So-Young POV:

Felrohantam a lépcsőkön a másodikig, majd kitártam az osztályra vezető ajtót és körbenéztem. Ideges nővéreket láttam, meg pár ápolót, de orvost egyet sem. Biztos nem tudtak bejutni a tömegtől. Igaz használhatták volna a lépcsőt, ahol én jöttem, de ezzel most nem akartam foglalkozni.

Három bejárat van a szinten, ahol be lehet jönni. Egy-egy a recepció két oldalán, plusz ahol én bejöttem, de ezt is csak kártyával lehet kinyitni. 

Elindultam az őrjöngő és sikítozó hangok irányába. Befordultam a sarkon és láttam, hogy az öltönyös testőrök próbálják visszatartani őket, de látszott, hogy nem bírnak el ennyi elszánt lánnyal, és csak idő kérdése mikor jutnak át. A tömegben észrevettem pár rendőrt is, akik több kevesebb sikerrel próbáltak utat törni a közöttük, hogy a testőrök mellé állva segédkezzenek. 

Tudtam, hogy nagy kárt nem tehetnek a fiúkban, de felháborító volt, hogy semmivel sincsenek tekintettel az állapotukra. Nincs 48 órája, hogy lesodródtak és fel is borultak a furgonjukkal, ráadásul a műtőből is csak tegnap délután jöttek ki. Megálltam a tömeggel szemben és gondolkoztam. Nem tudjuk a fiúkat elszállítani máshova egyrészt azért, mert amint meglátják őket a lányok még jobban fognak erőlködni és sikítozni és végén lehet még át is jutnak, másrészt pedig előbb-utóbb úgyis rájuk akadnak. Gyors és azonnali megoldás kellett.

Körbenéztem a folyosón. Balra tőlem volt a váró. Egy kávé automata, egy tolószék, tűzoltó készülék a falon... Áhh ez nem lenne hosszútávon hatásos. Tovább fordultam, de mögöttem csak a rémült ápolónőktől teli folyosó volt. Ők se tudták mihez kezdjenek. Sose találkoztunk még ilyen esettel. Sóhajtva fordultam tovább, ahol egy kórterem volt, és az ablakon át hirtelen elkaptam Suga tekintetét, aki Jin kezét fogva, aggódva ült mellette és a szemeivel némán kért segítséget. Egy pillanatra elvesztem mélybarna szemeiben és a zaj is mintha halkabb lett volna.

És akkor beugrott.

Megfordultam és a recepció pultja mögé szaladtam. Volt ott egy szekrény, amit csak kulccsal lehetett kinyitni. Előkaptam a kulcscsomómat és kikerestem a sárga darabot. Kinyitottam vele az aprócska szekrényt, majd azonnal rátenyereltem a kulccsal azonos színű gombra.

A falon lévő jelzőfények rögtön bekapcsoltak és piros fénnyel kezdtek el világítani. Erre mindenki felkapta a fejét és a sikítozás is halkult kissé, de nem szűnt meg. Hangja ugyan nem volt, csak fénye, de még így is felkeltette a figyelmet. 

Előjöttem a pult mögül és végignéztem, ahogy a hatalmas ajtók becsukódnak, kizárva ezzel a nemcsak a döbbent és ledermedt lányokat meg testőröket, hanem azoknak hangját is. Ellenőriztem, hogy a másik is becsukódott-e, és örömmel vettem tudomásul, hogy igen.

Megkönnyebbülve indultam vissza, mire mindenki hatalmas vigyorral a száján gratulált és köszönte meg, hogy véget vetettem ennek. 

Miután már kezdett frusztrálni a sok dicsérő szó, inkább elküldtem őket, hogy nézzék meg minden rendben van-e a betegekkel. Mindenki azonnal elsietett, én pedig lassan utánuk indulva sorra jártam minden kórtermet.

Utolsónak hagytam a Bangtan fiúk szobáit. Mikor beléptem Jimin, Taehyung és Jungkook szobájába meg se látszott rajtuk, hogy megijedtek volna, de a szemükben láttam, hogy azért ők is megkönnyebbültek.

-Okos húzás dokinő - mondta Jimin egy kacsintás kíséretében.

-Köszönöm - mondtam nevetve.

-Ez jobb volt, mint egy James Bond film - vihogott Tae.

-Azért megnéztem volna mit tettél volna, ha beszabadulnak te Bond - mondta Kook.

V erre semmit nem felelt. Meg tudtam érteni. Nem éppen szerencsés dolog, ha egy rajongó elveti a sulykot és szegény idol nem tehet semmit. Ha mogorván elküldi elveszíti a népszerűségét, ha pedig hagyja, hogy letámadják... Nos az nem éppen kellemes...

Miután megbizonyosodtam, hogy velük minden rendben otthagytam őket a nővérekkel, és továbbmentem a másik szobába.

Hoseok és Namjoon körül egy-egy nővér sürgölődött.

-Itt mi történt? - kérdeztem komolyan.

-Felállt és ki akart menni, hogy megnézze mi van a többiekkel - kezdte az egyik Namjoon-ra utalva - Nem engedtük ki, viszont nagyon megerőltette magát. A sebek szerencsére nem szakadtak fel, de nagyon zihál.

Odaléptem hozzá és óvatosan kitapogattam a bordáit. Látszott rajta, hogy fáj neki, de egy alaposabb vizsgálat után megállapítottam, hogy szerencsére több baja nem esett, csak megerőltette magát.

-Kapjon nyugtatót és infúzióba fájdalomcsillapítót - mondtam a nővérnek, aki rögtön el is indult, én pedig visszafordultam a még mindig erősen ziháló leader-höz - Mindjárt jobb lesz - mondtam és szememmel elkapva pillantását rávettem, hogy nézzen a szemembe - Vegyél mély levegőt és próbálj meg megnyugodni, jó?

Nyelt egy nagyot, majd szemeit behunyva vett egy mély levegőt és lassan kifújta. Ezt megismételte még párszor, mire zihálása enyhült. Visszaért a nővér, akinek megmondtam, hogy csak akkor adja be neki a nyugtatót, ha megint zihálni kezd.

-Borogasd nedves törülközővel, de ne túl hideggel, csak amíg teljesen meg nem nyugszik - mondtam még, majd Hoseok-hoz léptem.

A banda optimista tagja nyugodtan feküdt. Karjai, bal válla és csuklója bekötve, fején kötszer. Fáradtnak tűnt. 

Miután őt is megvizsgáltam és mindent rendben találtam megkérdeztem szeretne-e aludni, mire igennel felelt és a nővérnek engedélyt adtam, hogy altatót adjon neki.

Ottmaradtam, amíg el nem aludt, majd továbbmentem. 

Halkan benyitottam az utolsó ajtón, amit valamilyen megmagyarázhatatlan okból izgatottabban és lelkesemben nyitottam ki, mint a többit. Szemeim egyből Suga ágyára estek, ami üres volt, így továbbsiklott Jin ágya felé. Yoongi mellette ült és még mindig fogta a kezét.

Becsuktam az ajtót és beljebb mentem.

Suga POV:

Mosolyognom kellett. Akkora vigyor ült ki arcomra, hogy még Jin is észrevette és szóvá is tette, de én csak legyintettem és tovább merengtem.

So-Young mikor szemeimbe nézett és pár pillanat múlva, a megoldással a szemében nekiindult és lezárta a szintet megmosolyogtatott. Fogalmam sincs mégis miért vigyorgott így a pofám, de tény, hogy tetszett a módszer. Lehet kicsit gonosz vagyok, de szívesen megnéztem volna az arcukat azoknak, akik kint rekedtek.

Aztán, ahogy szégyenlősen mosolyogva eloszlatta a társaságot és fejét leszegve lassan lépkedett párat, majd felkapta a fejét és immár komolyabb arccal indult körútra a betegek között, éreztem, hogy ez a lány különleges. Nagyon.

Gondolataimat a belépő nővér szakította meg, aki ellenőrizte az állapotunkat és ágyba akart engem parancsolni, de én nem engedelmeskedtem. Ott akartam maradni Jin hyung-gal és tovább fogni a kezét. Szüksége volt rám és semmi pénzért nem voltam hajlandó elmozdulni onnan. A nővér bosszankodva elment, majd pár másodperccel később újra nyílt az ajtó és azt hittem a nővér jött vissza, de helyette So-Young lépett be.

Beljebb jött és mellém lépve Jin-t kezdte el megvizsgálni és faggatni. Mintha ott se lettem volna. Kicsit bántott a dolog, de tudtam, hogy Jin állapota most fontosabb, így erőt vettem magamon és biztatóan mosolyogtam a legidősebb tagra.

So-Young kijelentette, hogy azon kívül, hogy lelkileg kifárasztották és megerőltették nagyobb baja nem lett.

-Hol a nővér? - nézett végre rám homlok ráncolva.

Már szólásra nyitottam volna a számat, mikor nyílt az ajtó és a duzzogó nővér lépett be rajta és azonnal panaszkodni kezdett, hogy nem vagyok hajlandó lefeküdni.

Beharaptam a számat és lehajtottam a fejem. Király. Még sosem szidott le nővér. Mi baja van ennek? Szakított vele a pasija vagy mi van?

-Elég - szakította félbe So-Young - Ne rendezz jelenetet a betegek előtt. Ha gond van szólj nekem és elrendezem.

-Téged indultalak megkeresni, de sehol sem voltál - panaszkodott tovább.

-Rendben. Yoongi feküdj le jó? - fordult felém, mire döbbenten emeltem fel rá a tekintetem.

Már ő is kezdi?! Nem akarom itt hagyni a Hyungomat! Bírok én ülni is, nincs semmi bajom!

Azonban hang nem jött ki a torkomon. So-Young vagy gondolatolvasó, vagy csak látta szemeimben a megrökönyödést és a lázadás apró szikráját, mert mélyen belenézett a szemeimbe és úgy mondta.

-Yoongi tudom, hogy nem akarod itt hagyni, de nem egy másik szobába küldelek, hanem a saját egészséged érdekében pihenni a mellette lévő ágyra - mondta kedves, de ellenkezést nem tűrő hangon.

Kelletlenül bár, de felálltam és mankóm segítségével (a nővér is akart segíteni, de elutasítottam) visszamentem az ágyamhoz és mérgelődve lefeküdtem.

So-Young megint a nővérhez intézte szavait.

-Kedvesen is lehet intézni a dolgokat, ha józan érveket használsz és nem a beosztásoddal visszaélve akarod ágyba parancsolni. Természetesen, ha ez sem használ, akkor erélyesebben kell, de akkor sem veszítheted el a beteg előtt a türelmed - hangja kicsit kioktató volt, de egyben kedves is.

A nővér lehajtotta a fejét, majd bólintott egy aprót.

So-Young most Jin hyung-hoz fordult és megkérdezte, hogy kér-e altatót. A Hyung megköszönve kért, mire a nővér kisietett, majd egy perc múlva egy tálcával tért vissza és beadta neki az injekciót. So-Young megvárta, míg elalszik, majd hozzám lépve engem is megvizsgált.

-Nekem nem kell altató - törtem meg a csendet.

Végre rám nézett. Szemeiben fáradságot láttam, de végül megengedett magának egy halvány mosolyt és elküldte a nővért, hogy innentől ő is megoldja.

Miután kiment So-Young sóhajtott egyet.

-Nehéz helyzetbe hoztál - nézett rám a fejét rázva - Tudom tudom - emelte fel a kezét mikor éppen meg akartam volna szólalni, de ezzel megállított - Tudom, hogy Jin mellett akartál lenni, de a nővér pont azért jött be, hogy megnézze rendben vagytok-e, és neked most nagyon nem lenne szabad ülnöd - mondta komoly arccal, amitől kicsit elszégyelltem magam, de továbbra sem éreztem fair-nek az ügyet.

-De bírok ülni - mondtam kicsit nyersebben, mint akartam, de az ő arca meg se rezdült - Még csak útba se voltam, nem akadályoztam a munkája elvégzésében és én teljesen jól vagyok - hazudtam.

-Ühüm - hümmögött, majd jobb vállamat megfogva kicsit megnyomta, mire akaratlanul is felszisszentem, ő pedig szomorúan elmosolyodott - Látod? A gipsz súlya húzta a válladat és mivel nincs felkötve így nem csak a válladat erőltetted meg, hanem a törött karodat is - biccentett gipszes karom felé, majd felsóhajtott és arrébb lépett - Ne csak másokkal foglalkozz, hanem figyelj arra is, hogy te is minél hamarabb felépülj - vette fel az ágyam végében lévő mappát és írt bele valamit.

Igaza volt és ez roppant bosszantott, viszont fájó karom miatt egy szót sem szóltam. Szemeimmel a kispárnát kezdtem keresni, majd meg is találtam az ágyam mellett a földön. Nagyot sóhajtottam és már fel akartam kelni, hogy felvegyem, de ekkor So-Young is észrevette, és odalépve felvette. Én ekkor már ülő helyzetbe tornáztam magam.

-Köszi - vettem el rá se nézve. Valahogy nem volt merszem hozzá.

-Nincs mit - mondta és kicsit lejjebb hajolva kereste tekintetem, mire felnéztem rá és egymás szemébe néztünk.

Gyönyörű szemei fáradságról és aggodalomról árulkodtak, de ennek ellenére is megmozgatott bennem valamit és nyugtatólag hatott rám.

-Most ne játszd el a szomorú és sértett Sugát jó? - kérte, mire beharaptam a számat és a párna csücskével kezdtem el játszani. Te jó ég mi van velem?! Hova lett a swag Suga, akinek nem parancsolhatnak és azt tesz, amit akar?! Mi történt velem?!

Gyorsan tématerelő dolgot kerestem és hirtelen meg is találtam.

-Mit csináltál, hogy becsukódtak azok az ajtók? - néztem rá újból - Mert ez nem a tűzriasztó volt az biztos.

Ő csak sejtelmesen elmosolyodott, majd kibökte.

-A karantén ajtók.

Pár pillanatig néztem rá, majd halkan és hitetlenkedve felnevettem.

-És miféle betegségtől akarod megóvni a kintieket? - néztem rá kötekedve.

-Eszeveszetség - mondta teljesen komoly arccal - Ez egy olyan vírus, ami hasonlít a kutyáknál előforduló veszettséghez, csak ez emberi formában. Nagyon súlyos és nagyon fertőző betegség.

-Ha tényleg olyan fertőző és súlyos - emeltem ki a két szót - akkor te miért nem védekezel ellene?

Ő csak megvonta a vállát és flegmán válaszolt.

-A normális emberekre nincs hatással, ellentétben egyesekkel - utalt rám viccelődve, mire hitetlenkedéstől ismét felnevettem.

-És még én hittem magamról, hogy szívtelenül őszinte vagyok.

-Akkor most emberedre akadtál - mondta mosolyogva, majd elhagyta a szobát.

Ez a lány mindig tud mondani vagy tenni valamit, ami után nem tudom kiverni őt a fejemből és csak róla gondolkozom és lesem mikor sétál el a szobám mellett, kivel beszél, mit csinál, és mikor épp nincs vele senki, akkor látom, hogy fáradtan sóhajt egyet, kicsit áll még egy helyben, majd nagy levegőt véve továbbmegy.

Egy-két óra telhetett el, amikor is megint mozgolódás támadt odakint.

Jaj nee, mi jön még? - sóhajtottam fel és kíváncsian lestem ki az ablakon, hogy mi történik.