A fiákerek begördültek a szárnyas vadkanok szobraival díszített kovácsoltvas kapun, és a viharossá fokozódó szélben inogva felkaptattak a kastélyhoz vezető lankás emelkedőn. Phyllis elmélázva nézte az eső sűrű függönye mögött felsejlő, kivilágított ablakokat. Aztán a fiáker végre megállt, és az eget szabdaló villámok fényében kirajzolódott a kastély magas tölgyfa ajtaja. Az ajtóhoz vezető kőlépcsősoron már ott szaladtak a legutóbb befutott kocsi utasai. Harry, Phyllis, Ron, Hermione, Fred és George sem késlekedtek sokáig; lehajtott fejjel kimásztak a fiákerből, majd nyomban futásnak eredtek, s csak akkor pillantottak fel ismét, mikor már a fáklyák fényében fürdő tágas bejárati csarnokban álltak, ahonnan az emeletre vezető impozáns márványlépcső indult.

– Húúúúh – fújt Ron, kutyamód megrázva vizes üstökét. – Ha egész éjjel így fog esni, kiárad a tó. Teljesen... ÁÁÁH!

Valahonnan a mennyezet alól egy jókora, piros, vízzel teli luftballon zuhant alá, s egyenesen Ron fején landolt. A csuromvizes Ron levegő után kapkodott, és nekitántorodott a hangosan kacagó Frednek. A fiú szintén nevető ikertestvére vállába kapaszkodott – s érkezett is a következő vízibomba, ami csak súrolta Hermionét, és a lábuk előtt csapódott a kőpadlóra, elárasztva Harry edzőcipőjét és zokniját. A közelben állók sikongatva, lökdösődve menekültek a tűzvonalból. Phyllis felnézett a magasba – és nyomban átlátta a helyzetet. Hat méterrel a fejük felett ott lebegett a csengősipkás, narancsszín csokornyakkendős Hóborc. A kopogószellem pimasz ábrázata most csúf fintorba csavarodott – még vigyorogni is elfelejtett, úgy koncentrált a következő pottyantásra.

– HÓBORC! – csattant egy szigorú női hang. – Hóborc, gyerünk le onnan, egy-kettő!

A hang tulajdonosa McGalagony professzor volt. Az igazgatóhelyettes kirontott a nagyteremből, de néhány lépés után megcsúszott a vizes kövön, s hogy ne essen el, belekapaszkodott a legközelebbi stabil dologba – ami történetesen Hermione nyaka volt.

– Oh!... Bocsánat, Granger kisasszony...

– Nem történt semmi, tanárnő – nyögte Hermione, és megmasszírozta a nyakát.

McGalagony megigazította a süvegét, majd újra felnézett Hóborcra. Szeme szikrákat szórt szögletes keretű szemüvege mögött.

– Azonnal gyere le onnan, Hóborc! – rivallt rá a szellemre.

– Nem is csin'ok semmitse! – mekegte Hóborc, és elhajította a harmadik vízibombát is. Az egy csapat ötödéves lány közé esett, akik erre visongva bemenekültek a nagyterembe. – Már úgy is vizesek, nem? Ázott egerek! Repül a lufííí!

Azzal megcélzott néhány frissen érkezett másodikost.

– Ha nem hagyod abba, hívom az igazgató urat! – kiabált rá McGalagony. – Figyelmeztetlek Hóborc...

A szellem nyelvet öltött rá, eldobta utolsó bombáját, és féleszű vihogás közepette elsuhant  a márványlépcső felé.

– Gyerünk, gyerünk, indulás! – parancsolt rá McGalagony az ázott diákseregre. – Vonuljanak be a nagyterembe, de szaporán! Weasley, maguk pedig moderálják magukat!

A hahotázó Fred és George páros bólogatni tudott csak, de igyekeztek levegőhöz jutni. A hatosfogat csúszkálva-botladozva elindult a bejárati csarnok jobb oldalán nyíló kétszárnyú ajtó felé. Ron szitkozódott tehetetlen dühében, és ingerült mozdulattal hátracsapta csöpögő hajfürtjeit.

Hermione az ajtó mellett félrehúzódott és kiengedte a macskákat a kosarukból.

– Menjetek a Griffendél toronyba, ott találkozunk – hessegette Csámpást. A vörös macska sértődötten nyávogva bár, de kölykeit terelgetve megindult a márványlépcső felé.

– Hosszú út lesz ez nekik, nem? – kérdezte Phyllis.

– Nem hinném – legyintett Hermione. – Csámpás és Might tudnak rájuk figyelni.

– Chi, menj velük – noszogatta a kis manószerű lényt Phyllis.

Példáját követve Harry és Ron is elengedték baglyaikat.

A nagyterem az ilyenkor szokásos ünnepi díszben pompázott. Az asztalok fölött lebegő száz gyertya fényében aranytányérok és -kupák csillogtak. A Roxfort négy háza részére kijelölt négy hosszú asztal melletti helyek többségét már elfoglalta a vidáman zsibongó diáksereg. Az ötödik asztal, amelyet a tanárok és más iskolai dolgozók számára tartottak fenn, a terem végében, a többire merőlegesen állt. Itt, a nagyteremben sokkal melegebb volt, mint a bejárati csarnokban. A hat barát elhaladt a mardekárosok, a hugrabugosok és a hollóhátasok mellett, s az utolsó asztalhoz érve leültek Félig Fej Nélküli Nick, a Griffendél-torony kísértete mellé. A gyöngyházfényű, áttetsző testű Nick ezen az estén is szokásos, zekéből és harisnyából álló öltözékét viselte, melyet feltűnően széles fodorgallér egészített ki. A gallér kettős célt szolgált: egyrészt kivételes eleganciát volt hivatott kölcsönözni viselőjének, másrészt biztosította, hogy Nick szinte teljesen levágott feje viszonylag stabilan üljön két válla között.

– Jó estét – köszöntötte Phylliséket a szellem.

– Eddig nem volt túl jó – felelte morcosan Harry, és lehúzta edzőcipőjét, hogy kiöntse belőle a vizet. – Remélem, gyorsan túlesünk a beosztáson, mert farkaséhes vagyok.

– Ne beszélj éhségről – szorongatta a hasát George.

– A pálcám a szárítóvarázsba fog beleöregedni – csóválta a fejét Phyllis, ahogy sorban rábökött Harryre, Hermionére, magára és a Weasley fiúkra.

– Szia, Harry! – hallatszott egy izgatott, zihálós hang valahonnan az asztal végéről.

Colin Creevy volt az, egy harmadéves fiú, aki megismerkedésük óta üldözte Harryt a rajongásával.

– Szia, Colin – felelt tartózkodóan Harry.

– Képzeld, Harry, képzeld! Idén lesz elsős az öcsém! Az öcsém, Dennis!

– Aha – Harry udvarias mosolyt erőltetett magára. – Tök jó.

– Nagyon be van sózva! – Colin ezt akár magáról is mondhatta volna, úgy pattogott a székén. – Szurkolok, hogy ő is a Griffendélbe kerüljön! Te is szoríts neki, Harry!

– Öh... jó, persze – bólintott Harry, majd Phyllis felé fordult. – A testvéreket általában ugyanabba a házba osztják be, nem?

Harry smaragdzöld szemei a három Weasleyre pillantottak. Való igaz, mind a heten a Griffendélbe kerültek. Phyllis és ő szintén élő példák voltak erre.

– Nem feltétlenül – felelte Hermione. – Parvati patil ikertestvére hollóhátas, pedig ők külsőre is teljesen egyformák.

– Mikor kisebb voltam, volt egy hármasiker, akik közül ketten mardekárosok lettek, de a legidősebb a Hollóhátba került – emlékezett vissza Phyllis. – És ott voltak még a Damian testvérek, ők négyen voltak. A legfiatalabbjuk talán öt éve végzett. Közülük mindenki hugrabugos volt, kivéve a második legidősebbet, ő a Griffendélbe járt.

Beszéd közben Phyllis a tanári asztal felé pillantott. Ott a szokásosnál több szék állt üresen. Hagrid igazoltan volt távol – biztos még a szélkorbácsolta tavon hajókázott a gólyákkal –, McGalagony pedig valószínűleg a bejárati csarnok vízmentesítését felügyelte – de volt az asztalnál egy harmadik üres szék is.

– Hol lehet az új sötét varázslatok kivédése tanár? – tette fel a kérdést Hermione, miután ő is végighordozta tekintetét a tanári asztalon.

Eddig egyetlen sötét varázslatok kivédése tanáruk sem maradt tovább egy évnél az iskolában. Az addigiak közül Harry és Phyllis egyedül a legutolsót, Lupin professzort kedvelték meg. Most azonban csupa ismerős ült a keresztben lévő asztalnál.

– Lehet, hogy senkit nem tudtak szerezni! – aggodalmaskodott Hermione.

– Akkor visszahívják Lupint! – örült meg Fred, Ron szeme pedig lelkesen felcsillant az ötletre.

– Az lenne az első jó dolog ebben a napban!

Phyllis felfelé pillantott. Az elvarázsolt mennyezet, mely mindig a valódi eget tükrözte, még sosem mutatott ilyen viharos képet. Kavargó fekete és sötétvörös felhők töltötték be, s valahányszor odakint feldördült az ég, villám cikázott át rajta.

– Kezdjétek már el! – türelmetlenkedett Ron. – Fel tudnék falni egy egész hippogriffet.

Szinte még be sem fejezte a mondatot, máris kinyílt a nagy, kétszárnyú ajtó. A terem azonnal elcsendesedett. Az ajtón belépett McGalagony professzor, s mögötte hosszú sorban bevonultak az elsőévesek. Harry, Phyllis, Ron és Hermione is áztak eleget, de be kellett látniuk, hogy ők Hóborc tréfájával együtt is csupán ízelítőt kaptak abból, amin az elsősök keresztülmentek. Úgy tűnt, mintha nem csónakban, hanem úszva keltek volna át a tavon. Az ázott sereg a tanári asztal elé vonult; ott megálltak, és szembefordultak az iskola többi tanulójával. Cudarul fázhattak, emellett bizonyára izgultak is, úgyhogy mind úgy remegtek, mintha rázták volna őket – mind, kivéve egy pöttöm, egérfrizurájú fiúcska. Ő egy roppant furcsa ruhadarabot viselt, amiben Phyllis felismerte Hagrid vakondbőr kabátját. A fiúcska ötödmagával is elfért volna a hatalmas ruhadarabban, így aztán úgy festett, mintha egy szőrös, fekete sátorból dugná ki a fejét. Kis arca szinte lángolt az izgalomtól. Miután elfoglalta helyét rémülten pislogó társai között, és sikerült elkapnia Colin pillantását, diadalmasan felmutatta kinyújtott hüvelykujjait, és ezt tátogta némán: "Beleestem a tóba!" Mindehhez olyan képet vágott, mintha hihetetlenül nagy szerencse érte volna.

Phyllis elmosolyodott. Bizonyára ő volt Dennis, Colin öccse, mivel Colin vigyorogva integetett neki. McGalagony professzor időközben felállította a háromlábú széket az elsőévesek sora elé, s azon elhelyezte a borzalmasan elnyűtt és veszedelmesen piszkos Teszlek Süveget. A gólyák rámeredtek az ócska fejfedőre – s velük együtt mindenki más is. Egy hosszú pillanatig csend volt. Aztán a süveg karimája melletti szakadás száj módjára kinyílt, és a fejfedő dalra fakadt:

Új koromban – eltelt már

vagy ezer év azóta –,

Élt e földön négy nagy mágus;

róluk szól e nóta.

Hősi lelkű Griffendél,

kit tágas sík nevelt;

Szép Hollóhát – ifjúsága

zord hegyek közt telt;

Szelíd szívű Hugrabug,

kies völgyek lánya;

S ravasz Mardekár – hazája

erdők ingoványa.

Kell egy mágus tanház – vélte

a hőskor négy bölcse.

A Roxfort lett közös álmuk

s munkájuk gyümölcse.

Kezdetektől volt egy külön

háza mind a négynek,

Hiszen ki-ki más-más virtust

tartott fő erénynek.

Bátor szívű ifjak gyűltek

Griffendél köré.

Hollóhát az észt helyezte

mindenek fölé.

A szorgosokhoz húzott mindig

jó Hugrabug szíve.

S a becsvágyók közül került ki Mardekár sok híve.

Egy kérdésre kereste még

a négy bölcs a választ:

Holtuk után az ifjaknak

házat vajh ki választ?

Griffendél fejéhez kapott,

levett róla engem;

észt töltött belém a négy, s ím:

Teszlek Süveg lettem.

Húzzatok hát fületekre,

ne tátsátok szátok!

Megtudjátok menten, melyik

ház illik hozzátok!

A diákok lelkes tapssal jutalmazták a Teszlek Süveg produkcióját.

– Mikor minket osztottak be, nem ezt énekelte – jegyezte meg Harry, miközben ő maga is tapsolt.

– Minden évben más éneket ad elő – felelte Ron. – Elég unalmas élete lehet. Gondolom, egész évben más dolga sincs, mint megkomponálni a következő dalát.

Phyllis nem mondta ki, de örömmel helyet cserélt volna a süveggel. Ezer év alatt nem élhetett át annyi izgalmat, mint Phyllis, pedig ő csak tizennégy éve volt a világon. McGalagony professzor vaskos pergamentekercset vett elő.

– Akit szólítok, a fejére teszi a süveget, és leül a székre – fordult az elsőévesekhez. – Miután a süveg kihirdette a döntését, az illető helyet foglalhat a megfelelő asztalnál. Ackerely, Stewart!

Remegő fiúcska lépett ki a sorból. Félősen felemelte a süveget, a fejére tette, és leült.

– Hollóhát!

Stewart Ackerely gyorsan levette a fejfedőt, és a hollóhátas asztalhoz iszkolt, ahol hangos ováció fogadta. Phyllis látta, ahogy Harry követi tekintetével a fiút, de a figyelme hamar másra irányult. Cho Chang, a hollóhátas kviddicscsapat fogója mosolyogva tapsolt Ackerelynek, Harry arcára pedig halvány pír kúszott.

Phyllis vigyorogva megbökte öccse vállát. Harry riadtan ránézett.

– Baddock, Malcolm!

– Mardekár!

A terem túlsó végében álló asztalnál üdvrivalgás tört ki.

– Ne rakjak össze nektek egy randit? – Phyllis cinkosan Harryre kacsintott.

Fred és George megvetően sziszegtek, ahogy Baddock elhaladt mellettük.

– Fiúk, még csak tizenegy éves – csapta fülön a hozzá közelebb lévő ikert Phyllis. – Lehet, hogy rendes emberré nő fel.

Harry maga felé fordította Phyllist.

– Ha ilyet mersz lépni – morogta vérvörös fejjel –, sosem bocsátok meg.

Phyllis felnevetett.

– Ugyan, Harry. Ezért kérdeztem. Ha majd kell a segítségem, nyugodtan szólj. Ismerem Chót, tudok majd segíteni, ha szükséged lesz rá.

Harry a térdére meredt, majd lassan bólintott.

– Rendben, segíthetsz. De csak akkor, ha kérem.

– Bízhatsz bennem – nevetett Phyllis, és átölelte Harryt. A beosztás közben folytatódott.

– Creevey, Dennis!

A pöttöm Dennis Creevey kilépett a sorból, és kis híján hasra esett Hagrid vakondbőr kabátjában. Épp abban a pillanatban botlott el, amikor a kabát eredeti tulajdonosa beosont az asztal mögötti mellékajtón. Hagrid miután leült a tanári asztal végébe, derűsen rákacsintott Harryékre, majd figyelni kezdte a fiatalabb Creevey ügyködését. A fiú feltette a süveget, s a következő pillanatban már nyílt is a karima melletti szakadás...

– Griffendél! – kiáltotta a süveg.

Hagrid együtt tapsolt a griffendélesekkel. Dennis Creevey boldog vigyorral letette a süveget, és már rohant is a bátyjához.

– Beleestem, Colin! – visította, miközben lehuppant egy üres helyre. – És képzeld, valami tolni kezdett alulról, és visszalökött a csónakba! Szuper volt!

– Azta...! – lelkendezett Colin. – Tudod, mi lehetett az, Dennis? Az óriáspolip!

– Fúúú! – Dennis arca láttán bárki azt hihette, hogy nincs az életben nagyobb öröm, mint bömbölő viharban beleesni egy feneketlenül mély tóba, majd egy óriás víziszörny hátán kievickélni onnan.

– Dennis! Dennis! Látod ott azt a fiút? Azt a fekete hajú, szemüvegeset! Látod? Tudod, ki az, Dennis?

Harry gyorsan elfordította a fejét, és úgy tett, mintha roppantul érdekelné, melyik házba küldi a Teszlek Süveg Emma Dobbsot.

A beosztás folytatódott; a megszeppent fiúk és lányok egyenként odaléptek a háromlábú székhez. Mire McGalagony az M betűhöz ért a listán, a gólyák sora már erősen foghíjas volt.

– Belehúzhatnának egy kicsit – dörmögte Ron a gyomortájékát szorongatva.

– Türelem! – szólt rá Nick, miután Laura Madley hugrabugos lett. – A beosztás sokkal fontosabb az evésnél.

– Főleg annak, aki már halott – vágott vissza Ron.

– Remélem, az idei griffendéles utánpótlás erős csapat lesz – jegyezte meg Nick, miközben megtapsolta a Griffendél asztalához közeledő Natali McDonaldot. – Sajnálnám, ha megszakadna a nyerő szériánk.

Az előző három évben mindannyiszor a Griffendél lett a házak közti éves bajnokság győztese.

– Pritchard, Graham!

– Mardekár!

– Quirke, Orla!

– Hollóhát!

Végül az utolsó gólya, Kevin Whitby is hugrabugos lett. A beosztási ceremónia véget ért; McGalagony kivitte a teremből a süveget és a széket.

– Na végre – dörmögte Ron, azzal kezébe vette kését-villáját, és feszült várakozással nézni kezdte az előtte fekvő aranytányért.

Dumbledore professzor felállt, mosolyogva körülnézett a teremben, és üdvözlő mozdulattal széttárta karjait.

– Csupán két szót szeretnék szólni az egybegyűltekhez – mondta zengő, mély hangon. – Jó étvágyat!

– Bravó, bravó! – kiáltotta kórusban Harry és Ron, mikor a szemük előtt egyszerre megteltek az üres edények.

Félig Fej Nélküli Nick gyászos képpel nézte, hogyan rakodják meg tányérjaikat a diákok.

– Báris jobba' vagyo' – mondta Ron degeszre tömött szájjal.

– Örülhettek, hogy egyáltalán megtartják a lakomát – jegyezte meg Félig Fej Nélküli Nick. – Gondok voltak délután a konyhában.

– Ho'ho'? Bi dördénd? – kérdezte Harry egy nagy falat sült hússal hadakozva.

– Mondanom se kell, hogy Hóborc kellemetlenkedett – felelt Nick rosszalló fejcsóválással, amitől kobakja vészesen billegni kezdett. Feljebb húzta hát fodorgallérját, mielőtt folytatta. – Az egész a szokásos vitával kezdődött. Hóborc jelen akart lenni a lakomán – ez persze elég abszurd ötlet, hiszen tudjátok, milyen faragatlan. Ha meglát egy tál ételt, rögtön a levegőbe röpíti. Szóval összeült a kísértettanács – a Pufók Fráter azon a véleményen volt, hogy adjunk Hóborcnak még egy esélyt – de a Véres Báró hallani sem akart a dologról.

A Véres Báró, a Mardekár kísértete ösztövér, hallgatag szellem volt – s mellesleg az egyetlen lény a Roxfortban, aki parancsolni tudott Hóborcnak. Phyllis sem beszélt vele sokat, a szellem ugyanis azóta kerülte, miután kiskorában mindenáron össze akart barátkozni vele, s nemegyszer tartott neki felolvasódélutánt a kedvenc mesekönyveiből.

– Sejtettem, hogy Hóborc ki van akadva valamitől – jegyezte meg sötéten Ron. – Mit csinált a konyhában?

– Ó, csak amit szokott – legyintett Nick. – Felfordulást és pánikot. Röpködtek a lábasok, minden úszott a levesben. A házimanók idegösszeomlást kaptak...

Kopp. Hermione fellökte aranykupáját. A sárga sütőtöklé hatalmas tócsában szétterült az asztalterítőn, de Hermione ügyet sem vetett rá.

– Itt vannak házimanók? – kérdezte borzalomtól elkerekedett szemmel. – Itt, a Roxfortban?

– Természetesen – felelte Phyllis fel se pillantva a vacsorájáról. – A Roxfort foglalkoztatja a legtöbbet egész Nagy-Britanniában. Több mint száz dolgozik itt. Lelkes népség, én szeretem őket.

– Én eddig egyet se láttam! – háborgott Hermione.

– Többnyire a konyhában vannak – mondta Nick. – Csak éjjel jönnek ki egy kicsit takarítani... megrakják a tüzeket, ilyesmi... Végül is nem az a dolguk, hogy mutogassák magukat. A jó házimanó arról ismerszik meg, hogy olyan, mintha ott se volna.

Hermione döbbenten meredt a kísértetre.

– De fizetnek nekik, ugye? – hebegte reménykedve. – És kapnak szabadságot. És... és elmehetnek betegállományba meg nyugdíjba meg minden... Ugye, igen?

Félig Fej Nélküli Nick akkorát nevetett, hogy a feje lefordult a mellkasára, s ott lógott azon a cafatnyi szellembőrön, ami még a nyakához rögzítette.

– Betegállomány? Nyugdíj? – harsogta, miközben helyre tette a fejét és megigazította fodorgallérját. – A házimanóknak eszük ágában sincs betegállományba menni!

Hermione rámeredt teli tányérjára, majd ünnepélyesen letette kését-villáját, és eltolta maga elől a tányért. Phyllis értetlenül nézett a lányra. Fogalma sem volt, mi történik épp.

– Me izé' má' 'ermióne – mammogta Ron, félig megrágott krumplidarabkákat köpködve Harry talárjára. – 'Oppá, bosánat, 'Erri... – Gyorsan lenyelte a falatot. – Ha éhen halsz, attól a manók még nem fognak betegszabadságot kapni!

Hermione kihúzta magát, és haragosan fújtatott.

– Ezt a vacsorát – szólt – kizsákmányolt rabszolgák főzték!

És ettől kezdve egy falatot sem volt hajlandó enni.

Phyllis egyre inkább összezavarodott.

– Mégis mi baja azzal, hogy a házimanók házimanóként viselkednek? – fordult Harry felé.

– Olvastál arról, hogy a Sötét Jegy is megjelent a döntő után, igaz? – kérdezte Harry. Phyllis bólintott. – Nos, azt az én pálcámmal küldték fel.

– Hogy micsoda?! – Phyllis akkorát kiáltott, hogy a hugrabugosok közül is felé pillantottak páran.

– Halkabban! – intette le Harry. – Mikor bemenekültünk az erdőbe a többi táborlakóval együtt, rájöttem, hogy nincs meg a pálcám. Nem sokkal később közvetlen mellőlünk lőtték az égre a jegyet. Az odahoppanáló minisztériumi varázslók teleszórták a tisztást kábító átkokkal, és az egyik eltalálta Mr Kupor manóját, Winkyt, aki a bozótosban rejtőzött. Látszólag nem ő volt a tettes, nagyon rémült volt, de mellette volt a pálcám. Így Mr Kupor elbocsátotta Winkyt, Hermionét az igazságérzete pedig azóta sem hagyja nyugodni.

– Tehát varázslényjogi aktivista lett – foglalta össze Phyllis, és barátnőjére pillantott, akinek szeme villámokat szórt mindenkire, aki enni merészelt.

Az eső még mindig hevesen verte a magas, sötét ablakokat. Az üvegtáblákat újabb mennydörgés rázta meg, s a borús mennyezeten átcikázó villám fénye megszázszorozva tükröződött a ragyogó aranytálakon. Egy szeplős, barna hajú kislány halkan hüppögni kezdett Phyllistől pár helynyire, az asztal szemközti oldalán. A főétel maradékai eltűntek, s helyükön nyomban megjelent a desszert.

– Gyümölcslepény, Hermione! – duruzsolta Ron, és a lány felé legyezte a sütemény illatát. – Habostorta! Csokipuding!

Hermione pillantása azonban annyira hasonlított McGalagonyéra, hogy inkább feladta. Phyllis a zsebéből egy pergamendarabot vett elő, és pálcájával kört írt le körülötte. A papír azon nyomban apró madárrá hajtogatta magát, és Phyllis elengedte az asztal felett. A kreáció sebesen verdesve közelítette meg a pityergő kislányt. Ahogy leszállt az érintetlen aranytányérra, az eddig a lábát szuggeráló lányka könnyes szemmel felnézett rá. A madár csicseregve kitárta szárnyait, és a kislány vállára röppent. A gyerek meglepetten rámosolygott, majd kereső tekintettel körbepillantott az asztaltársaságon, keresve a feladót. Mikor szürkészöld szemei összeakadtak Phyllisével, a lány feltartott hüvelykujjal jelezte neki, hogy nincs mitől félnie.

A kislány elpirult és elkapta a tekintetét. Kis kezével sietve felkapta a tortaszedőt és végre jó étvággyal enni kezdett.

– Tessék, megvan Hermione adagja – nevetett Harry a pudingja felett. Hermione sértődötten felhúzta az orrát.

Miután a desszert is bekebelezésre került, s a tálakról eltűnt a maradék, Albus Dumbeldore ismét szólásra emelkedett. A nagyteremben elült a zsivaj, s már csak a zúgó szél és a kopogó eső zavarta meg a csendet.

– Nohát! – szólt Dumbledore, és mosolyogva körülnézett a teremben. – Most, hogy a gyomrunkba vándoroltak az asztal ajándékai (Hermione itt megvetően felmordult), bátorkodom ismét a tisztelt társaság figyelmét kérni.

– Frics úr, iskolánk gondnoka megkért, hogy tájékoztassalak benneteket: jelen tanévtől fogva tiltott tárgyak közé tartozik a jajgató jojó, a fogas frizbi, valamint a perpetuum bumeráng is. A teljes, négyszázharminchét tételből álló lista bármikor megtekinthető Frics úr szobájában – ha esetleg érdekel valakit.

Dumbledore szája gúnyosan felfelé görbült.

– Mint minden évben, most is hangsúlyozom – folytatta –, hogy a birtokon található erdőbe diákoknak tilos a belépés; ugyanez vonatkozik Roxmorts falura az első- és másodévesek esetében. Emellett szomorú kötelességem közölni veletek, hogy az idén elmarad a házak közti kviddicsbajnokság.

– Micsoda? – horkant fel Harry.

– Végre meghallgatták imáimat – sóhajtott megkönnyebbülten Phyllis.

Harry megütközve nézett rá.

– Mi van? – kérdezte Phyllis. – Már annak sem örülhetek, hogy idén nem zúzod magad pépesre legalább háromszor az évben?

Fred és George is Harry véleményét osztották, s némán hápogva meredtek az igazgatóra. Dumbledore folytatta:

– Ennek magyarázata nem más, mint hogy októberben kezdetét veszi iskolánkban egy rendezvény, ami a tanév végéig tart majd, s ami mellett tanáraitoknak sem idejük, sem energiájuk nem marad más programok megszervezésére. Merem állítani azonban, hogy az említett rendezvény mindenért kárpótol majd benneteket. Nagy örömömre szolgál, hogy bejelenthetem: az idén a Roxfortban...

Ebben a pillanatban hatalmas mennydörgés rázta meg a falakat, és kicsapódott a nagyterem ajtaja.

A küszöbön egy fekete úti köpenybe burkolózott férfi állt, kezében hosszú bottal. Egyszerre minden fej az idegen felé fordult, akit egy pillanatra fényesen megvilágított az égmennyezeten átcikázó kétágú villám. A férfi lehúzta fejéről a csuklyát, megrázta sörénynek is beillő, hosszú, őszes haját, és elindult a tanári asztal felé.

Phyllis nyomban felismerte Alastor Mordont, akivel még Izlandon találkozott. A férfi minden második lépése döngve visszhangzott a teremben. A keresztben álló asztal elé érve befordult jobbra, és nehéz léptekkel Dumbledore felé indult. Ekkor újabb villám hasított át a mennyezeten. Hermione felsikoltott ijedtében, mikor végre meglátta Mordon forradásokkal szabdalt arcát. Phyllis meg tudta érteni. A folyton mozgó varázsszem és a nagyrészt hiányzó orr először őt is riasztotta.

Mordon megállt Dumbledore előtt, és kinyújtotta arcához hasonlóan hegszabdalta kezét. Az igazgató kezet rázott vele, s néhány szót mormogott. Phyllis nem hallotta a beszédet, de Dumbledore bizonyára kérdezett, mert Mordon pár másodperc múlva fejet rázva válaszolt neki. Dumbledore bólintott, s invitáló kézmozdulattal a jobbján álló üres székre mutatott.

Mordon leült, kirázta arcából szürke sörényét, majd mindkét szemét az őt bámuló diákseregre szegezte.

– Bemutatom iskolánk új sötét varázslatok kivédése tanárát – harsogta bele a csendbe Dumbledore –, Mordon professzor urat.

Szokás volt az új tanárokat tapssal köszönteni, de ezúttal egyetlen diák vagy tanár sem emelte fel a kezét – Dumbledore-on, Hagridon és Phyllisen kívül. A három pár tenyér árva csattogása azonban még kínosabbá tette a csöndet, így hát ők is felhagytak a tapsolással. A jelenlévőket oly mértékben sokkolta a rémisztő külsejű Mordon megjelenése, hogy nemigen voltak képesek másra, mint dermedten meredni rá.

Harry közelebb hajolt Ronhoz.

– Mordon? – súgta. – Rémszem Mordon? Az, akinek apád ma reggel a segítségére sietett?

– Csak ő lehet – felelt az álmélkodástól bambán Ron.

– Mitől néz ki így? – suttogta Hermione. – Mi történt az arcával?

– Azkaban minden második foglya neki köszönheti a dementorokat és a celláját – válaszolt Phyllis, de ő is figyelte, ahogy Mordon előhúz a zsebéből egy laposüveget és meghúzza azt. Szemlátomást cseppet sem zavarta a hűvös fogadtatás. – Ő is ott volt Izlandon.

Dumbledore megköszörülte a torkát, és mosolyogva végignézett a Mordont bámuló diákok seregén.

– Tehát, ahogy mondtam – szólt –, iskolánk az elkövetkező hónapokban igen érdekes esemény színhelye lesz – egy olyan eseményé, amelyre több, mint egy évszázada került sor utoljára. Nagy örömmel tudatom veletek, hogy a Roxfortban idén megrendezzük a Trimágus Tusát.

– VICCEL!? – kiáltott fel Fred.

A feszültség, amely Mordon érkezése óta érződött a teremben, egy csapásra feloldódott. Szinte mindenki nevetett, és Dumbledore is mosolyogva bólogatott.

– Nem, nem viccelek, fiatalúr – felelte –, bár most, hogy említed, a nyáron hallottam egy remek viccet a trollról, a banyáról és a leprikónról, akik elmennek együtt a kocsmába...

McGalagony professzor hangosan megköszörülte a torkát.

– Öhm... ez talán most nem időszerű... nem... – dörmögte Dumbledore. – Hol is tartottam? Á, igen, a Trimágus Tusa... Nos, gyanítom, hogy akadnak köztetek, akik nem tudják, mi ennek a viadalnak a lényege. Akik tudják, azok kérem bocsássanak meg a most következő rövid magyarázatért, s addig irányítsák méltóbb tárgyra becses figyelmüket.

– A Trimágus Tusát közel hétszáz évvel ezelőtt rendezték meg először, mint a három legnagyobb európai varázslóiskola, a Roxfort, a Beauxbatons és a Durmstrang barátságos versenyét. Az iskolákat egy-egy kiválasztott bajnok képviselte, s a tusa során a bajnokok három mágikus feladatban mérték össze erejüket. Az iskolák felváltva adtak otthont az ötévenként megrendezett versenynek, amely azt hivatott elősegíteni, hogy a különböző nemzetiségű mágusnövendékek közelebb kerüljenek egymáshoz. Idővel azonban annyira megszaporodtak a halálesetek, hogy a rendezők kénytelenek voltak megszakítani a versenysorozatot.

– Halálesetek? – hebegte riadtan Hermione, de a diákok közül nagyon kevesen osztoztak döbbenetében. A többség lelkes sustorgásba kezdett, s ami azt illeti, Phyllist is jobban érdekelte maga az idei verseny, mint a sok száz éve történt tragédiák körülményei. Főként mivel Perselustól tudta: idén csak nagykorúak indulhatnak. Legjobb barátai közelében sem voltak a veszélynek.

– Az utóbbi száz évben több kísérlet is történt a Trimágus Tusa hagyományának felélesztésére – folytatta Dumbledore –, de egyik sem járt sikerrel. A Nemzetközi Máguskapcsolatok, valamint a varázsjátékok és mágikus sportok főosztályának vezetése ennek ellenére úgy véli, hogy megérett az idő egy újabb próbálkozásra. A verseny előkészítése során minden tőlünk telhetőt megtettünk annak érdekében, hogy a bajnokok ezúttal ne kerüljenek halálos veszedelembe.

– A Beauxbatons és a Durmstrang igazgatói októberben érkeznek meg jelöltjeikkel, a három bajnok kiválasztására pedig Halloweenkor kerül sor. Pártatlan bíró dönti majd el, mely diákok a legméltóbbak arra, hogy versenybe szálljanak a Trimágus Kupáért, iskolájuk dicsőségéért és a győztes bajnoknak járó ezer galleonos pénzdíjjért.

– Én benevezek! – suttogta lelkesen Fred. Arca úgy ragyogott, mintha máris az övé lenne a kupa és a rengeteg pénz. Nem ő volt az egyetlen, aki a Roxfort bajnokaként látta magát. A házak asztalainál ülő diákok mind vagy feszült várakozással néztek Dumbledore-re, vagy izgatottan összesúgtak a szomszédaikkal. Phyllis fanyarul mosolygott az alsóbbévesek tervein. A teremben ismét felcsendült Dumbledore hangja, mire egy csapásra néma csend lett.

– Bár tudom, valamennyien égtek a vágytól, hogy megszerezhessétek a Roxfortnak a Trimágus Kupát, a nevezésre nem mindenkinek lesz lehetősége. Az érintett iskolák igazgatói a Mágiaügyi Minisztériummal egyetértésben úgy döntöttek, hogy korhatárt szabnak a versenyen való részvételre. Csak a nagykorú, vagyis a tizenhetedik életévüket betöltött diákok kerülhetnek a jelöltek közé. Erre... – Dumbledore itt kénytelen volt felemelni a hangját, ugyanis a hír hallatán sokan, köztük a Weasley ikrek is, felhördültek – ...erre a szigorításra azért van szükség, mert a versenyfeladatok minden óvintézkedés mellett is nehezek és veszélyesen lesznek. Valószínűtlen, hogy a fiatalabbak közül bárki is meg tudna birkózni velük. Személyesen ügyelek rá, hogy egyetlen kiskorú diákunk se játszhassa ki az új szabályt abban a reményben, hogy a pártatlan bíró őt választja a Roxfort bajnokának – Dumbledore pillantása Fred és George dacos arcára vándorolt, s égszínkék szeme megrebbent. – Ezért nyomatékosan kérem a tizenhét év alattiakat, hogy ne is próbálkozzanak a jelentkezéssel.

– A Beauxbatons és a Durmstrang delegációi októbertől év végéig velünk maradnak. Biztos vagyok benne, hogy mindvégig jó házigazdához méltó udvariassággal bántok majd külföldi vendégeinkkel, s hogy szívvel-lélekkel támogatni fogjátok a Roxfort megválasztott bajnokát. Most azonban későre jár, s tudom, mennyire fontos nektek, hogy éberen és kipihenten jelenhessetek meg az első óráitokon. Irány az ágy! Sipirc!

Dumbledore leült, és beszélgetni kezdett Rémszem Mordonnal. A dikákok nagy széktologatás közepette asztalt bontottak, és zsibongva elindultak a kétszárnyú ajtó felé.

George nem mozdult az asztal mellől, csak felállt, és sértődötten Dumbledore-ra meredt.

– Ez nem igazságos! – háborgott. – Áprilisban leszünk tizenhét évesek, miért ne nevezhetnénk be?

– Mondanám, hogy majd legközelebb, de érjétek be majd mondjuk annyival, hogy ti gyártjátok a legjobb szurkolózászlókat – igyekezett nyugtatni Phyllis.

Fred ugyancsak sötéten pislogott a tanári asztal felé.

– Én akkor is be fogok nevezni – fogadozott. – A bajnokok egy csomó mindent csinálhatnak majd, amit máskor nem szabad. És ezer galleont lehet nyerni!

– Igen – dünnyögte távolba révedő tekintettel Ron. – Ezer galleont...

– Gyertek már – szólt rá a fiúkra Phyllis. – Lassan már csak mi maradunk itt.

Harry, Phyllis, Ron, Hermione, Fred és George elindultak a bejárati csarnok felé. A Weasley ikrek azon tanakodtak, vajon mivel próbálja Dumbledore megakadályozni, hogy a kiskorúak benevezzenek a tusára.

– Ki az a pártatlan bíró, aki kiválasztja a bajnokot? – kérdezte Harry.

– A Tűz Serlege – felelt Phyllis. – Egy varázserejű tárgy, amibe gondolom a felírt nevetek kell majd bedobni. Dumbledore minden bizonnyal a Serleget fogja megbűvölni, hogy köpje ki a kiskorúak neveit, vagy ilyesmi...

– Pár csepp kor-korrigáló főzet, és meg sem érzi majd a különbséget – legyintett George. – Ha egy varázslat nincs az alapbűvölésben, ki lehet játszani.

– De hisz hallottátok, hogy mennyien meghaltak! – szólt aggályoskodva Hermione, miközben sorban beléptek egy faliszőnyeg mögötti rejtekajtón, ami mögött újabb lépcső indult.

– Persze – legyintett Fred –, de mikor volt az már? Különben is, ha nincs kockázat, oda a mulatság. Mit szólsz, Ron? Ha rájövünk, hogyan lehet kijátszani Dumbledore-t, te is benevezel?

– Mit gondolsz? – fordult Harryhez Ron. – Jó buli lenne benevezni, nem? Bár talán inkább valaki öregebb kéne bajnoknak... Lehet, hogy mi nem tudunk elég varázslatot...

– Akkor nevezzétek be Phyllist – bosszankodott Hermione. Az ikrek felcsillanó tekintetét látva felcsattant: – Nehogy komolyan vegyétek!

– Én biztos nem lennék bajnok – hallatszott Neville szomorkás hangja valahonnan Fred mögül. – Bár a nagyi biztos akarná, hogy benevezzek. Mindig azzal jön, hogy öregbítsem a családunk hírnevét. Egyszer még... hoppá...

A lépcsőfok, amire Neville rálépett, mintha levegőből lett volna, egyszerűen elnyelte a fiú lábát. A Roxfortban sok ilyen lépcsőcsapda volt; ezt a bizonyos fokot a felsőbbéves diákok többsége reflexszerűen átlépte, de Neville emlékezete a szitánál is lyukacsosabb volt. Phyllis a fiú hóna alá nyúlt, és segített neki kikecmeregni a csapdából. A lépcső tetején egy lovagi páncél nyikorogva-csörögve nevetett rajtuk.

– Fogd be a csőröd – szólt rá Ron, és elhaladtában lecsapata a páncél sisakrostélyát.

– Nem attól öregbíted a családod jó hírét, hogy megöleted magad – veregette Neville vállát Phyllis. – Koncentrálj arra, amiben jó vagy. Egy nap minden ember hozzád akar majd fordulni gyógynövényért. Ha családtagok lennénk, ez engem büszkévé tenne.

Neville halványan elmosolyodott. Miután maguk mögött hagytak még néhány lépcsőt és folyosót, megérkeztek a Griffendél-torony bejáratához, ami egy terebélyes, rózsaszín selyemruhás dáma portréja mögött rejtőzött.

– Jelszó? – kérdezte a hölgy a közeledők láttán.

– Lárifári – felelte George. – Megkérdeztem odalent egy prefektust.

A portré felcsapódott, s a társaság a falon tátongó lyukon át bemászott a klubhelyiségbe. Az asztalokkal és kényelmes karosszékekkel berendezett, kör alakú helyiségben a vidáman lobogó tűz jóvoltából kellemes meleg volt. Hermione mogorva pillantást vetett a táncoló lángokra – Phyllis tisztán hallotta, hogy a "rabszolga" szót mormogja.

– A tüzet légy oly szíves ne oltsd ki – szólt rá barátnőjére, miután jóéjszakát kívántak a fiúknak és megindultak a lányok hálókörlete felé. – Nem akarok halálra fagyni.

– Január közepén is képes vagy takaró nélkül aludni, szóval nem lesz bajod belőle – mordult rá Hermione.

– Hogyhogy ennyire megindított a házimanók ügye? – kérdezte Phyllis, mikor beléptek a hálószobájukba. Might, Csámpás és az öt macskakölyök békésen aludt Hermione ágyán. Chi Phyllis párnáján szenderedett álomba.

– Nem hiszem el, hogy eddig senki nem törődött velük – csapta fel dühösen utazóládája fedelét Hermione.

– A máguscsaládok nem igazán törődnek azzal, ami magától értetődő – vont vállat Phyllis és kotorászni kezdett saját ládájában. – Nocsak... holnap le kell ugranom Roxmortsba, ha nem akarok lemaradni.

– Roxmortsba? – kérdezte homlokráncolva Hermione.

– Tudod, idén teszek RAVASZ-t bájitaltanból és gyógynövénytanból. Kifogytam pálcaporból – rázta meg az üres üveget. Annak alján alig ugrált pár csipetnyi narancssárga, halványan szikrázó szem.

– Pálcaport is használtok majd órán? – álmélkodott Hermione.

– Igen, elsőosztályú mérgekkel fogunk dolgozni – sóhajtott Phyllis. – S mivel a bezoár sem hat rájuk, veszélyes védtelen pálcával bűvölni őket.

Tisztálkodás után Hermione hálóinget húzott, Phyllis pedig magára rángatta kétrészes, négyzetmintás pizsamáját.

– Holnap kutatok egy kicsit a házimanók után – határozta el Hermione, és finoman magára húzta a takarót, nehogy felébressze a cicákat. Might nagyot nyújtózkodott álmában. – Alapítok majd egy szervezetet, ami harcol a házimanók jogaiért.

– Vedd bele az összes többi intelligens varázslényt is – ásított Phyllis. – Úgy több támogatód lesz. És nem csak egyvalamiért, hanem általános jogokért küzdhetsz.

– Ez jó, majd felírom – motyogta álmosan Hermione.

Phyllis az oldalára fordult, és nagyot sóhajtott. A kviddicstől a Trimágus Tusa, A Trimágus Tusától pedig a korhatár védi Harryt. Elmosolyodott, ahogy arra gondolt, ebben az évben Hermione manóügyei lesznek a legkomolyabb problémáik.

Yahho, mindenki!

Lehet régen írtam ide... Annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm szépen azoknak, akik a kihagyások ellenére is olvassák még ezt a sztorit! Habár a kommentekre nem mindig válaszolok, a többségüket látom és el is olvasom, s igazán hálás vagyok amiért ennyit írtok! Van egy-kettő, amiken betegre nevettem magam, azok a kedvenceim!

Szóval köszönöm a türelmet és a visszajelzésket, a következő részig pedig minden jót!