- Hogy lehettem ennyire hülye... - hangom halk és rekedtes volt. Hajam izzadtan tapadt homlokomra. Egyre csak kézfejemet bámultam. Remegtem.

- Sakura!

- Tomonak igaza van. Veszélyben vagyunk.

- Hogy kinek? Milyen veszély? - Asahi nem értett semmit. Nem csodálom. Én sem értettem mindent.

- Képes vagyok vissza szerezni az emlékeimet Asahi!

- Mégis hogy? Ez fantasztikus!

- Nem annyira az. Magamtól kell rájönnöm a dolgokra. Minden rajtam múlik és az akaratomon. Tomo... Ő mondta ezt.

- De ki az a Tomo?

- A bennem élő démon. - a fiú szemei kikerekedtek. A félelem szikrája csillant meg benne.

- Régen képes voltam irányítani és beszélni vele. A rengeteg nyugtató miatt viszont képtelen voltam fenttartani a kapcsolatot. Csak az erejét tudtam elszívni.

- Most is képes vagy rá?

- Ha akarja akkor igen. A barátom. Szövetségesek vagyunk. Más mint Akutagawa Ryonosuke.

- És miért lennénk veszélybe?

- Nézd. - mutattam fel neki kezemet ahol a jel volt látható.

- Igen?

- Ha tükrözve néznénk meg a vonalakat...

- Egy fekete rózsa jönne ki- nézett ismét szemeimbe. Ijedt volt a tekintete. Pont olyan mint az enyém. A Black Rose címere volt a kezemen. Amnesia az ellenség. Aki pusztítani akar. A belőle áradó hidegség kezdett értelmet nyerni. Mint egy sok apró részből álló kirakó minden egyes külön álló rész értelmetlen egymagában de ha kapcsolódik egy másikkal akkor teljesen más egész képet alkotnak. Az áldottak begyűjtése a terv része. Minden mozdulat az. Ha képes irányítani a legerősebbeket akkor könnyen pusztíthat.

- Mit csináljunk?

- Ti már semmit! - Asahi ismét megszólalt. De teljesen más volt. Kék szemei mintha megfagytak volna. Az erek kirajzolódtak homlokán. Gyorsabban kezdtem venni a levegőt majd hátrálni kezdtem a férfitől aki összegörnyedve markolt bele szőkés tincseibe.

- Amnesia...

- Attól hogy az a hülye szörny kidob a fejedből mást még képes vagyok irányítani csitri!

- Sakura... - Asahi küzdött a nő ellen. Néha visszatért. Fájdalmai vannak. El kell tüntetnem a jelet. Lehetséges ez egyáltalán?

- Csak ha a használó meghal. - hallottam meg Tomo hangját.

- Biztos nincs más megoldás?

- Tudtommal nincs. - ismét a földön kuporgó férfira néztem.

- Asahi...

- Menekülj amíg tudsz. Fuss Saku..

- Nem foglak itt hagyni!

- De. Itt fogsz.

Könnybe lábadt a szemem. Asahi fontos nekem. Hátat fordítva neki futni kezdtem. Szemeimet összeszorítva tartottam vissza a sírást. Ha én eltűnök Asahit nem fogja kínozni miattam. Mindenképp vissza térek. A kék csíkok megjelentek bőrömön. Nagy lendületet vettem majd felugrottam egy ház tetejére. Yokohama nyugodt és békés volt nem úgy mint én.

- Tudod hogy nincs sok időt ugye?

- Igen Tomo. Ki fogja robbantani a polgárháborút. És megöli az áldottakat. Rengetegen vannak. A Maffia és az Iroda tagjain kívül szinte mindenki Amnesia hatalma alatt van.

- Yokohama veszélyben van.

- Na ne mond. - mondatomba egy cseppnyi gúnyt is vittem oldva a feszült hangulatot. Vagy inkább feszült hangulatomat.

- Van ami nem változik- hallottam meg Tomo halk nevetését.

- Szükségem van az emlékeimre. Máskülönben elbukok.

- Akkor szerezd meg őket.

- De nem tudom hogyan kéne. -sóhajtottam. Teljesen jó az hogy meg kell szereznem őket. Egyáltalán az csoda hogy vissza tudom őket kapni. De még mindig tanácstalan vagyok hogy hogyan tegyem mindezt. Akaratból nem megy. Képtelen vagyok irányítani.

Hatalmas robajlás és sípoló hang. A hanggal párhuzamosan terjedő hullámok felborítottak szinte. Hátam mögé letéve kezeim támaszkodtam és az előttem zajló eseményeket néztem. Már most?

Felkellve leporolva magam indultam neki a tömböknek. A robbanás nem volt messze tőlem. Pisztoly dörrenések és dulakodás hangja hallatszódott mindenütt. Viszont az ember teljesen nyugodtan sétáltak a környéken.

- Nem tudnak róla. -szólalt meg Tomo

- Mi?

- Nézd. - előre tekintve halványon de megláttam a foszforeszkáló teret.

- Egy erőpajzs szerűség. Az emberek nem tudják mi folyik körülöttük. Amnesia célja kizárólag az áldottak maradék csoportja.

- Ez is egy képesség lesz. Be tudok jutni?

- Nem tudom.

- Kell egy vakfoltnak lenni valahol. Ami nem védett és gyenge. Ha áttörném akkor a civilek meglátnák mindezt. -mutattam a város azon részére ahol a harc folyt. Emberek jöttek és mentek. Egymásnak estek majd valaki összerogyott és meghalt. Elgyengültek. A győztes meg tovább állt. Amnesiának nyoma sincs.

- A teteje. Nem biztos hogy össze ér a pajzs. Nagy erő kell hozzá hogy egy személyes teret és dimenziót alkoss ilyen formában. - bólintottam majd neki rugaszkodtam. A kék csíkok erősebben fénylettek szinte égették bőrömet. Tomonak igaza volt. A mesterséges tér tetején egy rés tátongott. Legjobban a föld ózon rétegéhez tudnám hasonlítani. Beugorva a lyukon étkeztem meg ismét egy tetőre. A Dokk Maffia épülete romokban. Szóval ezt robbantották fel.

- Miért mindig a mi helyünket kell terrorizálni? - horkantott fel egy ismerős hang. Sosem láttam még a narancsos hajú férfit a hangja mégis ismerős volt.

Máskor is történt ilyen? Azok a repedések tényleg robbanás nyomai lettek volna? Ismét egy fénylő pillanat. Nem lehet hogy megint robbantáshoz folyamodnának. Nem.. Ez nem kintről jön. Szemeim tányér nagyságúra nyitódtak ahogy egy képsorozat jelent meg előttük. A fiatalabbik énem a Black Rose vezetőjével. A narancsos hajú férfi Dazai Osamuval. A Maffia épülete romokban. És a délelőtt látott egyik lány. Majd ismét a mostani környezetem tűnt fel. Szúró fájdalmat éreztem a halántékomnál és tarkómnál.

- Sakura?

- Láttam. Megint láttam egy jelenetet. Az eltűnésem napja. Jól tudtam hogy kényszeresen vittek el. Itt éltem ezekkel az emberekkel. - ismét a kétségbeesés szélére sodródtam. Emlékezni akartam. Mindennél jobban de nem ment.

Nagy levegőt vettem. Ismét egy fegyver dörrenés. Majd lassan kifújtam. Jobb megoldás volt mint nyugtatókhoz folyamodni. Sok ember élete forog kockán. Ha saját akaratomból nem megy akkor megvárom még magától jön. Hülyeségnek tűnhet hiszen nem tudom pontosan mikor van az az idő amikor készen áll az ember valamire. Lehunytam a szemem. A képességemnél is ez volt. Az akaratosság nem megoldás. Minnél jobban próbáltam lenyugtatni a testem a szívem és a lelkem.

Ismét egy fehér üres térben álltam. Nem volt sehol a háborgó óceán képe. A feketeség megszűnt. Előttem a fiatalabb énem lebegett. Halvány fénye erőteljesnek hatott a környezethez képest.

- Hát itt vagy. - egy mély férfi hang szólalt meg a hátam mögül. Gyors mozdulattal fordultam meg. Előttem egy vöröses hajú férfi állt. Pár napos borosta volt arcán. Megnyugtató masszív kisugárzása volt.

- Maga az a férfi kiskoromból.

- Oda Sakunosuke vagyok. A nevelőapád. Mindig is figyeltelek Sakura. Ahogyan felnőttél amik történtek veled. Itt az ideje hogy végre emlékezzél.

- Hogyan?

- Csak nézz körbe. - tettem amit mondott. A fehér tér megtelt képekkel. Régi eseményekkel. Mindennel ami eddig rejtve volt előttem. Nem fájt már semmim mikor végig néztem rajtuk. A sós cseppek folyni kezdtek végig csordulva arcélemen. Minden az enyém. Ez vagyok én. Ez az egész alkot engem. A múltam és a jelenem. És ebből lesz majd a jövőm is.

- Oda-san?

- Igen?

- Tudom mit kell tennem. - vissza fordultam a másik alakhoz. A fiatalabb énemhez aki annyiszor kért már segítséget de képtelen voltam megadni neki. Felé léptem majd a fénylő testhez érintettem egyik kezemet. Ujjaink egymásba fonódtak és a lány alakja felfénylett velem együtt majd szerte foszlott...

- Emlékszem. - vissza gondoltam a kiskoromra. Minden kép világosan élt bennem. Oda-san halála Ango-san Dazai és a többiek. Harley és Dorina. Tomo. Mindenkit vissza kaptam.

Lehet iszonyat gyenge vagyok. Ha a sírás annak a jele akkor mindenképpen. De most életemben először nem éreztem magam egyáltalán annak. Az idősebb férfihoz fordulva szorosan öleletem meg. Zokogtam. Minden amit oly rég óta üldöztem mostmár az enyém. Az emlékek feleslegesek ahogyan a kapcsolatok is mert nem mindig jók a következmények. A múltnak vannak fájdalmas részei amit semmisé akarunk tenni. De a múlt elfeledésének fájdalmát csakis az értheti igazán meg aki átélte mindezt. És akkor sosem fogja többé azt kívánni hogy ne emlékezzhessen.

- Amnesia annak a férfinak a lánya aki ezt tette. Áldottak ölték meg pusztán balesetből. Ekkor a lány 23 éves volt. Félreértette apjának üzenét. Rossz ember volt aki jó útra tért de későn.

- Akkor ezért van köze mindennek a Black Rose-hoz. Egy személyes bosszú történetének alapja. Nem a szervezet akar újjá éledni. Csak egy megtört lány akarja apját megbosszúlni.

- Pontosan.