– Hogy mit csináltál?! – Phyllis akkora hangerővel csattant fel, hogy a reggelizőasztalnál többen feléjük fordultak.

– Halkabban! – fogta a fejét Ron, és nagyot ásított.

Harry a nagyteremben várta őket azzal a hírrel, hogy még hajnalban írt egy levelet Siriusnak, amiben visszavonja a kijelentést, miszerint megfájdult a sebhelye.

– Hazudtál neki! – folytatta a szemrehányást Phyllis, immár visszafogottabban. – Nem képzelted a fájdalmat, és ezt te is tudod, én is tudom, Ron, Hermione, Fred, George, Piton és Dumbledore is tudja!

– Ha hazudtam, akkor hazudtam...! – felelte ingerülten Harry. – Sokkal nagyobb baj lenne, ha visszakerülne miattam Azkabanba.

Phyllis a hajába markolt az idegtől, úgy nézett az öccsére.

– Azzal, hogy gyenge hazugságokkal ámítod, maximum azt éred el, hogy még jobban igyekezni fog, mert elveszti benned a bizalmát, és joggal feltételezni fogja, hogy más dolgokat el is hallgatsz előle! Tetejébe szerinted az, aki egyedül megszökik Azkabanból, majd hagyni fogja, hogy visszavigyék, mi?

*

A következő néhány hétben látszott, Harryt igenis aggasztja Sirius ügye. Phyllis látta, hogy testvére minden reggel feszült várakozással néz az ablakokon beröppenő baglyokra és jóval kimerültebb a szokásosnál. Az aggodalom valószínűleg az álmait is megmérgezte. Az első tíz nap után végül Phyllis megelégelte, hogy Harry feje a padra bukik majdnem minden tanóra első öt percében.

– Gyere – húzta maga után Harryt egy szombat délelőtt, mikor zsibbadt tagokkal kicammogtak a könyvtárból, ahol a McGalagony által feladott házit írták meg.

– Hová megyünk? – kérdezte értetlenül Harry, ahogy Phyllis kivezette a parkba.

Mikor meglátta, hogy a kviddicspálya felé veszik az irányt, nyomban fellelkesült.

– Edzeni fogunk?

– Még szép – vigyorgott rá Phyllis. – Tegnap este lehoztam a seprűket, mielőtt beugrottam volna az üvegházakhoz. Tudom, sok házink van, de látom, a mozgás hiányzik. Utálom bevallani, de engem is zavar, hogy nincs kviddicsedzés.

– Nocsak – vonta fel a szemöldökét Harry, miközben beléptek a Griffendél öltözőjébe. – Csak nem megszeretted?

– Ha befagy a pokol, talán – legyintett Phyllis. – A repülés élvezete hiányzik, az a jóleső, kimerült alvás, ami követi a kőkemény edzést, az új figurák kitalálása és a veled töltött idő a levegőben.

– Ez aranyos – mosolygott Harry, mire Phyllis nevetett.

Az ikrek átöltöztek, majd seprűjükkel a kezükben kiléptek a nyirkos pályára. Mindketten élvezettel néztek végig az üres lelátón és a hat karikán.

– Az nyer... – kezdett bele Harry.

– ...aki először repül húsz kört – fejezte be Phyllis.

– Magad alatt vágod a fát! – kiáltotta Harry és lába közé kapta a Tűzvillámot.

– Meglátjuk, kire dől! – kiáltott vissza Phyllis, ahogy szempillantásnyi késéssel követte Harryt, aki ágyúgolyó módjára lőtt ki a magasba. Csak úgy porzott utána a pálya.

Aznap délben Phyllis és Harry le merték volna fogadni, hogy ők ettek a legtöbbet ebédkor és ők aludtak a legmélyebben a kastély lakói közül. Onnantól fogva minden hétvégén kimentek játszani. Ha idejük engedte, hétköznap sem sajnálták a vacsora előtti órákat. Volt, hogy versenyeztek, volt, hogy a cikeszt kergették a felhős őszi égbolt alatt, vagy épp a gurkók elől menekültek kacagva – a lényeg az együtt és hasznosan töltött idő volt, amit semmire nem cseréltek volna le.

Elfoglaltságban mindazonáltal kviddics és seprűakrobatika nélkül sem szenvedtek hiányt. Az órákon egyre nehezebb anyagrészeket vettek, s ez különösképpen igaz volt a RAVASZ felkészítőkre és a sötét varázslatok kivédése tantárgyra.

A negyedikes csoport nagy meglepetésére Mordon professzor bejelentette: sorban minden tanulóra kimondja az Imperius-átkot, hogy érezzék a hatását, és kipróbálhassák, le tudják-e gyűrni.

– De hát... a tanár úr maga mondta, hogy ezt tiltja a törvény – vetette ellen bátortalanul Hermione, miután Mordon egy pálcasuhintással a falhoz söpörte a padokat, kiürítve a terem közepét. – Azt mondta, aki emberre szórja az átkot, azt...

– Dumbledore szerint fontos megtapasztalnotok, milyen érzés – felelte Mordon, Hermionére szegezve vesébe látó tekintetét. – Ha Granger kisasszony akkor óhajtja elkezdeni a gyakorlást, mikor már az élete lesz a tét – nekem úgy is jó. Kimehet. Senki nem tartóztatja.

Mordon göcsörtös ujjával az ajtóra mutatott. Hermione fülig elvörösödött, és valami olyasmit motyogott, hogy nem úgy gondolta, és ha lehet, inkább maradna. Harry, Ron és Phyllis összevigyorogtak. Jól tudták, hogy Hermione inkább enne bubógumógennyet, semmint hogy kihagyjon egy ilyen fontos gyakorlatot.

Mordon egyenként magához intette a tanulókat, és kimondta rájuk az Imperius-átkot. Phyllis döbbenten figyelte társait, akik a legelképesztőbb dolgokat művelték az átok hatása alatt. Dean Thomas háromszor körbeugrálta a termet, miközben az angol himnuszt énekelte, Lavender Brown lelkesen utánzott egy mókust, Neville pedig olyan tornagyakorlatokat mutatott be, amiket saját elhatározásából biztosan nem tudott volna végrehajtani. Szemlátomást egyikük sem tudott védekezni az átok ellen, s csak akkor tértek magukhoz, mikor Mordon leeresztette a pálcáját.

– Potter – recsegte az auror. – Te jössz.

Harry engedelmesen beállt a terem közepére. Mordon rászegezte a pálcáját.

– Imperio.

Harry nyomban ellazult és arcán megkönnyebbült, ábrándos érzés jelent meg. Mordon egy pillanatig várt, majd kiadta a parancsot:

– Ugorj fel az asztalra.

Harry azonban nem mozdult.

– Ugorj fel az asztalra – ismételte Mordon hangosabban, mire Harry engedelmesen behajlította térdeit, felkészülve az ugrásra, ám itt ismét megtorpant.

– Ugorj fel az asztalra – Harry továbbra sem moccant. Mordon ekkor emelte fel a hangját: – Ugorj! GYERÜNK!

Harry nekirugaszkodott és ugrott, miközben nem is akart, aminek az lett az eredménye, hogy nekiesett az asztalnak, feldöntötte, és fájdalmában felkiáltott. Az ütközés látszólag visszarántotta őt a valóság talajára.

– Ezt már szeretem! – harsant Mordon hangja. – Példát vehettek Potterről... Ő védekezett! Harcolt az átok ellen, és kis híján legyőzte! Próbáld meg újra, Potter, ti meg jól figyeljetek – a szemét nézzétek, az mindent elárul. Nagyon szép volt, Potter, nagyon szép! Téged nem fognak egykönnyen a hatalmuk alá hajtani!

Harry végül negyedszerre győzte le az átkot, s Mordon csupán kétszer forrasztotta össze közben a csontjait – a fiú rögtön az asztalos incidensnél ripityára törte mindkét térdkalácsát –, Phyllis pedig elkönyvelte magában, hogy Harrynek még kviddicsre sincs szüksége ahhoz, hogy összetörje magát.

Ron nehezebben boldogult az átokkal, de mintha a Harry után következők sora tényleg egyszerűbben vette volna az akadályt. Hermionének kis híján sikerült legyőznie, de eredmény híján csalódottan ült le a remegő lábú Harry mellé az egyik padra.

Phyllisnek mindeközben szöget ütött a fejében, miszerint ha az Imperius az elme öntudatát és önrendelkezését támadja, lehet-e vele okklumenciával védekezni.

– Piton, te jössz – intett Phyllisnek Mordon.

Phyllis középre lépett, és feszülten várta az átkot. Perselus rég megtanította az okklumencia használatára, és kíváncsi volt, saját tudásával mennyire megy egy főbenjáró átok ellen.

– Imperio!

Phyllis minden létező falat felhúzott az elméje körül, amik mintha az átok elhangzása után olvadni kezdtek volna. Hányingere támadt az érzésre, egyszerre érzett könnyedséget és dühödt küzdésvágyat. Öklendezni kezdett, végül felkiáltott és térdre esett. Visszatért a valóságba. Úgy kapott levegő után, mint akinek víz alá nyomták a fejét.

Mikor felnézett, osztálytársai értetlen arcával és egy döbbent Mordonnal találta szemben magát.

– Elnézést – krákogta és a torkát masszírozva igyekezett visszanyelni a keserű érzést, amibe az átok kerítette.

– Elnézést? – visszhangozta Mordon. – ELNÉZÉST?! Piton, te nem védekeztél az átok ellen! Te kivédted az átkot! Abban a pillanatban, hogy eltalált, elutasítottad!

Mordon széttárta a kezeit, mint aki az imént hatalmas felfedezést tett.

– Tudod te hány varázsló és boszorkány képes ilyesmire?

– Nem tudom – sóhajtotta kimerülten Phyllis – Mindegyik, aki tud okklumenciát használni?

*

– Miért csinálja ezt? – dörmögte Harry, mikor az óra után kifelé botorkáltak a teremből. – Úgy beszél, mintha bármelyik pillanatban ránk támadhatna valaki.

– Igen – bólogatott Ron, akinek csak az egyik lába akart folyamatosan összecsuklani. Mordon azzal biztatta, hogy estére már semmit nem fog érezni. – Ez már több, mint üldözési mánia...

Ron hátrasandított, s mikor megbizonyosodott róla, hogy Mordon hallótávolságon kívül van, folytatta:

– Nem csodálom, hogy a minisztérium nyugdíjba küldte. Nem hallottad, mikor mesélte Seamusnek, mit csinált azzal a boszorkánnyal, aki egyszer tréfából ráhuhogott április elsején? És az a sok könyv, amit felsorolt... Mikor lenni időnk elolvasni őket?

A negyedikesek év eleje óta tapasztalták, hogy tanáraik sokkal több tanulnivalót adnak nekik, mint előző tanévben. Egy alkalommal, mikor a griffendéles csoport hőbörögni kezdett a rengeteg átváltoztatástan lecke miatt, McGalagony professzor meg is indokolta a dolgot.

– Vegyék tudomásul, hogy most kezdik a tanulmányaik legfontosabb szakaszát! – jelentette ki, szúrós pillantásokkal adva nyomatékot szavainak. – Közelednek a Rendes Bűbájos Fokozat vizsgáik...

– De hiszen az RBF-eket csak ötödévben tesszük le! – méltatlankodott Dean.

– Az lehet, Thomas, de higgye el nekem, hogy meg fogják bánni, ha nem kezdik el a felkészülést! Továbbra is Granger és Piton kisasszonyok az egyedüliek, akik a sündisznót képesek tisztességes tűpárnává változtatni! Hadd emlékeztessem rá, Thomas, hogy a maga tűpárnája még mindig reszketni kezd félelmében, ha valaki tűvel közeledik hozzá!

Hermione és Phyllis elpirultak a büszkeségtől és pad alatt elégedetten lepacsiztak.

A többi tanár sem tétlenkedett. Binns professzor minden héten házi dolgozatokat íratott a 18. századi koboldfelkelésekről, Flitwick professzor pedig három könyvet adott fel nekik, előzetes felkészülés gyanánt arra az órára, mikor a begyűjtőbűbájjal foglalkoznak majd (–Nem könyv, hanem cikk! – igyekezett a fiúk kedélyén javítani Phyllis. – Rövidebb és összefoglalóbb!).

Bimba és Perselus a RAVASZ felkészítőkön pedig olyan szinten bekeményítettek az év eleji könnyű tempóhoz képest, hogy Phyllishez és óratársaihoz egy-egy alkalom után nem volt tanácsos hozzászólni, mert vagy dührohamot kaptak, vagy szimplán fel se fogták a hozzájuk intézett mondatokat, annyira belemerültek az órai anyagba.

Még legelnézőbb tanáruk, Hagrid sem kímélte őket a plusz feladatoktól. A durrfarkú szurcsókok látványos növekedésnek indultak – a csoport nagy rémületére –, annak dacára, hogy továbbra sem derült ki, mivel táplálkoznak. Hagridot ez roppantul fellelkesítette, s azzal az ötlettel állt elő, hogy a csoport tagjai estéről estére felváltva látogassanak el a kunyhójába, és vezessenek naplót a szurcsókok fejlődéséről. A feladatot ráadásul olyan arccal hirdette ki, amilyet a Mikulás vághat, mikor egy különösen nagy ajándékot húz elő a puttonyából.

– Nekem tökéletesen elég, hogy ezeket a rusnya dögöket az órán babusgatjuk – jelentette ki pimaszul Malfoy. – Eszem ágában sincs még esténként is bámulni őket!

Hagrid arca elkomorodott.

– Azt csinálod, amit mondok neked! – förmedt rá Malfoyra –, különben kipróbálom rajtad Mordon professzor módszerét... Úgy hallottam, csinos kis görény voltál, Malfoy.

A griffendélesek a hasukat fogták a nevetéstől. Draco elvörösödött a dühtől, de az incidens említése is elég volt hozzá, hogy ne merjen tovább feleselni.

Harry, Ron és Hermione rózsás hangulatban értek vissza óra után a kastélyba. Phyllis igyekezett velük örülni, habár nem tetszett neki, hogy Dracot ilyen módon emlékeztetik az első tanítási napra. Azzal viszont egyetértett, hogy Hagrid megérdemelte a bosszút, elvégre tavaly majdnem elvesztette az állását a fiú miatt.

A bejárati csarnokba érve a négy jó barát diákok tömegébe ütközött. Mint kiderült, a csődület egy tábla miatt támadt, amit a márványlépcső tövében állítottak fel. Ron, aki a legmagasabb volt négyük közül, lábujjhegyre állt, és az előttük állók feje fölött átkukucskálva felolvasta a táblára írt hirdetményt:

TRIMÁGUS TUSA

A Beauxbatons és a Durmstrang delegációi október 30-án, pénteken 18 órakor érkeznek meg iskolánkba. A fenti napon a tanítás fél órával korábban ér véget.

– Szuper! – örvendezett Harry. – Pénteken bájitaltan az utolsó óránk! Pitonnak nem lesz ideje megmérgezni minket!

Phyllis szúrósan nézett rá.

– Most mi az? – pislogott rá testvére. – Lehet, hogy veletek jófej, de az alsóbb évesekkel még mindig gonosz.

A tanulók visszaviszik felszerelésüket a hálótermekbe, majd felsorakoznak a kastély előtt, s ott fogadják a vendégeket az érkezésük tiszteletére rendezett ünnepi vacsora előtt.

– Addig már csak egy hét van! – kiáltott fel Ernie MacMillan. – Cedric tudja már? Megyek, elmondom neki a nagy újságot...

Ron értetlenül nézett a távozó Ernie után.

– Miféle Cedric?

– Diggory, akivel a döntőre is mentetek – világosította fel Phyllis. – Biztos ő is benevez a tusára.

– Még csak az kéne, hogy az a bájgúnár legyen a Roxfort bajnoka! – szólt fintorogva Ron, miután a tömegen átfurakodva végre elérték a lépcsőt.

– Diggory egyáltalán nem bájgúnár – méltatlankodott Hermione. – Csak azért utálod, mert a csapata legyőzte a Griffendélt.

– Még egy ok, amiért Phyllis utálja a kviddicset – vágott közbe kuncogva Harry, mire nővére bosszúból arcon csípte.

– Úgy tudom, nagyon jó tanuló. Egyébként pedig prefektus – fejezte be Hermione olyan hangsúllyal, ami nyomban elárulta, hogy ezt perdöntő érvnek tartja. Ron azonban készen állt a válasszal.

– Azért vagy úgy oda érte, mert jóképű – jelentette ki fitymálóan.

– Nem szokásom a külsejük alapján megítélni az embereket! – csattant fel sértődötten Hermione.

Ron erre csak köhögött egyet, de az furcsamód úgy hangzott, mintha azt mondta volna: "Lockhart".

Vacsora közben Marten ismét megtalálta őket, és kérdés nélkül furakodott be Phyllis és Ginny közé. A két lány úgy meghökkent, egy percig szóhoz se jutottak.

– Ez egy jó hosszú nap volt – sóhajtott fáradtan, miután eltolta maga elől Ginny félig üres tányérját. Miután jól megrakott egy üres tányért, rámosolygott Phyllisre, aki néma megrökönyödéssel meredt rá.

– Mi a gond? – kérdezte.

– Udvariasságra senki nem tanított eddig? – kérdezett vissza Phyllis.

– Az izlandi szokásokat természetesen ismerem – bólintott Marten. – Apám viszont mindig Atlát vitte mindenhova, mivel ő az idősebb – hangjába itt némi keserűség költözött. – Miért?

– Hadd tanítsalak – vigyorgott rá gúnyosan Phyllis, ahogy felállt az asztaltól. Marten értetlenül követte a példáját. – Itt az első lecke: Nem furakodunk be két beszélgető ember közé. Ülj olyan helyre, ahol nem zavarsz másokat, és ha szeretnél, kellemesen be tudsz csatlakozni a beszélgetésbe.

Ginny azon nyomban visszacsusszant eredeti helyére, ahogy Marten felállt, és ismét kicserélte a tányérokat. Az indigó fiú megszeppenve nézett rájuk.

– Erre nem gondoltam... bocsánat.

– Semmi gond – legyintett Phyllis. – Ülj le Ginny mellé. Mi is éppen arról beszéltünk, kinek milyen napja volt. Amint végig hallgatjuk, mit csináltak ma a harmadikosok bűbájtanon, te jössz.

– Marten egész kedves, ha az ember rámutat, mit csinál rosszul – jegyezte meg Harry, mikor kifelé baktattak a nagyteremből.

– Nekem akkor sem tetszik – morogta Ron.

– Nocsak, senki nem nyeri el a tetszésed, aki kicsit is magasabb vagy jóképűbb nálad? – szúrt oda csípősen Hermione. Látszólag még bántotta Ron délutáni következtetése a külsőről és megítélésről.

– Ezzel egyedül fogsz megküzdeni – mutatott az ismét civakodni készülő párosra Phyllis, miközben Harry felé pillantott. – Papíron én kezdek a griffendélesek közül Hagridnál. Kezdhetek naplót írni arról, hogy a szúrcsókok továbbra is ocsmányok és haszontalanok.

– Nem tudom, melyik a rosszabb – gondolkodott el Harry és tekintete a már javában veszekedő Ron és Hermione párosára siklott.

– Ha kitaláltad, melyiket csinálnád szívesebben, szólj, ha cserélni akarsz – kacsintott Phyllis, és megindult kifelé a hűvös estébe.

Félúton járhatott a vadőrlak felé, mikor meghallotta maga mögött mardekáros sorstársa hangját.

– Hé, várjál már meg, te... ohh, te vagy az? – Draco kocogva szegődött mellé.

– Hogyan tett Hagrid minket párba? – hökkent meg Phyllis.

– Erre én is kíváncsi vagyok, de inkább nem hozom fel neki a témát, mert megkever és betesz Harryhez.

– Harryhez? – Phyllis felvont szemöldökkel ismételte meg a nevet.

– Jól van na, annyit beszélsz róla a keresztnevét használva, persze hogy átálltam. Hidd el, mikor összeveszek vele, nem szoktam "leharryzni", még véletlenül sem.

– Az az egy szerencsénk. Nem akarom, hogy botrányos módon tudják meg.

– Az iskolát azért szívesen megbotránkoztatnám – morfondírozott Draco.

– Ne légy már ilyen – nevetett Phyllis.

A kedélyes beszélgetés egész a vadőrlakig tartott, ahol a két jóbarát egymásra pillantott.

– Hagridnak tudnia kéne róla? – kérdezte tétován Draco. – Fáradt vagyok ellenségeskedni.

– A számból vetted ki a szót – Phyllis megviselve kopogott. – Az igazán fontos titkokat meg tudja tartani, amíg nem egy háromfejű kutyáról van szó. Beszéljünk vele?

– Ha végeztünk a szúrcsókokkal.

– Szép estét! – nyitott ajtót a vadőr, így Phyllisnek nem volt lehetősége válaszolni Draconak, csupán némán bólintott.

A páros viszonylag csendben és gyorsan végzett a jegyzeteléssel. Nem mintha olyan sokat kellett volna írniuk a vadőrlak hátsó falának dőlve. A tökágyás mellett elszállásolt rusnya, néha durrogó lények továbbra sem mutattak semmit, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy érdemes őket életben tartani.

– Szerinted most már visszamehetünk? – kérdezte Phyllis, fejét a falnak döntve.

– Nem tudom. Megkérdezed?

Phyllis nagyot sóhajtott, zsebre vágta a noteszét és pennáját, majd a hátsó ajtón át benyitott a vadőrlakba.

– Hagrid, késznek nyilvánítjuk a mai jegyzeteket.

Az óriás szemlátomást már a lefekvéshez készülődött, ugyanis ágya frissen vetve állt a sarokban, ő maga pedig a tiszta edényeket pakolta el a mosogató mellől.

– Hm? Oh, hát, ha mindent leírtatok...

– Ennél többet már nem tudtunk – jelentette ki Phyllis élesen. – Bejöhetünk? Szeretnénk mondani valamit.

– Persze, persze, de legyetek gyorsak. Valami érdekeset észleltetek? Eddig nem vettem észre, hogy éjszaka aktívabbak lennének, de hát több szem többet lát...

– Nem a szurcsókokról van szó – vágott a szavába Draco, miután becsukta maga és Phyllis mögött az ajtót.

– Hanem? – vonta fel a szemöldökét Hagrid.

A két gyerek kérdőn egymásra nézett. Látszólag megriasztotta őket a hirtelen elérkezett pillanat. Phyllis érezte, hogy elvörösödik, és Draco arca is rózsaszínes árnyalatot öltött. Úgy álltak egymás mellett, mint két gyerek, akik rossz fát tettek a tűzre, és kénytelenek bevallani a szüleiknek.

Végül Phyllis vett egy nagy levegőt és kimondta, amiről sokáig azt hitte, a sírba fogja magával vinni:

– Malfoy... vagyis Draco és én elsős korunk óta legjobb barátok vagyunk – hadarta el olyan gyorsan, ahogy csak tudta.

A vallomás erejéig Hagridra nézett, de azután nyomban lesütötte a szemét. Képtelen volt a vadőr reakcióját látni vagy hallani, viszont a fülét azért mégsem akarta befogni.

Hagrid pár másodpercig csendben maradt.

– Hogy...micsoda? Mikor? Hiszen egymásnak estetek valahányszor összefutottatok a kastélyban... – értetlenkedett. A hangja alapján inkább meghökkent, mintsem dühbe gurult.

– Igen, titkoltuk, hogy jóban vagyunk – sóhajtott Draco. – A kapcsolatom Harryékkel annyira rosszul indult, hogy nem mertünk barátként bánni a másikkal, s mire észbe kaptunk, a dolgok menthetetlenül elharapóztak.

Hagrid reszkető kézzel kihúzta az egyik asztal melletti széket és lezuttyant rá.

– Mondjátok, hogy ez csak valami beteges tréfa... – hebegte. Úgy tűnt, kezdi megütni a dolog igazi súlya.

– Nem, nem viccelünk – rázta a fejét Phyllis. – Látod, ezért is titkoltuk mindenki elől. A társasági köreink túlzottan is rühellik egymást.

– Ez javarészt nekem köszönhető – vette át a szót Draco. – Habár ráfoghatnám arra, hogy a szüleim eleve címeres tahónak neveltek, idősebbként azért lehetett volna annyi eszem, hogy nem engedek a saját szeszélyeimnek mások kárára.

Phyllis meglepve nézett a fiúra, aki most tett egy lépést Hagrid felé.

– Őszintén sajnálom, amit tavaly évben kellett miattam elszenvedned, tavaly előtt pedig az apám miatt. Phyllis persze rendesen megmosta a fejem a harmadik évbeli fiaskóért, de személyesen is szeretnék bocsánatot kérni. Ha bármivel egálba hozhatom a tetteimet, állok elébe.

Erre Hagrid már végképp nem tudott mit mondani, csak tátogott döbbenetében, mint a partra vetett hal.

– Mégis... mi... – nyögte ki végül, majd gyorsan megrázta a fejét. – Phyllis, Harry tudja ezt?

– Te vagy az első, akinek elmondtuk.

– Magasságos egek... – Hagrid egy darabig saját térdét bámulta, nem tudván, mégis mit mondjon. Végül megköszörülte a torkát: – Nos... valamennyire meg tudom érteni, hogy miért is nem hoztátok ezt nyilvánosságra, elvégre én sem mertem Aragogról beszélni, mikor még Roxfortban lakott.

Phyllis majdnem elnevette magát, ahogy Hagrid egy agresszív akromantulával ápolt képlékeny kapcsolathoz hasonlította a Dracoval való barátságát.

– Meglepni meglepett ez a hír, de nagyon. Most, hogy így itt álltok előttem, mintha két teljesen más embert látnék, akiket eddig nem ismertem, ez különösen Mafloyra igaz. Mindazonáltal azt tanácsolom, ezt osszátok meg Harryékkel és a te barátaiddal is.

– Phyllisen kívül nincsenek barátaim – rázta a fejét a fiú.

– Crack, Monstro, Parkinson, meg az a kis kölyök, aki rajtatok lóg néha, mi is a neve... – sorolta Hagrid.

– Zambini – segítette ki Draco.

– Na, igen, ő.

– A felsoroltak közül Crack és Monstro csak azért vannak mindig velem, mert ostoba mód felnéznek rám, ahogy az apjaik az enyémre. Pansy és Blaise pedig azért állnak velem szóba és keresik a kegyeimet, mert a Malfoy név jó kapcsolatokat rejt magában. Semmi nincs köztünk, amit barátságnak lehetne nevezni.

Mire a mondadója végére ért, Draco szomorúan elhallkult.

– Ezt kicsit jobban fájt kimondani, mint hittem – tette hozzá őszintén.

– Ne félj, én még itt vagyok neked – igyekezett vigasztalni Phyllis.

– Hát, amit én kivettem ebből az egészből, az annyi, hogy Malfoy nem az, akinek mutatja magát, mert be van zárva a többi mardekáros közé, akik előtt erősnek akar tűnni a családja miatt, és azt hiszi, nincsenek barátai – csóválta a fejét Hagrid. – Ostobaság a részedről ez az egész, fiam. Nem értem, hogy nem lett belőled hugrabugos vagy griffendéles. Mi szoktunk ilyen meggondolatlanok és önsorsrontók lenni, nem ti.

– Hé! – méltatlankodott Phyllis.

Draco arcára erre végre felkúszott egy halvány mosoly.

– Ha legjobb barátok vagytok, ahogy mondod, akkor Malfoy tudja...

– Igen, tud az Indigó népről és arról is, hogy Potter vagyok.

– Remek, akkor végre veled is lehet nyíltan beszélni – sóhajtott  megkönnyebbülten a vadőr és lelkesen feltápászkodott. – Nos, fiam, örülök, hogy tisztáztad magad. Az év meglepetése te lettél, az szent!

Ezzel vállon veregette Dracot, mire szegény mardekáros majdnem összerogyott.

– Ehhez hozzá kell majd szoknod – kuncogott Phyllis.

– A baráti listádra pedig felírhatsz engem is – vigyorgott Hagrid. – Phyllis így nem fog ott árválkodni magában. Ha pedig jól tálaljátok ezt Harryéknek is, akkor csak rövid ideig maradunk kettecskén.

Draco a meghatottságtól sűrűn pislogva nézett az óriásra.

– Köszönöm – mondta elfúló hangon.

– Ne köszönd, hanem viseld a következményeket! Mostantól te is hivatalos leszel minden teára – bólogatott vígan Hagrid. – Persze külön hívlak majd meg titeket, amíg Harryéknek nem mondjátok el. A tavalyi miatt pedig büntetésképp fogadd el a felajánlásomat, miszerint minden legendás lények gondozása órátokon nyavalygás nélkül veszel részt és tíz perccel előbb érkezel, hogy segíts nekem előkészíteni az órát.

Draco nagyot szipogott.

– Értettem!

Visszafele úton Phyllis lelkesen ugrálta körbe a még mindig sokkolt fiút.

– Lett egy új barátod, lett egy új barátod... – kántálta lelkesen.

– El se hiszem – csóválta a fejét Draco, miközben a kastély felé caplattak.

Phyllis rávigyorgott.

– Nem tűnsz tőle valami vidámnak, de ezt betudom annak, hogy még meg vagy döbbenve.

– Jó a tipp.

– A következők Harryék lesznek – lelkendezett Phyllis.

Az előcsarnok üresen fogadta őket, így nem féltek megölelni egymást a márványlépcső előtt, mielőtt Phyllis felfelé vette volna az irányt, Draco pedig a pince felé.

– Jó éjszakát! – búcsúzott Draco.

– Álmodj szépeket, hiszen most valami igazán jó dolog történt – mosolygott Phyllis.

– Remélem, tényleg jó álmaim lesznek – nevetett Draco.

Phyllis mosolya sehol sem volt, mire felért a klubhelyiségbe. Magában megjegyezte, hogy Perselust értesítenie kell majd a Mardekár házban hamarosan lezajló fejleményekről. Hiába próbálta volna tagadni, aggódott Dracoért. Összeszorult a szíve, valahányszor arra gondolt, hogyha a fiú színt vall, még ha Harryék el is fogadják barátként, a mardekárosok egyenként fogják őt kitaszítani a saját házából. Nem akarta, hogy még jobban csalódnia kelljen az emberekben.

Yahho, mindenki!

Már csak hallkan merem megkérdezni, hogy ugye még vannak, akik olvassák ezt a túlságosan is elhúzódó ficet, és nem csak magamnak írom a marhaságaimat?

Az orbitálisan nagy késésért elnézést kérek, mint mindig, habár tudom, hogy ezzel semmit sem tudok jóvá tenni. Csesztem írni, ti pedig vártatok és néha-néha megkérdeztétek, hogy mikor méltóztatom betolni a gép elé a seggem, és folytatni végre a történetet.

Ez a kihagyás viszont huzamosabb volt, mint az eddigiek (ATYA ÚR ISTEN TÖBB MINT EGY ÉV), amiért gondoltam, mindenki érdemel egy magyarázatot, na meg azt sem akarom, hogy bárki azt higgye, élvezetből hagytam lógva. Két másik fanfic alatt már közöltem (kezdek szép lassan mindenhova visszaállni), szóval aki sokadjára olvassa ezt, ugorja át a következő bekezdést.

Nyár közepe táján elcsesztem egy öngyilkossági kísérletet, s mióta ennek következményeként bevágtak terápiára, szép lassan kezdem összeszedni magam, ami annyit tesz, kezdek visszaállni az írásra is miután egyetemen és szociális életemben is kezdem felvenni a fonalat. Persze a mai napig akadnak problémák, de igyekszem visszatérni a normatív produktivitás szintjére, ami egyre jobban megy, végtére is eljutottam odáig, hogy megírjam ezt a részt.

Remélem nem nehezteltek annyira, igyekszem majd megint valamennyire rendszeresen írni.

A következő részig minden jót!