megállni, hogy ne vágjunk fel egymás előtt... Hopp, nézzétek csak, megérkeztünk!

Időközben elérték a mező túlsó végét. Az erdő szélétől nem messze, néhány négyzetméteres üres hely előtt karós táblácska állt ki a földből, "Weezly" felirattal.

– A lehető legjobb hely! – lelkendezett Mr Weasley. – A pálya itt van közvetlenül az erdőn túl. Közelebb nem is lehetnénk hozzá.

Gyorsan kibújt hátizsákjából, és izgatottan folytatta:

– Így ni. Mugli kempingben vagyunk, úgyhogy kerülnünk kell a varázslás minden formáját. Puszta kézzel verjük fel a sátrakat! Nem lehet valami nagy kunszt, hisz a muglik is boldogulnak vele... Szerinted hogyan fogjunk hozzá, Harry?

Harry ugyancsak tanácstalanul álldogált, mivel még soha életében nem kempingezett. Dursleyék, ha nyaralni mentek, mindig otthagyták őt megőrzésre egy Mrs Figg nevű öregasszonynál.

– Ha senki nem lát, nem szükséges bolondot csinálni magunkból.

A hátizsák szája szétnyílt, s a két, ütött-kopott kétszemélyes sátorponyva pár másodperc alatt beleékelte magát a földbe.

Harry, Hermione és a Weasley gyerekek meglepve keresték a varázslat tulajdonosát.

– Miért rám néz mindenki?! – csattant fel Percy. – Nem csináltam semmit!

– Ez igazán nem volt szükséges, Mr Piton! – méltatlankodott Mr Weasley.

Harry, Ron és Hermione úgy pördültek meg a tengelyük körül, mintha dróton rántották volna őket. Valóban, a táborhely mellett ott állt Piton, szokásos fekete talárjában. Fénytelen arca és sötét haja mintha szemernyit sem változott volna. A bájitaltantanár mellett a szigorú tekintetű Minerva McGalagony professzor állt.

A tanárnő egy bokáig érő, sötétvörös szoknyát viselt és barna szövetkabátot. Meglepő látványt nyújtott talár és süveg nélkül. Orrán megszokott szemüvege ült, őszes haját szoros kontyba fogta. A következő pillanatban a Griffendél házvezetője elvigyorodott.

– Sziasztok! Na, hogy tetszik az álcám?

A tanárnő kecsesen megperdült a tengelye körül, mire Ronnak leesett a tantusz.

– Phyllis? De hát úgy volt, hogy nem tudsz jönni, mert beteg vagy!

– Halkabban, Weasley! – torkolta le Piton. – Nem véletlenül jöttünk így!

– Így igaz – McGalagony – azaz Phyllis – nagyot sóhajtott, arca elkomorult. – Menjünk be és mindent elmesélek.

Harry homlokát ráncolva a két sátorra nézett. Ha Bill és Charlie is megérkeznek, összesen tíz fő lesz a két sátorra. Hogy fognak mind elférni? Látszólag Hermione fejében is hasonló gondolatok jártak, ugyanis mikor Mr. Weasley bemászott az egyik sátorba kérdőn Harryre pillantott.

– Hát, nem éppen bálterem – szólt ki odabentről Mr Weasley –, de sok jó ember kis helyen is elfér. Gyertek, nézzétek meg.

Harry lehajolt, felemelte a bejárati sátorlapot – és tátva maradt a szája. Komplett lakás tárult a szeme elé, fürdővel, konyhával és három szobával. A sátorlakás furcsamód pontosan abban az öregasszonyos stílusban volt berendezve, mint Mrs Figg háza; még a horgolt terítők sem hiányoztak, s az összes helyiségben átható macskaszag terjengett.

– A cicák kipróbálták a sátrat mielőtt eljöttetek volna? – kérdezte Phyllis, miután alakot váltva körülnézett.

Harry némiképp megnyugodott, ahogy meglátta nővére valós alakját. Phyllis felemás szemei vígan csillogtak, sötétvörös haja combközépig ért. Ovális arca mintha egy kicsit megnyúlt volna és sápadtabb volt a megszokottnál.

– Nem hinném, eddig mindig szem előtt voltak – rázta a fejét Hermione. – Mrs Weasley nem lelkesedik érte, hogy folyton a kerti törpéket hajkurásszák. Feltúrták a teljes bokros részt.

Phyllis nevetett, majd Harryhez fordult.

– Hogy merészeltél túlnőni? – kérdezte sértődötten, ahogy Harry mellé állt.

– Eddig fel sem tűnt... – igyekezett védeni magát Harry. – És különben is. Miért gond az, ha magasabb vagyok?

– Mert én vagyok az idősebb!

Mr Weasley zsebkendőt vett elő, s letörölte a verejtéket tarkóig kopasz fejéről.

– Erre a kis időre megteszi – szólt, a hálószobában álló emeletes ágyak felé pillantva. – Az egyik kollégámtól, Perkinstől kértem kölcsön. Ő nemigen jár sátorozni, amióta lumbágója van – kezébe vette a poros vízforraló kannát és belenézett. – Szükségünk lesz egy kis vízre...

– A térkép, amit a muglitól kaptunk, jelez egy csapot a mező túlsó szélén – szólt Ron, aki Harryvel és Hermionével ellentétben cseppet sem csodálkozott a sátor belső mérete láttán.

– Helyes, akkor menj el Harryvel, Phyllissel és Hermionével vízért – mondta Mr Weasley és fia kezébe nyomta a vízforraló kannát. Harry, Hermione és Phyllis egy-egy fazekat kaptak. – Mi addig gyűjtünk fát a tábortűzhöz.

– De hiszen van tűzhelyünk – vetette ellen Ron. – Sokkal egyszerűbb lenne...

– Ne feledd, hogy mi most muglik vagyunk! – harsogta csillogó szemmel Mr Weasley. – A muglik pedig kempingezéskor szabad tűzön főznek! Ezzel a két szememmel láttam!

– Édes Merlin, add, hogy túléljem ezt a napot – morogta Piton. – Phyllis, ne használj más álcát, rendben?

– Igenis! – szalutált vigyorogva Phyllis, és McGalagony alakját ismét felvéve követte a többieket a szabadba.

Harry kifelé menet még hallotta Mr Weasley kérdését:

– Piton, Phyllis miért álcázza magát?

– A metamorf mágiát gyakorolja – adta meg a kurta választ a bájitaltantanár.

Harrynek volt egy sejtése, miszerint Piton nem a teljes igazságot mondta.

Harry, Ron, Phyllis és Hermione tett egy rövid látogatást a lányok sátrában – ami kisebb, de macskaszagmentes volt –, majd a kannával és a fazekakkal felszerelkezve megindultak a mező túlsó széle felé.

Időközben felkelt a nap és a köd is oszlani kezdett, így a sátortábor immár teljes nagyságában a szemük elé tárult. A négy jó barát kíváncsian sétált a sorok között. Harry most először gondolkodott el azon, milyen sok boszorkány és varázsló élhet a földön; eddig valahogy nem tudatosult benne, hogy más országokban is vannak mágikus képességű emberek.

Lassan ébredezni kezdtek a tábor lakói. Először a kisgyermekes családok sátraiban támadt mozgás; Harry sosem látott még ilyen fiatal boszorkányokat és varázslókat. Egy nagy, gúla alakú sátor előtt kétéves forma fiúcska kuporgott. Egy meztelencsigát bökdösött nagy vidáman a kezében tartott varázspálcával, s a csiga lassan szalámi méretűre dagadt. Harryék éppen elhaladtak a kisfiú mellett, mikor kirontott a sátorból a gyerek anyja.

– Hányszor kell még a kezedre csapnom, Kevin? Megmondtam, hogy ne nyúlj hozzá apád pálcájához – uáh!

A nő véletlenül rálépett a szalámi-csigára, s az kipukkadt a talpa alatt. Harryék továbbmentek, de a hajnali csöndben még sokáig hallották a nő pörölését és a kisfiú lelkes sikongatását:

– Cigabiga pukk! Cigabiga pukk!

Néhány sorral odébb két, Kevinnél alig idősebb boszorkánypalánta lovagolt egy-egy játékseprűn, ami éppen csak annyira emelte el őket a földtől, hogy lábuk még súrolta a harmatos füvet. Egy minisztériumi varázsló észrevette, mit csinálnak; sietve elindult feléjük, s mikor elhaladt Harryék mellett, a négy jó barát meghallotta méltatlankodó dörmögését:

– Fényes nappal! Hol vannak ilyenkor a szüleik? Biztos húzzák a lóbőrt...

Egyik-másik sátor előtt felnőtt boszorkányok és varázslók is feltűntek; némelyikük már hozzá is látott a reggelikészítéshez. Voltak, akik lopva körülnéztek, majd pálcájukkal gyorsan fellobbantották a tüzet. Mások gyufával próbálkoztak, de arckifejezésük elárulta, hogy erősen kételkednek a módszer hatékonyságában. Három hosszú fehér ruhás afrikai varázsló élénk beszélgetésbe mélyedve egy nyúlforma állatot sütögetett a sátruk előtt rakott, bíborszínű tűzön; odébb középkorú amerikai boszorkányok egy csapata üldögélt vidáman trécselve egy kifeszített zászló alatt, melyen nagybetűs felirat hirdette: Salemi boszorkányegylet. A sátrakból, amelyek mellett Harry elhaladt, a legkülönbözőbb idegen nyelveken folyó beszélgetések foszlányai szűrődtek ki – Harry ezekből egy szót sem értett, de nem kerülte el a figyelmét a beszélők hangjában csendülő izgalom.

– Szóval... miért jöttél te McGalagony alakjában? – fordult Hermione Phyllishez, ami kizökkentette Harryt a táborlakók szemléléséből.

– Hát... a lényeg az, hogy egy indigó lány meglátogatott engem...

– Hogy micsoda?! – kiáltott fel Ron, magára vonva egy pipázó varázsló figyelmét.

– Halkabban! Igen, indigó. Atlának hívják, és mindenáron el akart vinni magával Izlandra, hogy újjáélesszem a mágiájukat.

– A mágiátokat – helyesbített Hermione.

Phyllis tekintete szomorúan csillogott, amiből Harry rögtön rájött, hogy ez korántsem örömteli számára.

– Olyat kérnek tőlem, amire korántsem vagyok kész. Lehetnek bármily erőszakosak, tizennégy évesen nem fogok királynőt játszani. Azt sem tudom, hogyan kéne csinálnom!

– Fel kell nőni egy ilyen feladathoz, az tény – bölcselkedett Ron. – De hogy talált meg téged?

Phyllis nyelt egyet.

– Érezték, mikor Welearchia kiválasztott. Megváltozott tőle a mágiájuk. Azóta kerestek, s végül a nyomomra akadtak három évnyi munka árán... Bárcsak bénább nyomozók lettek volna. Piton persze nem hagyta, hogy elmenjek. Fideliust szórt a házra és azóta nem mentem ki. Azért küldtem a levelet, amiben azt mondtam, hogy lebetegedtem, mert félre kellett vezetnem őket.

Harry meg tudta érteni nővére elkeseredettségét. Phyllis gyűlölte, mikor Harry a figyelem kereszttüzébe került, és erőteljesen fel is tudott lépni ellene, de ez most más volt. Most őutána kutattak, magát pedig nem tudta megvédeni a felelősség belső nyomásától.

– Várjunk csak – szólalt meg homlokráncolva Ron. – A szemem káprázik, vagy itt csakugyan minden zöld?

Nem a szeme káprázott. Abban a szektorban, amelyen épp áthaladtak, minden egyes sátrat sűrű lóhereszőnyeg borított, olyan hatást keltve, mintha azon a részen bunkerek nőttek volna ki a földből. A nyitott sátrakból vigyorgó arcok néztek ki Harryékre, s kisvártatva valaki a nevükön szólította őket.

– Harry! Ron! Hermione! Professzor!

Egyik griffendéles évfolyamtársuk, Seamus Finnigan volt az. Az egyik lóhere borítású sátor előtt üldögélt egy idősebb, vörös hajú nővel – aki bizonyára az édesanyja volt –, és legjobb barátjával, az ugyancsak griffendéles Dean Thomasszal.

– Mit szóltok a dekorációnkhoz? – kérdezte vigyorogva Seamus, mikor Harry, Phyllis, Ron és Hermione odaléptek hozzájuk. – A minisztérium emberei nem lelkesednek érte.

– Meg is értem, Finnigan – mordult rá Phyllis, mire a fiú kissé megszeppent. – Csak plusz munkát nyújtanak az így is keményen dolgozó embereinknek.

– Jogunk van megmutatni, kik vagyunk – vélekedett Mrs Finnigan. – Nézzétek csak meg, mit aggattak a bolgárok a saját sátraikra! Ti persze Írországnak szurkoltok, ugye? Ahogy maga is, nem igaz, tanárnő?

A négyes biztosította róla, hogy természetesen Írországnak szurkolnak, majd elköszöntek és továbbindultak.

– Egy bolgár is ír drukkernek vallaná magát, ha ott állna a zöld darázsfészek közepén – jegyezte meg Ron.

– Egy nyugodtabb ember is lehordaná őket a sárga földig... Legközelebb megkérdezem az ilyet, hogy el is simítaná-e a félreértéseket a muglikkal kapcsolatban... – zsörtölődött Phyllis.

– Kíváncsi vagyok, mit akasztottak a bolgárok a sátraikra – szólt Hermione.

– Menjünk, nézzük meg – javasolta Harry és egy távolabb álló póznára mutatott, melynek tetején ott lobogott a piros-zöld-fehér bolgár zászló.

A zászlórúd körül felvert sátrakat nem borította se lóhere, sem egyéb növény, viszont mindegyikre rátűztek egy plakátot, amiről egy barátságtalan, sűrű fekete szemöldökkel szegélyezett arc nézett a szemlélőre. Az arc természetesen mozgott, de hunyorgáson és szemöldökráncoláson kívül mást nemigen csinált.

– Krum – szólt Ron.

– Tessék? – nézett rá Hermione.

– Krum! Viktor Krum, a bolgárok fogója!

– Elég mogorva pasasnak tűnik – jegyezte meg Hermione, végigjártatva pillantását a hunyorgó-szemöldökráncoló Krumon.

– ,,Mogorva pasasnak tűnik"? – visszhangozta felháborodva Ron. – Kit érdekel, hogy milyennek tűnik? Ez a fickó egy zseni! Hihetetlenül jó játékos! És állítólag még tizennyolc éves sincs! Várjatok csak, majd este meglátjátok.

Időközben elérték a vízre várakozó sor végét. A csap előtt csupán néhányan várakoztak. A négy jó barát beállt a sor végére, két vitatkozó férfi mögé. Az egyik egy virágmintás hálóinget viselő, öreg mágus volt, a másik pedig nyilván a minisztérium embere. Az utóbbi egy hajszálcsíkos nadrágot szorongatott, és olyan arcot vágott, mint aki nem tudja, hogy sírjon-e vagy ordítson dühében.

– Könyörgök, Archie, hallgass rám, és vedd fel ezt a nadrágot! Nem mászkálhatsz itt ilyen öltözékben. Az a mugli a bejáratnál már így is gyanút fogott...

– Ezt a talárt egy mugli boltban vettem – erősködött az öreg varázsló. – A muglik is hordanak ilyet!

– De csak a nők, a férfiak nem! – rázta a fejét a minisztériumi varázsló, és felmutatta a nadrágot. – A férfiak ilyet hordanak!

– Minek nézel te engem? – méltatlankodott az öreg. – Eszemben sincs olyan ruhába bújni, amiben nem szellőznek az intim részeim.

Hermionét ennek hallatán olyan súlyos nevetőgörcs fogta el, hogy ki kellett állnia a sorból. Csak akkor tért vissza, amikor Archie már távozott a csaptól.

Harry, Phyllis, Ron és Hermione megtöltötték edényeiket, és elindultak a két erdőszéli sátor felé. Terhük miatt most kicsit lassabban haladtak, ráadásul a visszaúton további ismerősök köszöntek rájuk – többségükben roxforti diáktársak, akik szüleikkel együtt érkeztek a Világkupadöntőre.

A frissen végzett Oliver Wood, aki előző tanév végéig a Griffendél csapatának kapitánya volt, a szüleihez vonszolta Harryt, hogy bemutassa, majd lelkesen beszámolt róla, hogy kétéves szerződést írt alá a Porpicy PC tartalékcsapatával. Oliver után egy Hugrabugos évfolyamtársukkal, Ernie Macmillannel futottak össze, majd megpillantották a Hollóhát csinos fogójátékosát, Cho Changot. A lány integetve köszöntötte őket és rámosolygott Harryre – aki vagy két liter vizet loccsantott saját ingére, úgy sietett visszaintegetni. A kis baleset után Harry – főleg azért, hogy másra terelje a vigyorgó Ron figyelmét – gyorsan rámutatott egy tizenkét éves fiúkból és lányokból álló nagyobb csapatra.

– Azok meg kik lehetnek? A Roxfortban még sosem láttam őket.

– Biztos valamelyik külföldi iskolába járnak – felelte vállvonogatva Ron. – Más országokban is vannak varázslóiskolák, de én nem ismerek egyetlen külföldi diákot se. Billnek volt egy levelezőtársa, aki egy brazíliai iskolába járt, de már nem tartják a kapcsolatot. Szó volt róla, hogy Bill elmegy Brazíliába csereüdülésre, de anyáék végül nem tudták összeszedni az útiköltséget. A brazil srác nagyon megsértődött, mikor Bill lemondta az utat, és küldött egy elátkozott süveget, amitől Billnek összepöndörödött a füle.

Harry kacagott az anekdotán; igyekezett titkolni, mennyire meglepte a hír, hogy a Roxfort nem a világ egyetlen varázslóképzője. Bosszankodott saját butaságán; ennyi nemzet képviselőjét látva sejthette volna, hogy kell lennie még jó pár hasonló iskolának. Lopva rápillantott Phyllisre és Hermionére, de úgy tűnt, a lányokat cseppet sem lepte meg a hír. Hermione biztos olvasott valamit a többi varázslóiskoláról, Phyllis pedig olyan mogorva képet vágott, mintha nem is a témára figyelne.

Látszólag kezdte felidegesíteni, hogy senkivel sem képes rendesen elbeszélgetni és az összes diáktársa "Csókolom"-mal köszönt neki, majd magázni kezdte.

– Nem siettétek el a dolgot – fogadta őket George, mikor végre megérkeztek a sátrakhoz.

– Találkoztunk pár ismerőssel – mondta Ron, és letette a kannát. – Hogyhogy még mindig nem ég a tűz?

– Apa azóta is a gyufával játszik – felelte Fred.

Mr Weasley valóban nem ért el túl sok eredményt a tűzgyújtás terén – pedig szemlátomást nem lustálkodott: kettétört gyufaszálak tucatjai hevertek körülötte a földön. A kudarc azonban nem szegte kedvét, sőt olyan arcot vágott, mint aki felfedezte a világ legszórakoztatóbb elfoglaltságát.

– Hoppá! – kiáltott fel, mikor váratlanul sikerült meggyújtania egy szálat. Meglepetésében rögtön el is dobta az égő gyufát.

Piton egy farönkön ült mellette, s látszólag közel állt az idegösszeroppanáshoz.

– Adja ide, Mr Weasley – szólt jóindulatú mosollyal Hermione és türelmesen tanítgatni kezdte a fiúk apját a helyes mozdulatra. Hamarosan fel is lobbantak az első tétova lángocskák, de csak egy óra múlva lett belőlük sütésre alkalmas tábortűz.

Harryék várakozás közben sem unatkoztak, hiszen rengeteg látnivaló akadt körülöttük. Kiderült, hogy sátraik a kviddicspályához vezető legforgalmasabb útvonal mellett állnak; egyre-másra siettek el mellettük a minisztérium hivatalnok varázslói. Többségük barátságosan ráköszönt Mr Weasleyre, aki viszont kötelességének érezte, hogy mindegyikükről ejtsen néhány szót – elsősorban Harry, Phyllis és Hermione okulására, hiszen saját gyerekeinek már nemigen tudott újat mondani. Úgy tűnt azonban, hogy Piton is érdeklődve hallgatja a kiselőadást.

– Ő Cuthbert Mockridge, a Mágus-Kobold Kapcsolatok Hivatlának vezetője... ott jön Gilbert Wimple a Kísérleti Bűbájok Bizottságától. Már jó ideje viseli azt a szarvat... Szevasz, Arnie... ő Arnold Peasegold amneziátor – tudjátok, a Varázsbaj-elhárító Osztag tagja... az kettő pedig O'men és Caarog... ők hallhatatlanok...

– Micsodák?

– A Rejtély- és Minisztériumügyi Főosztály munkatársai. Szigorúan titokzatosak, sosem lehet tudni, miben törik a fejüket...

Most már elég nagynak ítélték a tüzet. Piton visszament a saját táborhelyükhöz és elhozta a magukkal hozott ételek egy részét. Megtöltötték a serpenyőt tojással és kolbásszal. Alighogy hozzáláttak a sütéshez, befutott Bill és Charlie.

– Pár perce érkeztünk – jelentette be Charlie. – Jó napot, Piton professzor, McG–

– McGalagony igazából Phyllis – világosította fel Fred. – Metamorf mágiát gyakorol.

– Ó, ez remek! Akkor szia, Phyllis – köszönt Bill, mire Phyllis halványan a két legidősebb Wesaley fiúra mosolygott.

– Percy merre kóvályog? Mindenképp a zsupszkulccsal akart jönni, erre itt sincs?

– Elrohant a főnöke, Mr Kupor után – legyintett Fred. – Phyllis, be tudnál velünk jönni egy kicsit a sátorba? Én és George ki szeretnénk kérni a véleményedet egy-két bájitallal kapcsolatban.

– Persze...

Phyllis szemszöge:

Miután bementek, Phyllis megkönnyebbülten visszaváltozott. 

– Ide üljünk fel – mutatott George az egyik emeletes ágyra.

Miután mindhárman felmásztak, Fred kertelés nélkül megkérdezte:

– Mi a fene van az indigókkal?

– Hogy micsoda? – döbbent meg Phyllis. – Hiszen nem is mondtam semmit...

– A minisztériumból egyszerre vesz ki szabadnapot az összes metamorfmágus, Charlie egyik romániai kollégája, aki szintén metamorf, szó szerint bekattan, és még csodálkozol, hogy rákérdezünk? – hitetlenkedett Fred.

– Bocsánat... a Reggeli Prófétát nemigen szoktam olvasni, apa meg gondolom ezek után el is rejtette előlem.

– Nem csodálom – sóhajtott Fred. – De mesélj, mi történt! Csak tudsz valamit.

– Megtudták, hogy a királynőjük vagyok – motyogta Phyllis, mire az ikrek tátott szájjal rámeredtek.

– Te hülyéskedsz – suttogta döbbenten George. – Nem lehet... mégis hogyan?

– Megérezték, mikor a Fehér Pálca új gazdát választott. Mikor az egyik kereső, név szerint Atla, megtalált, elmesélte, hogy már három éve kutatnak utánam. Azonnal Izlandra akart vinni, de apa ezt nem hagyta.

– Piton a védelmező apuka – vihogott Fred, de szinte nyomban elkomorult. – Phyllis, ez nagyon rossz! Hiszen még korántsem vagy kész egy teljes mágia visszahozatalára!

– Pontosan – kesergett Phyllis. – Nem tudom... azóta ki se léptem a házból, apa Fideliust szórt rá, most pedig Dumbledore képviselőjeként parádézok itt, mint McGalagony professzor.

– Megengedte, hogy használd az alakját?

– Ő, Dumbledore és apa mindent megbeszéltek.

– McGalagony tudja, hogy indigó vagy?

Phyllis nagyot sóhajtott.

– Ismeritek a Főnix Rendjét?

– Nem – a két fiú megrázta a fejét.

– Ez egy társaság, amit Dumbledore még Voldemort hatalmának idején alapított. A tagok mind-mind magasan képzett boszorkányok és varázslók voltak. Dumbledore nemrég összehívta a legmegbízhatóbb tagokat és tájékoztatta őket a kilétemről. McGalagony az egyik közülük.

– Arról is tudnak, hogy Potter vagy? – Fred keze remegni kezdett az izgalomtól.

– Igen. Dumbledore év végén tudta meg Remus Lupinnal az élen. Ő is a rend tagja – suttogta Phyllis. – Harrynek nem tudtam még elmondani, de a meccs után mindenképp szakítok rá időt a vonaton.

– Jajj, Phyllis! – George hevesen átölelte a lányt, Fred pedig kicsit megkésve követte a példáját. – Tudnod kell, hogy ránk mindig számíthatsz!

– Legyen bármi, mi kiállunk melletted – helyeselt Fred.

Phyllis meghatódva ölelt vissza.

*

Ahogy múltak az órák, érezhetően fokozódott az izgalom a szurkolók körében. Késő délutánra már szinte vibrált a levegő a feszült várakozástól, s mikor az alkonyat végre jótékony homályba burkolta a sátortábort, a felajzott tömeg egy csapásra megfeledkezett mindenfajta antimugli rendszabályról. A minisztérium emberei, úgy tűnt, beletörődtek az elkerülhetetlenbe, mert már nem is próbálták felelősségre vonni a varázsláson kapott táborlakókat.

A sátrak között lépten-nyomon mozgóárusok hoppanáltak; egyesek a nyakukba akasztott tálcáról, mások kétkerekű kocsiról kínálták varázslatos portékáikat. Kapható volt világító kokárda – zöld avagy piros színben –, ami az ír, illetve bolgár csapat névsorát visította; táncoló lóherékkel borított hegyes süveg; Bulgária nemzeti színeiben pompázó, bömbölő oroszlánképpel díszített sál; ír és bolgár zászló, ami a megfelelő himnuszt játszotta, ha lengették; ezenkívül bárki beszerezhette a híres Tűzvillám seprű röptethető modelljét, csakúgy mint a híres kviddicsjátékosok sétáló és élethűen gesztikuláló törpe mását.

– Egész nyáron ezekre gyűjtöttem – magyarázta lelkesen Ron, miközben Harry, Phyllis és Hermione társaságában a szuvenírek között válogatott. Végül vett egy táncoló lóherés süveget meg egy zöld kokárdát, és beszerezte Viktor Krum, a bolgár fogó pöttöm mását. A mini-Krum fel-alá masírozott a tenyerén és néha morcosan rásandított a visító, zöld kokárdára.

– Tyű, odanézzetek! – kiáltott fel Harry, az egyik kereskedő felé mutatva. Az csak egyféle árut kínált: egy réz távcsőnek tűnő valamit, ami azonban tele volt furcsa szabályozógombokkal és kapcsolókkal.

– Parancsoljatok omniszkópot – kínálta portékáját az árus. – Tökéletesített modell: alkalmas visszajátszásra, lassításra és igény szerint játékelemzést is ad. Reklámáron adom – csak tíz galleon darabja.

– Már sajnálom, hogy megvettem ezt – bökött a lóherés süvegre Ron, és vágyakozva nézett az omniszkópokra.

– Négyet kérek – jelentette ki eltökélten Harry.

– Ugyan... nem kell... motyogta elvörösödve Ron. Hároméves ismeretség után is zavarta, hogy Harrynek, aki kisebb vagyont örökölt a szüleitől, mindig több pénze van, mint neki.

– Ez egyben a karácsonyi ajándékod is – szólt Harry, miután átnyújtotta barátainak az omniszkópokat. – Pontosabban összevont ajándék a következő tíz karácsonyra.

– Gazdag Jézuska – vigyorodott el Ron.

– Nahát... köszönöm Harry – hálálkodott Hermione. – Én pedig szereztem programfüzetet.

Phyllis Harry kezébe csúsztatta saját omniszkójának árát.

– Phyllis, mondtam, hogy...

– Én is szeretnék venni valamit, de McGalagony megtiltotta, hogy bolondot csináljak belőle – intette le a lány. – Ez a cucc elég okoskodós és komoly ahhoz, hogy a meccsen szórakozzak vele.

A négy jó barát sovány erszénnyel, de jókedvűen tért vissza a sátrakhoz. Bill, Charlie és Ginny ruháját is zöld kokárda díszítette, Mr Weasley pedig egy ír zászlót lengetett. Fred és George nem vettek semmit, ugyanis napközben minden megtakarított pénzüket feltették Ludo Bumfoltnak, a a minisztérium Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztályának vezetőjének egy fogadás keretében.

Perselus pedig személyiségéhez hűen előbb jött volna fürdőruhában a döntőre, mintsem lóherés cilinderrel vagy visongó kokárdával.

Egyszerre mély, búgó gongszó töltötte be a levegőt, s a következő pillanatban kigyulladtak a stadionhoz vezető utat jelző piros és zöld lámpasorok.

Mr Weasleyn egy csapásra gyerekes lelkesedés lett úrrá.

– Itt az idő! – rikkantotta izgatottan. – Gyertek, induljunk!

Yahho, mindenki!
Annyira örülök, hogy végre volt egy kis időm és kedvem megírni ezt a fejezetet. Úgy érzem, ez nem lett olyan összecsapott, mint az előző változata. Nagyon szépen köszönöm azoknak, akik képesek voltak türelmesen kivárni ezt a hatalmas késést, ezer hála a türelmetekért!

A következő részig minden jót!