Harry pontosan tudta, mit kell tennie.

- Várj meg itt - kiáltott át Ronnak a kőtörmelék másik oldalára. - Maradj Lockharttal. Én továbbmegyek. Ha nem jövök vissza egy órán belül...

Elharapta a mondatot, de hallgatása többet mondott bármennyi szónál.

- Megpróbálom elhordani a kövek egy részét - Ron igyekezett palástolni aggodalmát. - Hogy aztán... vissza tudj mászni. És Harry...

- Nemsokára találkozunk - ígérte Harry tettetett magabiztossággal, és továbbindult az alagútban.

Fél perc múlva már nem hallotta a kőtömbökkel birkózó Ron nyögéseit. Az alagút egyre csak kanyargott. Harry minden idegszála kellemetlenül bizsergett. Szerette volna már látni az alagút végét, ugyanakkor félt attól, ami ott várja. Nagy sokára végül maga mögött hagyta az utolsó kanyart is, és egy tömör kőfallal találta szemben magát. A falat két elnyúló kígyó domborműve díszítette. A hüllők szeme helyén egy-egy jókora smaragd ült.

Harry kiszáradt torokkal lépett a fal elé. Most nem kellett győzködnie magát arról, hogy igazi kígyókat lát, mert a smaragdszemek amúgy is furcsán élőnek tűntek.

Könnyű volt kitalálni, mit kell tennie. Megköszörülte a torkát, mire a kígyószemek mintha megvillantak volna.

- Tárulj - szólt mély, búgó sziszegéssel.

A fal közepén egyre táguló rés jelent meg. A két kígyó dombormű eltávolodott egymástól, és a titkos ajtó szárnyaival együtt eltűnt a falban. Harry egész testében remegett, de összeszedte minden bátorságát, és belépett az ajtón.

Egy hosszú, félhomályba burkolózó terem végében állt. A sötétbe vesző mennyezetet kígyófaragványokkal díszített oszlopok sora támasztotta alá, sötét árnyékokkal szabdalva a helyiséget betöltő furcsa, zöldesen derengő fényt.

Harry vadul dobogó szívvel állt a terem dermesztő csöndjében. A Baziliskus talán valamelyik sötét sarokban rejtőzik? És hol lehet Ginny?

Elővette a varázspálcáját, és lassan elindult a kígyótestű oszlopok között. Bármilyen óvatosan emelte a lábát, a léptei visszhangot vertek a puszta falakon. Résnyire szűkítette a szemét, készen arra, hogy a legkisebb mozdulatra is becsukja. A kőkígyók kivájt szemei mintha utána fordultak volna, ahogy elhaladt közöttük. Többször is rémülten összerezzent, mert látni vélte, hogy egyik vagy másik kígyó megmozdul.

Mikor az utolsó két oszlop közé ért, újabb meglepetés várta. Közvetlenül a Kamra hátsó fala előtt mennyezetig érő, emberalakot mintázó szobor állt.

Harrynek egész hátra kellett hajtania a fejét, hogy szemügyre vehesse a toronymagas testen ülő óriási fejet. A szoborarc ősi, majomszerű vonásokat hordozott; hosszú, vékony szakálla kis híján leért a redőzött kőtalár szegélye alól kilógó két óriási, szürke lábfejig. A Kamra sima padlóján álló lábak között egy fekete taláros, égővörös hajú alak feküdt.

- Ginny! - kiáltott fel Harry. Odarohant a lányhoz, és térdre rogyott mellette. - Ginny! Mondd, hogy élsz! Mondd, hogy nem haltál meg!

Letette a pálcáját, és a vállánál fogva a hátára fordította Ginnyt. A lány arca fehér és hideg volt, mint a márvány, de szeme csukva volt - nem volt tehát kővé dermedt állapotban. De ha nem, akkor...

- Ginny, könyörgök, térj magadhoz - zihálta kétségbeesetten Harry, és megrázta az élettelen testet. Ginny feje ernyedten billegett jobbra-balra.

Ekkor egy nyugodt hang csendült fel Harry háta mögött.

- Nem fog magához térni.

Harry összerezzent, és térden állva megfordult.

A legközelebbi oszlop mellett egy magas, fekete hajú fiú állt. Testének körvonalai kissé elmosódottnak tűntek, mintha egy párás ablak mögött állna. Harry azonban így is nyomban felismerte.

- Tom... Tom Denem?

Denem bólintott, s közben továbbra is Harry arcát fürkészte.

- Hogyhogy nem fog magához térni? - hadarta riadtan Harry. - Ugye nem... ugye nem...?

- Nem halt meg - felelte Denem. - De már alig él.

Harry a fiúra meredt. Ötven év telt el azóta, hogy Tom Denem a Roxfortba járt, különös fénybe vont alakja viszont mégis azt mutatta, hogy változatlanul tizenhat éves.

- Te kísértet vagy? - kérdezte bizonytalanul Harry.

- Emlék - felelte halkan Denem. - Emlék, amit egy napló őrzött meg ötven évig.

A szobor óriási lába felé mutatott. Attól nem messze ott feküdt a padlón a Hisztis Myrtle mosdójában kis fekete napló. Harrynek átfutott a fején a kérdés, hogyan került oda a könyvecske - de most ennél sürgősebb problémákkal kellett foglalkoznia.

- Segítened kell, Tom - szólt, és újból felemelte Ginny fejét. - Ki kell vinnünk őt innen. Van itt Baziliskus... Nem tudom, pontosan hol, de bármelyik pillanatban ideérhet. Kérlek, segíts...

Denem nem mozdult. Harry nagy nehezen felnyalábolta Ginnyt, majd lehajolt a varázspálcájáért.

A pálca eltűnt.

- Nem láttad a...?

Harry felpillantott a fiúra, aki még mindig őt nézte - s az ujjai között forgatta a pálcát.

- Köszönöm - biccentett Harry, és a kezét nyújtotta érte.

Denem szája rejtelmes mosolyra húzódott. Egyre csak Harryre meredt, és tovább játszott a pálcával.

- Értsd meg, Tom! - Harry már-már roskadozott a lány súlya alatt. - Menekülnünk kell! Ha a Baziliskus visszajön...

- Nem fog jönni, amíg nem hívják - felelte higgadtan Denem.

Harry kezdte érezni, hogy a fiúval valami nagyon nincs rendjén.

Phyllis szemszöge:

Először fogalma sem volt, hogy merre keresse a fiúkat, és hevesen gondolkodott, miközben céltalanul rótta a kastély folyosóit, valamiféle nyomot keresve.

- Rájöttek, hogy hol van a bejárat - mondta magának hangosan, szinte észre sem véve a rajta átsiető McGalagonyt. - Hol lehet? Tudom, hogy a kígyó a vízvezetékcsövekben mozog, hatalmas, bárhogy képes lenne megölni bárkit... egy pillanat... vízvezetékcsövek? - Phyllis megtorpant, és a másik irányba fordult. Egy pillanatba került feldolgoznia a megoldást, azután futólépésben megindult az első emeletre.

Ötven éve a kígyó megölt egy lányt. Egy lányt, akinek egy mosdóban találták meg a holttestét. Vízvezetékek... hogy eddig erre nem jött rá!

Berohant Hisztis Myrtle vécéjébe, és tátva maradt a szája a meglepetéstől.

Myrtle pironkodva dudorászott egy, a falba süllyedő cső mellett, amibe egy ember is könnyedén befért. Phyllis nem tétovázott, beleugrott a csőbe. Olyan érzés volt, mintha egy végtelen, sötét csúszdán csúszna lefelé. A cső több helyen is elágazott, de a mellékágak sokkal szűkebbek voltak a kanyargós, meredek főjáratnál. Phyllis érezte, hogy a kastély pincéjénél is mélyebbre ereszkedik.

Épp mikor aggódni kezdett, hogy mi várja majd a járat végén, a cső egyszerre vízszintesbe fordult, és ő kiröppent a végéből. Gyorsan feltápászkodott, és körülnézett. Egy sötét, semmibe vesző folyosó végén állt. A padló lucskos, a falak nyálkásak voltak. A hely valószínűleg a tó alatt volt.

Phyllis megindult az alagútban, s nemsokára mintha nyögéseket hallott volna. Rohanni kezdett, és a következő kanyarban egy hatalmas, plafonig érő kőrakással találta magát szembe, amit Ron próbált odébb cipelni. A fiú láthatólag azon munkálkodott, hogy egy rést keltsen a sziklák között, amin át lehet jutni. Phyllisnek egy másik dolog is szemet szúrt. Lockhart is ott volt.

A tanár ködös tekintettel nevetgélt az egyik sarokban, és kisebb köveket tologatott ide-oda, mintha csak játszana.

Phyllisnek azonban nem volt ideje azon agyalni, hogyan került oda férfi. Egy dolog feltűnt neki. Hogy Harry nincs itt, tehát nagy valószínűséggel az omlás másik oldalán lehetett. Phyllis átsétált a kőfalon, és tényleg, lábnyomokat pillantott meg a latyakos kövezeten, amik továbbhaladtak a Titkok Kamrája felé.

Gyorsan továbbment, és jó pár kanyar után egy nyitott ajtóhoz érkezett. Körülkémlelt, majd belépett a terembe.

A Titkok Kamrájának belmagassága hatalmas volt. A mennyezetet kígyófaragványokkal díszített oszlopok sora támasztotta alá, és az utolsó két oszlop mellett, egy hatalmas, szürke kőszobor előtt ott állt...

- Harry! - Phyllis tudta, hogy a testvére nem hallja őt, de ő azért is felkiáltott örömében, hogy a fiút sértetlenül találta.

Odafutott hozzá, és ekkor meglátta a padlón heverő Ginnyt is, valamint egy másik személyt.

Egy fekete hajú, csinos vonású fiatal volt, nem lehetett több tizenhat évesnél. Testének körvonalai elmosódottak voltak, ebből rögtön rá lehetett jönni, hogy nem igazi ember.

Phyllis szúrós tekintettel figyelte meg a fiút, aki Harryre függesztette a tekintetét, s úgy beszélt.

- ... Egy mondatban talán úgy foglalhatnánk össze, hogy Ginny azért került ide, mert kitárta a szívét, és az összes titkát megosztotta egy idegennel.

- Miről beszélsz? - ráncolta a homlokát Harry.

- A naplóról - felelte a fiú. - Az én naplómról - mutatott a Harry által talált fekete kis könyvre.

Phyllis úgy kapkodta a tekintetét a napló és a fiú között, mintha pingpongmeccset nézne. A fiú naplója?

- Tom Denem? - kérdezte megrökönyödve. A fiú eközben tovább beszélt, s kifejezetten ellenséges volt.

- A kis Ginny hónapokig használta: Leírta nekem minden gondját-baját, az apró-cseprő félelmeit. Elmesélte, hogy csúfolják a bátyjai, hogy használtan kapta a talárját és a könyveit, és hogy... - Denem szeme itt megvillant. - hogy mennyire szeretné, ha a híres-neves Harry Potter kedvelné őt...

Phyllis hálát adott az égnek, hogy Ginny nem tudott arról, hogy Harry és ő testvérek. Ha Denemnek tényleg elmondott mindent, akkor a fiú róla is tudhatott.

- Eléggé unalmas dolog nap nap után egy tizenegy éves lány buta kis problémáit hallgatni - folytatta Denem. - Én mégis türelmesen válaszolgattam neki. Kedves és megértő voltam. Ginny imádott engem. Senkivel nem tudok úgy beszélgetni, mint veled, Tom... Annyira örülök, hogy a naplóddal minden titkomat megoszthatom... Olyan, mintha volna egy barátom, akit mindig a zsebemben hordhatok...

Denem hideg, éles kacajt hallatott, ami cseppet sem illett szelíd vonásaihoz. Phyllisnek libabőrös lett a háta a kegyetlen hangtól.

- Nekem elhiheted, Harry: Mindig el tudtam bájolni azokat az embereket, akikre szükségem volt. Ginny kiöntötte a szívét, és nekem történetesen épp a szíve kellett. Leggyötrőbb félelmeiből, legrejtettebb titkaiból táplálkoztam, és egy idő után már erősebb voltam, mint ő. Elég erős ahhoz, hogy most már én osszam meg vele a titkaimat, én öntsem át belé azt, amit a szívemben rejtek...

- Ezt meg hogy érted? - hebegte kiszáradt szájjal Harry.

- Hát még mindig nem érted, Harry Potter? - susogta szelíden Denem. - Ginny Weasley nyitotta ki a Titkok Kamráját. Ő fojtotta meg a kakasokat, ő festett fenyegető üzeneteket a falra. Ő uszította rá Mardekár kígyóját négy sárvérűre, egy veszélyes személyre és a kvibli macskájára.

- Nem igaz - suttogta Harry és Phyllis egyszerre.

- De igen - felelte higgadtan Denem. - Természetesen kezdetben nem tudta, mit csinál. Nagyon szórakoztató volt. Bárcsak olvastad volna az akkori naplóbejegyzéseit... Sokkal izgalmasabbak voltak a korábbiaknál... Kedves Tom! - idézte, Harry döbbent arcára meredve. - Azt hiszem, kezdem elveszíteni az emlékezetemet. Kakastollakat találtam a taláromon, de fogalmam sincs, hogy kerültek oda... Kedves Tom, nem emlékszem mit csinálta Halloween estéjén, de a kastélyban valaki megtámadott egy macskát, és nekem csupa festék a ruhám... Kedves Tom, Percy folyton azt mondja, hogy nagyon sápadt vagyok, és alig lehet rám ismerni. Szerintem gyanakszik rám... Ma újabb merénylet történt, és nem emlékszem, hol voltam a bűntény idején. Mondd meg Tom, mit csináljak? Meg fogok őrülni... Még elképzelni is szörnyű, de azt hiszem, én támadom meg az embereket!

Phyllis zihált a dühtől. A keze ökölbe szorult, a körmei mélyen belevágtak a tenyerébe.

- Az ostoba kis Ginnynek jó hosszú időbe telt, míg végre elveszítette a bizalmát a naplóban - folytatta Denem. - Akkor aztán igyekezett megszabadulni tőle. Ekkor léptél be te a képbe, Harry. Megtaláltad, és ezzel nagy örömöt szereztél nekem. A sok ember közül, aki rá akadhatott volna, épp hozzád került, épp ahhoz, akire a leginkább kíváncsi voltam...

- És miért voltál kíváncsi rám? - kérdezte Harry. Phyllis látta a fiú nyugodtnak tettetett arca mögötti fortyogó dühöt.

- Ginny nagyon sokat mesélt rólad - felelte Denem. - Töviről hegyire elmesélte a fantasztikus történtedet - tekintete a Harry homlokán lévő sebhelyre vándorolt, s az arca még mohóbb kifejezést öltött. - Találkozni akartam veled, hogy beszélhessünk, és még többet megtudhassak rólad. Hogy megnyerjem a bizalmadat, megmutattam neked, hogyan kaptam el Hagridot, azt a nagy maflát.

- Hagrid a barátom - szólt remegő hangon Harry. - Csapdába csaltad, igaz? Eddig azt hittem, tévedtél, de...

Denem újra felkacagott.

- Az én szavam állt Hagridé ellenében. Nem nehéz elképzelni, hogy kinek hitt a szegény öreg Armando Dippet. Az egyik oldalon ott volt Tom Denem, a szegény, de tehetséges, árva, de hősi lelkű diákprefektus és mintagyerek; a másikon Hagrid, a busafejű vadóc, aki minden héten valami rossz fát tett a tűzre, vérfarkaskölyköket nevelt az ágya alatt és a Tiltott Rengetegbe járt trollokkal birkózni. De azért, bevallom, magam is meglepődtem, hogy ilyen simán ment minden. Azt hittem, valaki biztosan rájön, hogy Hagrid nem lehet Mardekár utódja, már csak azért, mert griffendéles volt. Még nekem is öt évig tartott megoldani a Kamra rejtélyét és megtalálni a bejáratot... Hagrid természetesen képtelen lett volna erre.

- Mégis csupán egyetlen ember, az akkori átváltoztatástan-tanár, Dumbledore hitt Hagrid ártatlanságában. Ő beszélte rá Dippetet, hogy ne küldjék el Hagridot, hanem tanítsák be vadőrnek. Igen, Dumbledore bizonyára sejtett valamit. Ő sosem kedvelt engem annyira, mint a többi tanár...

- Lefogadom, Dumbledore átlátott rajtad - sziszegte Harry. Phyllis a fogát csikorgatva hallgatta a beszélgetést, és Denemnek szerencséje volt, hogy fizikailag ártalmatlan volt.

- Való igaz, Hagrid eltávolítása után bosszantóan gyanakvó volt velem szemben - mesélte csevegő hangon Denem. - Tudtam, hogy veszélyes lenne újból kinyitni a Kamrát, amíg az iskola tanulója vagyok. Azt viszont nem akartam, hogy veszendőbe menjen a tudás, amit hosszú évek kutatómunkájával szereztem. Elhatároztam hát, hogy hátrahagyok egy naplót, benne pedig tizenhat éves önmagamat... hogy ha szerencsém van, egy napon a nyomdokaimba léphessen valaki, és elvégezhesse a nemes feladatot, amit Mardekár bízott utódaira.

- Akkor csalódnod kellett - szólt közbe Harry. - Ezúttal senki sem halt meg, még a macska se. Néhány óra múlva elkészül a mandragórás gyógyszirup, és a kővé dermedt áldozatok magukhoz térnek.

- Nem mondtam még neked - válaszolta halkan Denem -, hogy engem már rég nem a sárvérűek érdekelnek? A kiszemelt áldozatom immár hónapok óta - te vagy.

Harry döbbenten meredt rá.

- Képzelheted, milyen dühös voltam, amikor megint Ginny írt nekem, nem pedig te, és az egyik barátod. Az ostoba lány meglátta nálad a naplót, és pánikba esett. Félt, hogy rájössz, hogyan működik, és én elárulom neked az összes kis titkát. Sőt talán még azt is, hogy ki fojtotta meg a kakasokat. Ezért aztán kivárta a megfelelő alkalmat, és visszalopta a naplót. Akkor azonban már tudtam, mi a teendő. Nyilvánvaló volt, hogy Mardekár utódát keresed, és abból, amit Ginny mesélt rólad, az is kiderült, hogy kerül amibe kerül, meg akarod oldani a rejtélyt. Különösen, ha az egyik legjobb barátodat éri támadás. Ginny azt is elmondta, hogy az egész iskola felbolydult, mikor megtudták, hogy párszaszájú vagy... és hogy ki állt ki melletted akkor is, amikor mindenki téged gyanúsított.

- Így aztán rátámadtam arra a sárvérűre, és a másik lányra is, mivel kiderítették a titkot és még a barátaid is, habár az egyikük a Mardekár jelenlegi házvezetőjének nevelt gyereke. Kicsit szégyelltem magam miatta, de az érzés hamar elszállt. Griffendéles volt, és az aranyvérű szülők nem dobják el maguktól csak úgy a gyermekeiket. Majd megírattam Ginnyvel a saját búcsúlevelét, és leküldtem őt ide. Eleinte ellenkezett, és folyton bőgött, szóval nagyon unalmas volt. De most már nemigen maradt benne élet - túl sokat adott át magából a naplónak, vagyis nekem. Olyan sokat, hogy végre kiléphettem a lapok közül. Azóta várok az érkezésedre, mióta lejöttünk ide. Tudtam, hogy el fogsz jönni. Rengeteg kérdést akarok feltenni neked, Harry Potter.

- Például? - sziszegte Harry ökölbe szorított kézzel.

- Nos - mosolygott Denem - ,először is szeretném megtudni, hogyan volt képes egy magadfajta gyenge csecsemő legyőzni minden idők legnagyobb mágusát. Hogy lehet az, hogy te egyetlen sebhellyel megúsztad, míg Voldemort nagyúr elvesztette a varázserejét?

Denem szemében a mohó fény lázas izzássá erősödött. Phyllis összehúzott szemöldökkel körbejárta Denemet. A fiú körvonalai mintha fokozatosan élesedtek volna.

- Miért érdekel az téged, hogyan menekültem meg? - kérdezte lassan Harry. - Voldemort később élt, mint te.

Denem halkan, szinte kedvesen válaszolt.

- Voldemort a jelenem, a múltam és a jövőm Harry Potter...

Denem a zsebéből Phyllis döbbenetére Harry pálcáját húzta elő a zsebéből, és három fénylő szót írt vele a levegőbe.

TOM ROWLE DENEM

Azután intett a pálcával, mire a név betűi egy szempillantás alatt átrendeződtek.

NEVEM VOLDEMORT

- Ilyen egyszerű - suttogta. - A legjobb barátaim már itt, a Roxfortban is így szólítottak. Azt hiszed, örök időkig az átkozott mugli apám nevét akartam viselni? Én, akinek az ereiben anyai ágon Mardekár vére csörgedezik? Tartottam volna meg annak a semmirekellő bitangnak a nevét, aki már a születésem előtt elhagyott, csak mert megtudta, hogy a felesége boszorkány? Nem, Harry, inkább kiötlöttem magamnak ezt az új nevet. Tudtam, hogy eljön az idő, mikor a varázslók ugyanúgy félnek majd a Voldemort névtől, mint viselőjétől, a világ legnagyobb mágusától!

Harry szemszöge:

Úgy érezte, mintha kihullottak volna a gondolatok a fejéből. Némán meredt Denemre, a hajdani árva gyerekre, aki felnőttként odáig jutott, hogy meggyilkolta az ő, Phyllis és Harry szüleit és oly sok más ártatlan embert... Végül mégiscsak sikerült rávennie magát arra, hogy megszólaljon.

- Az nem te vagy - suttogta gyűlölettől izzó hangon.

- Mi? - horkant fel Denem.

- Nem te vagy a világ legnagyobb mágusa - zihálta Harry. - Sajnálom, hogy csalódást kell okozzak neked, de a legnagyobb varázsló Albus Dumbledore. Ezt mindenki tudja. Még fénykorodban sem merted megtámadni a Roxfortot. Dumbledore már diákként látta rajtad, hogy miféle vagy, és te a mai napig rettegsz tőle, bárhol is bujkálsz.

Denem arcáról lehervadt a mosoly, és dühös fintornak adta át a helyét.

- Dumbledoret a puszta emlékem is elkergette az iskolából! - sziszegte.

- Nem ment ő olyan messzire, mint hinnéd! - vágott vissza Harry. A kijelentés inkább a vágyait tükrözte, semmint a tényeket, de arra talán jó volt, hogy megijessze Denemet.

A fiú válaszra nyitotta a száját, ám a torkára forrt a szó.

A Kamrában földöntúli muzsika csendült fel. Denem gyorsan körülnézett. A hátborzongató csengés-búgás egyre csak erősödött. Harry tetőtől talpig beleborzongott; úgy érezte, a szíve a kétszeresére dagad. Mikor aztán a zene elérte azt a pontot, hogy Harry minden egyes bordája vibrálni kezdett tőle, lángnyelvek csaptak ki a legközelebbi oszlop tetejéből.

A tűzből hattyú nagyságú, pávaszerűen hosszú farkú, karmazsinpiros madár bontakozott ki. Nyakát a mennyezet felé nyújtva zengte túlvilági énekét, s fénylő arany karmai közt rongyos tárgyat szorongatott.

A következő pillanatban a madár leszállt az oszlopról, és egyenesen Harry felé repült. A rongyos valamit ledobta elé a földre, ő maga pedig a fiú vállára telepedett, és behúzta a szárnyait. Harry most már hosszú, arany csőrét és fényes fekete szemit is megfigyelhette.

A madár abbahagyta az éneket. Mozdulatlanul ült Harry vállán; meleg tollaival Harry arcához ért, tekintetét Denemre függesztette.

- Ez egy főnix... - szólt gyanakodva Denem.

- Fawkes? - suttogta Harry, s érezte, hogy a madár arany karmaival finoman megszorítja a vállát.

- Az pedig - folytatta Denem a rongyos valamire pillantva - a régi iskolai Teszlek Süveg.

Valóban így volt. A foltos, gyűrött fejfedő mozdulatlanul hevert Harry lába előtt.

Denem ismét felnevetett, ezúttal olyan harsányan, hogy a visszhangos teremben úgy tűnt, mintha egyszerre tíz Denem kacagna.

- Ezt küldi Dumbledore a védelmezőjének! Egy énekesmadarat meg egy ócska sapkát! Megjött az önbizalmad, Harry Potter? Most már biztonságban érzed magad?

Harry nem válaszolt. Nem értette ugyan, mi hasznát veheti Fawkesnak vagy a Teszlek Süvegnek, de a főnix érkezése előtt, még amikor Ginny állapotáról kérdezősködött, hirtelen megnőtt a biztonságérzete. Mintha egy halk, távoli hangot hallott volna a fejében, ami a nevét kiáltotta. A hang gazdáját nem tudta beazonosítani, de mivel női hangzással szólt, két tippje volt: Vagy az édesanyja, vagy Phyllis. Fogalma sem volt, hogy miért hallotta a hangot, talán azért, mert túlságosan döbbent és ijedt volt. Viszont biztonságosabb érzetűvé tette számára a helyzetet. Mintha vigyázott volna rá valaki. Éledő bátorsággal várta, hogy Denem abbahagyja a nevetést.

- Térjünk a tárgyra, Harry - Denem még mindig mosolygott. - Két alkalommal találkoztunk a te múltadban és az én jövőmben. Kétszer próbáltalak megölni, de sikertelenül. Hogyan élted túl? Áruld el a titkot. Minél tovább beszélsz - tette hozzá szelíden - annál tovább élsz.

Harry lázasan töprengve latolgatta az esélyeit. Denem megszerezte a pálcáját, így neki Fawkes és a Teszlek Süveg maradt, de párbajban egyiknek se vehette nagyon hasznát. A helyzet tehát nem sok reménnyel kecsegtetett. Ugyanakkor az időhúzással is csak Denem nyert volna, hiszen Ginny életereje folyamatosan fogyott... s ezzel párhuzamosan úgy lett egyre nagyobb Denem ereje. Ha tehát meg kell küzdeniük, azt nem érdemes halogatnia.

- Senki sem tudja, miért vesztetted el a varázserődet, mikor rám támadtál - szólt Harry. - De azt tudom, hogy miért nem tudtál megölni. Mert az anyánk az életét adta értem és a nővéremért. A mi egyszerű, mugliivadék anyánk - tette hozzá felindultságtól remegő hangon. - , ő állt az utadba, majd a nővérem is megpróbált engem megvédeni. Egyébként ismerem az igazi énedet, mert tavaly szemtől szemben álltunk. Egy szánalmas, tengődő roncs vagy. Ide vezetett a nagy hatalmad. Bujdosnod kell. Egy szánalmas senki lettél!

Denemet láthatóan felbőszítették Harry szavai, mégis sikerült torz mosolyt erőltetnie az arcára.

- Vagy úgy. Szóval anyád az életét adta érted. Tudod, mivel csak emlék vagyok, nem voltam tisztában a jelenem teljességével, de amint Ginny elmesélte nekem a történetedet valamint a múlt évben volt találkozásunkat, teljesebbé vált a kép, és most, hogy ezt elmondtad nekem, már teljesen tiszta a tudatom ezzel kapcsolatban. De ezek szerint nincs benned semmi különös. Tudod, az keltette fel a kíváncsiságomat, hogy annyi érdekes hasonlóság van köztünk. Bizonyára neked is feltűnt: Mindketten félvérek és árvák vagyunk, s mindketten muglik közt nőttünk fel. Rajtunk kívül talán nem is járt más párszaszájú a Roxfortba a nagy Mardekár óta. Még külsőre is hasonlítunk egy kicsit... De a lényeg az, hogy nem a képességeid, hanem a jó szerencse mentett meg tőlem. Csak ennyit akartam tudni.

- És tudod mit? - folytatta Denem. - Beszámolnék neked egy igen érdekes dologról. Most, hogy már minden tiszta nekem is, emlékszem, hogy a jövőmben mit tettem pontosan - ez érdekesen hangzik, nem igaz? Nos, tisztán látom magam előtt a képet, amint a nővéred megpróbál téged megvédeni. Egy szánalmas, gyenge kis csecsemő, aki mégsem az, aminek látszik.

- Amikor rád szegeztem a pálcámat, ő egy olyan erejű védőbűbájt vágott nekem, amitől még én is hátratántorodtam. Gyors végiggondolás után eldöntöttem, hogy őt nem fogom megölni. Csak te jelentettél rám igazi veszélyt, így őtőle nem is nagyon kellett volna félnem. És ekkor ötlött fel bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha a jobb kezemmé tenném... természetesen ez nem vált lehetővé, mivel miután kiszórtam rá a halálos átkot, összeroppantam, és a nővéred, aki akkor már a markomban volt, eltűnt a kezeim közül. Ginny azt mondta, hogy a szüleid testét megtalálták, de az övét nem. Ehhez mit szólsz, Harry Potter? - sziszegte Denem már szinte vidáman. - Anyád drágalátos bűbája ölte meg a testvéredet, de úgy, hogy írmagja sem maradt ezen a világon.

Harry nyelt egyet. Denem valószínűleg csak tovább akarta fokozni a dühét, de a tény, hogy Phyllis élt, olyan nevetségessé tette az egész helyzetet, hogy majdnem felkacagott. Várta, hogy Denem mikor fogja rá a pálcáját, de a fiú nem mozdult, csupán szélesebbre húzódott az arcán a mosoly.

- Most pedig egy érdekes kísérlet következik: Összemérjük Mardekár Malazár utódjának, Voldemort nagyúr erejét a híres Harry Potterével, akit Dumbledore legjobb fegyveri védenek.

Denem lekicsinylő pillantást vetett Fawkesra és a Teszlek Süvegre, majd sarkon fordult, és elindult. A félelem szúró fájdalomként áradt szét Harry zsibbadt lábában. Denem megállt a kígyóforma oszlopok között, és felnézett a Mardekár szobor kőarcára. Nagyra tátotta a száját, és sziszegni kezdett.

- Szólj hozzám, Mardekár, Roxforti négyek legdicsőbbike!

Harry megfordult, és a szoborra meredt. Fawkes kissé megbillent a vállán.

Mardekár kőarca megmozdult. Harry döbbenten látta, hogy a szoborszáj kinyílik, majd egyre jobban tárul, mint egy éjsötét barlang ásító bejárata.

A szájüregben egy hosszú, tekergőző lény vált láthatóvá.

Harry a Kamra sötét faláig hátrált. Szorosan becsukta a szemét, s közben érezte, hogy Fawkes szárnya végigsöpör az arcán; a madár felszállt a válláról. Utána akart kiáltani, de mégsem tette: tudta, hogy a főnix sem tud neki segíteni a kígyók királyával szemben.

Valami nagy és súlyos zuhant a Kama padlójára; a puffanásba még a falak is beleremegtek. Harry érezte, mi történik; szinte látta, ahogy a hatalmas kígyó széttekeredik a földön. Azután meghallotta Denem sziszegését.

- Öld meg!

A Baziliskus megindult; Harry tisztán hallotta a porlepte kőpadlót súroló súlyos test zaját. Csukott szemmel rohanni kezdett oldalirányba, kinyújtott kezével tapogatva az utat maga előtt. Denem harsányan nevetett, és a fejében mintha valaki ismét a nevét sikoltotta volna.

Harry néhány lépés után elbotlott - hasra esett, és a vér édes ízét érezte a szájában. A kígyó már csak egy-két méterre lehetett tőle, és még mindig közeledett.

Ekkor Harry feje fölött valami csattant, és őt magát olyan erős ütés érte, hogy nekiesett a falnak. Arra számított, hogy a következő pillanatban a testébe marnak a kígyó tűhegyes méregfogai, de nem így történt: csupán dühös sziszegést hallott, a fejében való kiáltozást, és mintha valaki korbáccsal verte volna az oszlopokat.

Kíváncsisága most már felülkerekedett félelmén: résnyire kinyitotta a szemét, és a hangok irányába pillantott.

A hatalmas, fényes-zöld kígyó felágaskodott fatörzsvastag testével, s iszonyú fejét az oszlopok közt himbálta. Harry remegve nézte, készen arra, hogy gyorsan becsukja a szemét - s nemsokára észrevette, hogy mi terelte el a szörnyeteg figyelmét.

A kígyó feje körül ott körözött Fawkes. A Baziliskus dühösen kapkodott utána hosszú, pengevékony fogaival.

fawkes lecsapott, s aranyló csőrét a kígyó fejébe mélyesztette; a következő pillanatban sötét vércseppek záporoztak a padlóra. A kígyó csapott egyet a farkával - kis híján eltalálta Harryt -, s váratlanul megfordult. Harrynek nem volt ideje behunyni a szemét, s egyenesen belenézett a hüllő szögletes pofájába. A kígyó viszont nem nézett már sehova: dülledő sárga szeme helyén két vérző seb tátongott. Harry nyomban megértette mit történt: Fawkes kiszúrta a szörnyeteg szemeit.

- Ne! - hangzott Denem üvöltése. - Hagyd a madarat! Hagyd a madarat! A fiú ott van mögötted. Kövesd a szagát! Öld meg!

A megvakult kígyó a fájdalomtól kábultan himbálta a fejét. Fawkes még mindig ott körözött fölötte, hangosan furulyázta földöntúli énekét s csőrével újra meg újra a vérző szörnyeteg orra felé kapott.

- Segítség - motyogta rémülten Harry. - Segítsen valaki!

A kígyó farka végigsöpört a terem padlóján. Harry hátraugrott, s a következő pillanatban valami puha csapódott az arcába.

A Baziluskus akaratán kívül odalökte neki a Teszlek Süveget. Harry úgy kapott utána, mint fuldokló az utolsó szalmaszál után. Ez volt az egyetlen fegyvere, az egyetlen esélye. Gyorsan a fejébe húzta a süveget, és hasra vetette magát a kövön, kitérve a kígyó izmos farkának következő csapása elől.

- Segíts... segíts rajtam... - gondolta kétségbeesetten, és összeszorította a szemét. - Kérlek, segíts rajtam!

A süveg nem válaszolt; helyette összeszűkült, mintha egy láthatatlan kéz rászorította volna Harry fejére.

A következő pillanatban egy súlyos tárgy koppant Harry feje búbján. Az ütéstől kis híján elvesztette az eszméletét. Káprázó szemmel kapott a fejéhez, hogy lerángassa róla a süveget, ami alatt egy hosszú, kemény valamit tapintott ki.

A süvegben egy csillogó ezüst kard lapult. Markolatát tyúktojás nagyságú rubintok díszítették.

- Öld meg a fiút! Ne törődj a madárral! ott van mögötted! Használd a szaglásod! Szagolj!

Harry harcra készen szökkent talpra. A fejében mintha egyre hangosabban zengtek volna a kiáltások. A Baziliskus feje szinte zuhanva közelített felé; ahogy a kígyó megfordult, farka az oszlopokat csapkodta. Szeméből patakzott a vér, s a száját akkorára tátotta, mintha egészben le akarná nyelni Harryt. A homályban megcsillanó méregfogai akkorák voltak, mint Harry kardja.

A Baziliskus vakon lecsapott. Harry félreugrott, és nekiesett a Kamra falának. Az újabb támadás során a kígyó villás nyelve az arcát súrolta.

A következő támadás a kígyó farkától érkezett, ami oldalba vágta Harryt. A fiú elesett, miközben a szörnyeteg újra támadt. A feje most nem vétett célt, ám...

Hirtelen egy eszelős üvöltés hallott, de a hang nem Denemtől jött. Harry körül hatalmas lángok csaptak fel, de nem olyanok, mint amilyenek Fawkes érkezésénél voltak. A mostani tűznyalábok kéken ragyogtak, és habár ő nem érezte a belőlük áradó hőt, a Baziliskus dühösen sziszegve hátrahőkölt. A szeméből ömlő vér sisteregve felforrt a pikkelyein, kétágú nyelve pedig felhólyagosodott az eszméletlen forróságtól.

Harry nagy nehezen feltápászkodott, és a lángokra nézett, amik egyáltalán nem égették meg. Tudta, hogy kinek a lángjai ezek, és tudta, hogy itt van. Phyllis vele volt.

Denem felüvöltött dühében és döbbenetében.

- Ne törődj a tűzzel! Öld meg a fiút!

Harry harcra készen fordult a Baziliskus felé, ami ismét felé indult, s a lángokat kikerülve ezúttal tényleg nem vétette el a célt. Harry minden erejét összeszedte, s a kardot a kígyó szájpadlásába döfte. Kezén és karján meleg vérpatak futott végig, ugyanakkor szúró fájdalmat értett közvetlen a könyöke fölött. A kígyó egyik méregfoga belefúródott a karjába... A fog egyre mélyebbre hatolt, majd mikor a haldokló Baziliskus oldalra bukott, bele is tört a sebbe.

Harry a fal tövébe roskadt. Remegő kézzel kirántotta a mérget fecskendező fogat a karjából, de tudta, hogy ez már nem segít rajta. A ebből kiindulva tompa, zsibbasztó fájdalom áradt szét a testében. A látása egyre inkább elhomályosult. Szeme előtt a Kamra képe elmosódott, színes foltokká olvadt össze.

Valami vörös úszott át a szeme előtt, s madárkarmok halk zörgését vélte hallani.

- Fawkes... Phyllis... - sóhajtotta erőtlenül. - Legyőztük, Phyllis...

Érezte, hogy a madár a vérző sebre hajtja puha, tollas fejét.

Léptek zaját hallotta, és egy sötét árnyék borult az arcára.

- Halál fia vagy, Harry Potter - búgott fel a magasban Denem hangja. - Meghalsz. Ezt még Dumbledore madara is tudja. Látod, mit csinál, Potter? Elsirat téged.

Harry pislogott, s egy pillanatra sikerült élesen látnia Fawkest. A madár karmazsinvörös tollain nagy, gyöngyház fényű könnycseppek siklottak végig.

- Leülök ide, és megvárom, amíg kiszenvedsz, Harry. Nem kell sietned, van időm.

Harry érezte, hogy forogni kezd vele a világ.

- Így végzi hát a híres Harry Potter - Denem hangja távoli zúgásként hatolt a fülébe. - Itt marad magára hagyatva a Titkok Kamrájában, a barátai sehol. Legyőzte őt a Sötét Nagyúr, akit dőre módon magára haragított. Nemsokára viszont látod a sárvérű anyádat és félvér nővéred, Harry... Tizenkét évet vásároltak neked az életükkel... De amitől féltél, beteljesült: Voldemort nagyúr végül leszámolt veled.

Ha ez most a halál, gondolta Harry, akkor nem is olyan rossz. Még a fájdalom is szűnni kezdett...

De vajon tényleg haldoklott-e? Nemhogy elsötétült volna előtte a világ, de egyenesen kitisztult a látása. Kicsit megmozdította a fejét, és látta, hogy Fawkes feje még mindig ott pihen a karján. Selymes fényű könnytócsa gyűlt össze a bőrén - és a seb már nem volt sehol.

- Hess onnan, madár! - sziszegte ekkor Denem. - Hess onnan, ha mondom!

Harry felmelte a fejét. Denem ott állt egy lépésre tőle, s a főnixre szegezte a varázspálcáját. A pálca akkorát dörrent, mint egy ágyú, és Fawkes felröppent a magasba.

- Főnixkönny... - morogta Denem, és Harry karjára meredt. - Hát persze... a főnix könnye gyógyító erejű. Ezt el is felejtettem.

Denem Harry arcába nézett.

- De annyi baj legyen. Sőt, így talán még jobb is... csak te meg én, Harry Potter. Csak te meg én...

Azzal a magasba emelte a pálcát.

Ekkor szárnysuhogás hallatszott, s az odaröppenő Fawkes Harry ölébe pottyantotta a naplót.

Egy másodperc töredékéig Harry és Denem egyaránt a könyvecskére meredtek. Azután Harry gondolkodás nélkül - ösztönösen, mintha régóta erre készült volna - felkapta a Baziliskus letört fogát, és teljes erőből a napló közepébe döfte.

A Kamrát elnyújtott, velőtrázó sikoly töltötte be. A naplóból ömleni kezdett a tinta; végigfolyt Harry kezén és kövér, fekete tócsába gyűlt a kövön. Denem rángatózott, jajveszékelt és hadonászott kínjában...

És a következő pillanatban köddé vált. Harry varázspálcája koppanva a padlóra hullott, s azután már csak a tinta egyenletes csöpögése törte meg a csendet. A Baziliskus mérge füstölgő lyukat égetett a naplóba.

Hello mindenki! Rég írtam ilyen hosszú részt, és nem hazudok, hogy ha azt mondom, ráment az egész délutánom. És estém. És az éjszakám egy töredéke. De végre itt van a küzdelem, ezen is túl vagyunk, yay... igyekszem majd a következő résszel de hát ezen kívül még két másik sztorim is van. Nincs olyan nap, hogy ne írnám valamelyiket. És most ez volt a soros. Aztán jön a BNHA sztorim, aztán a másik BNHA, majd ismét ez. Igazándiból a sablon szerint körbe haladok, csak van olyan, amikor napokig írok valamihez egy részt, és olyankor a többivel is tartanom kell a tempót. De eskü, igyekszem velük. Jó éjt!