Már valamivel több mint két hete annak hogy Bishamon... Megerőszakolt.

Ami azt illeti, végül csak másnap este engedett ki, de én addigra már szinte elvesztettem minden reményem. Azt hittem hogy örökre ott maradok, így mikor végre megjelent hogy elengedjen, az előző este miatt botladozva, zokogva a nyakába ugrottam, és könyörögtem neki hogy többet ne csináljon velem ilyet.

Bár még nem volt ott vége a büntetésemnek hogy kiengedett, mivel a földön kellett meztelenül aludnom, és majd csak másnap zuhanyozhattam le... Vagyis inkább fürödtem, egyrészt mert még nem bírtam állni, másrészt pedig mert a büntetés miatt rágondolni sem akarok mai napig sem a zuhanyra.

Konkrétan annyira nem bírtam járni miután megerőszakolt, hogy azon a héten már nem tudtam iskolába menni.

Bár... Azóta már szinte hozzászoktam a fájdalomhoz miközben járok, meg hogy alig van erő nem csak a lábamban, hanem úgy mindenemben.

Ugyanis azóta... Minden egyes nap le kell feküdnöm vele. Vagyis inkább kényszerít rá Bishamon. Azt mondja, hogyha nem teszem, megint bezár a fürdőbe, és sokkal keményebb büntetést kapok mint legutóbb, így nincs választásom... Mindig teszem amit mond, hiába fáj, és hiába érzem úgy hogy ezzel azt az apró szabadságom meg büszkeségem is elvesztem.

Amiatt, hogy minden nap le kell feküdjek vele, rámparancsolt Bishamon, hogy mivel ő nem fog óvszert húzni, és "kölyköt" sem szeretne tőlem, fogamzásgátlót kell szednem, valamint hormonokat mivel nem vagyok nő, így nem kell abbahagynom a szedését, de ez így hosszútávon rengeteg betegséget okozhat, ezért kellenek a hormonok, hogy tovább tudjam szedni a fogamzásgátlót. Mintha legalábbis én szeretnék Bishamontól gyereket... Egyáltalán nem akarok. Nem azt mondom, hogy egyszer a jövőben nem szeretnék valaki mástól - bár nem hiszem hogy lesz valaki más -, de így, semmiféleképpen sem. Nem akarom hogy a gyerekem úgy nőjön fel, hogy az apja nap mint nap megerőszakolja az anyját, meg nap mint nap hallgassa a sikolyaim, a könyörgésem, a kétségbeesésem.

Ugyan még mindig azzal nyugtatom magam hogy Bishamon egy jó ember, de azt kategorikusan kijelenthetem hogy apának egyáltalán nem való.

De visszatérve a mindennapos életemre vele... Legalább annyit segít nekem, hogy van valami orvos ismerőse aki mindig ír ki nekem egy viszonylag erős fájdalomcsillapítót, hogy el tudjam viselni a fájdalmat. Tesik előtt konkrétan két szemet szoktam bevenni - úgy, hogy reggelente szoktam egy fél szemet bevenni, meg egy alkalom után egyet -, de még ígyis volt már hogy összecsuklott alattam a lábam. De még erre felmentést sem kaphatok, mivel mindenki elintézi annyival hogy cica vagyok, megérdemlem, vagy csak átsiklik rajtam a tekintete, de különösebben nem érdekli mi bajom van.

A két héttel ezelőtti eset óta a mindennapjaim részévé vált, hogyha valamit nem úgy csinálok ahogyan Bishamon szeretné, egyszerűen megpofoz, vagy megüt, vagy esetleg a földre dob, és belém rúg. Eleinte nagyon fájt, és szörnyen rosszul éreztem magam miatta, meg Bishamont okoltam azért amiért túl hevesen reagál arra ha egyáltalán véletlenül elejtek egy poharat, de mára már csak egyszerűen betudom annyinak hogy rossz cica vagyok, és sosem tudom mit kell csinálni. Igazából ezt idővel meg lehet szokni, nem? Bele lehet szokni abba hogy így kell élnem... Ugye...? Idővel majd biztosan belátom hogy jó nekem ha megpofoz, vagy megbüntet ha rosszat csinálok. Mert ő mindig azt mondja hogy ez jó nekem, és hogy köszönettel tartozom neki amiért ilyen jól nevel, nekem pedig hinnem kell neki hogy ez jó nekem, mert... Ő a párom. Nem hazudna nekem, és nem tenne olyat ami nekem rossz... Ugye?

Biztosan. Ő csak jót akarhat nekem.

Tegnap is... Engedte hogy tanuljak a pótvizsgámra, amire legutóbb nem sikerült elmennem.

Ami azt illeti, ma lesz a napja a pótvizsgámnak, ami miatt egész éjjel alig tudtam aludni. Bár most... Úgy indult a napom, hogy... Le kellett feküdnöm Bishamonnal, és keményebb volt a megszokottnál.

Ami azt illeti keservesen sírtam végig, ameddig bennem volt. Pedig elvileg nekem normálisan tágulnom kéne mielőtt belém hatol, meg... Ott hátul magától kéne hogy... Nedvessé váljak, de valamiért nem tudok. Nem tudom mitől van ez. Pedig ő a párom, elvileg csak miatta kéne hogy ez történjen, de még akkor sem megy ha ő csinálja. Lehet hogy azért mert én nem élvezem...?

Pedig próbálom... Nagyon próbálom élvezni amikor ezt teszi, de egyszerűen nem megy. Nem tudom élvezni azt ahogyan ennyire fájdalmasan bemocskolja a testem minden apró részét. Mert mostmár nem ismer határokat. Mindenhol fogdos, nyalogat, meg harapdál. Pedig én még mindig ugyanúgy írtózom ettől az egésztől mint a legelején. Még mindig ugyanúgy utálom azt is amikor megmarkolja a fenekem, nemhogy amikor megharapja.

Alig néhány perce... Végzett velem Bishamon, én pedig még mindig azt várom hogy a sokktól - ami még mindig ugyanolyan erősen hat rám minden alkalommal amikor ezt teszi -, a szégyentől, meg a fájdalomtól meg bírjak mozdulni. Most kezdem azt érezni hogy fel tudok ülni annyira hogy bevegyem a fájdalomcsillapítót, így felmászok annyira a párnán amennyire csak bírok, majd szinte rexlesszerű mozdulattal veszem le a tányérról a gyógyszert, teszem be a számba, majd iszom rá a vizet.

Ezután még néhány percig a fájdalomtól, meg a szégyentől könnyezve forgolódok az ágyban, ameddig úgy nem érzem hogy fel tudok állni. Ekkor a fal segítségével eltámojgok a fürdőszobáig, ahol lemosom magamról a vért, és mivel nem állt el a vérzés, kénytelen vagyok egy... Tampont is használni. Mivel az utóbbi időben annyira vérzékennyé váltam hogy használnom kell. Szörnyű érzés egy ilyennel bennem járkálni egész nap, de meg kell tennem...

Amikor ilyennel vagyok egyszerűen úgy érzem hogy mindenki engem bámul amiért tamponnal vagyok fiú létemre. Pedig tudom hogy nem látják, meg nem tudják, de mégis olyan érzés...

Már szinte semmi fiús nem maradt bennem, csak annyi hogy nem sminkelem magam meg nem hordok szoknyát meg tangát. Ennyi maradt a fiú énemből... Pedig én szerettem fiúként élni. Semmi bajom nem volt vele...

A felesleges körök elkerülése érdekében fogat is mosok, és a hajamat is megcsinàlom, majd lassan visszabotladozok a falnak támaszkodva a hálóba hogy felöltözhessek.

Mivel ugyebár vizsgám lesz, fehér ingben, fekete nadrágban meg az iskola nyakkendőjében kell mennem, így már venném is ki a nadrágom - mivel az ingem előző este kikészítettem hogy ne gyűrődjön a szekrényben -, de különös meglepetés fogad ahogy kinyitom a szekrényt; minden nadrágom eltűnt.

Az összes. Egytől egyig. Helyettük pedig... Tele van különböző szoknyákkal a nadrágos polc. Van mindenféle... Kivéve a hosszúkat. Van egészen rövid, szinte semmit nem takarótól, épphogy combközépig érőig terjedő hosszúságú. Színből meg anyagból is van minden rózsaszíntől a feketéig, még a szabásuk is különböző.

Így aztán felháborodva húzom ki a boxeres fiókom, hogy kimehessek Bishamonhoz megkérdezni hogy mégis mi a jó élet történt a ruháimmal, de... Újabb kellemetlen meglepetésbe ütközök.

A boxeres fiókom tartalma is lényegesen megváltozott, és ez sokkal rosszabb irányba mint a nadrágjaim.

Konkrétan minden boxerem eltűnt, helyettük pedig... Nagyrészt kihívó, csipkés, épphogy valamit takaró... tangák lettek.

Feltúrom a fiókot, de nem találok egyetlen boxert sem, így kiválasztok egy... Valamennyit takaró tangát, azt felveszem, majd puffogva indulok a konyhába Bishamont megkérdezni hogy tud-e valamit ezekről a rejtélyes ruhákról.

Ez a tanga szörnyen kényelmetlen... Főleg olyan fájdalommal, amit most érzek, ez csak ront a helyzeten.

- Bishamon - kezdek bele félig kétségbeesetten, félig dühösen. - Bishamon tudsz bármit arról, hogy az összes nadrágom szoknyává, és minden boxerem tangává változott? - Állok meg előtte keresztbe tett kézzel, mire felnevet. - Ez nem vicces!

- Dehogynem az. Én cseréltem ki őket. Mostantól ameddig nem leszek elég elégedett veled, vagy azt nem mondom hogy felvehetsz mást, azokat fogod hordani.

- Na még mit nem! - borulok ki. - Ha esetleg észrevetted, én fiúból vagyok, a fiúk pedig nem hordanak szoknyát meg tangát, főleg nem közösségben! Meg amúgyis ma vizsgázok! Kérem vissza a nadrágjaimat...

- Először is - köszörüli meg a torkát - ezt a hangnemet kikérem magamnak. Ki vagy te hogy így beszélj velem azontúl hogy egy senki?! Másodszor, nem kapod vissza őket, mert én azt mondtam, és pont. Erről nem terveztem vitát nyitni, úgyhogy hacsak nem akarsz a fürdőben büntetést kapni, és nem akarod azt hogy további életedet ide bezárva töltsd, akkor felveszed szépen azokat a ruhákat, szépen riszálod a kis seggecskédet, ahogyan én azt mondom neked, és nem ellenkezel. Ha továbbra is ilyen makacs és szörnyen tiszteletlen cica leszel még keményebben kell majd bánnom veled, azt meg nem akarod, ugye? Tudom hogy neked az a jó, ha ilyeneket hordhatsz. Elvégre fontos neked hogy tudja a világ is hogy milyen szép segge van az én páromnak. Vetted az adást?

- Igen... - motyogom letörten. Most komolyan... Szoknyában meg tangában kell mennem vizsgázni...?

- Na, akkor nyomás készülni! - parancsol rám, mire szomorúan ballagok vissza a hálóba. Letörten és kissé sértődötten veszem fel az ingem, majd pedig... Egy fekete, egész szép esésű szoknyát, smi alig éri el a combom közepét, de még ígyis az egyik leghosszabbnak mondható.

Felveszem a cipőm meg az iskolatáskám, és már indulok is az iskolába.

Ameddig megyek le a lépcsőkön, végig puffogok magamban.

Mégis hogy képzelte Bishamon hogy női ruhában menjek vizsgázni, vagy egyáltalán emberek közé? Miért akarta egyáltalán hogy szoknyát meg tangát vegyek fel, mikor én fiú vagyok? Rendben van, hogy ő nem aszerint kezel, de... Én attól még az vagyok.

Igen, képes vagyok terhességre, de ez még nem ok arra hogy szoknyát meg tangát hordjak.

Egyáltalán... Miért akarja hogy így lépjek ki az utcára? Még ha csak otthon kellene ezt viselnem megérteném, mert neki tetszik, és szeretne mondjuk ilyen ruhákban látni, de iskolában? Ott még csak nem is lát.

Csak ezen tudok puffogni. A vizsga miatti izgulásom még csak eszembe sem jut, annyira duzzogok a szoknya miatt, azonban amint kilépek az utcára, mindez szégyenné és félelemmé alakul.

Szinte minden ember tekintete többet időzik rajtam a megszokottnál. Eleve jobban megnéznek amiért cica vagyok, így viszont végképp.

Mire eljutok az iskolába úgy érzem a föld alá tudnék süllyedni szégyenemben.

Nem kevesen fütyültek utánam az utcán, sőt olyan is volt aki rá is csapott a fenekemre. Azt hittem hogy ott helyben elásom magam. Egyszerűen... Hogy képes egy ember megfogni valami tök isneretlen cica fenekét csak azért mert szoknyában van? Ez undorító...

De nem tehetek ellene semmit. Tehetetlen vagyok ezügyben. Egyedül az lenne rá megoldás, ha nem lépnék ki a házból, de én azt nem bírnám. Nem bírom a bezártságot. Egyszerűen nem tudom miért, de nem tudom elviselni ha be vagyok zárva egy adott helyre. Az ilyenbe én... Beleőrülnék. Nem tudnék bezárva élni. Ugyan azzal a résszel hogy nem kell sok emberrel találkoznom a bezártság miatt meg tudnék barátkozni, mert eleve nem igazán vágyom rá hogy emberek közt legyek, de a tudattal hogy nem mehetek el sétálni, vagy vásárolni, vagy a gondolatot hogy valaki mástól függök nem tudnám elviselni. Az igaz, hogy nem járok el túl sokat otthonról, de amikor elmegyek olyankor teszem amikor én szeretném.

Egész úton nem csináltam mást szinte csak húzogattam a szoknyám hogy ne látszódjon ki alóla semmim. Bár szerintem ez lehetetlen.

Meg ha még ez nem lenne elég, olyan furán járok a tanga miatt... Vagy legalábbis én annak érzem. Nem is tudom ezt hogy képes bárki is elviselni. Azt meg főleg nem értem hogy hogy juthat ilyen Bishamon eszébe. Ennél még az is jobb lett volna ha egy rakás női bugyival áll elő. Vagy ha hagyja a boxereimet és azt mondja hordjak melltartót... Az legalább nem zavarna, és senkinek sem tűnne fel hogy hordom, de ez... Hihetetlen hogy hogyan képes ilyenre. Méghozzá pont a pótvizsgám előtt jut eszébe ez a bolondság...

Kissé szorongva lépek be az iskola kapuján. Ahogyan ránézek az iskola frissen felújított épületére némi félelem önti el a testemet. Alapvetően elég semlegesen gondolok az iskolára, mert nem rosszabb hely mint a világ bármelyik másik része, azonban most, szoknyában, teljesen más a helyzet.

Bármit megtennék azért hogy most elsüllyedhessek a föld alá.

A gondolataimból a cigifüst maró szaga szakít ki, amibe sikeresen belesátáltam.

Pontosan egy frissen kifújt füstfelhőbe csöppenek, ami egyszerre marja a szemem és az orrom. Köhögni kezdek, amitől véletlenül nekimegyek egy egészen emós kinézetű srácnak.

- Figyeljél már baszd meg! - szól rám felháborodva, mire a vele szemben álló, hozzá hasonló stílusú lány is helyeselni kezd.

A tekintetem akaratlanul is a szemére téved.

Egy szinte teljesen fakó, már-már fehér szempár figyel vissza. Épphogy van egy kis barna színe.

De fura...

Nagyjából ennyi gondolatot szánok rá, ugyanis az agyam már ugrik is tovább a teljes káosz felé.

Ezernyi tekintetet érzek magamon - vagyis a fenekemen, mind az udvaron, mind az iskola folyosóin.

Most kezdek el csak izgulni a vizsgám miatt... Majd megpusztulok úgy össeszorult hirtelen a mellkasom.

***

Azt hittem, hogy soha nem lesz vége a vizsgámnak. Egyszerűen a tanga olyan szinten zavart, hogy alig tudtam koncentrálni. Annak is örültem ha pár percig képes voltam egy helyben ülni. De ettől függetlenül úgy érzem nem sikerült rosszul. Bár sejthető volt, mivel rengeteget tanultam rá.

De így visszagondolva... Nem sok időt tudtam ebből normális tanulással tölteni, mert vagy elaludtam a hihetetlen fáradtságtól, vagy Bishamon zavart meg. Szörnyen rossz így tanulni: a tudat hogy bármikor odajöhet Bishamon, hogy valami olyat tegyek meg vele amiről tudom hogy hihetetlen fájdalmat fog okozni nekem, utána pedig... Órákig kell zuhanyoznom.

Mert az utóbbi időben minimum fél órán át zuhanyzok esténként, mivel csak így vagyok képes úgy lefeküdni hogy el tudjam viselni annak a tudatát hogy lefeküdtem Bishamonnal...

Vajon ez tényleg jó nekem...?