So-Young POV:

-So-Young - rontott be egy nővér a pihenőbe miközben kávét akartam csinálni magamnak, de erre a sietségre felkaptam a fejem - A csomó férfi épp most lépett be az osztályra a főorvos helyettes kíséretében.

Döbbenten tettem le a kávéport a pultra.

-De hiszen ő beteg, semmi keresnivalója nincs itt.

-De most itt van és beszélni akarnak veled - mondta ijedt arccal.

-Jó - mondtam - Küld be ide őket.

A nővér elsietett, én pedig azon törtem a fejem, hogy mégis kik lehetnek azok és mit akarnak.

Fél perc sem telt bele hat férfit láttam a folyosón közeledni. Ebből négy testőr volt és az egyik kórterem előtt megállva várakoztak.

A másik kettő bejött a pihenőbe.

Az egyikőjük a BTS menedzsereként mutatkozott be, a másikat ismertem. A helyettes főorvosunk volt. 

-Mi a gond? - kérdeztem.

-A karantén - vágta rá felettesem bosszankodva, de mivel látszott rajta, hogy a láz igencsak legyengíti, így inkább leült.

-Tudom, hogy az csak tényleges fertőzések terjedésének megakadályozására van, de ebben az esetben a bentieket kellett megvédeni a kintről jövő őrjöngő "baciktól". Már elnézést a kifejezésért - mondtam.

-Akkor sem nyomhatja meg a sárga gombot a beleegyezésem nélkül.

-Ha a maga engedélyére kellett volna várnom, valószínűleg már a katonaságot kellett volna hívni, hogy füstbombákkal tereljék ki innen a rajongókat - mondtam kissé lekezelően, ami a felettesemmel szemben nem volt jó ötlet, de valamivelki kellett  fejeznem a helyzet súlyosságát és fontosságát. Számítottam rá, hogy nem fog nekik tetszeni, azonban ez nagyon nem érdekelt. Nekem csakis a betegeim egészsége és nyugalma a fontos. A többi nem érdekel.

-De nem zárhatja ki a testőröket is! - mondta a menedzser kioktató hangon - Ki védje meg a fiúkat ha nem ők? Talán maga? Vagy valamelyik nővérke? - kérdezte kissé eszelősen.

-Mégis kiktől? - kérdeztem és kezeimmel körbemutattam - A rajongókat kizártam, a hátsó bejáraton pedig csak orvosok tudnak bejönni. Még a takarítóknak sincs engedélyük használni, csak felmosni mehetnek be, de egyik osztályra sem tudnak bejutni- dőltem kicsit előrébb.

Erre egyikőjük sem válaszolt. Ezért folytattam.

-Ha nem tettem volna meg, akkor azért vennének elő, hogy miért nem tettem semmit - néztem a menedzser szemébe - A főorvos nyaral a helyettese mint látja nem áll meg két lábon olyan beteg - mutattam felettesemre - Én vagyok a rangidős, nekem kellett döntenem. Ebben a szakmában nem létezik olyan, hogy hezitálás. Egyes esetekben életekbe kerülhet - mondtam kicsit kioktatóan, mire a menedzser szeme elkomorodott - És egyébként is fogalmam sincs róla miért rángatta be a helyettest. Ez egy kórház, a munkahelye. Otthon kéne pihennie - néztem most már a szóban forgó emberre, aki egyetértve bólintott.

-De először még meg kell oldani egy problémát - mondta fáradtan dörzsölve forró homlokát, mire elővettem egy gyógyszert és egy pohár víz kíséretében bevetettem vele.

Megköszönte majd folytatta.

-Szóval a probléma az - sóhajtott - hogy a fiúk nem maradhatnak itt.

Csodálkozva néztem rá.

-Hova akarja őket vinni? - kérdeztem - A banda három tagját nem is lehet mozdítani.

-Tudom, de nem maradhat az osztály hónapokig karantén alatt.

-Ezt én is tudom - bólintottam - De nem viheti el őket már azonnal

-Amint az állapotuk engedi elmennek - mondta a menedzser ellenkezést nem tűrő hangon.

-Hova? - fontam újra össze kezeimet és gúnyos érdeklődéssel néztem rá.

-Nem tetszik, ahogy beszél velem.

-A szakmámmal jár - mondtamrezzenéstelen arccal.

-De van még valami - szólt közbe felettesem.

Felé fordultam és vártam, hogy folytassa.

-A közeli kórházból áthoznak valakit a helyedre, mert...

-Most ki vagyok rúgva? - kérdeztem megrökönyödve - Azért mert megvédtem a fiúkat?  Ez hallatlan - löktem el magam a pulttól és felháborodottan meredtem rá.

Ezt nem gondoltam volna. Mégis mit kellett volna tennem?! Kedvesen kérlelni az őrült rajongókat, hogy menjenek haza?! Ezt ők sem gondolhatják komolyan! Kezdtem dühbe gurulni...

-Nem - mondta fáradtan a kolléga - Eszünk ágában sincs kirúgni téged. Viszont valakinek át kell jönnie a helyedre, mert te és még pár nővér a fiúkkal tartotok.

A döbbenettől szó szerint meghökkentem és visszadőltem a pultnak, szememet közben le se vettem a felettesemről. Vajon komolyan mondja vagy csak viccel? Kellett egy kis idő míg megtaláltam a hangom.

-Továbbra sem tartom jó ötletnek elvinni őket innen. 

-Már mondtam, hogy ameddig szükséges itt maradnak - sóhajtotta a menedzser - Aztán magával és maximum három nővér kíséretében, akikben feltétel nélkül megbízik velük mennek és ápolják őket, meg minden orvosi cucc - intett a kezével.

-Hova akarja őket vinni? - kérdeztem.

-Egy olyan helyre, ahol nem akadnak rájuk és nem zargatják őket.

-Kórház, vagy magánház?

-Nyaraló.

Ezen elgondolkoztam egy ideig, de végül is megoldhatónak tűnt. Azonban valamit még mindig nem értettem.

-Miért pont én? - kérdeztem homlok ráncolva - Rengeteg nálam jobb és több tapasztalattal rendelkező orvos van Szöul-ban.

-Mert magát már ismerik - felelte - Van elegendő tapasztalata, talpraesett és még a főorvos és az igazgató is beleegyezését adta, mert felkészültnek és alkalmasnak találják a feladatra. Ráadásul maga mentette meg az életüket, amiért örökre hálás leszek és szeretném meghálálni is persze - enyhült meg a menedzser - Ha nem jár éppen arra és segít rajtuk...

-Jó értem - állítottam meg, mert én magam sem akartam belegondolni. Az ő és a feletteseim dicsérő szavai igazán jól estek. Sóhajtottam egyet, majd megadtam magam - Rendben. Elvállalom, de szólok előre, hogy ellenőrizni akarom a helyet mielőtt odamegyünk, hogy megfelel-e a lábadozásuknak - emeltem fel mutatóujjam nyomatékosítás céljából - Kellenek műszerek, konkrétan mintha egy kórházat akarna felszerelni, mert minden eshetőségre fel kell készülni. Akkor kell egy több, mint hatvan négyzetméteres helység, ahol a fizikoterápiát tarthatjuk és persze annak is teljesen felszereltnek kell lennie. És mivel én nem vagyok gyógytornász, így szükségem lesz egyre és ismerek is valakit, ha beleegyezik - néztem kérdőn a menedzserre.

-Amennyiben megbízható, és ebben teljesen biztosnak kell lennie - nézett rám nyomatékosan - Akkor rendben. A nővéreket is úgy válogassa meg, hogy el ne járjon a szájuk még a rokonaiknak sem. Így szokott ez kezdődni. Elmondják egyetlen kívülállónak, és már indul is az áradat és fél órán belül már a twitteren lesz - forgatta szemeit.

-Természetesen én magam fogom kiválogatni őket és beszélek velük - bólintottam - Viszont még vannak feltételei annak, hogy elvigyék őket innen. Először is a háznak nem lehet felső szintje. Ne tegyük ki felesleges és értelmetlen fáradalmaknak őket. Első dolguk a gyógyulás, nem a fel le mászkálás a lépcsőkön.

-Erre nem is gondoltam - döbbent meg a menedzser - Folytassa.

-Kell, hogy legyen udvara, de olyan ahol nem zavar senki, mert a friss levegőn gyorsabban gyógyulnak. Ja és nem zavarhatják őket munkával - emeltem fel megint a mutatóujjam, de kijelentésem nem igazán tetszett a menedzsernek.

-Ezt sajnos nem én döntöm el - vakarta a fejét - De mindent meg fogok tenni, hogy ne kelljen dolgozniuk. Azonban semmit sem ígérhetek.

-Én viszont, mint orvosuk felülírhatom és eltilthatom őket a munkától - mondtam határozottan - Ha valami gondja van a főnökének küldje bátran hozzám.

-Rendben - mosolyodott el - Még valami?

-Nem írja le ezeket?

-Jó a memóriám.

-Rendben - bólintottam - Mindennapos látogatási lehetőséget kell biztosítania a rokonaiknak és barátaiknak. Ja és minél kevesebb testőr. Tudom, hogy kellenek, de minél kevesebb legyen és szinte láthatatlanok. Lehet hozzá vannak valamennyire szokva, de ahhoz biztosan nem, hogy egy tucat kigyúrt hapek álljon mellettük naphosszat. Frusztráló.

-Magának vagy nekik? - kérdezte a menedzser.

-Engem csak akkor zavarnak, ha beleszólnak a munkámba - feleltem higgadtan - De egy gyógyulófélben lévő embert sokkal több minden frusztrál és idegesíti, mint egy egészségest. Ilyenkor sokkal érzékenyebbek és könnyebb kihozni őket a sodrukból.

-Értem - bólintott.

-Olyan helyre vigye őket, aminek a közelében van kórház. Sosem lehet tudni. És legyen úszómedencéje.

A menedzser már szólásra nyitotta volna a száját, mikor a pihenő bezárt ajtaja mögül nevetést hallottunk. Egy lépéssel ott termettem és kitártam az ajtót.

-Hogy én miért nem lepődök meg azon, hogy nem vagy ágyban és itt hallgatózol - mondtam szigorúan, majd odahívtam az első nővért, akit megláttam - Kísérd vissza a szobájába - biccentettem Suga felé, majd már fordultam volna vissza, mikor megszólalt.

-Minek a medence?

Lassan visszafordultam és ravaszan vigyorgó arcával találtam szembe magam. Nagyot sóhajtottam. 

-A fizikoterápiához kell - vágtam rá, majd bementem a pihenőbe és bezártam az ajtót, de még hallottam ahogy nevet rajtam.

Majd meglátjuk akkor is ilyen vicces lesz-e, amikor a gyógytornász jól megmozgatja gipszben elgémberedett és elgyengült tagjait...