Hermione felsikoltott. Black talpra szökkent. Harry úgy összerándult, mintha áramütés érte volna. Phyllis hátrahőkölt.

– Ezt a fúriafűz mellett találtam – szólt Perselus, azzal a padlóra dobta a köpenyt. Közben gondosan ügyelt rá, hogy pálcája hegye végig Lupin mellkasára mutasson. – Hasznos holmi, Potter. Köszönöm...

Perselus kissé kifulladtnak tűnt, de az is látszott, hogy alig barja elfojtani diadalmas vigyorát.

– Biztosan érdekel, hogy honnan tudtam, hogy itt vagytok – folytatta kárörömtől csillogó szemmel. – Nos, egyenesen a szobádból jövök, Lupin. Mivel ma még nem vetted be az orvosságodat, gondoltam, átviszek neked egy serleggel. Az előzékenységem el is nyerte jutalmát... Az asztalodon találtam ugyanis egy ismerősnek tűnő térképet. Elég volt egy pillantást vetni rá, és máris megtudtam mindent, ami érdekelt. Láttam, amint végigfutsz az alagúton...

– Perselus – szólt közbe Lupin, de Piton letorkolta.

– Dumbledore nem hitte el nekem, hogy te segítettél Blacknek bejutni a kastélyba. Hát most itt a bizonyíték. De azt még én sem gondoltam volna, hogy van képetek megint ezt a viskót használni búvóhelynek...

– Félreérted a helyzetet, Perselus – rázta a fejét Lupin. – Nem hallottál mindent. Megmagyarázom... Sirius nem azért jött, hogy megölje Harryt és Phyllist...

– Azkaban két fogollyal lesz gazdagabb ma este – Piton szeme megszállottan csillogott. – Kíváncsi vagyok, mit fog szólni ehhez a fordulathoz Dumbeldore... Váltig állította, hogy nem kell tartanunk tőled... Remus Lupin, a szelíd vérfarkas...

– Térj észhez, Perselus – szólt csendesen Lupin. – Egy gyerekkori sérelem miatt képes lennél visszaküldeni egy ártatlan embert Azkabanba?

BUMM! Piton pálcája végéből három vékony, kígyószerű kötél röppent ki. Az egyik rátekeredett Lupin szájára, a másik kettő gúzsba kötötte a csuklójánál és a bokájánál fogva. Lupin megingott, majd egyensúlyát vesztve a padlóra zuhant. Black dühösen felhorkant, s már fordult, hogy rávesse magát Pitonra, de az számított a támadásra. Pálcájával egyenesen Black szeme közé célzott.

– Adj rá okot – sziszegte. – Adj rá okot, és esküszöm, megteszem.

Black megtorpant. Perselus és ő gyűlölettől eltorzult arccal néztek farkasszemet. Phyllis megkövülten meredt rájuk; fogalma sem volt, kinek higgyen, kinek segítsen. Harryre, Ronra és Hermionéra pillantott, de úgy tűnt, testvére és barátai ugyanolyan tanácstalanok, mint ő maga. Ron még mindig a kapálózó Makesszal vesződött, Hermione viszont most tett egy tétova lépést Piton felé, és megszólalt:

– Piton professzor... szerintem azért meghallgathatnánk, hogy mit akarnak mondani.

– Már így is búcsút mondhat a diplomájának, Granger kisasszony – vetette oda Piton. – Maga, Potter és Weasley tiltott helyen tartózkodtak egy elítélt gyilkos és egy vérfarkas társaságában. Most az egyszer, kivételesen, próbálja befogni a száját. 

– De hogyha... ha tényleg tévedés történt...

– AZT MONDTAM? FOGD BE A SZÁD! – rivallt rá Piton. – Ne szólj bele abba, amiről fogalmad sincs!

A Blackre szegezett pálca fenyegetően szikrázni kezdett. Hermione megszeppenve visszahúzódott.

– Phyllis, veled is számolni fogok még ezért – villant Perselus tekintete a lány felé, aki erre behúzta a nyakát.

Black értetlenül ránézett, Perselus erre a mozdulatra pedig ténylegesen a homlokához nyomta a pálcát.

– Ha csak meg mersz mozdulni... – a hangja csikorgott a dühtől. – Édes a bosszú. A legszebb álmom volt, hogy magam kaphatlak el...

Phyllis elkönyvelte magában, hogy Perselusnak sürgősen találnia kell valami hobbit. És egy pszichológust.

– Hát akkor örülj a sikerednek, Perselus – felelte Black, majd Ron felé bökött a fejével. – Ha a fiú és a patkánya is jönnek, készségesen követlek a kastélyba...

– A kastélyba? – Perselus szája gonosz mosolyra húzódott. – Felesleges olyan messzire menni. Elég csak kilépnünk ebből a házból, és a dementorok tárt karokkal fogadnak minket. Boldogok lesznek, hogy viszontlátnak téged... Merem állítani, hogy örömükben meg is csókolnak majd...

Black fakó arca halottsápadttá vált.

– Meg kell... meg kell hallgatnod – szólt rekedten. – A patkány... nézd meg azt a patkányt...

Perselus azonban túl volt már azon, hogy hassanak rá az észérvek. A szemében lobogó eszelős tűz még Phyllist is megrémítette.

– Gyerünk, indulás – parancsolta a nevelőapja. Csettintett egyet, mire nyomban a markába röppent a Lupint fogva tartó kötél vége. – A vérfarkast én vezetem. Remélem, a dementorok tőle sem sajnálnak majd egy csókot... Phyllis, gyere ide.

Ám Phyllisnek mozdulni sem volt ereje. Harry azonban cselekedett helyette is. Egy ugrással az ajtónál termett, és elállta a professzor útját.

– Állj félre, Potter – sziszegte Piton. – Már így is épp elég nagy bajban vagy. Ha nem sietek ide, hogy megmentsem az életetek...

– Lupin professzor százszor megölhetett volna – vágott a szavába Harry. – Egy csomószor voltunk hármasban vele, amikor a dementorok elleni varázslatra tanított. Ha tényleg Black cinkosa volt, miért nem végzett velem?

– Ne várd el, hogy követni tudjam egy őrült vérfarkas észjárását – morogta Piton. – Félre az útból, Potter!

– Maga egy megszállott bolond! – kiabálta Harry. – Vérbosszút akar állni azért, mert egyszer régen megtréfálták?!

– HALLGASS! – ordította magából kikelve Perselus. Phyllis még sose látta ilyennek. – Nem tűröm, hogy ilyen hangon beszélj velem! Olyan vagy, mint az apád! Térden állva hálálkodhatnál, amiért megmentettem az életedet! Megérdemelted volna, hogy kitekerjék a nyakad! Követhetted volna azt a nagyképű apádat! Ő se volt hajlandó elismerni, hogy Black az orránál fogva vezette! És most félre az utamból, vagy én raklak odébb. TAKARODJ, POTTER!

Harry egy szempillantás alatt döntött és cselekedett. Mielőtt Perselus akár egy lépést is tehetett volna felé, a magasba emelte a pálcáját.

– Capitulatus! – kiáltotta, s az övével együtt két másik hang is felharsant. A szoba falait hatalmas durranás rázta meg. Piton, mintha rugóra lépett volna, felrepült, majd háttal nekivágódott a falnak. Az ütéstől elvesztette az eszméletét, s összeroskadt, mint egy zsák. Fekete haja alól vékony csíkban csorgott a vér.

Míg Harry, Ron és Hermione döbbenten összenéztek, Phyllis felsikoltva Perselushoz ugrott.

– Kár, hogy kezet emeltél rá – hallotta Blacket. – Nyugodtan rám bízhattad volna.

– Megtámadtunk egy tanárt... – hebegte Hermione. – Jaj istenem, ebből nagyon nagy botrány lesz...

Phyllis ellenőrizte Perselus pulzusát, és aprót sóhajtott.

– Nem lett komolyabb baja... – motyogta, és a szívére szorította remegő kezét.

Black közben letépte a béklyókat Lupinról, és a professzor feltápászkodott.

– Te vagy Piton kedvenc diákja, vagy mi? – kérdezte Black meglepve. – Nagyon másként bánt most veled, és ahogy te is...

– Piton nevelte fel Phyllist, Sirius – mondta csendesen Lupin, és hátrébb lépett a barátjától.

Black úgy dermedt meg, mint akit eltaláltak a sóbálvány átokkal. Mikor megszólalt, a hangja remegett a döbbenettől.

– Ezt mondd még egyszer Remus, mert azt hiszem, valamit nagyon nagyon durván félrehallottam benne.

– Sajnos nem. Phyllis Perselus által lett felnevelve. Ő a hivatalos gyámja.

Black sípolva levegő után kapott, és Phyllis felé pillantott.

– Azt ne mondd, hogy a vezetékneved...

– Piton – bólintott Phyllis.

Blackből erre olyan hisztérikus kacaj tört ki, hogy a szobában mindenki hátrahúzódott. A férfi hitetlen, örömtelen hangja bizarr módon ijesztő volt.

– Nem hiszem... nem hiszem el... – a Blacknek még a könnye is folyt. – És még Perselus magyaráz beteljesítetlen bosszúról!

– Sirius...

– Mire odaértem, már csak Harry volt ott, Remus! Már csak Harry volt ott! – tajtékzott Black. A nevetése elhalt, és a helyét átvette a kegyetlen düh. – Piton még azelőtt ért oda, hogy bárki, ismétlem, bárki oda tudott volna menni! Fogta Phyllist és... és...

– Sirius, kérlek, nyugodj meg, engem is felkavart, mikor megtudtam...

– NEM NYUGSZOM MEG! – üvöltötte magánkívül Black. – Elrabolta Phyllist! Elrabolta Lily és James Potter legidősebb gyermekét! Az egyetlen lányukat! Harryt meg otthagyta! Hagyta, hogy gyászoljunk! Hagyta, hogy azt higgyük tizenhárom rohadt éven át hogy... hogy már csak Harry maradt nekünk...

Black zokogva a padlóra roskadt.

– Pedig életben volt... életben voltál – nézett Phyllisre. – Édesanyád szeme fénye... a pici metamorfmágus... Istenem, Phyllis... van fogalmad róla, hogy mennyire hiányoztál?

Black arcát könnyek mosták, egész testében reszketett, és most látszódott meg rajta igazán a börtönben töltött idő.

– Végig arra gondoltam Azkabanban, hogy ha Harry túlélte, akkor te miért nem... miért emelt rád kezet Voldemort... miért kellett elvesztenem a keresztlányomat...

– Mikor értesült a halálhírről, Sirius teljesen összeroskadt – mondta Lupin keserűen. – Nem kivételezett nyíltan, de mindig is Phyllis volt a kedvence. A családjában nagyon kevés lány volt, és azokkal sem tudott rendesen szót váltani. Valamint...

– James megtisztelt. És megtisztelte őt is – nyöszörögte Black. – Ezért nevezett el téged róla.

– Micsoda? – hebegte Phyllis.

– Sirius egyszer volt szerelmes – mesélte Lupin. – A nő, akit szeretett, szintén a Phyllis nevet viselte. Még az iskolában ismerkedtek össze. Az esküvőjük előtt egy héttel viszont meghalt. Voldemort ölte meg saját kezűleg. Mivel mindannyiunknak jó barátja volt, James róla nevezett el téged.

Phyllis megrökönyödve meredt a két megtört férfira, akik most kitárták nekik a lelküket nyomó legmélyebb sebeket.

– Nem tudtam elégszer köszönetet mondani Jamesnek. Te emlékeztettél arra, hogy ha Phyllis el is ment, attól még továbbra is a szívemben él. És továbbra is szeretjük egymást. Még a tekinteted is az övére emlékeztetett. Előre láttam, hogy te is olyan bajkeverő, vadóc gyerek leszel, mint amilyen ő is volt. Aztán beütött a második tragédia. És minden, amit reméltem, ismét összetört, véglegesen. Legalábbis azt hittem. De te itt vagy, és élsz és... egészséges vagy... boldognak tűntél, mikor... az egyik edzésen láttam, hogy téged is a seprűre teremtettek, akárcsak Harryt...

Black nem bírta tovább. Lassan feltápászkodott, és mielőtt Phyllis vagy Harry megmozdulhattak volna, a lányhoz rohant, és tizenhárom évnyi szomorúság és gyász erejével átölelte.

Úgy szorította, mintha az élete múlna rajta, és Phyllis legnagyobb döbbenetére Lupin is csatlakozott alig két másodperccel később.

Ketten zokogtak Phyllis vállán, mint akik egész életükben erre készültek volna. És Phyllis ebben a pillanatban hitte el, hogy ez a két ember tényleg nem akarja a vesztüket. Hajlandó volt meghallgatni őket, és ép ésszel végiggondolni a bizonyítékaikat.