– Megdöbbentő... felfoghatatlan... Kész csoda, hogy élve megúszták... elképesztő... hőstettet hajtott végre, Piton.

– Köszönöm, miniszter úr.

– Merlin-díj, ezüst fokozat... mit ezüst, arany fokozat, ha el tudom intézni!

– Hálásan köszönöm, miniszter úr.

– Csúnya sebet szerzett... Felteszem, Black műve.

– Nos, nem, miniszter úr, ezt Potter, Weasley és Granger tették velem.

– Micsoda?!

– Az első perctől fogva egyértelmű volt, hogy Black megbabonázta őket. Viselkedésükből ítélve a konfúziós átkot alkalmazta rajtuk. A gyerekek ugyanis azt a téveszmét hangoztatták, hogy Black esetleg ártatlan lehet. Mindazonáltal a felelőtlen magánakciójuk miatt a gazember kis híján kicsúszott a markunkból... A gyerekek nyilván azt hitték, hogy maguk is el tudnak bánni Blackkel. Megjegyzem, az elbizakodottságuk annak köszönhető, hogy a tanév során nem egy kihágást követhettek el büntetlenül... Potternek pedig, ugyebár, az igazgató úr kezdettől fogva különleges státuszt biztosított...

– Hát igen... Tudja, hogy van ez Piton... Valamennyien hajlunk rá, hogy elnézőbbek legyünk, ha Harry Potteről van szó.

– Hát persze... de vajon jót tesz-e neki, ha mindig kivételezettként kezelik? Én a magam részéről igyekszem ugyanúgy bánni vele, mint a többi tanítványommal. Más diákot legalábbis felfüggesztenének, ha ilyen veszélynek tenné ki a társait. Gondoljon csak bele, miniszter úr: megsértett minden elképzelhető szabályt – azokat is, amelyeket kimondottan az ő biztonsága érdekében vezettünk be – tiltott időben tiltott helyen tartózkodott, ráadásul egy elítélt gyilkos és egy vérfarkas társaságában... Megjegyzem, erős a gyanúm, hogy korábban engedély nélkül lejárt Roxmorts faluba is...

– Nehéz ügy, Piton, nehéz ügy... Sok botorságot művelt ez a fiú, ez kétségtelen... de azt is vegyük figyelembe, hogy a maga lánya szinte mindig az oldalán volt. Nem lehet, hogy egy kissé elfogult vele?

– Phyllis az egész életét a Roxfortban töltötte, már nem is tudok vele kivételezni. A nevelésemből fakadóan próbálta mindig megállítani Potter botor cselekedeteit, de bevallom, nem az én példamutatásomra vall, hogy a társaira rótt büntetéseket próbálva elkerülni oldja meg mindig a problémákat. El sem merem képzelni, hányszor kockáztatta a jó hírét és a testi épségét a barátai miatt... Ő volt az egyetlen, aki nem támadt rám, vélhetően amiatt, hogy a rászórt átkon keresztül is igyekezett támogatni engem.

– Phyllis mindig is a tehetségével tűnt ki a tömegből, nincs igazam? Remek bájitalfőző lesz belőle, ha felnő.

– Jövőre tervezi letenni a RAVASZ-t bájitaltanból és gyógynövénytanból.

– Komolyan?! Elképesztő... csodálatos, gratulálok Piton. Nem mindenkinek akad ilyen gyermeke.

– Köszönöm, miniszter úr.

Phyllis csukott szemmel, mozdulatlanul fülelt. Még mindig kába volt; Caramel és Perselus szavai egyenként verekedték át magukat a dobhártyáján, s lusta patakként csörgedeztek az agyában. Végtagjai mintha ólomból lettek volna, de még a szemhéját sem bírta felemelni... Legszívesebben ott feküdt volna a kényelmes ágyon az idők végezetéig...

– Nem tudom mire vélni a dementorok szokatlan viselkedését... Maga meg tudja magyarázni, hogy miért vonultak vissza, Piton?

– Nem, miniszter úr. Mikor magamhoz tértem, már elindultak a kijelölt őrhelyük felé.

– Elképesztő. Black, Harry és a két lány mégis...

– Mikor rájuk találtam, mind a négyen ájultan feküdtek. Először is megkötöztem Blacket, azután odavarázsoltam négy hordágyat, és felhoztam őket a kastélyba.

A beszélgetésben szünet állt be. Phyllis feje lassan tisztulni kezdett, s ezzel egy időben mardosó érzés támadt a gyomra mélyén...

Kinyitotta a szemét.

Rögtön rájött, hogy a gyengélkedőben van – a terem végében Madam Pomfrey állt. A javasasszony a legutolsó ágy mellett tevékenykedett. Phyllis hunyorogva odasandított, és a takaró alatt fekvő Ront pillantotta meg. A fiú látszólag még mindig eszméletlen volt Pettigrew támadásának köszönhetően.

Óvatosan megfordította a fejét a párnán. A holdfény megvilágította a szomszédos ágyakat, amelyekben Harry és Hermione feküdtek. Harry kábán pislogott Phyllisre, és halkan felsóhajtott, mikor meglátta, hogy nővére magához tért. Hermione is ébren volt, arca feszült figyelmet tükrözött. Mikor észrevette, hogy Phyllis megébredt, gyorsan az ajkára szorította az ujját, majd az ajtó felé mutatott. Az félig nyitva volt – ezért hallatszott be a folyosón álldogáló Caramel és Perselus beszélgetése.

Madam Pomfrey most otthagyta Ront, és Phyllis ágyához sietett. A lány megfordult, és a javasasszonyra nézett. Madam Pomfrey falazótégla méretű csokoládétömböt tartott a kezében.

– Látom, felébredtünk – állapította meg. Letette a csokoládét Phyllis éjjeliszekrényére, és nekilátott, hogy egy kis kalapáccsal falatnyi darabokra törje.

– Hogy van Ron? – kérdezte kórusban Harry, Phyllis és Hermione.

– Túléli – felelte kurtán a javasasszony. – Ami pedig titeket illet... Itt maradtok megfigyelésre, amíg... Piton, ezt meg hogy képzeled!?

Phyllis felült az ágyban, és felkapta a varázspálcáját.

– Beszélnem kell az igazgató úrral – jelentette ki.

– Nyugodj meg, Piton – csitította Madam Pomfrey. – Elfogták Blacket. Biztos helyen van. A dementorok perceken belül végrehajtják rajta a csókot...

– MICSODA?!

Phyllis kiugrott az ágyból, Harry és Hermione követték a példáját. A kiáltás azonban a folyosóra is kihallatszott; Cornelius Caramel és Perselus besiettek a kórterembe.

– Harry, Harry, mi a baj? – rémüldözött Caramel. – Neked az ágyban a helyed... kaptál már csokoládét?

– Miniszter úr – hadarta Harry. – Sirius Black ártatlan! Peter Pettigrew nem halt meg! Találkoztunk vele ma este! Nem engedheti, hogy a dementorok bánthassák Siriust, ő...

Caramel azonban csak mosolygott, és a fejét csóválta.

– Képzelődsz, Harry. Borzalmas dolgokon mentél keresztül, ki kell pihenned magad. Feküdj le szépen, és bízd ránk a dolgot. Tudjuk, hogy mit kell tennünk...

– NEM TUDJÁK! – kiabálta Harry. – NEM SIRIUS A BŰNÖS!

Hermione odasietett Harry mellé, és esdeklő arccal nézett Caramelre.

– Miniszter úr, kérem, hallgasson meg minket – szólt. – Én is láttam Pettigrew-t. Ron patkánya volt, merthogy animágus... Mármint Pettigrew...

– Látja, miniszter úr? – csóválta a fejét Perselus. – Mindnyájuknak téveszméi vannak. Black alapos munkát végzett...

– NINCSENEK TÉVESZMÉINK! – tajtékzott Harry.

– Miniszter úr! Professzor! – csattant fel Madam Pomfrey. – Nyomatékosan kérem, hogy azonnal távozzanak! Már épp eléggé felizgatták a betegeimet!

– Csak szeretném elmondani, mi történt valójában! – harsogta dühösen Harry. – Miért nem bírnak végighallgatni!?

Madam Pomfrey villámgyors mozdulattal jókora csokoládékockát dugott Harry szájába, majd páciense döbbenetét kihasználva visszatuszkolta őt az ágyra.

– Miniszter úr, ezek a gyerekek ápolást igényelnek. Nagyon kérem, távo... PITON!

Phyllis Caramelt megkerülve a gyengélkedő ajtaja felé iramodott.

– Ha senki sem hisz nekem, akkor majd elintézem magam! – kiáltotta dühösen, és kirohant a gyengélkedő nyitott ajtaján.

– Lily!

Phyllis hallotta, ahogy Perselus a nyomába ered, de ezzel csak annyit ért el nála, hogy fokozta a tempót. Lóhalálban száguldott fel az első lépcsőn, majd a következő folyosó ajtajait egyesével feltépve kiabált a keresztapja után.

– Sirius! Sirius, merre vagy?! Válaszolj! Sirius!

– Lily, állj meg!

Phyllis ismét megszaporázta a lépteit. Perselus nem érti... most nem tudja neki elmagyarázni, mert nem hajlandó megérteni. Nem akarja elfogadni, hogy Sirius ártatlan.

– Sirius!

Mikor végzett a folyosóval, vett egy éles kanyart, és a következő ajtósorra nézett. Perselus léptei egyre közelebbről hallatszottak. Nem tudta, hogy miért a kastélyban keresi a keresztapját, de máshova biztos nem vitték még. Itt kell lennie valahol!

– Sirius! – sikította Phyllis magánkívül.

Az összes ajtó egyszerre pattant fel, és csapódott neki a falnak, ahogy a lány mágiája végigsöpört rajtuk.

– Hol vagy!? Sirius!

– Lily, azt mondtam, azonnal állj meg!

– Sirius!

Perselus erejét megsokszorozta a hirtelen feltörő düh, és végre utolérte Phyllist. Rávetette magát nevelt lányára, ezáltal mindketten a kőpadlón kötöttek ki. Perslelus szorosan átölelte Phyllist, nem hagyva neki menekülési útvonalat.

– Apa, kérlek! Meg kell mentenünk Siriust!

– Phyllis, nyugodj meg!

– NEM! SIRIUS!

– Neki már mindegy! Macnair felhozta a dementort, ami már elvégezte rajta a csókot!

Perselus szemszöge:

Phyllis megdermedt, majd karja lehanyatlott, s abbahagyta a rúgkapálást. Hirtelen olyan lett, mint egy rongybaba. Nem mozdult, végtagjai elernyedtek, feje előrehanyatlott.

Perselus ijedten maga felé fordította, de Phyllis szeméből kiveszett a fény. Tekintete már sehova se nézett. Perselus észrevétlenül megpróbált rajta legelimineciát használni. A lány még csak nem is reagált rá. Elméje védelme sehol sem volt, túltelítődött a mélységes szomorúsággal és döbbenettel. Hogy történhet ilyen egy ártatlan emberrel?

Nevelt lánya száz százalékig biztos volt Black ártatlanságában. Az emlékeiben ott állt Petttigrew, majd patkány képében elmenekült... A dementor arca is élénken élt a gondolatai között, majd a varázsló olyanra bukkant, amitől a szokásosnál jobban is elsápadt.

A fogai összekoccantak. Lupin megtudta. Black megtudta. Pettigrew csak azért nem, mert Phyllis kitörölte az emlékeit magáról. A másik kettőnek nem. Azok pár óra alatt elnyerték a teljes bizalmát! Amiért ő már lassan tizenhárom éve dolgozik! Kilépett Phyllis elméjéből, és megrökönyödve meredt a felemás szemekbe.

– Gyere – morogta végül.

A karjánál fogva felhúzta Phyllist a padlóról, és őt támogatva megindultak a gyengélkedő felé. A visszaút lassabb volt, hisz Phyllis lába úgy remegett, mintha legalábbis a táncoltatóátkot szórták volna rá.

Félúton járhattak, mikor az egyik sarkon belefutottak abba a személybe, aki Perselus jelenleg a legkevésbé sem akart látni.

– Áh, Perselus! – Dumbledore ezüstös szakálla alatt ott bujkált a szokásos félmosoly. A bájitaltantanár nagyot nyelt. – Szóval utolérted Phyllist.

– Igen – felelte kurtán.

– Remek, remek. Velem tudnátok tartani? Ahogy Phyllis arcán látom, már teljesen tisztában van a történtekkel.

Perselus összehúzta a szemét. Érezte a csapdát, s azt is, hogy ha most nem követik Dumbledoret, annak nagyon rossz vége lesz. Így csupán bólintani mert.

– Pompás! Nos akkor, kérlek.

Megindultak az igazgatói iroda felé. Dumbledore ment hátul, végig szemmel tartva Phyllist és az őt segítő Perselust. A férfi némán imádkozott a legjobb végkimenetelért.

Elérték a folyosó végi kőszörnyet, Dumbeldore bemondta a jelszót ("Bűvös Bizsere!"), majd csendben felmentek a forgó csigalépcsőn.

Mikor beértek az irodába, Dumbledore egy hanyag pálcaintéssel duplára zárta az ajtót, hangszűrő bűbájt szórt az egész szobára, majd komótosan az íróasztalához ment, s leült. Könyökét az asztalra helyezte, ujjait összefonta görbe orra előtt.

Egy darabig csendben fürkészte Perselust és a még mindig sokkban lévő Phyllist, majd halk-fenyegető hangon megszólalt:

– Magyarázatot várok.