Mikor Phyllis magához tért, először nem nyitotta ki a szemét. Halk madárcsicsergést hallott, s meleget érzett maga körül. Realizálta, hogy betakarva fekszik egy ágyban. Nem a saját ágya volt, mert nem érezte a lepedő és a párnája ismerős levendulaillatát, és a matrac is sokkal puhább volt a megszokottnál.

Csendben feküdt. Miért van egy idegen ágyban? Fáradtnak és nehéznek érezte a végtagjait. Mi történt? Felidézte a legutolsó emlékeit. Eszébe jutott, ahogy Mógus a padlóra küldte, ahogy Voldemort a szemébe nézett, s azt kiabálta az áruló tanárnak, hogy ölje meg őt és Harryt... Harry... Harry...

- HARRY! - kiáltotta, és olyan hirtelen ült fel az ágyban, hogy szédülni kezdett, és erős fájdalom nyilallt a fejébe, de nem törődött vele. Rémülten körülnézett, pánikszerűen letépte magáról a takarót, majd kiugrott volna az ágyból, de valaki megragadta a karját. Ijedten odanézett, s egy pillanatra Mógust látta, majd rájött, hogy csak Perselus az, aki ekkor tért magához a riadtságból, amit pánikszerű felkelésével okozott.

- Harry! Hol van Harry? - forgatta a fejét Phyllis, mire Perselus a mellette lévő ágyra mutatott, ahol Harry feküdt eszméletlenül.

- Harry! - Phyllis ki akart szállni az ágyból, de nevelőapja szelíden visszanyomta a párnára - Apa! Harry bajban volt! Mi van vele!?

- Nyugodj meg, kérlek. - szólt Perselus szelíden, Phyllist a vallainál még mindig az ágyhoz szegezve. Ekkor Madam Pomfrey tűnt fel a semmiből, s Phyllis homlokára tette a kezét.

- Nincsen láza, professzor úr. - közölte - Viszont ahogy látom, súlyos sokk érte, amiből még nem tért magához.

Phyllis fel se fogta miről beszél a javasasszony. Továbbra is csak Harry érdekelte.

- Harry! Harry! Mi van vele!? - kiabálta.

- Harry jól van, ne aggódj! - csitította Perselus, s egyik kezével végigsimított Phyllis fején. A lány igyekezett megnyugodni. Kapkodva, majd egyre lassabban szedte a levegőt, s végül megnyugodott.

Alaposabban körülnézett. A gyengélkedőn voltak, ahol rajta kívül csak Perselus, Harry és Madam Pomfrey tartózkodott. Fehér lepedők között feküdt, ahogy Harry is, s mindkettejük éjjeliszekrényére egy kisebb édességbolt teljes árukészletét pakolták. Perselus az ágya mellé állított széken ült, s fürkészve nézte őt.

- Megnyugodtál? - kérdezte Madam Pomfrey.

- Igen.

- Helyes. Nem tűröm el, ha az egyik betegem zaklatott állapotba kerül. - mondta a javasasszony, majd visszament a szobájába.

Miután becsukódott az ajtó, Phyllis Harryről Perselusra irányította a tekintetét. A férfi vett egy reszketeg, mély levegőt, majd Phyllis vállára borult, s olyan szorosan ölelte át, hogy a lány azt hitte, mindjárt felköpi a tüdejét.

- Van róla fogalmad... hogy mennyire aggódtam? - suttogta Perselus, s Phyllis hallotta, hogy nevelőapja mindjárt elsírja magát, vagy üvölteni kezd.

- Bocsánat. - nyöszörögte, s a megkönnyebbüléstől és a szégyenérzettől potyogni kezdtek a könnyei.

- Most miért sírsz? - kérdezte meghökkenve Perselus, s kiengedte a karjai közül.

- Annyira megkönnyebbültem... - hüppögött Phyllis. Mindent elmesélt, ami azután történt, hogy beléptek a harmadik emelet tiltott folyosójára, kihagyva azt, hogy Harryék nevelőapját gyanúsították. Perselus figyelmesen hallgatta, s mikor Phyllis ahhoz a részhez ért, mikor Mógus azt mondta, hogy bosszúból fogja megölni, felhördült.

- Igen... mindig is gyanús volt nekem az az átkozott, de sosem hittem volna, hogy lopáson kívül képes lenne megölni két tizenegy éves gyereket.

Mikor Phyllis a történet végére ért, szégyenkezve lesütötte a szemét.

- Tudom, hogy most nagyon dühös vagy... De Harryt, Ront és Hermionét ne utáld ettől jobban... Oké? És tudom, hogy megérdemlem a büntetést, amiért felelőtlen voltam és hogy annyira aggódnod kellett miattam.

- Nem örülök annak amit csináltál, tekintve azt, hogy egy hajszálon függött az életed. De remélem felfogtad azt is, hogy mit vittetek véghez. - mondta Perselus, s keményen belenézett Phyllis szemébe - Oltári nagy felelőtlenség és kockázat árán, de megakadályoztátok, hogy a Sötét Nagyúr visszatérjen. És ezért nem is lehetnék büszkébb rád.

Phyllis halványan elmosolyodott. Hát mégsem volt rá annyira dühös.

- De ezért a kihágásért egy heti büntetőmunkát kapsz. - folytatta Perselus, mire Phyllis jókedve egy kissé lehervadt - Otthon egy hétig te fogod takarítani a házat, a labort is beleértve. Varázslat nélkül. - tette hozzá még utólag, mire Phyllis elvigyorodott. A pálca nélküli varázslás mindig is ment neki, olyan szinten, hogy a kezében gyakran tisztává vagy újjá váltak a koszos, vagy elromlott dolgok.

- Hogy fogod ezt ellenőrizni? - kérdezte ravasz mosollyal az arcán.

- Megvannak a magam módszerei. - válaszolta Perselus - Ha kell, egész nap figyelni fogom minden takarító ténykedésed, a mosogatástól a söprésig.

- Pfff. Nem vagy te arra képes. - nevetett Phyllis - Mióta vagyunk itt? - váltott témát.

- Három napja. Most reggel van. - válaszolta Perselus.

- Akkor azért vagyok ilyen éhes.

- Szólok Poppynak, hogy reggelizni szeretnél.

Phyllis pár szelet pirítós múlva sokkal jobban érezte magát. Perselus elment órát tartani, ő pedig egyedül maradt egy könyv, és az édességkupac társaságában. Gyakran pislogott Harry felé, de testvére továbbra sem tért magához.

Délután egy óra felé belépett Dumbledore professzor. Phyllis kihúzta magát ültében, s érdeklődve nézett a hívatlan látogatóra.

- Professzor úr!

- Szervusz, Phyllis. - intett neki Dumbledore, majd beljebb lépett.

- De jó, hogy itt van! Szerettem volna elmondani, hogy Mógus megszerezte a követ, és sietnie kell, mert... - Phyllist csak most kezdte érdekelni a kő, eddig folyamatosan Harryn járt az esze. Ám ahogy meglátta az igazgatót, eszébe jutott, hogy lent, az utolsó teremben mindent elveszítettek.

- Nyugodj meg, kedvesem. - szólt Dumbledore - A kő már nincs Mógusnál.

- Oh... - Phyllis megkönnyebbülten sóhajtott egyet - Akkor már biztonságban van?

Dumbledore válaszolni akart, ám ekkor Harry mocorogni kezdett. Phyllis kipattant az ágyból, és odasietett a testvére ágyához. Dumbledore leült Harry ágyára, s úgy várták a fejleményeket.

Harry nyöszörgött párat, majd lassan kinyitotta a szemét. Mikor képes volt fókuszálni, Dumbledore megszólalt.

- Isten hozott Harry.

Harry rámeredt Dumbledore-ra, majd lassan feleszmélt.

- Igazgató úr! A kő! Mógus volt az! Megszerezte a követ! Siessen...

- Nyugodj meg, kedves fiam. - csitította Dumbledore - Egy kicsit le vagy maradva. A kő nincs Mógusnál.

- Akkor kinél van? Phyllis is ott volt! Professzor úr, én csak...

- Nagyon kérlek, csillapodj, különben Madam Pomfrey kiparancsol engem innen.

Harry nyelt egyet és körülnézett. Ekkor vette csak észre Phyllist, aki mosolyogva nézte.

- Phyllis... - Harry sóhajtott egyet - Akkor jól vagy...

- Igen... - válaszolta a lány - És ami még fontosabb, te is jól vagy... - mondta, majd szorosan átölelte öccsét. Mikor kibontakoztak az ölelésből, Harry meglepetten nézett az édességhalomra.

- Ezeket a barátaitok és a csodálóitok küldték. - mosolygott Dumbledore - Ami odalent a kazamatákban történt köztetek és Mógus közt, az hétpecsétes titok, úgyhogy természetesen az egész iskola tud róla. Egy toalettülőke is érkezett a nevetekre, felteszem Fred és George Weasley urak jóvoltából. Bizonyára szórakoztató ajándéknak szánták, de Madam Pomfrey elkobozta, mert nem tartotta elég higiénikusnak. - Phyllis ezen kuncogott egyet.

- Mióta vagyok már itt?

- Három napja. Ronald Weasley úr és Granger kisasszony igencsak megkönnyebbülnek majd, ha megtudják, hogy magatokhoz tértetek. Nagyon aggódtak miattatok.

- De, professzor úr, a kő...

- Látom, téged csak ez a téma érdekel. Hát jó, beszéljünk a kőről. Mógus professzor nem tudta elvenni tőled. Még épp idejében érkeztem, hogy megakadályozzam - bár ti is igen derekasan helytálltatok.

- Hát visszaért? Megkapta Hermione baglyát?

- Úgy sejtem, félúton repülhettünk el egymás mellett. Alighogy megérkeztem, rájöttem, hogy valójában ott kéne lennem, ahonnan eljöttem. Kicsit elkéstem, de azért maradt annyi feladat számomra, hogy eltávolítsam rólatok Mógust.

- Hát a professzor úr volt...

- Bevallom, féltem, hogy későn érkezem.

- Kevés híja volt. - mondta Phyllis - Már nem tudtuk volna sokáig távol tartani a kőtől...

- Nem a kő volt veszélyben, hanem ti - majdnem belehaltatok a nagy erőfeszítésbe. Egy szörnyű pillanatig azt hittem, így is történt. Ami a követ illeti, azt megsemmisítettük.

- Megsemmisítették? - hebegte döbbenten Harry. Phyllis is meghökkent, de korántsem annyira, mint a testvére - De hát a barátja, Nicolas Flamel...

- Áh, szóval Nicolasról is tudtok! - Dumbledore szeme felcsillant - El kell ismernem, alapos munkát végeztetek. Nos, Nicolas meg én elbeszélgettünk a dologról, és arra jutottunk, hogy ez a legjobb megoldás.

- De hát ez azt jelenti, hogy ő és a felesége meg fognak halni, nem?

- Félretettek annyi életelixírt, hogy legyen idejük elintézni ügyes-bajos dolgaikat. Azután - nos, igen, azután meg fognak halni.

Harry és Phyllis elképedt arca láttán Dumbledore elmosolyodott.

- Két olyan fiatal embernek, mint ti, a halál gondolata rémisztő és döbbenetes lehet. Nicolas és Perenelle viszont úgy gondolnak rá, mint a megérdemelt pihenésre egy hosszú, nagyon hosszú nap után. Elvégre a pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete. Elárulhatom: a kő nem volt olyan csodás dolog, mint amilyennek tűnt. Temérdek pénz, és hosszú-hosszú élet, a legtöbb ember - s mi tagadás, néhány varázsló is - erre a két dologra vágyik mindenekfelett. Csak az a bökkenő, hogy az emberek hajlamosak azt választani, ami a legrosszabb nekik.

Dumbledore a plafont kezdte szemlélni, s halkan dudorászni kezdett. Phyllisnak eszébe jutott valami.

- Professzor úr. - szólalt meg - Az jutott eszembe, hogyha nincs már meg a kő, akkor Voldemort más úton próbál majd visszatérni, nem? Úgy értem, biztos nem tűnt el örökre.

- Nem, Phyllis, nem tűnt el. A világban ólálkodik valahol. Talán épp új szolgát keres, aki megosztja vele a testét... Mivel nem él igazán, nem is lehet megölni. A haldokló Mógust a sorsára hagyta; a híveivel ugyanolyan könyörtelenül bánik, mint az ellenségeivel. Ki tudja, lehet, hogy csak késleltettétek a visszatérését... De higgyétek el, legközelebb is kudarcot vall, ha lesz legalább egy olyan ember, aki képes megvívni a kilátástalan harcot vele. Ha pedig újra, meg újra időt nyerünk, akkor lehet, hogy soha többé nem kerül hatalomra.

- Ha visszatér, akkor én majd kiállok ellene, és megvédem Harryt! - kiáltotta Phyllis, és a levegőbe bokszolt.

- Hát, igen. - bólintott mosolyogva Dumbledore - Amíg az Idigók harcias kedvű királynője mellettünk áll, addig nincs mitől félnünk, nemde?

Harry bólintott, majd ismét megszólalt.

- Professzor úr, kérem, válaszoljon még néhány kérdésemre. Van egy pár dolog, amiről szeretném megtudni az igazságot.

- Az igazságot? - sóhajtott Dumbledore - Az igazság csodás dolog, de szörnyű is lehet, ezért óvatosan kell bánni vele. Mindazonáltal válaszok a kérdéseidre, hacsak nincs jó okom rá, hogy ne tegyem. Ez utóbbi eseteben, kérlek, légy elnéző velem. Hazudni természetesen nem fogok. Phyllis hallhatja a kérdéseket és a válaszokat?

- Igen. Nos... Voldemort azt mondta, hogy csak azért ölte meg az anyámat, mert meg akart védeni engem és a testvérem. De egyáltalán miért akart az életemre törni?

Dumbledore ezúttal nagyon mélyet sóhajtott.

- Fájdalom, máris... máris olyat kérdeztél, amire nem válaszolhatok. Itt és most még nem. Egy napon majd megtudod... De egyenlőre felejtsd el, ne törődj vele! Ha már nagyobb leszel... tudom, hogy nem szívesen hallod ezt, de... ha már felkészültél rá, megtudod.

Phyllist sosem foglalkoztatta eddig ez a kérdés, de most erősen agyalni kezdett rajta.

- De miért nem tudott Mógus hozzám érni?

- Az édesanyád az életét adta érted, hogy megmentsen titeket. Ha van olyan dolog, amit Voldemort nem tud felfogni, az a szeretet. Nem sejtette, hogy egy olyan mély érzés, mint édesanyádnak irántad való szeretete, örök nyomot hagy maga után. Nem sebhely, vagy más látható jel formájában... Akit egyszer ennyire szeretett valaki - aki talán már rég nem is él -, azt a szeretet ereje mindhalálig védelmezi. Ez az erő ott van a bőrödben, Harry. Ezért nem tudott hozzád érni Mógus, akiben nem volt más, cask gyűlölet, kapzsiság és becsvágy... Neki, aki megosztotta a lelkét Voldemorttal, őrjítő kín volt megérinteni egy olyan embert, akit ilyen tiszta jóság védelmez.

Dumbledore most nagy érdeklődéssel fordult az ablakpárkányon üldgélő madár felé, így Harrynek és Phyllisnak volt alkalma megtörölni a szemét a lepedő sarkában.

- És a testvérem? Voldemort valami olyasmiről beszélt, hogy megidézett egy pajzsbűbájt. - Harry itt lopva Phyllisra nézett.

- Nos, Harry, mivel senki sem volt élő ember aki ezt látta volna - és emlékezne is rá -, csak Voldemort, kénytelenek vagyunk arra hagyatkozni, hogy igazat beszélt. Én csupán egyszer láttalak titeket csecsemőkorotokban együtt, még mielőtt egy évesek lettetek volna. A húgodról tényleg azt lehetett mondani, hogy erős boszorkánynak született, hiszen metamorf mágus volt, és igen érdekes bűbájokat volt képes elvégezni. Emlékszem, egyszer édesanyád írta meg nekem levélben, hogy mikor véletlenül legurult a pelenkázóasztalról, nem zuhant a földre, hanem egyszerűen lebegni kezdett. Hatalmas veszteség volt, mikor megtudtuk, hogy Voldemort mindhármukkal végzett.

- És a láthatatlanná tévő köpeny? Tudja, ki küldte el nekem?

- Oh, igen, a köpönyeg... Apád átadta nekem megőrzésre. Gondoltam, örülni fogsz neki. - Dumbledore kacsintott egyet - Ügyes holmi... Mikor apád a Roxfortba járt, abban csente el a legjobb falatokat a konyháról.

- És volna még valami...

- Ne kímélj!

- Mógus azt mondta, hogy Piton...

- Piton professzor, Harry.

- Igen, ő... szóval Mógus azt mondta, hogy utál engem, mert az apámat is gyűlölte. Igaz ez?

- Hát igen, tény, hogy erős ellenszenvvel viseltettek egymás iránt. Valahogy úgy, mint te és Malfoy úr. Azután apád olyasmit tett, amit Piton soha nem tudott megbocsátani neki.

- Mit csinált?

- Megmentette Piton életét.

- Micsoda?

- Bizony... - bólintott révedező arccal Dumbledore - Furcsán jár az emberek agya, még ha varázslók is, igaz? Piton professzor nem bírta elviselni, hogy apád lekötelezte... Úgy hiszem, azért is védelmezett olyan elszántan téged egész évben, hogy kvittek legyenek apáddal... és nyugodt lélekkel utálhassa tovább ezt az emlékét.

Phyllis eltöprengett a dolgon. De hát Perselus felnevelte őt... az nem volt elég? Vagy azt inkább a Lily iránti tiszteletadásnak értelmezte?

- Még egy kérdésem lenne...

- Csak egy?

- Hogyan került hozzám a kő a tükörből?

- Áh, köszönöm, igazán örülök, hogy feltetted ezt a kérdést. Itt legpazarabb ötleteim egyikével van dolgunk, és ez - köztünk legyen mondva - nem csekélység. A lényeg az, hogy csak olyan ember juthatott hozzá a kőhöz, aki arra vágyott, hogy megtalálja - nem pedig arra, hogy használja. Aki valamely célra akarta megszerezni, az csak azt láthatta a tükörben, amint aranyat csinál, vagy az életelixírt fogyasztja. Néha magam is meglepődöm az eszemen... De most már elég a kérdésekből. Inkább lássatok hozzá ehhez a rengeteg édességhez. Ah! Bogoly Berti féle Mindeízű Drazsé! Ifjúkoromban az a szerencsétlenség ért, hogy kifogtam egy hm... hányás ízű darabot. Azóta, sajna, nem sok kedvem van kísérletezni vele. De ettől a finom tejkaramellától nem kell félem, igaz-e?

Dumbledore mosolygott, s bekapta az egyik aranybarna színű drazsét. Nyomban köhögni kezdett tőle.

- Mordizomadta! Fülviasz!

Madam Pomfrey kedves, de szigorú nőszemély volt.

- Csak öt percet kérnünk. - könyörgött Phyllis.

- Szó se lehet róla...

- De hát Dumbledore professzort is be tetszett engedni.

- Az más. Ő az igazgató, persze hogy beengedtem. De most már pihennetek kell.

- Pihenünk, tessék nézni, fekszünk, meg minden. Jaj, Madam Pomfrey, tessék megengedni...

- Na jó, nem bánom. - sóhajtott az asszonyság - De csak öt perc, egy másodperccel se több.

Azzal beengedte Ront és Hermionét.

- Harry! Phyllis!

Egy pillanatig úgy tűnt, Hermione megint ölelkezni akar, de - a fájós fejű ikrek őszinte örömére - visszafogta magát.

- Jaj, srácok, tényleg azt hittük, hogy meg fogtok... Dumbledore is nagyon aggódott értetek!

- Az egész suli rólatok beszél. - mondta Ron - Mondjátok már el, mi történt!

Harry és Phyllis mindenről beszámoltak. Ron és Hermione nagyon jó közönség voltak - a hatásos részeknél elakadt a lélegzetük, s mikor Phyllis elmondta, mi volt Mógus turbánja alatt, Hermione még fel is sikoltott.

- Szóval a kő megsemmisült? - kérdezte végül Ron - Flamel meg fog halni?

- Igen, de Dumbledore úgy gondolja - hogy is mondta? - ,,a pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete".

- Mindig mondtam, hogy nincs ki mind a négy kereke. - csóvált a fejét Ron, s látszott rajta, hogy büszke arra, milyen bolond kedvenc igazgatója.

- Na és, veletek mi történt? - kérdezte Harry.

- Hát, először szerencsésen átjutottam a tűzön. - fogott bele Hermione - aztán magához térítettem Ront - ez eltartott egy darabig. Aztán együtt indultunk el a bagolyházba, de már az előcsarnokban összefutottunk Dumbledore-ral. Tudott a dologról, mert csak annyit kérdezett: "Harry utánament, igaz?" Aztán rögtön felrohant a harmadikra.

- Talán ő maga akarta, hogy közbeavatkozz. Mármint Harry. - ráncolta a homlokát Ron - Lehet ezért küldte el neked apád köpenyét. Képzeld, mennyire meglepődött, mikor téged is ott talált, Phyllis!

- Szép dolog! - csattant fel Hermione - Úgy értem, ha tényleg szándékosan rendezte így a dolgot, az szörnyű... Bele is halhattatok volna!

- Nem szörnyű. - mondta Harry, miközben Phyllis vágyakozva kinézett az ablakon - Fura egy ember az a Dumbledore. Azt hiszem, csak meg akarta adni nekünk a nagy lehetőséget. Nem hinném, hogy sok minden titokban maradhat előtte, ami az iskolában történik. Kivéve azt, hogy Phyllis a nővérem. Szerintem nagyon jól tudta, min törjük a fejünket, és ahelyett, hogy megakadályozta volna, mindig egy kicsit segített nekünk. Az sem volt véletlen, hogy elárulta nekünk a tükör titkát. Talán úgy gondolta, hogy jogom van szembenézni Voldemorttal, ha tudok. Amiről meg nem tud, hogy ezt a jogot Phyllisnak is megadta.

- Mindig mondtam, hogy Dumbledore nem semmi! - lelkendezett nagy büszkén Ron - Figyeljetek, holnap lesz az évzáró lakoma, addigra pattanjatok ki az ágyból! A pontversenyben persze a Mardekár győzött. A legutolsó meccsen, amin Harry nem vett részt, a Hollóhát lesöpört minket a pályáról - de a kaja azért jó lesz.

Váratlanul Madam Pomfrey csörtetett be a betegszobába.

- Majdnem tizenöt percetek volt. Most aztán sipirc kifelé!

Másnap reggelre Phyllis sokkal jobban érezte magát.

- Szeretnénk elmenni a lakomára. - mondta Harry Madam Pomfreynek, miközben a híres-neves gyógyító rendet rakott a rengeteg édesség közt - Elmehetünk, ugye?

- Dumbledore professzor úgy rendelkezett, hogy elmehettek. - felelte Madam Pomfrey kissé megvetően, mintha úgy gondolná, hogy Dumbledore nem tudja, mekkora veszélyeket rejthet egy lakoma - És látogatótok is érkezett.

- Oh, de jó! - élénkült fel Phyllis - Kicsoda?

Még ki sem mondta a kérdést, máris megpillantották az ajtóban Hagridot. Az óriás most is, mint mindig, különösen nagynak tűnt az épületekben. Leült Harry ágya szélére - és sírva fakadt.

- Én tehetek... az egészről! - zokogta kezébe temetve arcát - Tőlem tudta meg az a gazember, hogy lehet kicselezni Bolyhoskát! Én mondtam meg neki! Az volt az egyetlen, amit nem tudott, és én kifecsegtem neki! Meg is halhattatok volna! És mindezt egy sárkánytojásért! Egy kortyot sem iszom soha többet! Megérdemelném, hogy a muglik közé száműzzenek!

Phyllist megdöbbentette, hogy így kell látnia Hagridot, bánattól és szégyentől megtörten, kövér könnycseppekkel a szakállán.

- Hagrid! - szólt rá Harry az óriásra - Hagrid, hidd el, végül mindenképp rájött volna. Ne felejtsd el, hogy Voldemortról van szó - a segítséged nélkül is megtalálta volna a megoldást.

- Meg is halhattatok volna. - szipogott Hagrid - És ne mondd ki a nevet!

- VOLDEMORT! - ordította egyszerre Phyllis és Harry, amitől Hagrid úgy megdöbbent, hogy még a sírást is abbahagyta - Szemtől szemben álltunk vele, igenis kimondjuk a nevét! Ne emészd magad, Hagrid, hiszen megmentettük a követ. Már nem is létezik, úgyhogy végképp elmúlt a veszély. - mondta Harry.

- Tessék, egyél egy édességet, úgyis van itt egy egész zsákra való. - szólt Phyllis, s odanyújtott egy bonbonos dobozt az óriásnak.

- Biztos? - hüppögte Hagrid - Ez nagyon névre szólónak tűnik. Inkább egy csokibékát kérek.

Phyllis adott neki egyet, majd az ágyára dobta a dobozt, megjegyezvén, hogy később megnézi.

Hagrid megtörölte orrát a kabátujjában.

- Jut eszembe, Harry. - szólt - Hoztam neked ajándékot.

- De nem hermelines szendvicset, ugye? - kérdezte a fiú gyanakodva, ezzel egy halvány mosolyt csalva Hagrid arcára.

- Nem. Dumbledore-tól kaptam egy szabadnapot, hogy összetákolhassam. Pedig inkább ki kellett volna rúgnia... Na mindegy, szóval ezt hoztam neked.

Az ajándék egy szép, bőrkötéses könyvszerűség volt. Mikor Harry kinyitotta, egy pillanatra elakadt a lélegzete. Belelapozott, majd átnyújtotta Phyllisnak, aki a kezébe vette.

Phyllis szíve kihagyott egy ütemet. A könyv egy album volt, s minden egyes képről az édesapja és az édesanyja integetett neki. Könnyes szemmel végigsimított az egyik oldalon.

- Ez gyönyörű. - suttogta.

- Micsoda? - nézett Hagrid értetlenül Phyllisra.

A lány felkapta a fejét. Harry sietett a segítségére.

- Phyllisnak sokat meséltem arról, hogy mennyire szerettem volna rendes családban nevelkedni. - hadarta gyorsan a fiú - Ezért is érzékenyült el ennyire.

- Oh... Akkor jó. - mondta Hagrid.

Mikor a vadőr távozott, Phyllis felbontotta a bonbonos dobozt. Meghökkenve látta, hogyaz egyik legjobb minőségű csokoládét tartalmazza, amit eddig csak a csicsás ajándékboltokban látott. A dobozból kihullot egy levél. Phyllis felvette a takaróról, s felbontotta.

Ha nem okoz gondot, légyszíves gyere el az előcsarnokba a lakoma után abban az alakban, amit akkor viseltél, mikor rájöttünk, hogy Indigó vagy.

Este az ikrek együtt indultak el a lakomára. Madam Pomfrey olyan sokáig tartóztatta mindenféle "utolsó vizsgálat"ürügyén őket, hogy mire megérkeztek, a nagyterem már zsúfolásig tele volt. A tágas helyiséget a Mardekár zöld és ezüst zászlói díszítették annak tiszteletére, hogy a ház hetedszerre is elnyerte a házkupát. A főasztal mögötti falon a Mardekár címerállatát, a kígyót ábrázoló hatalmas zászló díszelgett.

Mikor Harry és Phyllis beléptek a terembe, egy másodpercre néma csend lett, majd mindenki egyszerre kezdett el beszélni. A két testvér a Griffendél-asztalhoz sietett. Harry leült Hermione és Ron közé, amíg Phyllis Hermione és Neville közé fészkelte be magát, s közben igyekeztek úgy tenni, mintha nem vennék észre, hogy mindenki őket bámulja - pedig sokan még fel is álltak, hogy jobban lássák őket.

Szerencsére megérkezett Dumbledore és a diákok elcsendesedtek.

- Eltelt egy újabb év! - csendült az igazgató kedélyes hangja - Sajnos még kénytelen vagyok egy öregember szikkadt szavaival untatni a kedves egybegyűlteket, s csak azután mélyeszthetjük sóvár fogainkat az ünnepi asztal ínycsiklandozó csodáiba. Micsoda évünk volt! Remélem, szeptember óta sikerült ezt-azt bele töltenünk a jelenlévő hölgyek és urak fejébe... Ha igen, ne bánják, hisz önök előtt áll az egész nyár, hogy a fejüket szép tisztára, és üresre varázsolják.

- Ha nem tévedek... - folytatta - eljött az ideje, hogy ünnepélyesen átadjuk a házkupát. Nos, a pontverseny állása a következő: a negyedik helyen a Griffendél áll kettőszázötvenkét ponttal, harmadik a Hugrabug háromszázötvenkettővel, második a Hollóhát négyszázhuszonhat ponttal, a Mardekárnak pedig négyszázhetvenkét pontja van.

A Mardekáros asztaltársaság üdvrivalgásban tört ki. Phyllis megpillantotta köztük Malfoyt, aki a kupájával az asztalt csapkodta. Valahogy egy egész kicsit képes volt örülni a fiú örömének, de nagyon csalódott volt a Griffendélesek elkeseredett arca láttán.

- Hát, igen, gratulálhatunk a Mardekárnak a szép teljesítményéhez. - mondta Dumbledore - Mindazonáltal nem hagyhatjuk ki a közelmúltban lezajlott eseményeket.

A teremben néma csönd lett. A mardekárosok jókedve kissé lelohadt.

- Ha megengedik - nézett körül Dumbledore - , szeretnék kiosztani néhány kiegészítő pontot. Nos, lássuk csak... Először Ronald Weasley urat említeném...

Ron a feje búbjáig elvörösödött. Úgy festett, mint egy leégett cékla.

- ... aki az utóbbi évek legszebb sakkjátszmájával ajándékozta meg iskolánkat. Teljesítményéért ötven pont jár a Griffendélnek.

A griffendélesek ujjongásába a bűvös mennyezeten pislákoló csillagok is beleremegtek. Percy fennhangon büszkélkedett a többi prefektusnak:

- Ő az öcsém, tudtátok? A legkisebb öcsém! Ő győzte le McGalagony óriás sakk-készletét!

Lassanként újra csend lett.

- A második Hermione Granger kisasszony, aki a tűzzel szemben is hideg fejjel tudott gondolkodni. Jóvoltából ötven pont illeti a Griffendélt.

Hermione a karjaiba temette az arcát. Phyllis feltételezte, hogy a lány könnyekben tört ki. A griffendélesek önkívületben tomboltak az asztal körül - néhány perc alatt száz ponttal gazdagodtak!

- A harmadik Phyllis Piton kisasszony - szólalt meg ismét Dumbledore. Phyllis fülig vörösödött - , és Harry Potter úr. Az ő lélekjelenlétük és bátorságuk fejenként hatvan pontot ér a Griffendélnek.

A griffendéles diákok ujjongása most már egyenesen fülsiketítő volt. Phyllis felpattant, és úgy ünnepelt a tomboló sokasággal. Akik képesek voltak egyszerre számolni, és rekedtre ordítani magukat, azok tudták, hogy a Griffendélnek most négyszázhetvenkét pontja van - pont annyi, mint a Mardekárnak. Holtverseny alakult ki a házkupáért.

Az igazgató felemelte a kezét, mire mindenki szépen elcsendesedett.

- Sokféle bátorság van. - szólt mosolyogva Dumbledore - Nem kevés kurázsi kell hozzá, hogy szembe szálljunk az ellenségeinkkel, de ahhoz sem kell kevesebb, hogy a sarkunkra álljunk a barátainkkal szemben. Ezért tíz ponttal jutalmazom Neville Longbottom urat.

Ha valaki kívülről hallgatta az eseményeket, azt hihette, a nagyteremben bomba robbant. A Griffendélnél a hangulat a tetőfokára hágott. Harry, Ron és Hermione felállva ünnepelték a holtsápadt Nevillet, akit Phyllis örömében átölelt, s már azt se tudta, hányszor kiabálta el a gratulációit. A fiú még sosem nyert egyetlen pontot sem a Griffendélnek, s most eltűnt a gratulálók gyűrűjében.

- Ez azt jelenti... - harsogta bele Dumbledore az általános hangzavarba (hiszen a hugrabugos és hollóhátas diákok is ujjongtak a Mardekár vereségét ünnepelve) - Ez azt jelenti, hogy ideje változtatnunk a dekoráción.

Azzal tapsolt egyet, mire a zöld díszek nyomban skarlátvörössé, az ezüst pedig arannyá változott. A hatalmas mardekár kígyó köddé vált, s helyére került a Griffendél oroszlánja. Piton vicsorgásszerű mosollyal kezet rázott McGalagony professzorral, majd tekintete találkozott Harryével. Phyllis tisztán látta, hogy nevelőapja érzései mit sem változtak Harry iránt, de cseppet se búsult emiatt. Ez is csupán azt jelezte, hogy minden visszatért a rendes kerékvágásba.

Ez volt Phyllis életének egyik legszebb estéje. Még a karácsony, a troll legyőzése, és a kividdicsgyőzelmek is mind eltörpültek mellette - tudta, erre a napra élete végéig emlékezni fog.

Este, mikor a desszert maradékai is eltűntek a tányérokról, s mindenki álmosan elindult lefeküdni, Phyllis a tömeget kihasználva meghúzta magát az ajtófélfánál, majd alakot váltott.

Draco szemszöge:

Mikor a tömeg vonulni kezdett, Draco gyorsan leszakadt Crak, Monstro és az idegesítő Parkinson mellől, majd a bejárati ajtóhoz sietett. Hamarosan megpillantott egy kövérkés, fekete göndör hajú, turcsi orrú lányt felé sietni. Egy szó nélkül kiment a kapun, majd lesietett a lépcsőn. A délután folyamán a lépcső mellett elrejtett egy lámpást, amit gyorsan felkapott, és az alkonyatban végigsietett a kastély fala mentén. A fű surrogása mögötte jelezte, hogy Phyllis követi.

Mikor úgy érezte, már senki sem láthatja meg őket, megfordult, és leült a fűbe. A lány beérte, és visszanövesztette gyönyörű, hosszú vörös haját, ami a térdéig ért. Draco ezt szerette a legjobban Phyllisban, ami a lány külsejét illette.

- Miért hívtál ide? - kérdezte Phyllis, mikor törökülésben elhelyezkedett Dracoval szemben.

- Szeretném hallani, hogy mi történt veled. - mondta Draco nemes egyszerűséggel - Mindenki mondja a magáét, ezerféle pletyka terjeng, de én a te verziódnak vagyok hajlandó hinni.

Phyllis elmesélte az egész történetet. Hosszasan ecsetelte a véráruló és a sárvérű teljesítményét, ami rendkívül untatta, főként, mert csak egy sakkjátszmáról, és egy logikai rejtvényről volt szó. Viszont nem akarta, hogy Phyllis megsértődjön, így figyelmesen végighallgatta, de csak akkor kezdte igazán érdekelni a sztori, amikor ő és Potter rájöttek, hogy Mógus volt az áruló.

Mikor a lány befejezte a történetet, egy darabig némán ültek. Közben rájuk sötétedet, s Draco meggyújtotta a lámpást. A kicsiny láng fényénél Phyllis arca beesettnek tűnt, a haja pedig még vörösebbnek. Végül a lány megszólalt.

- Tudod... nem igazán tudom mit gondoljak rólad... - mondta.

- Ezt hogy érted?

- Hogy hogy tekintsek rád. Mármint, hogy kit lássak, amikor rád nézek...

- Ez egyértelmű. Egy csodálatos, aranyvérű, erős varázslót, akinek párja nincs a földön. - húzta ki magát Draco büszkén. A túljátszás hatásos volt, mert Phyllis hanyatt dőlt a fűben a nevetéstől.

- Nem úgy értem. Hanem úgy, hogy velem ilyen kedves vagy, mikor mások nem látnak, de alapvetően bunkón viselkedsz.

- Hát, tudod... te olyan... nem tudom... más vagy. - mondta Draco zavartan, s megvakarta a tarkóját - Pottert, Weasleyt és azt a sá... akarom mondani Garngert nem bírom elviselni. Alapvetően megvetem őket, s nehezen hinném, hogy ez lehetne másképp. Meg ha neki is állnék velük barátkozni, akkor egy: ellöknének, mert így is eléggé utálnak, másképp meg a mostani társaságom is bolondnak nézne, és kitaszítanának.

Phyllis hümmögött egy sort.

- Ebben van valami. Akkor te olyasmi vagy, mint egy testvér, aki utálja a barátaimat, de engem attól, hogy velük barátkozok, még szeret. - mosolyodott el a lány. Draco szíve nagyot dobbant erre. Ahogy látta Phyllist mosolyogni, mintha minden gondja elszállt volna, s el tudta volna nézni egész nap. Ám a pillanat fájdalmasan rövid ideig tartott.

- Szerintem vissza kellene mennünk, még mielőtt kizárnak minket. - mondta Phyllis, azzal feltápászkodott. Elindultak visszafelé, majd a bejárati csarnokban elváltak útjaik.

- Valószínűleg már nem fogunk beszélni, szóval kellemes szünetet - intett neki Phyllis - Majd küldök baglyot, remélem, most majd megtalál.

- Rendben. Szép nyarat!

- Meglesz! Szia!

- Szia!

Draco elindult a pince felé, s elkönyvelte magában első nyári tevékenységként a levélírást.

Vissza Phyllishez:

Mikor Phyllis beért a klubhelyiségbe Harry, Ron és Hermione egy asztalnál üldögéltek. Amint meglátták a lányt, felpattantak.

- Hát te meg hol voltál?

- Öhm... Mightot kerestem, mert nem akartam az utolsó pillanatra halasztani a felkutatását, de nem találtam.

A nagy öröm közepette Phyllis el is felejtette, hogy még hátra van a vizsgaeredmények kihirdetése. Végül a bizonyítványosztás is kellemes élménynek bizonyult: Harry és Ron - őszinte csodálkozásukra - jó jegyeket kaptak, míg Phyllis és Hermione holtversenyben évfolyamelsők lettek. Phyllis túlszárnyalta Hermionét gyógynövénytanban, csillagászatban és bájitaltanban, míg Hermione az átváltoztatástannal, a sötét varázslatok kivédésével és a mágiatörténettel egyenlített. Még Neville is vette az akadályt - elfogadható gyógynövénytan teljesítménye ellensúlyozta a bájitaltan órákon nyújtott szánalmas teljesítményét.

Ezután egy csapára kiürültek a szekrények, s megteltek az utazóládák. Neville varangyára a vécében, míg Mightra a tanári szobában találtak rá. Rejtély volt, hogyan jutott be oda. Minden tanuló kapott egy elbocsátó levelet, amiben felszólították őket, hogy a szünet alatt nem varázsolhatnak (,,Azt hittem, az idén végre megfeledkeznek erről" - szomorkodott Fred). Hagrid lekísérte őket a csónakokhoz, amiken átszelték a tavat. Nem telt bele sok idő, már a Roxfort Expresszen ültek, s Mindenízű Drazsét rágcsálva figyelték, ahogy az erdők helyét mezők váltják fel, majd egyre több mugli város suhan el mellettük. Ideje volt átöltözni. Levették az iskolai talárt, s mire a vonat fékezve megállt a kilenc és háromnegyedik vágányon már pólóban és nadrágban feszítettek.

Jó darabig eltartott, mire az utolsó diák is kijutott a peronról. Az öreg, tapasztalt vasúti őr kettes-négyes csoportokban engedte ki őket, nehogy a kőfalból kitódulva megriasszák a muglikat.

- El kell jönnötök hozzánk valamikor! - invitálta a barátait Ron - Majd küldök baglyot.

- Kösz - bólintott Harry - Legalább valami jó is vár rám a nyáron.

A diákok lökdösődve haladtak a kijárat felé.

- Szia Phyllis! - kiáltották többen is.

- Viszlát jövőre, Potter!

- Ti vagytok a nagy kedvencek - jegyezte meg vigyorogva Ron.

- Ott nem, ahova megyek, abban biztos lehetsz - felelte Harry.

Phyllis, Harry, Ron és Hermione együtt lépték át a falat.

- Ott van, anya, ott van, nézd!

A kiabáló Ginny Weasley volt, de lelkesedése nem a bátyjának szólt.

- Harry Potter! - sikongatott - Anya, nézd! Látom...

- Maradj már csöndben, Ginny, és ne mutogass, mert illetlenség.

Mrs. Weasley a négy gyerekre mosolygott.

- Nehéz évetek volt? - kérdezte.

- Nagyon - válaszolt Harry - Köszönöm a karamellát, és a pulóvert, Mrs. Weasley!

- Ugyan, nincs mit drágám.

- Én is nagyon köszönöm a pulóvert. Igazán csinos lett - mondta Phyllis. Erre Mrs Weasley egy fojtogató ölelésbe zárta.

- Semmiség ahhoz képest, amit te küldtél nekünk, drágám. Nagyon köszönöm a készletet!

- Mehetünk végre? - kérdezte egy Phyllis számára ismeretlen, kurta lábú, kövér, harcsabajszos férfi, akinek valamiért paprikapiros volt az arca. Mögötte egy szikár, lóarcú nő, és egy eszméletlenül kövér gyerek volt. Mindhárom ember arcán olyasmi arckifejezés volt, hogy Harry puszta látványától elfogja őket a rémület és az undor.

- Áh, szóval maguk Harry rokonai? - kérdezte Mrs. Weasley.

- Bizonyos mértékig - felelte mogorván a férfi - Gyerünk, fiam, siess! Nem fogunk estig várni rád!

Azzal elvonult. Phyllis gondolt egyet. Minden bizonnyal ők voltak a nagybátyja, a nagynénje, és az unokatestvére. Utánuk szaladt, s megragadta Petunia néni (ha jól emlékezett a nevére) kezét, s kedélyesen megrázta.

- Jó napot! - mosolygott kedélyesen a nőre, akinek egy halk sikkantás csúszott ki a száján. Némán Phyllis vörös hajára, majd felemás szemére meredt, s nyilván felfedezte benne az édesanyja fiatalkori vonásait. Phyllis folytatta a kínzást:

- Nagyon örvendek! Phyllis Lily Piton vagyok! - a neve hallatán a két felnőtt akkorát hördült, hogy majdnem a képükbe nevetett - Maguk bizonyára Harry rokonai. Öröm volt magukkal találkozni! - mondta mosolyogva, majd visszament a többiekhez.

Harry elismerő pillantást vetett rá.

- Mit csináltál? - kérdezte izgatottan.

- Ó, semmit, csak emlékeztettem egy kicsit a drága nagynénit a húgára  - súgta Phyllis hármójuknak, hogy a többi Weasley ne hallja - Látnotok kellett volna a reakciót, amikor bemutatkoztam - nyögte a nevetéstől elfúló hangon, mire mind a négyen prüszkölve felnevettek.

- Akkor még látjuk egymást a nyáron - mondta Ron.

- Igen, majd küldök baglyot, hogy mikor tudok menni. Gondolom hozzánk nem akartok eljönni.

- Ó, minden vágyam Pitont látni még nyáron is.

A búcsúzkodás után Phyllis visszament a kihalt kilenc és háromnegyedik vágányra, ahol pár perc múlva megjelent Perselus. Phyllis megfogta a ládáját, majd nevelőapja kinyújtott karjába kapaszkodva egy pukkanás kíséretében köddé váltak.

Ééééés... BAM! Vége az első tanévnek. Annyira vártam már ezt, mert már egy halom ötletem a második részre tekintve, de addig nem írhattam le őket, amíg be nem fejeztem az elsőt. És végre befejeztem. Nagyon hosszú fejezet lett, több mint ötezer szó, de nem volt kedvem két részre felbontani. Nagyon köszönöm a szavazatokat és a hozzászólásokat! Baromi jól esik, hogy van olyan, aki élvezi azt, amit írok. Remélem meg fogom tartani ezt a színvonalat, és a történetet igyekszem nem a megmagyarázhatatlan történések és folytathatatlanság sűrű és kegyetlen - zsákutcában végződő - alagútjába kormányozni. Kegyetlen ötleteim vannak az Indigók és Phyllis kilétének sorsával kapcsolatban. Másik agymenésem, hogy addig nem bírtam megnyugodni, amíg nem rajzoltam le Phyllist. Szóval ő is itt van. Mindenkinek még egyszer köszönöm a támogatást és a visszajelzéseket!

Ui: Igen, itt Phyllisnak egyszerre van Indigó és rendes haja, valamilyen átmenetet akartam képezni. A talárral nem voltam képes megbékélni, de összességében nézve elégedett vagyok vele.