Madam Pomfrey ragaszkodott hozzá, hogy Harry az egész hétvégét, míg Phyllis a jövő hét felét is a gyengélkedőn töltse. Harry beletörődött az ítéletbe, azt viszont nem hagyta, hogy a javasasszony kidobja a Nimbusz Kétezres roncsait.

- Tudom, hogy semmi értelme őrizgetni a maradványait, de úgy érzem, mintha az egyik legjobb barátomat vesztettem volna el - motyogta Phyllisnek.

- Mi? Ja, hogy az... szíved joga megtartani, ebbe nem szólhat bele - mondta a lány füstölögve. - Nem úgy mint abba, hogy meddig kell itt szenvednem!

Az előbb vagy tíz percen keresztül veszekedett Madam Pomfreyval, de a javasasszony hajthatatlan volt azon véleménye terén, hogy Phyllis csak csütörtök reggel mehet el.

Rengeteg látogatójuk volt, s mindenki vigasztalni próbálta Harryt, míg sokan Phyllis ájulásán riadtak meg. Eddig úgy tudták, hogy csak Harry érzékeny a dementorok közelségére.

Hagrid küldött nekik egy csokor, kis sárga káposztára emlékeztető fülbemászóvirágot, Ginny pedig pirulva átnyújtott Harrynek egy maga készítette üdvözlőlapot, ami fülsértően mondta a magáét, míg Harry ártalmatlanná nem tette a rá helyezett gyümölcsöstállal; aztán vasárnap délelőtt a kviddicscsapat tagjai is újra befutottak - Wooddal együtt, aki síri hangon biztosította Harryt, hogy cseppet sem hibáztatja őt a történtekért; Ron és Hermione pedig reggeltől estig velük őrizték az ágyat.

Phyllis azonban látta, hogy Harryt egyik látogatójuk sem teszi boldoggá. Mintha lett volna valami, amit senkinek nem mondott volna el.

- Mi nyomja a szíved? - kérdezte, mikor Harry nagyot sóhajtva hátradőlt a párnáján.

Ron és Hermione alig egy perce mentek el vacsorázni, Madam Pomfrey pedig a szobájában volt elfoglalva valamivel.

- Tudsz titkot tartani? - fordult a lány felé Harry.

- Hogy ne tudnék? A testvérem vagy, Harry, semmit nem mondanék el senkinek ami veled kapcsolatos, ha nem szeretnéd.

Phyllis nagyot nyögve felült az ágyban. A hétvégén be kellett látnia, hogy egy összeforrasztott gerinc tényleg nem tréfadolog, bármennyire is akarta az ellenkezőjét állítani. A lábai még mindig nem működtek rendesen.

- Na, mondjad, mi bánt ennyire, hogy még Fred és George poénjai sem vidítanak fel?

- Láttam a Zordót - válaszolta Harry a plafont fürkészve.

- Micsoda? - Phyllis összeráncolta a homlokát. - De hát azt mondtad, nem hiszed el...

- Nem is hittem eleinte - vallotta be Harry. - De nem ez volt az első eset. Amikor megszöktem Dursleyéktól, akkor is láttam. Először azt hittem, csak egy kóbor kutya. Aztán most láttam a meccsen is. Ott volt, ott állt a lelátón. Pont akkor pillantottam meg, mielőtt megindultam volna a cikeszért... És miután először láttam, majdnem elütött a Kóbor Grimbusz, most pedig lezuhantam tizenöt méter magasból... és félek, Phyllis, hogy végül tényleg meg fogok halni. Ha kétszer majdnem sikerült...

- Harry, ezt most azonnal verd ki a fejedből - mondta szelíden, de határozottan Phyllis. - Hiszek neked, hogy láttad a Zordót, és nem fogok hárítani azzal, hogy csak képzelődtél. De hidd el, ez bizonyítja azt, hogy téged sokkal keményebb fából faragtak, mint amilyennek egy legenda hisz. Kétszer meghalhattál volna, de nézz csak magadra: Túlélted. És a következőnél biztos leszek benne, hogy leszek az oldaladon, hogy megvédjelek.

- Köszi - mosolyodott el Harry, és felé fordult.

Nem beszélgethettek azonban sokáig, mert megjelent Madam Pomfrey az esti gyógyszeradaggal, s nem sokkal később bejelentette, hogy ideje aludniuk.

Hétfő reggel Harry szinte menekülve távozott a gyengélkedőről - örült, hogy végre folytathatja az iskolai életet, míg Phyllis innentől kezdve csak este számíthatott látogatókra.

Mint kiderült, Malfoy levette a karjáról a kötést, és "gyógyulását" megünnepelve lelkesen eljátszotta többször is, hogyan zuhant le Harry a seprűjéről. Végül bájitalórán addig utánozta a járőröző dementorokat, hogy Ron a képébe vágott egy friss, nyálkás krokodilszívet. Perselus mínusz ötven ponttal jutalmazta a telitalálatot.

- Ha ott lettem volna, lenyomtam volna a torkán azt a szívet - sziszegte Phyllis dühösen.

Viszont jó hír is érte aznap, hiszen Lupin professzor meggyógyult, és Harry azt mondta, karácsonyi szünet után szívesen megtanít nekik egy védekező varázst a dementorok ellen.

Phyllis alig várta, hogy vissza tudja verni a szörnyeket.

Hétfő este Perselus is eljött meglátogatni, s Phyllis tudta, hogy miért nem jött eddig. Nem akart összetalálkozni Harryvel, mivel egyikük idegeinek sem tett volna túl jót a dolog.

- Hogy vagy? - kérdezte, és leült az ágy melletti székre.

- Hát, most már egész jól. Hétvégén inkább éreztem magam egy zacskó csontnak, mintsem embernek - vette viccesre a figurát Phyllis, mivel tudta, Perselus mennyire aggódik érte.

- Ez nem térfa - felelte ridegen a bájitalok mestere. - Meg is halhattál volna.

- Tudom... és bocsánat, hogy ennyire... ennyire gyenge vagyok.

- Egyáltalán nem vagy gyenge...

- De az vagyok - vágott vissza Phyllis. - Lupin professzor mondta, hogy a dementorok azokra vannak rosszabb hatással, akiknek nagyon rossz emlékeik vannak... neked is biztos van egy tucat a háborúból, mégsem estél össze. Én meg nem vagyok képes megbirkózni egy olyan dologgal, ami kisbaba koromban történt...

- Ha tudni akarod, én is majdnem elájultam - felelte hűvösen Perselus. - Csak bennem már megvan a tartás és tűrés képessége, amit ahogy mondtad, a háború során, mint kém hibátlanul el kellett sajátítanom.

Perselus szemszöge:

- Jó lenne, ha én is rendelkeznék valami ilyesmivel - mosolyodott el erőtlenül Phyllis.

- Lily, és ha szabad megkérdeznem, mit látsz? Vagy hallasz? Mikor a dementorok a közeledbe jutnak. Mit juttatnak eszedbe pontosan?

- Ugyanazt, mint Harrynek - merengett el a lány. - Ahogy anya könyörög az életünkért... ahogy meg akar védeni minket, majd felsikolt, mikor Voldemort kilövi rá a halálos átkot.

Perselust még akkor is emésztette a dolog, amikor késő este a Reggeli Prófétát próbálta olvasni. Csak nézte, nézte a lapokat, de a szavak és a mondatok összefolytak a szeme előtt. Mígnem a fáradtsága számlájára írva ezt is, elkezdett a a lefekvéshez készülődni.

A fürdőszobatükör előtt állva ránézett saját maga sápadt, keserű énjére. Mit vállalt magára...

Mikor a dementorok betörtek a pályára, szinte megszűnt létezni számára a külvilág. Ülve maradt, de nem látta a körülötte történő dolgokat.

Ismét a Fonó sori otthonában ült, a hajába markolva zokogott némán, akkora gyűlölettel a lelkében, amiről addig nem is tudta, hogy létezik. Utálta magát. Mindennél jobban, amiért kitálalt a Sötét Nagyúrnak a jóslatról. A szerelme halott, és ő kétségbeesésében elvitte a porig rombolt házból az életben maradt ikerpár egyik tagját, mert nem kívánta neki is azt a sorsot, amit a testvérének szántak.

Mert Phyllis már akkor is hasonlított Lilyre... már akkor is teljesen ő volt, és ahogy cseperedik, nem csak személyiségében, de kinézetében is egyre inkább olyan lesz, mint az édesanyja. Ezért tudta már abban a pillanatban lányaként szeretni, mikor a karjába vette.

Kivörösödött, bedagadt szemekkel nézett a szoba falánál álló bölcsőre, amiben ott aludt a vörös hajú, apró gyermek; akinek a magához vételével a lehető legnagyobb terhet vette a vállára. Nem mintha nem szenvedett volna már így is elég dologtól... 

De jelen pillanatban Phyllis jelentette számára az egyetlen okot arra, hogy éljen. Úgy érezte, a lehető legjobb gyerekkort kell megadnia neki. Végtére is, a lány miatta vesztette el az édesanyját.

Phyllis szemszöge:

Lupin dementorellenes tanfolyamának ígérete, a remény, hogy talán soha többet nem kell hallania édesanyja sikolyait, és az a tény, hogy a Hollóhát lesöpörte a pályáról a Hugrabugot a november végi meccsükön - nos, mindez sokat javított mind Harry, mind Phyllis kedélyállapotán. A Griffendélnek még mindig volt esélye a kviddicskupa elnyerésére, bár több mérkőzést nem veszíthettek el. Wood visszanyerte mániákus lelkesedését, s minden addiginál keményebb edzéseket tartott a csapatnak a december elejére is áthúzódó cudar, nedves időben. 

- Phyllis, miért nem segítesz te is? - kérdezte egy nap Harry, mikor a csapat a Griffendél klubhelyiségében beszélgetett velük. - Ha megmutatnád, hogy kell biztosan kéz nélkül kormányozni a seprűt, vagy hogy kell lelógni róla, egész menő passzokra és alakzatokra lennénk képesek.

- Mi van? - kapta fel a fejét Wood.

- Értek a seprűakrobatikához - mondta Phyllis. - Igazából csak én hívom így, mert senkit sem láttam még tornázni seprűn...

Wood annyira izgatott lett az új, többi csapat számára ismeretlen taktika reményére, hogy a pennája alatt fekvő edzéstervet átszakította a toll hegyével.

Mikor pedig Phyllis gyakorlatban is bemutatta a dolgot egy edzés alkalmával szabályosan elsírta magát.

- Ha... ha ezt képesek leszünk alkalmazni, semmi sem állhat az utunkba! - harsogta dülledő szemekkel a csapat felé fordulva.

Fred, George, Katie, Alicia és Angelina, de még Madam Hooch is, lelkesen visszhangozták az ötletet.

A kastélyban hamar híre ment, hogy Phyllis segédedzővé lépett elő a Griffendél csapatában, és onnantól kezdve nem egy mardekáros és hollóhátas kémet kellett kikergetniük a stadionból. A tény, hogy olyan fegyvert birtokolnak a pályán, amit senki más, akkora lendületet adott a csapatnak, hogy a rettentő hideg ellenére is teljes erőbedobással gyakorolták a Phyllis által bemutatott figurákat.

Phyllis többé színét se látta dementornak az iskola területén; Dumbledore haragja látszólag meggyőzte a csuklyásokat, hogy jobb, ha a parkon kívül maradnak.

Két héttel a téli szünet kezdete előtt az ég egyik napról a másikra vakító, opálos színt öltött, és reggelre csillogó dér lepte be a park felázott füvét. A kastélyban egy csapásra karácsonyi hangulat támadt. Phyllis szokás szerint kiszórta a fényecskéket, míg Flitwick professzor terme egyszerre megtelt apró lámpákkal, amelyekről kiderült, hogy igazi, röpködő tündérkék. A diákok lelkesen tervezgették, mi mindent fognak csinálni a téli szünetben. Ron és Hermione úgy döntöttek, hogy a Roxfortban maradnak. Ron kijelentette, hogy nem bír ki két hetet enyhén szólva nagyképű bátyjával, Percyvel, Hermione pedig a rengeteg tanulnivalóra hivatkozott, de Harry és Phyllis nem dőltek be a meséiknek; tudták, hogy barátaik nem akarják egyedül hagyni őket, s ezért nagyon hálásak voltak nekik.

Harry és Phyllis kivételével mindenki örült hírnek, hogy az iskolavezetés a szünet előtti utolsó hétvégére újabb roxmortsi kirándulást szervezett.

- Ott megvehetjük az összes karácsonyi ajándékot! - lelkendezett Hermione. - Anya és apa el fognak ájulni, ha kapnak egy nagy csomag mentolos fogselyemcukrot a Mézesfalásból!

- Én kénytelen voltam mindent rendelés útján megvenni - dohogott Phyllis, aki hiába próbálkozott, nem sikerült rávennie Perselust, hogy vigye el Roxmortsba.

Harryvel jobb híján beletörődtek, hogy megint ők lesznek az egyetlenek, akik nem mehetnek le a faluba. Harry kölcsönkérte Woodtól A seprűk világa című könyvét, és elhatározta, hogy a szombati napot a különböző márkák tanulmányozásával fogja tölteni. Balesete óta Phyllis seprűjét használta, de ez nagyban megnehezítette az edzéseket, hiszen ők ketten így sosem voltak egyszerre a levegőben.

Szombaton reggeli után Harry és Phyllis elbúcsúztak köpenybe és sálba burkolódzott barátaiktól, azután elindultak felfelé a márványlépcsőn, hogy visszatérjenek a Griffendél-toronyba. A kastély csendes és kihalt volt, s az ablakokon túl szállingózó hópelyhek kivételével közel s távol semmi sem mozdult.

- Pszt! Phyllis! Harry!

Az ikrek hátrafordultak a harmadik emeleti folyosón. Egy púpos, félszemű boszorka szobra mögül Fred és George pislogtak rájuk.

- Mit csináltok itt? - csodálkozott Phyllis. - Azt mondtátok, Roxmortsba mentek.

- Egy kis előkarácsonyt jöttünk tartani nektek - felelte kacsintva Fred. - Menjünk be oda...

A szobortól balra nyíló üres tanterem felé mutatott. Harry és Phyllis követték őket a terembe. George csendben becsukta az ajtót, majd csillogó szemmel feléjük fordult.

- Előkarácsonyi ajándékot kaptok tőlünk - szólt.

Fred benyúlt talárja belső zsebébe, ünnepélyes mozdulattal előhúzott egy nagy, megsárgult pergamentekercset, majd széthajtva letette azt az egyik padra. A lap teljesen üres volt. Harry kérdő tekintettel nézett az ikrekre, Phyllisnek viszont leesett az álla.

- Na ne... - suttogta ámulva. - Komolyan nekünk adjátok?

- Bizony - bólintott nagy komolyan George.

- Ez meg mi? - értetlenkedett Harry.

- Ez, Harry, a sikerünk titka - jelentette ki Fred, és nagy büszkén megveregette a lapot.

- Fájó szívvel válunk meg tőle - tette hozzá George -, de belátjuk, hogy nektek nagyobb szükségetek van rá, mint nekünk.

- Különben is, már kívülről tudjuk - mondta Fred. - Rátok hagyományozzuk. Mi most már nélküle is elboldogulunk.

- Mit kezdjünk egy ócska pergamenlappal? - értetlenkedett Harry.

- Még hogy ócska pergamenlap! - Fred olyan fájdalmas grimaszt vágott, mintha Harry a legszentebb érzelmeibe tiport volna bele. - Magyarázd el, George!

- Nos... elsőéves korunkban... mikor még mit sem sejtő, ártatlan gyermekek voltunk...

Harry és Phyllis horkantva felnevettek. Phyllis tudta, hogy az ikrek talán csak a születésük napján lehettek ártatlanok.

- ... mindenesetre ártatlanabbak voltunk, mint most... szóval elsőéves korunkban egyszer volt egy kis összezörrenésünk Fricsel.

- Eldobtunk egy trágyagránátot a folyosón, és ez valamiért zavarta őt...

- Emlékszem - bólintott Phyllis vigyorogva.

- Ezért becipelt minket a szobájába, és elkezdte a szokásos fenyegetőzést...

- ... büntetőfeladat...

- ... kizsigerelés...

- ... mi pedig egészen véletlenül észrevettük, hogy a kartotékszekrény egyik fiókján ez áll: Különösen veszélyes elkobzott tárgyak.

- Csak azt ne mondjátok, hogy... -  vigyorodott el Harry.

- Te mit csináltál volna a helyünkben? - vonta meg a vállát Fred. - George eldobott még egy trágyagránátot, hogy elterelje Frics figyelmét, én meg kihúztam a fiókot, és ezt találtam benne.

- Nem volt nagy ügy - legyintett George. - Szerintem Frics nem is tudta, hogy működik. Persze biztos gyanította, mi az, különben nem kobozta volna el.

- Egész biztos nem tudta, mivel egyszer sem sikerült a nyomomra akadnia, amikor éjnek évadján fogócskáztunk a folyosókon - morfondírozott Phyllis. - Mindegy, mikor Fred és George kijöttek, első dolguk volt megmutatni nekem is, és együtt jöttünk rá, hogy működik.

- Bizony - bólintott George. - Ettől a kis gyönyörűségtől többet tanultunk, mint az összes tanártól együttvéve.

- Most már tényleg kíváncsi vagyok - csóválta a fejét Harry, és a térképre nézett.

- Nagyon helyes - kuncogott Fred.

Elővette a varázspálcáját, megérintette vele a térképet, és így szólt:

- Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!

Abból a pontból, ahol a pálcája hozzáért a pergamenhez, hajszálvékony tintapatakok sokasága tűnt fel, s futott szét minden irányba. A vonalkák pókhálószerűen szétterjedtek a lapon, itt-ott egybefutottak, máshol keresztezték egymást, s végül kirajzolódott előttük a Roxfort és a birtok térképe. Ezzel egy időben a térkép tetején nagy, cirkalmas, zöld betűk rajzolódtak ki.

A Bűbájos Bajkeverők Kelléktára

büszkén prezentálja

Holdsáp, Tapmancs,

Féregfark és Ágas urak művét:

A TEKERGŐK TÉRKÉPE

Harry elképedve bámulta az apró, mozgó tintapöttyöket és kusza vonalakat, amik teljes képet mutattak a kastélyban zajló életről. Hamarosan pedig kiszúrta a kivezető járatokat.

- Ezek Roxmortsba vezetnek - magyarázta Fred, s ujjával az egyik vonalra bökött.

- Összesen hét ilyen alagút van - folytatta Phyllis. - Frics erről a négyről tud... de szinte biztos, hogy ezt a hármat csak mi ismerjük. Az, amelyik a negyedik emeleti tükör mögül indul, szintén kiesik.

- Sokáig azt használtuk, de tavaly télen beomlott. Ezen pedig szerintem senki nem ment még végig, mert a bejárata a fúriafűz tövében van... Viszont ez itt, ez egyenesen a Mézesfalás pincéjébe vezet. Ezerszer végigmentünk már rajta. És mint látod, itt indul, közvetlenül az ajtó mellett - a bejárat a félszemű banya púpja.

George megsimogatta a térképet.

- Holdsáp, Tapmancs, Féregfark és Ágas urak - szólt elérzékenyülten. - Örökké hálásak leszünk nektek.

Fred ünnepélyesen rábólintott.

- Négy nemes férfiú, a csínytevők újabb nemzedékeinek önzetlen pártfogói.

- Ez minden - vigyorodott el George. - Ja, és még valami: Használat után ne felejtsétek el kikapcsolni a térképet.

- Tudom - bólintott Phyllis. - Különben bárki megnézheti.

- Használjátok egészséggel, ifjú Potter ikrek - szólt Fred, Percy fellengzős stílusát utánozva. - Aztán nehogy jót halljunk felőletek!

- Találkozunk a Mézesfalásban! - búcsúzott George.

Azzal az ikrek vigyorogva elsiettek.

Harry tétován nézegette a térképet, majd Phyllis felé fordult.

- Te tudtál erről a járatról...?

- Persze. Az egész kastélyt ismerem a térképnek köszönhetően - bólintott Phyllis.

- Akkor eddig miért nem szóltál... lemehettünk volna Roxmortsba! - mondta kissé ingerülten Harry.

- Mert ha Black ezt az utat használta ahhoz, hogy bejusson, akkor össze is találkozhattunk volna vele! - vágott vissza Phyllis. - Nem akartam kockáztatni az életedet Harry, a testvérem vagy!

Harry sóhajtott egyet, és megrázta a fejét.

- Most már mindegy - szólt. - Viszont, Phyllis, most karácsony lesz! Egy kiruccanás nem árthat meg nekünk... és ha ez a Mézesfalásba vezet... az most dugig van tömve emberekkel.

- Igaz... - gondolkodott el Phyllis. - És én is nagyon le akarok menni, mivel már Piton se hajlandó elvinni...

Szótlanul meredtek egymásra, majd mintha csak parancsara cselekednének, egyszerre mozdultak.

- Csíny letudva! - bökött Phyllis a térképre, majd összetekerte és a talárja zsebébe süllyesztette.

Ezalatt Harry kilesett a folyosóra.

- Egy lélek sincs sehol - adta le a jelentést.

Az ikrek kisurrantak a szoborhoz, majd Phyllis ismét elővette a pálcáját.

- Dissendium! - suttogta a banya púpjára koppintva.

Abban a szempillantásban a púp megnyílt, s épp akkora rés támadt rajta, amin egy sovány ember befért.

Harry még egyszer leellenőrizte, hogy nem közlekedik-e senki a folyosón, majd fejjel előre bemászott a nyíláson. Phyllis követte.

Jó ideig lefelé siklottak egy kőcsúszdának tűnő hosszú vájatban, majd egy puffanással megálltak. Phyllis hideg, nedves földet érzett a keze alatt, ahogy feltápászkodott. Körbefordult, de nem látott semmit sem a koromsötétben.

- Lumos! - suttogta, mire pálcája hegyén apró, kék láng gyulladt.

A fényben meglátta Harry arcát, aki kíváncsian fürkészte a körülöttük lévő járatot. Egy szűk, földbe vájt alagút volt előttük.

Phyllis ment elöl, maga előtt tartva a pálcáját. Az alagút olyan kanyargós volt, mintha egy óriási üregi nyúl vájta volna magának. Az ikrek botladozva bár, mégis szapora léptekkel haladtak benne, Phyllis pálcájával világítva meg az utat. A járat végtelenül hosszúnak tűnt, de mindkettőjüknek erőt adott a kiruccanás örömteli gondolata.

Phyllis úgy érezte, már vagy egy órája gyalogol, mikor az alagút végre emelkedni kezdett. Összeszedték maradék erejüket, s még jobban megszaporázták lépteiket.

Tíz perc után egy ódon kőlépcsőhöz értek, melynek teteje a sötétbe veszett. Óvatos, nesztelen léptekkel elindultak felfelé a megsüllyedt, ferde fokokon. Még egymáshoz se mertek szólni. Száz lépcsőfok, kétszáz lépcsőfok... Phyllis már nem is számolta, csak arra figyelt, hogy ne csapjon zajt... s akkor egyszerre csak valami keménybe ütközött a feje.

Az akadály egy csapóajtónak tűnt. Phyllis fájós fejét dörzsölgetve fülelt. Mivel odafönt csend volt, résnyire felnyitotta a csapóajtót, és kilesett alóla.

Az ajtó egy faládákkal és dobozokkal teli pincébe nyílt. Phyllis felmászott az utolsó fokokon, majd intett Harrynek, hogy kövesse. Mikor Harry is kimászott a járatból, csendesen lehajtotta maga után a csapóajtót. Az olyan tökéletesen belesimult a poros fapadló deszkái közé, hogy jóformán lehetetlen volt észrevenni. Az ikrek lábujjhegyen megindultak a pincéből kivezető falépcső felé. Most már jól kivehető hangokat hallottak, többek között csilingelést, és egy nyíló, majd csukódó ajtó zaját.

Phyllis tétovázva megállt.

- Most mi legyen? - suttogta Harrynek.

Ekkor azonban egy sokkal közelebbi zár kattanása ütötte meg a fülüket; valaki kinyitotta a pinceajtót.

- Egy doboz gumicsigát is felhozhatsz, drágám - csendült egy női hang. - Lassan az is elfogy.

A falépcső tetején két láb jelent meg. Phyllis és Harry gyorsan besurrantak egy terjedelmes láda mögé, a megvárták, míg a léptek elhaladnak mellettük. Hallották, hogy a lábak tulajdonosa a szemközti falnál matat. Ilyen lehetőségük nemigen lesz több...

Phyllis intett Harrynek, s előbújtak a rejtekhelyükről. Zajtalanul felosontak a lépcsőn, végül elérték a pinceajtót, s mikor kioldalaztak rajta, a Mézesfalás pultja mögött találták magukat.

Gyorsan kisiettek a pult mögül, s Harry felkuncogott mikor körülnézett.

Az üzlet hosszú polcain a világ legínycsiklandozóbb nyalánkságai sorakoztak: kövér, krémes nugátok, csillogó, rózsaszín kókuszjégkrém kockák, nagy, mézszínű karamelltömbök és százféle csokoládé, csinos oszlopokba tornyozva. Egy nagy hordó színültig tele volt Bogoly Berti féle Mindenízű Drazséval, egy másik pedig Bűvös Bizserével.

A bolt zsúfolva volt roxfortosokkal, így senkinek nem tűnt fel hirtelen felbukkanásuk. Átfurakodtak egy csapatnyi hatodikos között, mikor megpillantották Ront és Hermionét. Barátaik a "Különleges ízek" feliratú polc előtt álltak, s a vérízű nyalókákat nézegették. Az ikrek odalopództak mögéjük.

- Fúj, nem, nem örülnének ennek - fanyalgott Hermione. - Szerintem ezt csak a vámpírok szeretik.

- Na és ehhez mit szólsz? - vigyorgott Ron, és egy üveg Csótánycsokrot dugott Hermione orra alá.

- Ennek se örülnének - szólt közbe Harry.

Ron kis híján elejtette az üveget.

- Harry! Phyllis! - sikkantott Hermione. - Ti hogy kerültök ide!? Hogy tudtatok... és merre...

- Tyűha! - álmélkodott Ron. - Ti megtanultatok hoppanálni!

- Dehogy tanultunk! - nevetett Harry, majd fojtott hangon, hogy a hatodikosok ne hallják, elmesélte, hogyan kapták meg Fredtől és Georgetól a Tekergők Térképét.

- Nekem bezzeg soha nem adták kölcsön! - háborgott Ron. - Pedig én a testvérük vagyok!

- Miért, azt hiszed, Harry és Phyllis meg akarják tartani?! - Hermione olyan arcot vágott, mintha még az ötletet is nevetségesnek tartaná. - Természetesen odaadják McGalagony professzornak. Igaz, Phyllis?

- Dehogy adjuk! - vágta rá Phyllis.

- Te lány! Neked elment az eszed! - méltatlankodott Ron. - Lemondani egy ilyen kincsről?!

- Ha leadjuk McGalagonynak, el kell mondanunk, honnan szereztük. S persze Frics megtudná, hogy Fred és George tőle lopták. Az utolsó amit tennék az életben, hogy eláruljam a barátaimat.

- De hát gondolj Sirius Blackre, Phyllis! - makacskodott Hermione. - Lehet, hogy egy olyan úton jár be a kastélyba, ami rajta van a térképen! Meg kell mutatnunk a tanároknak!

- Ezeken az utakon nem juthatott be - vetette ellen Harry. - A térképen hét titkos járat van feltüntetve. Phyllis és az ikrek szerint Frics már négyet felfedezett. A maradék három közül az egyik beomlott, a másikból pedig a fúriafűz alatt kell kimászni, úgyhogy az se jöhet szóba. A harmadik, amelyiken jöttünk... annak itt van a bejárata a pincében, de nem lehet észrevenni, csak ha tudja az ember, hol keresse...

Harry hirtelen elbizonytalanodott. Ron azonban jelentőségteljesen megköszörülte a torkát és az édességbolt ajtaján függő pergamenlapra mutatott.

A MÁGIAÜGYI MINISZTÉRIUM HIRDETMÉNYE

Felhívjuk a lakosság és a látogatók figyelmét, hogy Roxmorts község utcáin minden nap napnyugta után dementorok teljesítenek járőrszolgálatot. Az intézkedés Roxmorts lakóinak biztonságát szolgálja, és Sirius Black elfogásáig marad érvényben. A fenti okból mindenkinek azt tanácsoljuk, hogy igyekezzen napnyugta előtt végezni a bevásárlással.

Boldog karácsonyt!

- Na látjátok! - súgta barátainak Ron. - Kötve hiszem, hogy Black betör a Mézesfalásba, miközben Roxmorts utcáin nyüzsögnek a dementorok. Mellesleg, Hermione, a tulaj és a felesége meghallanák, ha éjjel bejönne ide valaki. Itt laknak közvetlenül a bolt fölött.

- Jó, de... de... - Hermione újabb érveken törte a fejét. - Harrynek és Phyllisnek akkor sem szabadott volna engedély nélkül lejönniük Roxmortsba! Ha észreveszik őket, nagyon megjárhatják! És most nappal van. Mi lesz, ha Sirius Black épp ma lopódzik be a faluba? Épp most?

- Akkor is csodálnám, ha kiszúrná Harryt. - Ron az ablak felé bökött a fejével. Odakint nagy, sűrű pelyhekben esett a hó. - Nemsokára karácsony van, Hermione. Potterék is megérdemelnek egy kis kikapcsolódást.

Hermione az ajkába harapott, és roppant aggódó arcot vágott.

- Beárulsz a tanároknak? - vigyorgott Harry.

- Jaj, dehogyis... De komolyan, srácok, nem kellene...

- Láttad már a Bűvös Bizserét? - Ron karon ragadta Harryt, és magával vonszolta az édesség hordójához. - Hát a gumicsigákat? És a Sav-a-júj cukrot? Hétéves koromban Fred megkínált eggyel, és a cukor lyukat égetett a nyelvemen. Emlékszem, anya egy seprűnyéllel náspángolta el Fredet... - Ron révedezve nézte a Sav-a-júj cukros dobozt. - Mit gondoltok, Fred bekapna egyet a csótánycsokorból, ha azt mondanám neki, hogy földimogyoró?

Néhány perccel később, miután Ron és Hermione kifizették édességeiket, mind a négyen elhagyták a Mézesfalást, és útnak indultak a hóförgetegben.

Phyllis Hermione kérésére barnára színezte a haját és vállig érővé rövidítette, hogy a többi roxfortos legalább őt ne ismerje fel.

Roxmorts úgy festett, mint egy életre kelt karácsonyi képeslap. A zsúpfedelű házikókra és kis üzletekre friss hótakaró borult; minden ajtót magyalkoszorú díszített, s a fák ágain elvarázsolt gyertyák világítottak.

Harry megborzongott. Barátaikkal ellentétben ők nem hozták magukkal téli köpenyüket. Ron és Hermione fülig beburkolóztak sálukba, és a szelet túlkiabálva sorolták Harrynek a nevezetességeket, míg Phyllis pár lépéssel előttük járva élvezte a hideget.

- Az ott a postahivatal...

- Arra van Zonko Csodabazára...

- Felmehetnénk a Szellemszálláshoz...

- Jobb ötletem van - vacogta Ron. - Igyunk egy forró vajsört a Három Seprűben!

Harry, aki addigra látszólag csontig fagyott, kapva kapott az ötleten. Átvágtak hát az utca túloldalára, s hamarosan megérkeztek a kis fogadóhoz.

Odabent tömeg, zsivaj, izzasztó meleg és sűrű füst fogadta őket. A csinos arcú, dúskeblű kocsmárosné épp egy csoport nagyhangú táltost szolgált ki a bárpultnál.

- Ő Madam Rosmerta - magyarázta Ron. - Majd én megrendelem az italainkat - tette hozzá, kissé elpirulva.

Harry, Phyllis és Hermione továbbindultak a kocsma füstbe burkolódzó mélye felé. Az ablak és a kandalló mellett álló karácsonyfa között találtak is egy szabad asztalt. Ron öt perc múlva bukkant fel, kezében négy kupa, gőzölgő vajsörrel.

- Boldog karácsonyt! - emelte fel vidáman saját kupáját.

Phyllis kortyolgatni kezdte a meleg italt, és megkuncogta Harry ámuló reakcióját a finomság ízén. Hiszen testvére életében most ivott először ilyet. Perselus neki tavaly karácsonykor engedte meg.

Ekkor hűvös légvonat csapott az arcába. A Három Seprű ajtaja ismét kinyílt. Phyllis a kupa pereme fölött a bejárat felé pislogott - s nyomban félrenyelt.

A kinti hóförgetegből McGalagony alakja bontakozott ki. Nyomában Flitwick professzor lépett a kocsmába, őt pedig Hagrid követte, aki élénk beszélgetésbe merült egy neonzöld keménykalapot és hajszálcsíkos köpenyt viselő, pocakos férfival. Ez utóbbit Phyllis annyit látta a Reggeli Próféta lapjain, hogy nyomban felismerte benne Cornelius Caramel mágiaügyi minisztert.

Ron és Hermione gondolkozás nélkül rávetették magukat Harryre, és betuszkolták őt az asztal alá, míg Phyllis az arcát is elváltoztatta. Így már felismerhetetlen volt a tanárok számára.

A négy felnőtt megállt a bárpultnál, rendeltek, majd megindultak egyenesen feléjük. Hermione alig láthatóan felemelte a pálcáját, és ezt suttogta a karácsonyfára mutatva:

- Mobiliarbus!

A karácsonyfa néhány centire a levegőbe emelkedett, és elindult balra. Mikor az asztal elé ért, halk puffanással lezuttyant, eltakarva őket a közeledők szeme elől. Az övékkel szomszédos asztalnál székek mozdultak, majd halk nyögések és sóhajok voltak hallhatóak - a tanárok és a miniszter leültek.

Kisvártatva Madam Rosmerta érkezett, tenyerén tálcát tartva.

- Egy kis pohár violalikőr...

- Én kérem - szólt McGalagony.

- Két liter forralt mézbor...

- Ide nekem, Rosmerta! - intett Hagrid.

- Meggyszörp és szódavíz jéggel és ernyővel...

- Mmmm! - Flitwick professzor sóvárogva cuppogott.

- Ezek szerint a ribizlirum az öné, miniszter úr.

- Köszönöm, Rosmerta kedves - fuvolázta Caramel. - Mindig nagy öröm számomra, ha láthatom magácskát. Meghívhatjuk egy italra? Üljön le hozzánk, ha van ideje...

- Köszönöm, miniszter úr.

Rosmerta eltipegett, kiszolgált pár várakozó vendéget, majd visszatért az asztalhoz. Hermione meglökte Phyllist, hogy a lány becsússzon a karácsonyfa takarása mögé. Innentől nem látta a beszélgetőket, csupán hallotta, ahogy Rosmerta is helyet foglal. A szíve a torkában dobogott. Gondolhatott volna rá, hogy a tanároknak is ez az utolsó szabad hétvégéjük a szünet előtt. Vajon meddig fognak itt ülni? Napnyugta előtt vissza kell érniük a kastélyba...

- No és mi szél hozta ide mifelénk, miniszter úr? - csendült Madam Rosmerta hangja.

- Mi más, mint Sirius Black - felelte fojtott hangon Caramel. - Felteszem, kegyed is hallott róla, mi történt Halloweenkor az iskolában.

- Hallottam pletykálni ezt-azt - ismerte be a kocsmárosné.

- Szétkürtölted az egész kocsmában, Hagrid? - mérgelődött McGalagony.

- Ön szerint Black még mindig a környéken bujkál, miniszter úr? - suttogta Rosmerta.

- Biztos vagyok benne - felelte komoran Caramel.

- Tudja, hogy a dementorok már kétszer is razziát tartottak a kocsmámban? - panaszolt Madam Rosmerta, némi szemrehányással a hangjában. - Elriasztják a vendégeimet. Nem tesz jót az üzletnek, hogy itt őgyelegnek, miniszter úr.

- Én se kedvelem őket, Rosmerta kedves - felelte feszengve Caramel. - De sajnos szükség van rájuk... Éppen most találkoztam néhánnyal. Roppant dühösek Dumbledorera - a professzor nem engedi be őket az iskola területére.

- Még szép, hogy nem - méltatlankodott McGalagony. - Hogy tudnánk tanítani, ha azok a szörnyetegek ott keringenének a gyerekek körül?

- Egyetértek! - sipította a kis Flitwick professzor.

- Akárhogy is, óvatosnak kell lennünk - szögezte le Caramel. - A dementorok megvédenek minket valakitől, aki még náluk is rosszabb... Valamennyien tudjuk, hogy Black mi mindenre képes...

- Én még mindig nem tudom elhinni róla - jegyezte meg tűnődve Rosmerta. - Sirius Black volt az utolsó, akiről feltételeztem volna, hogy képes átállni a sötét oldalra... Ismertem, amikor még roxfortos diák volt. Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy gonosztevő lesz belőle, biztos nem adtam volna több mézbort az illetőnek.

- És magácska még a felét se tudja, Rosmerta - morogta Caramel. - A legszörnyűbb tettéről ma is kevesen tudnak.

- A legszörnyűbb tettéről?! - Madam Rosmerta hangjában élénk kíváncsiság csendült. - Úgy érti, szörnyűbb dolgot is csinált, mint hogy megölte azt a sok szerencsétlen embert?

- Pontosan úgy értem - felelte sötéten Caramel.

- Nem tudom elhinni. Mi lehet szörnyűbb egy ilyen gyilkosságnál?

- Azt mondta, emlékszik rá diákkorából - szólt McGalagony. - Arra is emlékszik, ki volt a legjobb barátja?

- Hogyne emlékeznék! - nevetett Rosmerta. - Hisz mintha össze lettek volna nőve. Hányszor ültek itt nálam... Istenem, mennyit nevettünk. Az volt csak a páratlan páros! Sirius Black és James Potter!

Harry kupája koppanva landolt a padlón, Phyllis pedig prüszkölve kiköpte a szájában lévő korty vajsört. Ron figyelmeztetően belerúgott belerúgott Harrybe, Phyllist pedig Hermione igyekezett rendben tartani, és inkább elvette tőle az italát. Nem mintha a lány többet akart volna inni.

- Pontosan - folytatta McGalagony. - Black és Potter. A kis csapat két főkolomposa. Meg kell hagyni, mindkettő nagyon értelmes gyerek volt - kivételesen értelmesek. De hogy a Roxfortba azóta se járt két akkora csibész, mint ők, az is biztos.

- Na várjunk csak - kuncogott Hagrid. - Fred és George Weasley és Phyllis azért felvehetik velük a versenyt.

- Black és Potter olyanok voltak, mint egy testvérpár! - cincogta Flitwick professzor. - Elválaszthatatlanok!

- Hát persze - szólt Caramel. - Potter az összes barátja közül Blackben bízott meg a legjobban, s ez azután sem változott, hogy kikerültek az iskolából. Mikor James feleségül vette Lilyt, Black volt a násznagy, és később ő lett a születendő ikrek, köztük Harry keresztapja is. Ezt persze sosem mondtuk el Harrynek. Képzelhetik, mennyire felkavarná őt, ha megtudná.

- Azért, mert Black átállt Tudjaki oldalára? - suttogta Madam Rosmerta.

- Rosszabbat is tett annál, kedvesem - Caramel még jobban lehalkította a hangját, s szinte motyogva folytatta. - Potterék ugyanis annak idején tudomást szereztek róla, hogy Tudjukki feni rájuk a fogát. Dumbledorenak, aki minden erejével harcolt Tudjukki ellen, megbízható kémek jelentették a dolgot, s ő azonnal figyelmeztette Jameset és Lilyt. Azt tanácsolta nekik, hogy rejtőzzenek el. No persze, Tudjukki elől nem volt olyan könnyű elbújni. Dumbledore úgy vélte, Fidelius bűbájt kell alkalmazniuk.

- Az hogyan működik? - kérdezte Madam Rosmerta kíváncsiságtól remegő hangon. Flitwick professzor megköszörülte a torkát.

- A Fidelius roppant bonyolult bűbáj - cincogta. - Az a lényege, hogy egy titkot mágikus úton elrejtünk egy emberi lélek mélyén. Az információ sehol máshol nem lelhető fel, csak a kiválasztott személy, a titokgazda lelkében, így nem is juthat illetéktelenek tudomására - hacsak a titokgazda önszántából ki nem szolgáltatja. Tudjukki akár százszor tűvé tehette volna a falut, ahol Lily és James rejtőztek, mégse bukkant volna rájuk. Akkor sem vette volna észre őket, ha ott áll a szobájuk közepén!

- Ezek szerint Black volt Potterék titokgazdája? - suttogta Madam Rosmerta.

- Természetesen - vette át a szót McGalagony. - James Potter biztosította Dumbledoret, hogy Black inkább meghalna, semmint hogy beszéljen. Azt mondta, Black maga is el akar rejtőzni... Dumbledorenak mégsem tetszett a dolog. Emlékszem, még azt is felajánlotta Potteréknek, hogy ő maga lesz a titokgazdájuk.

- Black már akkor gyanús volt neki? - hüledezett Madam Rosmerta.

- Biztos volt benne, hogy valaki, aki közel áll Potterékhez, folyamatosan tájékoztatja Tudjukkit a hollétükről - felelte McGalagony. - Mi több, egy ideje gyanította, hogy van köztünk egy áruló, aki információkat szolgáltat ki a sötét nagyúrnak.

- James Potter ennek ellenére ragaszkodott Blackhez?

- Igen - sóhajtott Caramel. - És alig egy héttel azután, hogy elvégezték a Fidelius bűbájt...

- Black elárulta őket? - sikkantott fel Madam Rosmerta.

- Úgy van. Megunta a kettős ügynök szerepét, s arra készült, nyíltan Tudjukki mellé áll. Feltehetőleg Potterék halálának percében akart színt vallani. Azonban, mint tudjuk, a nagyúr alaposan megjárta a kis Harry Potterrel. Minden hatalmát elvesztette, s menekülnie kellett. Black roppant kínos helyzetbe került; alighogy végre kiállt a mestere mellett, az elbukott. Nem tehetett mást, ő is menekült...

- Az aljas köpenyforgató! - fakadt ki Hagrid, olyan hangosan, hogy a fél kocsma feléjük fordult.

- Cssss! Csendesebben! - figyelmeztette McGalagony.

- Még találkoztam is vele! - háborgott Hagrid. - Én mentettem ki Harryt James és Lily házából, miután meghaltak. Alighogy kihoztam a szegény, sebes homlokú, testvértelen árvát a romok közül, megjelent Sirius Black a repülő motorbiciklijén. Eszembe se jutott megkérdezni, hogy mit keres ott. Azt se tudtam, hogy ő volt Lily és James titokgazdája. Gondoltam, hallotta a hírt, és odasietett segíteni. Fehér volt, mint a fal, és csak úgy remegett. És tudják, mit csináltam? VIGASZTALTAM A GYILKOS ÁRULÓT!!!

- Halkabban, Hagrid! - szólt rá McGalagony.

- Honnan tudhattam volna, hogy nem Lilyt és Jameset sajnálja? Tudjukki miatt volt annyira oda! Azt mondja nekem: ,,Hagrid, bízd rám Harryt. Én vagyok a keresztapja, majd én vigyázok rá..." Hah! De én parancsot kaptam Dumbledoretól, hát mondtam Blacknek, hogy nem, Dumbledore azt mondta, Harrynek a nagynénjéékhez kell kerülnie. Black erősködött, hogy így meg úgy, de aztán végül beletörődött. Nekem adta a motorját, hogy azon vigyem el Harryt. ,,Nekem már nem kell" - mondta.

- Már akkor feltűnhetett volna, hogy valami nem stimmel. Miért adta nekem a kedvenc motorját? Miért nem kellett már neki? Mert túl feltűnő járgány volt, azért! Tudta, hogy el kell húznia a csíkot, mielőtt a minisztériumban észbe kapnak, és keresni kezdik!

- De mi lett volna, ha rábízom Harryt, eh? Biztos beledobta volna szegényt a tengerbe. A legjobb barátja fiát! Hiába, ha egy varázsló átáll a sötét oldalra, onnantól kezdve nem ismer se istent, se embert...

Hagrid befejezete monológját, s a társaság elgondolkozott a hallottakon. Végül Madam Rosmerta törte meg a csendet.

- De nem sikerült keret oldania - jegyezte meg némi elégtétellel. - A minisztérium emberei már másnap megtalálták.

- Bár úgy lett volna - morogta keserűen Caramel. - De nem mi találtuk meg, hanem a kis Peter Pettigrew - Potterék másik barátja. Semmi kétség, eszét vette a gyász, s mivel tudta, hogy Black volt a Potter család titokgazdája, a nyomába eredt.

- Pettigrew, Pettigrew... - töprengett Madam Rosmerta. - Az a kis kövér fiú, aki folyton ott loholt mögöttük a Roxfortban?

- Hősként tisztelte Blacket és Pottert - mondta McGalagony. - Nem volt olyan tehetséges, mint ők, s én sokszor túl szigorú voltam vele. Gondolhatják, ma már... ma már mennyire bánom. - McGalagony hangja úgy csengett, mintha hirtelen benáthásodott volna.

- Ne eméssze magát, Minerva - vigasztalta Caramel. - Pettigrew hősként halt meg. A szemtanúk - néhány mugli, akiknek persze később kitöröltük az emlékeit - elmesélték, hogyan szorította sarokba Blacket. Sírva rákiáltott: ,, Lily, James és Phyllis...! Sirius! Hogy tehetted ezt?!" Aztán a pálcája után kapott, de Black gyorsabb volt nála. Az átka apró darabokra szaggatta Pettigrewt.

McGalagony professzor kifújta az orrát.

- Ostoba fiú - szólt rekedten. - Mit képzelt... sosem tudott párbajozni... Miért nem bízta a minisztériumra...

- Bizonyisten, ha én kapom el Blacket, nem vesződtem volna varázspálcával - füstölgött Hagrid. - Puszta kézzel ütöttem volna agyon.

- Nem tudod, mit beszélsz, Hagrid - mordult felt Caramel. - A sarokba szorított Blackkel szemben csak a Varázsbűn-üldözési Kommandó profi pálcatörőinek lett volna esélyük. Én abban az időben a mágikus katasztrófák ügyosztályán dolgoztam, úgyhogy az elsők között siettem a helyszínre. Életem végéig kísérteni fog az a látvány. Az utca közepén olyan mély kráter tátongott, hogy az alja a csatornát érte. Körös-körül holttestek hevertek, és zengett az utca a muglik sikoltozásától. Black meg csak állt és nevetett - s a lába előtt ott hevert mindaz, ami Pettigrewból megmaradt... egy véres talár és néhány... néhány darabka...

Caramel hirtelen elhallgatott, s a hangokból ítélve öt ember egyszerre fújta ki az orrát.

- Ennyi a történet, Rosmerta - folytatta kissé rekedten Caramel. - Blacket elvezette a Varázsbűn-üldözési Járőrszolgálat húsz embere, Pettigrew pedig megkapta a Bűbáj-rend arany fokozatát - ami talán enyhítette szegény édesanyja fájdalmát. Black Azkabanba került.

Madam Rosmerta mélyet sóhajtott.

- Igaz, hogy Black megőrült, miniszter úr?

- Bár azt mondhatnám, hogy igen - felelte Caramel. - Biztos, hogy Tudjukki kudarca kezdetben megzavarta az elméjét. Az az öncélú kegyetlenség, ahogy Pettigrewal és azokkal a mugli járókelőkkel bánt... épeszű ember nem tesz ilyet. A legutóbbi azkabani szemlém alkalmával viszont megint találkoztam vele. Tudják, Azkabanban a legtöbb fegyenc csak gubbaszt a sötétben, és maga elé mered, vagy legfeljebb motyog magában. Black viszont normálisan viselkedett. Értelmesen beszélt hozzám. Kimondottan nyugtalanító volt. Úgy tűnt, mintha csupán unatkozna. Elkérte az újságomat, az mondta, meg akarja fejteni a keresztrejtvényt... Megdöbbentő volt látni, mennyire hidegen hagyja a dementorok jelenléte. Pedig ő volt az egyik legszigorúbban őrzött rab. Éjjel-nappal dementorok álltak a cellája előtt.

- És mit gondol, vajon miért szökött meg a börtönből? - kérdezte Madam Rosmerta. - Jesszusom, miniszter úr, csak nem azért, hogy újra összeálljon Tudjukkivel?

- Nos, bizonyára ez is szerepel a tervei között - felelte kitérően Caramel. - De merem remélni, hogy nem lesz rá alkalma. A magányos és elszigetelt Tudjukki nem jelent túl nagy veszélyt... de ha a legodaadóbb csatlósa visszatérne hozzá... még rágondolni is szörnyű, milyen gyorsan új erőre kapna.

Finom koppanás hallatszott. Valaki letette a poharát az asztalra.

- Nos, Corneluis - szólt McGalagony. -, ha maga az igazgató úrral vacsorázik, mi jobb, ha most visszatérünk a kastélyba.

Az asztal körül mozgolódás támadt. Madam Rosmerta visszatért a bárpult mögé, a másik négy felnőtt pedig a vállárra kanyarította köpönyegét. Hamarosan kinyílt a Három Sperű ajtaja, és a tanárokat a miniszterrel együtt elnyelte a kavargó hó.

- Phyllis? Harry?

Ron és Hermione döbbenettől némán meredtek az asztal alól kimászó Harryre, és a mozdulatlanná dermedt Phyllisre.