Suga POV:

Suttogást hallottam magam mellől, de nem értettem mit mondanak. Szipogás, valaki halkan beszél, még egy szipogás. Egy kéz megsimította a hajam. Léptek, ajtónyitódás, majd záródás.

Hol vagyok? - futott át fájó fejemen.

Megint lépteket hallottam, majd éreztem, hogy egy puha kéz gyengéden megfogja a könyököm, amibe mintha lett volna valami, de a kéz nem csinált semmit. Az érintés megnyugtató volt. Aztán elengedte és hallottam, hogy valaki tollal ír valamit, majd megint léptek hangja. Éreztem, hogy valaki megint hozzám ér, de valahogy mégsem. Mintha valami lenne a jobb karomon és azon keresztül fogná, emelné meg és tesz be alá valami puhát.

Szemeim még mindig csukva voltak és bár nem szeretem az idegeneket, most valahogy nem frusztrált. Nem tudtam ki lehet az. Emlékeim kezdtek visszatérni, hogy mi is történt. Kirándulás kamerák nélkül, csak mi heten... túrázunk a hegyekben... hazafele tartunk az autópályán... egy szarvas ugrik az útra... Jin elrántja a kormányt... aztán minden a feje tetejére állt... mi egymáson fekszünk... aztán... SoYoung...

-So-Young... - mondtam erőtlenül. Fogalmam sincs miért mondtam ki, de a kéz, ami éppen a lábamat felemelve tartotta, amin szintén nem éreztem tisztán az érintést, megállt. Egy pillanatig így tartotta, majd gyengéden berakott alá valami puhát.

Megint léptek, majd egy puha kéz a homlokomon, pár pillanatig ott tartja, aztán elvette.

Megpróbáltam kinyitni a szemeimet. Lassan megemeltem szemhéjam. Nem volt erős fény, így nem csuktam be azonnal, de párat pislognom kellett, mire kitisztult a látásom. Először csak a plafon egy részét láttam, ezért megpróbáltam felemelni a fejem.

-Várj - mondta egy kedves hang.

So-Young. Felismertem a hangját.

Finoman visszatolta a fejem a párnára, majd babrált kicsit az ágy mellett, mire emelkedni kezdett a felső testem. Lassan megláttam, hogy egy kórházi szobában fekszem és So-Young áll mellettem és kedvesen mosolyog.

-Hogy érzed magad? - kérdezte mikor rápillantottam.

Először magam sem tudtam, ezért inkább megpróbáltam felemelni a jobb karom, de olyan nehéznek éreztem, hogy egy kicsit sem tudtam megemelni.

Ijedten kaptam oda a fejem, hogy mégis mi történt a karommal, majd megkönnyebbülten vettem észre, hogy még meg van, csak gipszbe tették.

Aztán a jobb lábamra néztem, ami alatt szintén egy párna volt és úgyszintén be volt gipszelve. Tekintetem ekkor a bal könyökömre tévedt, amiben egy branül volt.

Mikor végeztem testem feltérképezésével a még mindig engem néző orvosi köpenyben mellettem álló So-Young-ra néztem. Barna szemében láttam, hogy jól mulat rajtam, de nem nevetett, csak válaszra várva nézett engem kedves mosollyal az arcán.

-Szóval hogy érzed magad? - tette fel újra a kérdést.

-Azt hiszem - kezdtem bele - mint akire rátámadt egy sereg gyerek, hogy orvosost akarnak játszani.

-Na, akkor csak emlékszel rá mi történt - mondta komolyan, majd arrébb lépve belenézett a kezében lévő mappába.

Értetlenül néztem rá, majd mikor leesett elmosolyodtam.

-És hol vannak a kölykök? - mentem bele a hülyülésbe.

-Amikor le akarták műteni a kis lábujjadat és véletlenül leszedték az összeset elmenekültek a helyszínről - mondta fel se pillantva a lapok közül, de láttam pajkos szemében, hogy ismételten jól szórakozik.

-Szerinted elkapják őket?

-Nem - csapta össze a mappát és rám nézett - Nagyon profik voltak és elmenekültek. Szerintem már rég Kubában járnak.

-Vagy csak az anyjuk szoknyája mögé bújtak. Ott keresték már őket?

-Nem - tettette az elgondolkozóst - Mindenképp továbbítom a tippet hátha elkapjuk őket.

-Remek - mosolyogtam - Akkor legalább visszaadhatják a lábujjaimat - pillantottam begipszelt lábamra.

Egyszerre kezdtünk el kuncogni. So-Young hitetlenkedve rázta a fejét, majd a kis asztalhoz lépve öntött egy pohárba gyümölcslevet.

-Innod kell - parancsolt rám és felém nyújtotta a poharat.

Felemeltem ép kezemet és érte nyúltam. Ahogy megfogtam a poharat ujjaink súrolták egymást, amitől kellemes érzés töltött el. Rápillantottam, de ő elkapta a fejét és megint a mappát tanulmányozta, én pedig picit csalódottan inni kezdtem.

-Emlékszel arra mi történt? - kérdezte kicsit komolyabb arccal.

Elvette immár üres poharamat én pedig ajkaimat megnyalva gondolkoztam.

-Csak annyira, hogy az autópályán megyünk és a semmiből elénk ugrott egy böhöm nagy állat - mondtam, mire édesen felkuncogott. Hé, édesen?! Yoongi! Mi ütött beléd?! Elég!

-És aztán? - kérdezte komolyabban.

-Arra emlékszem, hogy fel vagyunk borulva és egymáson fekszünk, de arra nem, hogy hogyan borultunk fel - ráztam a fejem kicsit zavartan - Aztán jöttél te és elláttál, de... - megint megráztam a fejem és rá néztem - Egy idő után homályos. Arra még emlékszem, hogy adtál fájdalomcsillapítót, de... többre nem.

-Ühüm- bólintott majd szája szélét rágva elgondolkozott.

Ekkor vettem észre, hogy mögötte áll egy másik ágy, rajta egy mozdulatlan alak. So-Young észrevette mit nézek, mert félre állt rálátást engedve ezzel szobatársamra. Ijedten néztem végig a csapat legidősebb tagján. Jin fél arca be volt kötve, nyakrögzítő rajta és egy géppel lélegeztették, ami halk csipogással jelezte mikor dobban a szíve. Bal karját bár nem láttam teljesen, azt láttam, hogy be van kötve, takarója alól kilógott begipszelt bokája.

Összeszorult szívvel nyeltem egyet, szemeimbe pedig akaratlanul is könnyek gyűltek. Szörnyű volt így látni.

Kérdeznem sem kellett, So-Young azonnal beszámolt róla mi van vele.

-Nagyon sok vért vesztett - sóhajtott - A fél arcát felvágta az üveg, a bokája szerencsére csak kificamodott, törésnek jele nincs, erős agyrázkódás és gyenge reflexek. Túléli, de lassan fog csak felgyógyulni. A csapatotoknak legalább egy évet ki kell hagynia - nézett rám együtt érzően - Sajnálom.

Nagyot nyeltem és behunytam a szemeim, hogy lenyugtassam magam. Azt hiszem volt bennem némi nyugtató különben már rég vergődnék, de semmi erőm nem volt hozzá. Most mégis mit tehetnék? El kell fogadnom. De miért pont most? A visszatérésünkkor?! Az A.R.M.Y. rettenetesen szomorú lesz. Most is biztos halálra aggódják magukat, hogy mi van velünk.

-És a többiek? - kérdeztem kinyitva szemeimet és ránéztem.

-Taehyung és Jungkook jól vannak, csak megrepedt 1-2 bordájuk és karcolásaik vannak, meg pár szép dudor, ezért még megfigyelés alatt tartják őket ma éjjel. Jiminnek csak kifordult a bokája, és mikor felébredt nyugtatót kellett neki adni, mert teljesen megrémült, hogy lehet soha többet nem táncolhat. Nyugi fog tudni - mondta ijedt arcomat látva, mire megkönnyebbülten sóhajtottam - Csak ő nem tudta megérteni, és ezért kellett neki a nyugtató. Namjoon-nak eltörött a bal karja, egy bordája törött, kettő repedt. Megműtötték, de már felébredt. Zúzódásai vannak meg karcolásai. Hoseok pedig - sóhajtott egyet - Ő és Jin sérült a legjobban. Hoseok valószínűleg átkarolta Jungkook-ot, hogy megvédje, így viszont zúzódott mind a két karja, a bal csuklója eltörött, meg a kulcscsontja. A fejét erősen beverte, agyrázkódása van, ráadásul egy üvegdarab felhasította a hátát, amit elképzelni sem tudunk hogyan történt, így ő is sok vért vesztett, de nem annyit mint Jin. Megműtötték, de még nem ébredt fel, de nyugi fel fog - lépett hozzám és sírásra húzódó szám láttán megfogta a kezem és megszorította.

Csak ennyi kellett. Elkezdtem sírni, mint egy óvodás. Éreztem, hogy leül az ágy szélére és kezemet vigasztalóan tartja és simogatja hüvelykujjával.

-Nyugodj meg - mondta kedvesen, mire vettem egy mély levegőt, hogy enyhítsem feltörni kívánkozó sírásomat - Mind rendbe fognak jönni és folytathatják a táncolást és az éneklést is. Hosszú és nehéz a gyógyulás útja, és többször fogjátok feladni, mint gondolnátok, de még annál is többször fogtok felállni és folytatni, mert megéri - szorított egyet megint gyengéden a kezemen, mire a sírásom elállt és rá néztem.

Biztató mosolya és kedves szemei valahogy megnyugtattak. Ez a nő az orvosok gyöngye lehet. Életemben sok orvossal találkoztam már, és mind mogorva, fennhéjázó és lenéző volt. Legjobb esetben is csak a normális hangnemet ütötték meg, de egyik sem tudott volna most megvigasztalni. Biztos nem ült volna le ide egyik sem, hogy mint egy kisgyereket megnyugtasson. Sőt! Emlékszem ő azt mondta a kocsiban, hogy sebész! Az orvosok, sose jönnek be a beteghez, csak vizitkor. Mindig az ápolónők végzik el ezeket a feladatokat. Egyben viszont biztos voltam. Egyikük sem rakott volna párnát a karom és a lábam alá, hogy kényelmesebb legyen.

Kész angyal ez a lány - mosolyodtam el saját gondolatomon.

-És végre mosolyog - mondta ő is mosolyogva, majd elengedte a kezem és felállt.

Szomorúan engedtem el puha kezét. So-Young elindult Jin ágya felé és neki is megnézte a branült a kezében, majd felvette az ágya végében felakasztott mappát, írt rá valamit, majd visszajött hozzám.

-Hogy van? - kérdeztem Jin felé intve.

-Nos - vett mély levegőt és Jin-re nézett - A karjába fúródott egy nagy üvegdarab, ami eret ért, így meg kellett műteni. A kocsiban a nagy mértékű vérveszteség és előnytelen fekvés, vagy inkább függés következtében leállt a szíve. Kész csoda, hogy túlélte - rázta a fejét - Az volt a szerencséje, hogy be volt kötve - nézett rám jelentőségteljesen.

Na igen. Csak azok szokták a furgonban bekötni magukat, akik elől ülnek. És Jungkook. Legfiatalabbként Jin mindig ráerőszakolja az övet. Hála a jó égnek, hogy Jin most is ilyen makacs volt.

Elszorult a szívem akárhányszor a mi gondoskodó Jinünkre gondoltam. Örültem, hogy vele lehetek egy szobában. Így legalább szemmel tarthatom.

-Köszönöm - mondtam hirtelen, mire ő meglepve nézett rám, de végül elmosolyodott.

-Örülök, hogy pont akkor jártam arra - felelte.

-Nélküled már lehet... - nyeltem nagyot. Nem voltam képes kimondani.

-A lényeg, hogy mind megúsztátok viszonylag épen és egészségesen - nézett mélyen a szemeimbe, mire szívemet megmagyarázhatatlan melegség járta át. El kellett kapnom róla a tekintetem, hogy ne piruljak el. Mi a fene van velem?!

Kinéztem az ablakon.

Sötét volt.

-Mennyi az idő? - kérdeztem újra So-Young-ra nézve.

Az éjjeli szekrényemre nézett, mire én is odafordultam. Egy óra állt rajta, ami este 11-et mutatott.

-Mikor volt a baleset? - kérdeztem szemöldökömet ráncolva gondolkozás közben.

-Előző este - felelte - Fáj valamid? - kérdezte újra rám nézve.

-Egy kicsit a fejem - feleltem.

Az ágyhoz sétált, majd megint bíbelődött rajta, mire a felsőtestem ereszkedni kezdett.

-Kéne egy ilyen otthonra - mondtam mikor beállította pont olyanra, amilyenre szeretem. Nem teljesen fekvő, hanem kicsit emelt. Tökéletes az alvásra.

-Hogy aztán egész nap ki se kelj az ágyból és ezzel szórakozz? - mosolygott.

-Aha - nevettem fel. Kezdtem megkedvelni ezt a lányt. Akaratom ellenére is. Olyan érzés fogott el, mintha már régóta ismernénk egymást. Megnyugtató volt a jelenléte.

-Pihenj - parancsolt rám, majd lekapcsolta a villanyt, így csak a folyosóról jött be némi fény az ablakon át.

-Hova mész? - kérdeztem kicsit ijedten, amit bosszankodva vettem tudomásul, hogy kiérződött a hangomon. Yoongi! Nem tűnhetsz gyengének! Főleg nem egy lány előtt!

-Meg kell néznem a többieket - mondta már a kilincset fogva, de visszanézett rám. Barna haja kontyba volt fogva, fehér bőrét megvilágította az ablakon beáramló halvány fény - A bal kezed ügyében van egy gomb, amit ha megnyomsz bejön valaki. Ma én vagyok az éjszakás. De most pihenj. Erőre kell kapnotok - mondta, majd kinyitotta az ajtót és maga után becsukva elment.

Sokáig csak feküdtem és a történteken gondolkoztam. Elszomorított, hogy a csapatból ketten is elég rossz állapotban vannak, és magamban már ezredszerre átkoztam meg azt az idióta szarvast, hogy csakúgy kimerészelt ugrani pont akkor és pont a mi kocsink elé. Tudom nem az a szerencsétlen állat a hibás, de akárhányszor belegondoltam, hogy mindannyian itt fekszünk, törött, vágott és ficamodott tagokkal elszorult a torkom, de mindig erőt vettem magamon és inkább próbáltam, valami másra, valami kellemesebb dologra gondolni.

Ez pedig So-Young szeme és mosolya volt.

Az ő arcával magam előtt aludtam el.