A vacsora

Az életem sosem volt könnyű. Minduntalan meg kellett küzdenem a magány érzésével, ami, mint egy kellemetlen rovar mindig ott körözött felettem. Nem is értettem sokáig, hogy nem bolondultam meg, de aztán rájöttem ki volt az én napsugaram.

Amikor a szüleim elhagytak és egyedül találtam magam a faházban összeomlottam. Nem emlékszem mi történt azután, de arra igen, hogy a falu tanárnénije - Júlia - lépett be a házba és mikor meglátott, magához vont, szorosan megölelt.

Magához vett és a gondomat viselte. Annyi szeretetet kaptam tőle, amennyire akkor szükségem volt. Nem éreztem magam egyedül, főleg mikor tanítás útán nála vacsoráztam, vagy aludtam.

Mikor kiderült a nyilvánvaló, maga mellé költöztetett és gondoskodott a nevelésemről. Vagyis megpróbált. Özvegy létére meggyűlt a baja a fiatalokkal, akik utánam szaglásztak órák után, hogy kigúnyoljanak, vagy csintalankodjanak. Nem mindig sikerült nekik, ezért sokszor Julián álltak bosszút. Tönkretették a kerítését és a virágágyást, vagy a fákon a gyümölcsöt, amit másnap akartunk leszüretelni.

Egyszer azt mondtam neki, elszököm, hogy ne kelljen nap, mint nap átélnie a gyerekek bosszúját. Nemet mondott és továbbra is maga mellett tartott.

Hálás vagyok azért, amit értem tett.

De most én itt vagyok, ő meg a föld alatt, akkor mi tévő legyek?

Nem agyalhatok a múlton, ha vannak fontosabb teendők is. Amióta felkísértek a szombába, folyamatosan a szökésen jár a fejem, vagy Júlián. Egy perc nyugtom sincsen, annyira pörgök. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, amire nem kaptam választ.

Nem volt senki aki segítségemre lett volna, ami mérhetetlen szomorúsággal töltötte meg a szívem. A kellemetlen érzések nem tűntek el, néhol felerősödtek, néha pedig gyengültek, de mindig ott motoszkáltak az elmémben, mint egy zürös hangyaboly.

A legnagyobb problémám, talán nem is a bezártság volt, hanem a magány. Míg a bezártságot orvosolni tudtam a múltban, addig a magány ott marad mellettem.

Úgy döntöttem, ha már így alakult kihasználom a lehetőséget, ami kínálkozott és elmegyek fürdeni. Találtam tiszta ruhát a szekrényben és egy törölközőt, amit felhasználhattam, de elfelejtettem bevinni magammal a fürdéshez.

Mikor beléptem a kis helyiségbe majdnem megbotlottam a saját lábamba. Még jó, hogy előttem volt a kabin ajtaja és megtudtam kapaszkodni benne. Gyorsan felkapcsoltam a lámpát. Lassan lehúztam magamról a koszos ruhát és egy kupacba ledobtam a nyitott fürdőszoba ajtó mellé.

Megengedtem a csapot és befeküdtem a kádba. A szárnyaimnak jólesett a meleg víz, a testem többi tagja kellemesen ellazult. Találtam egy szappant, amivel megmostam a kezem és a koszos karomat, lábamat.

"Nem az a bátor aki belenyúl az oroszlán ketrecébe, hanem az aki legyőzi a félelmét."- visszhangzott az elmémben Júlia jelmondata, amit ismételni szokott. Ezzel mindig erőt adott és bátorságot, hogy legyőzzem a gonosz mumust, aki a félelmemet uralta. Most viszont nem segített ez a jelmondat, inkább elszomorított, mert a múltat juttatta eszembe.

Mélyet sóhajtottam és beszappanoztam a hajam. A göndör fürtök megakadtak az ujjaim között ahogy automatikus mozdulatokkal mostam, mikor egy éles hangra lettem figyelmes az ajtó felől.

A tündérek kecsességével kaptam arra a fejem és láttam, hogy a kilincs fel le mozog.

Belégzés, kilégzés. Be és ki. Be és ki. Próbálkoztam lecsillapítani háborgó szívverésemet, mikor kulcszörgés hangja ütötte meg a fülem.

Lassan centiről, centire nyílt ki a szoba ajtaja. A folyosóról beszűrődő fény hosszú csíkot festett a padlóra. A betolakodó arcát nem láttam, de az alakja magas és nyúlánk volt. Nő, a ruházatából ítélve. Nem lehetett tündér, mert az árnyék megmutatta volna a hegyes fülek és szárny sziluettjét. Nem számítottam jövevényre, de nem is baj, ha megjelent az idegen, mert így esélyt láttam a szökésre.

Könnyebben elbánok egy emberrel, mint egy tündérrel.

Ahogy realizálódott bennem a szökés terve, felpattantam a kádból és odarohantam a fürdőszoba ajtajához, hogy becsukjam.

A nő hirtelen megtorpant a mozgás láttán, de nem vett észre engem, mert olyan gyorsan mozogtam, mint egy gazella.

Az ajtóra simultam és élesen füleltem hát ha meghallok valamit.

Belépett a szobába, majd egy hangos csattanással becsukta maga mögött az ajtót.

Vártam pár percet hátha történik valami.

Megborzongtam a hidegtől, mert a víz patakokban folyt végig meztelen testemen. A szárnyamat direkt össze csuktam nehogy útban legyenek, ha hátra kell lépnem. Nem volt időm megszárítkozni.

Csendben füleltem, de semmit nem hallottam.

Biztos elment. - gondoltam és kifújtam a bent tartott levegőt. Hátraléptem, mikor a fürdőszoba ajtaja kinyílt és egy rémült emberrel találtam szembe magam.

A nő mérhetetlen döbbenettel nézett velem farkasszemet, majd másodperc tört része alatt felsikoltott és ellökött magától. A lendülettől hátra tántorodtam, de nem estem el, mert időben kitártam a szárnyamat, ami megtartotta az egyensúlyomat.

Én és az idegen döbbenettel meredtünk egymásra. Nem értettem a reakcióját. Hát nem tudta, hogy vannak bent a fürdőszobában? Olyan kellemetlen volt az egész, ráadásul teljesen elfeledkeztem arról, hogy most szálltam ki a fürdőkádból.

Lassan hátrafelé araszoltam, hogy távolság legyen kettőnk között.

Először az idegen szólalt meg:

- Te... te mit keresel itt? - kérdezte ijedten, majd végignézett rajtam. - Ha tudtam volna, hogy egy meztelen tündér van a fürdőszobában nem jövök be. - méltatlankodott szinte hisztérikus hangon.

Felegyenesedtem, hogy magabiztosságot színleljek.

- Odaadnád kérlek a törülközőt? Kint hagytam a szekrényben.

A nőnek kellett egy perc, mire realizálta mit kérek tőle. Megfordult és otthagyott.

Kihasználtam a lehetőséget és gyorsan lemostam a habot a testemről és a hajamról. Mikor visszajött elvettem tőle, kedvesen megköszöntem a segítséget, majd magam köré tekertem. Így végre nem egy szál semmiben álltam elötte.

Most vettem észre, hogy a nő milyen magas, halandó létére. Általában a tündérek kisebbek voltak, mint az emberek, de nem annyira, hogy szembetűnő legyen a különbség. Aki előttem állt szolgálólány lehetett, mert kopott hosszú bordó szoknyáját és rövid ujjú fekete pólót viselt. Volt egy nyaklánca, egy szív alakú medállal, elrejtve a szemem elől, de a póló anyaga megmutatta a vonalát.

- Mit nézel? - kérdezte barátságtalanul, ugyanakkor kiváncsian.

Ránéztem és észrevettem, hogy kék szeme olyan, mint az óceán. Kicsit felemeltem a fejem.

- Hogy hívnak? - kérdeztem.

- Rax Emília. - válaszolta kicsit félve, vékony száját összezárta.

Nem volt csúnya teremtés, sőt, a szépsége vetekedett egy nemes hercegnőjével. Hosszú fekete haját kontyba fűzte és egy rózsabimbó kinézetű hajtűvel rögzítette a feje tetején. Vékony ujjait idegesen a zsebébe rejtette, ahol gondolom a kulcs lapult.

Megköszörültem a torkomat.

- Na idefigyelj Emília. - váltottam át tárgyilagos hangnemre - Nem szeretnélek bántani, de mint láthatod engem bezártak ebbe a szobába és te mit sem sejtve besétáltál hozzám. Ostobaságod miatt kénytelen leszel nekem segíteni. - kezdtem bele - Szeretnék minél előbb kiszabadulni, de kulcs nélkül aligha működik a dolog.

Előreléptem és a kezem a szolgáló vállára tettem - Úgyhogy most szépen ideadod a kulcsot és rendben vagyunk. - utasítottam.

Remélem sikerült határozottnak lennem.

- Ha el mered mondani bárkinek, - kezdtem - hogy mire kértelek, akkor mérhetetlenül mérges leszek. Te pedig azt nem szeretnéd. - szorítottam rá Emília vállára a nyomaték kedvéért. Felszisszent, de nem hunyászkodott meg. Sőt, felszegte csodálatos szép arcát és a képembe vágta.

- Azt már nem! - és arrébb lökte a kezem. Kilépett a fürdőszobából és leült az ágy szélére, mintha az övé lenne. A karját keresztbe fonta és várakozóan nézett rám.

- Egy feltétellel kapod meg a kulcsot!

- Igen?

Emilia nagyot nyelt, majd bólintott egyet amennyire tőle tellet.

- Megesküszöl, hogy senkinek nem mondod el?

- Nincs akinek színt valljak. - mondtam határozottan és leültem a székre vele szembe.

- Hosszú, hosszú évek óta el akarok szökni innen, de eddig nem volt rá módom. Kezdek megzakkani ezen a helyen és attól tartok, ha nem szabadulok ki, nekem végem.

- Aha, azt hiszem értem. - mondtam. - Gondolom szeretnél elszökni velem, erről van szó?

Emília rám nézett, azzal a lélegzetelállító szemével. Eltökéltség sugárzott a tekintetéből és valamilyen oknál fogva bennem egyszer sem fordult meg, hogy ne bízhatnék benne.

- Legyen. - bólintottam.

Megkönnyebbülve roskadt össze és kezét a mellkasához szorította.

- Kezet rá. - nyújtottam a jobbomat. Értetlenül nézett, majd leesett neki mit akarok tőle. Egy határozott mozdulattal megszorította a kezem és elengedte.

- A többit bízd rám. - pattant fel az ágyról és elővette a zsebéből a kulcscsomót. Levette a szobáét és a kezembe nyomta. - Tessék! Nekem sietnem kell.

- Jól van, köszönöm. Most már menj! - adtam ki parancsba és felálltam a székről. Oda sétáltam az ajtóhoz és kinyitottam.

Emilia hunyorogva emelte fel a fejét. Az erőteljes fénytől, ami a folyósóról ömlött be a szobába, hirtelen nem látott semmit. Lassan elindult felém, mikor mellém ért a kezemet a vállára tettem.

- Vigyázz a királlyal és a fiaival. Veszélyes lények, ha teheted kerüld őket. - suttogtam a fülébe.

Emília megborzongott a tanácsom hallatán.

- Számítok rád, siess vissza! - paskoltam meg utoljára, majd hátraléptem utat engedve neki. - Ha segítesz nekem, én is segítek neked!

Még egyszer rám nézett és határozottan bólintott. Ebből tudtam, hogy megértette amitől óva intettem és eltökéltséggel az arcán kilépett a folyosóra.

ꔛꔛ𖤓ꔛꔛ

Kalcit Aventurin nem szerette a közös vacsorákat. Ha tehetné, eltörölné ezt a szokást a Föld színéről. Nem csupán időhúzásnak tartotta, hanem egyenesen fölöslegesnek is. Az apja javasolta Finixnek a vacsorát, kárpótlásért, mert Cirkon "véletlenül" elfeledkezett róla és két napig étlen szomjan tartotta egy cellában.

Kalcitnak azért kellett részt vennie, mert koronaherceg és az apja ragaszkodott hozzá, hogy minden családtag és közeli rokon ott legyen a közös étkezésen. Még Cirkon is, aki az egészről nem tudott semmit sem, mert expedíción volt egy ügyben a Fekete erdőben Helidorral.

Kalcit nem tudta elképzelni, hogy az öccse honnan fogja megtudni, hogy ma este részt kell vennie egy vacsorán. Ha Cirkon nem vesz részt azzal megspórolnának egy veszekedéssel teli pillanatot és kevesebb lesz a valószínűsége, hogy kitör a háború. Ugyanis a testvére és az apjuk között mindig nézeteltérés volt.

Szinte minden témában.

A másik gondolat, ami foglalkoztatta Kalcitot, az az, hogy az apjának miért van szüksége egy Finix-hez hasonló tündérnőre, amikor bárkit megkaphat az udvarban. Egy szavába kerülne és az alatvalói térden kúszva csúsznának előtte.

Kalcit tudta, hogy az apja megkérte Cirkont, hogy fogja el Finixet, majd hozza a kastélyba. Az egészben az volt a bosszantó, hogy őt erről nem tájékoztatták valami oknál fogva. Kicsit sem sértődött meg ezen. Végül egy szolgálótól tudta meg ezt az információt, aki éppen a másik szobában tisztította a kandallót. Az ember hallása nem olyan éles, mint egy tündéré, de az apja és Cirkon sosem szoktak halkan beszélgetni, továbbá minden párbeszédük veszekedéssel zárult. A kandallót tisztogató cseléd tökéletesen hallott mindent, zárt ajtón keresztül is.

A nyomorult öccse, azóta nem ért egyet apja döntéseivel, mióta az édesanyjuk meghalt, mert úgy vélte az apja keze van a dologban.

"A saját apánk üldözte el anyánkat."- állította évekig Cirkon.

Bizonyítani nem tudta, de szentül meg volt róla győződve. Az édesanyjuk egyik pillanatról a másikra eltűnt. Este a közös vacsorán még részt vett, majd a másnap már hűlt helyét találták. Kalcit szomorúan gondolt az utolsó vacsorára. Aznap este mindenki boldog volt, ő azért mert életében először elmehetett a Fekete erdőbe, míg az öccse azért mert elengedték a szülei egyedül repülni. Nem tudni, hogy anyjuk miért volt akkor annyira engedékeny velük, de másnapra ez már nem számított. Szőrén szálán eltűnt, üzenetet sem hagyva maga után.

Cirkon teljesen kiakadt a hír hallatán, bezárkózott a szobájába és napokig nem jött ki onnan.

Kalcitot is váratlanul érte a hír és bánatában elszökött otthonról. Akkoriban szentül hitte, hogy az anyja nem halt meg, hanem csak elment kirándulni, vagy elrabolták és biztos bajba keveredett ezért segítségre van szüksége. Fogta hát magát és nulla tapasztalattal, elindult megkeresni egyedül.

Mély levegőt vett és lassan hátradőlt a fotelben. Lehunyta a szemét, majd próbált nem a múltra gondolni, de nem járt sikerrel. Fáradt elméje bele hajszolta az álmok világába, abba a szörnyű esetbe, mikor kamaszként bolyongott a Fekete erdőben, hasztalanul.

Éjszaka volt. Minden csendes és nyugodt, csak a szörnyek portyázása vegyült a sötétség közé. A fellegek eltűntek az égről, helyette a Hold világított, mint egy hatalmas fénygömb beragyogva a vidéket. A Fekete erdő lombjai között sűrű köd húzódott, amely nem engedte be a csekély fényt az ösvényre.

Egyszer csak, egy szörny ordítása rengette meg a fák ágait.

A kamasz Kalcit Aventurin ijedten nézett körbe a hang hallatán. Amióta elindult megkeresni édesanyját a Fekete erdőben, másodszorra hallotta ugyanazt az üvöltést. Mindvégig összerezzent és egyre szaporábban kapkodta a lábait a földúton.

Az erdő minden növényzete fekete színű, ezért sokszor nehéz volt kiszúrni az ittlakó szörnyeket, akik bármely bokor mögött megbújhatnak, támadásra készen. Nem akart találkozni egyetlen eggyel sem, mert ha rátámadnak nem tudná megvédeni magát.

Nem mert repülni sem. Pusztán a tapasztalatlansága miatt, másrészről viszont a szárnya nem volt edzett, mint az apjáé. Nem bírt 10 percnél tovább a levegőben maradni, ezért gyalog indult el.

Útja során egy dolog éltette.

A harag, amiatt, hogy anyja elment, üzenetet sem hagyva maga után. Fájó pont keletkezett a szívében, ha arra gondolt, hogy mégsem szerették úgy igazán. Bánatában leült egy kidőlt fatörzsre és arcát kezébe temetve sírt.

Miért ment el köszönés nélkül, ha szerette őt?

Miért nem mondta, hogy nem érzi jól magát a kastélyban?

Miért nem búcsúzott el tőle?

Miért tette? Mi késztette erre?

Lehet az öccsének igaza volt. Ő megmondta. Saját apjuk üldözte el anyjukat. De ez nem lehet igaz! Ugye nem? Csak észrevette volna, ha rosszabbra fordulnak a dolgok.

A könnyek csorogva folytak le Kalcit ujjai közül. Már nem érdekelte, hogy elszökött otthonról, sem az, hogy valószínűleg a szörnyek eledeleként végzi reggelre, mivel még nem jelent meg a mágiája. Már semmi sem számított, mert az édesanyja elhagyta őket.

Már nem akart visszamenni a kastélyba. Addig nem, míg meg nem találja és kérdőre nem vonja a tette miatt. Akkor talán megnyugszik a szíve.

De mi értelme lenne kérdőre vonni? Hiszen attól még nem változik semmi. Ha térden állva könyörög, hogy térjen vissza családjához, akkor sem biztos, hogy meggondolja magát az anyja.

Kalcit mély lélegzetet vett, majd lassan kifújta a bentartott levegőt.

"Bárcsak elbúcsúzhatnék tőle" - mormolta magában. Lassan leengedte a kezét az arca előtt és könnyes szemmel felnézett az égre.

A hangja nem volt több, mint halk suttogás.

- Az égben élő angyalok, kérlek adjatok esélyt, hogy mégegyszer találkozhassak édesanyámmal. Szeretnék kellőképpen elbúcsúzni tőle. Hálás lennék, ha láthatnám újra a mosolyát és szeretetteljes tekintetében felfedezzem a régmúlt töredékeit! Hadd mondjam el neki utoljára, hogy mennyire szeretem! - borult térdelve a földre a kamasz Kalcit.

Két kezét szorosan összefonta a mellkasa előtt és folyamatosan mantrázta.

"Szeretlek édesanyám, bárcsak láthatnálak még egyszer"

"Szeretlek édesanyám, bárcsak láthatnálak még egyszer" - suttogta

A köd lassan tisztulni látszott ott ahol ült. A Hold sugara utat nyert a fekete színű levelek résein, beragyogva a fák törzsét. Az ösvényre égi áldásként borult a fény összes részecskéje, egy alakot formálva a kamasz előtt. Percről, perce tisztábban lehetett kivenni, majd végül teljes egésszé formálódott. Egyenesen a felhők felől érkezett az üzenet.

Az alak úgy világított az éjszakában, mint egy elszabadult szentjánosbogár. Egy kör közepén jelent meg. Embernek tűnt, de vakító fénye miatt, nehezebben lehetett kivenni. Ránézni is fájdalmas volt.

"Most mi tévő legyen? - kérdezte magától. Ő az édesanyját hívta, nem pedig egy ember alaknak tűnő fénylényt.

Megszólítsa?

Tud egyáltalán beszélni az illető, vagy néma?

Maradjon itt, vagy fejvesztve meneküljön amerre lát?

Nem tudom, mi a helyes döntés. - gondolta magában.

Inkább kivár, hogy az idegen mit lép, majd utána cselekszik, legjobb belátása szerint. Legalább addig békén hagyják a szörnyek, nem kell félnie attól, hogy megtámadják, amíg itt van ez az alak.

Ekkor a fénylény kinyújtotta a kezét Kalcit felé. A tündér megrettenve nézte a felé nyújtott kezet, magában gondolkodva, elfogadja-e. Végül döntésre jutott. Lassan felállt a fatörzsről ahol ült. Nem lépte át a kör peremét, a bátorsága azt nem engedte meg, de határozottan a lény elé állt, lesz ami lesz alapon.

A fénylény megfogta Kalcit kezét és egyenesen a szemébe nézett, két világító gömbnek tűnt, ami az örökkévalóságig képes fényt árasztani. Idősnek tűnt, szinte a Birodalom létezésével lehetett egykorú, de szeretetteljes kisugárzása eloszlatta Kalcitban az összes bizalmatlanságot iránta.

- Nem bántalak kedves kicsi tündér! - szólt a fénylény. - Segíteni jöttem, egyenesen a Fellegvárból. Hallottam, hogy hívsz minket és amint tudtam jöttem. Mit szeretnél?

Kalcit döbbenve hallgatta. Mégis meghallgatásra talált a kérése, de nem pont ilyen formában várta a választ.

Nem baj, ez is valami, így mély levegővétel után szólt:

- Édesanyámat szeretném látni és beszélni vele. El szeretnék búcsúzni tőle és megtudni miért hagyott el minket. - mormolta magában a Földre szegezett tekintettel.

Ekkor a fénylény a kezét Kalcit álla alá illesztette, majd felemelte a fejét. Egyenesen a szemébe nézett, bátorítva őt:

- Ne aggódj édesanyád miatt. Jó helyen van, biztonságban. Sajnos nem találkozhatsz vele, de bármit szeretnél üzenni neki, azt továbbítom.

Kalciton eme kijelentés után, mérhetetlen szomorúság lett úrrá. Nem elég, hogy egész idáig eljött és könyörgött az angyaloknak, hogy hadd beszélhessen vele, most kiderül, hogy egy olyan helyen van ahol nem érheti el.

- Mit keres az anyám ott? - kérdezte.

- Azt nem mondhatom el, de hidd el kicsi tündér édesanyád önszántából döntött úgy, hogy ott tölti az élete hátralévő részét. Ne aggódj érte! Tudom, milyen nehéz ez most neked, de erősnek kell lenned és tovább élned az életedet.

Kalcit grimaszt vágott és bosszúsan megkérdezte:

- Az anyám tündér. Több tízezer évet fog élni. Akkor miért költözött a felhők fölé és...

- Cssss... - intette le az entitás. - Az okát nem kell feszegetni. Csak a végkimenetel számít. Mikor eljön az idő, megtudod a választ a kérdésedre és megérted mi miért történik.

- Ki vagy te? - kérdezte.

- Fénylény vagyok, az angyalok fő segítője. Kapcsolatban állok mind az égi és földi egyedekkel és üzenetet közvetítek közöttük.

Hogy mondandóját alátámassza, megszorította Kalcit kezét, majd elengedte.

- Mit szeretnél üzenni édesanyádnak?

Kalcit elgondolkodva mélázott a kérdésen, majd ezt mondta:

- Azt üzenem, hogy jöjjön vissza a kastélyba. Mondja el mennyire szeret és ígérje meg, hogy soha nem hagy el minket. Ezt szeretném üzenni neki.

Az entitás bólintott ennek hallatán, majd a fejét az ég felé fordította.

- Hívnak! Mennem kell! - állította.

Egy fénycsóva csapódott a lénybe, majd egy pillanat múlva már hűlt helye volt. Kalcit hátralépett és érdeklődve nézte ahogy a kör a lába előtt lassan halványulni kezd.

Hát elment! - gondolta.

Ekkor apró porszemek hullottak alá az égből, beterítve őt.

Kalcitnak volt egy olyan érzése, hogy soha többé nem fogja látni az édesanyját. Remélte téved, de ha a szomorú igazságot vette alapul, akkor kevés esélye kínálkozott arra, hogy visszonlássa.

Könnyek hullottak az őlébe, mikor felébredt a szendergésből. Ökölbe szorította a kezét és küszködve próbált úrrá lenne a feltőrő zokogásnak, hiába.

Kalcit Aventurin ritkán sírt, de csakis akkor, ha tudta egyedül van.

ꔛꔛ𖤓ꔛꔛ

Felnéztem az ablakra és láttam, hogy a sötét fellegek elkezdtek ritkulni.

Pislantottam párat és csípőre tettem a kezem. Nagyot szusszantam és körbenéztem a szobában.

A jobb oldalra egy egyszemélyes ágyat raktak, amin egy lepedő és két párna kapott helyet. Középen egy kerek bordó színű szőnyeg terült el, aminek a széle elérte a fal előtti szekrényt. A szekrény mindkét ajtaja nyitva volt és üresen állt. Továbbá még helyett kapott a szobában egy íróasztal az ablak előtt, két székkel mellette. Az illemhelyiség a szobából nyílt, így könnyedén meg lehetett közelíteni.

Körbe fordultam a szobában és arra a következtetésre jutottam, hogy nem is olyan rossz, hogy elfogtak és idehoztak.

Vagy csak próbáltam pozitívan gondolkodni.

A falak kávébarna színűek voltak, a világos bútorok elütöttek a sötét színtől. Ha ilyen körülmények között tartanak, lehet, hogy a végén meggondolom magam. De tudtam ez baromság, mert az angyalok úgy sem hagyják, hogy itt maradjak. Jönnének reklamálni és sürgetni, hogy induljak el Fellegvárba.

Felnéztem és megláttam, hogy nincs rács az ablakon.

Át tudnám passzírozni magam? Túl kockázatos lenne, mert a szárnyam beszorulhat. Még rosszabb esetben megsérülhet.

Ezt még át kell gondolnom.

Mint egy varázsütésre, a zár kattant és az ajtó kinyílt mögöttem. Kalcit és Karneol lépett be a szobába. Azonnal megfordultam és értetlenül néztem rájuk.

- Mit kerestek itt?

Kalcit megvárta amíg Karneol átlépi a küszöböt, majd becsukta az ajtót.

- Neked is szép napot! - mondta barátságtalanul.

- Hogy, hogy itt vagytok? - vágtam közbe.

- Elmegyük a közös vacsorára. Most! - mondta Kalcit.

- Én nem akarok elmenni a vacsorára. - mondtam és megfordultam. Odasétáltam a székhez az íróasztal előtt, majd leültem rá.

Kalcit mély levegőt vett, hogy lenyugodjon, majd utánam jött és leült velem szembe. Karneol nem mozdul a helyéről, de figyelemmel kísérte a kibontakozó jelenetet.

- Az apám ragaszkodik a vacsorához, bármennyire viszolyogsz tőle. - kezdte Kalcit - Hidd el nekem sincs sok kedvem részt venni rajta, de mivel a név és a rang kötelez ott leszek. - állt meg egy pillanatra és a barátjára nézett.

Követtem a szememmel a mozdulatot és mikor Karneol viszonozta a pillantásom, így szóltam:

- Te is ott leszel a vacsorán? - kérdeztem reménykedve.

Karneol elmosolyodott. Olyan mosoly volt ez, mikor a tündér tudja, hogy tuti befutó, csak a nyeremény nincs meghatározva.

- Igen. - lépett közelebb hozzám - Kívánságod teljesül, ott leszek a vacsorán. De nemcsak én, hanem a családom is. Ők már nagyon izgatottak az este miatt. - miközben Karneol beszélt, a mosolya nem szűnt meg, továbbra is kedvesen és közvetlenül viselkedett velem.

- De jó. Legalább nem fogom egyedül érezni magam. - mondtam vidáman, őszinte mosollyal az arcomon.

Kalciton nem lehetett látni efféle örömöt. Ő úgy ült kettőnk között, mint egy karót nyelt, búskomor, zsémbes gnóm.

- Jut eszembe. - álltam fel a székről és odasétáltam Karneol elé, nem foglalkozva a herceg immáron szúrós pillantásával - Hálával tartozom az ételért és italért, amit a cellában adtál. Ha nem segítesz, mára kiszáradtam volna és ki tudja mi történt volna velem. - mondtam őszintén - Köszönöm!

- Szóra sem érdemes. Meg hát, nem hagyhattam, hogy halálra éheztessenek egy félreértés miatt. Mert, mint ahogy mondtad, félreértés miatt szenvedtél ki tudja hány napig.

- Pokoli napok voltak, az biztos. - állítottam.

Egy ideig néztük egymást, majd a csendet Kalcit törte meg.

- Ideje lesz indulnunk. - mondta és elviharzott mellettünk. Direkt úgy sétált, hogy egy kicsit érintse Karneol vállát, ezzel elérve azt, hogy a tündér visszatérjen a való világba. Mert ahogy most állt a helyzet, Karneol úgy nézett rám, mint egy elvarázsolt törpe, aki meglátott egy hatalmas gombát az erdőben.

A módszer bevált. Karneol megrázta a fejét és megfordult.

Kalcit már kinyitotta az ajtót és kilépett a folyosóra. Ott visszafordult és várakozóan nézett ránk.

Vettem a lapot és megindultunk kifelé. Amikor kiléptünk a folyosóra, öt őrrel találtam szembe magam. Végigmértem a komor ábrázatukat és megállípítottam magamban, hogy valószínűleg nem leszünk öribarik.

Megcsapott a hűvös légáramlat, aminek következtében mind a ketten megborzongtunk. Szinte egyszerre, mintha ikrek lennénk. Bezzeg az őrök meg sem rezzentek.

A tölgyfa mintázatú ajtó halkan becsukódott, majd kattant egyet a zár. Mágiával működött. Ha senki nem tartózkodott a szobában, az ajtó automatikusan bezáródott.

A folyosón némaság honolt. Senki nem járt erre, csupán a plafonon futó fénycsík zümmögött.

Kalcit átválalta a vezetői szerepet, a kis csoport elején ment. Végigvezetett minket a folyosó labirintus kavalkádján.

Tudta, hogy követjük, valószínű ezért nem nézett hátra.

- És ha nem megyek el veletek a vacsorára, akkor mit csináltok? - kérdeztem hirtelen a semmiből. - Elcipeltek magatokkal?

- Ezt a kérdést meg sem hallottam Finix! - morogta Kalcit. - Fogadd el amit a lehetőség kínál és élj vele. Nézd a helyzet jó oldalát. Ott annyit ehetsz, amennyit akarsz. - állt meg és hátrafordult hozzám.

Karneol mintha olvasott volna gondolataim között, megszólalt:

- A ma esti vacsorán nem vagy fogoly Finix. Vendég leszel, aki eltölt egy kellemes estét az uralkodó családdal és a távoli rokonsággal. Így értelmezd a helyzetet. Hidd el, sokkal jobban fogod érezni magad. - mosolyodott el.

Az út hátralévő részében csendben maradtam és követtem a két tündért a folyosón.

Kalcit magabiztosan ment elöl, hátul pedig Karneol sétált ráérősen. Mögöttem az öt őr, akiknek a jelenlétét régen elfelejtettem.

Milyen furcsa konvojt képeztünk mi nyolcan. Kettő nemes, egy vendég tündér, akit állítólag elfogtak a képessége miatt és végül őt tündér katona zárta a sort. Jót derültem ezen, akkor is, ha még mindig nem értettem mit keresek itt.

Éppen egy csukott ajtó előtt mentünk el, mikor Karneol hirtelen megállt. Észrevettem, hogy valami történt, ezért kérdően fordultam hátra.

A tündér merev arccal állt és tekintetéből sütött a döbbenet.

- Karneol? - kérdeztem bizonytalanul.

Nem regált, továbbra is mozdulatlanul állt. Kalcit érezve a megállást hátranézett és tekintetével a barátjáét kereste. Mikor összekapcsolódtak, beszéd nélkül megértették egymást.

- Basszus! - mondta.

- Mi folyik itt? - kérdeztem, de senki nem figyelt rám.

- El kell bujnunk most! - szólt Karneol - megragadta a karom és a mellettünk lévő ajtóhoz lépett. Gyorsan kinyitotta, belökött engem, majd Kalcitot.

Az örök követtek minket és behúzódtak a szoba egy, egy sarkába. Alig tudtam kivenni az ágy körvonalát, pedig jól láttam a sötétben, olyan vaksötét volt. Valahol lennie kellett egy villanykapcsolónak, ezért elkezdtem tapogatózni a sötétben.

Kalcit az ajtóra tapasztotta a fülét és hallgatózott.

- Semmi szükség nincs erre! - mutattam rá, mikor felkantintottam a lámpát és megláttam mit csinál a fényben. - Tökéletesen hallunk mindent, mert tündérek vagyunk.

- Cssss. - intett le a herceg.

- Ez hülye. - morogtam.

- Tessék? - képedt el.

Tényleg süket.

Karneol melettünk alig bírta visszafolytani a nevetését.

Rengeteg kérdésem volt, de a helyzetre való tekintettel várnom kellett.

Halk léptek hallatszódtak kintről. A szobában mindenki mozdulatlanná dermedt és vártuk, hogy mi fog történni. Nagyon érdekelt, hogy ki az aki elől el kellett bújnunk. Sutba dobva Kalcit kérését, odahajoltam Karneol-hoz és fülébe suttogtam.

- Ki elől kell...

- Csend! - recsegte Kalcit.

- De...

- Mondom maradj csendben, a picsába! - rivallt rám.

Erre már becsuktam a szám és sértődötten néztem Kalcitra, olyan arckifejezéssel, mint egy durcás kislány, aki nem kapja meg amit szeretne.

Mérges képpel viszonozta és az ellentmondást nem tűrő arckifejezésével azt sugallta:

" Meg ne próbáld még egyszer "

Felhúztam az orrom és csak azért is meg akartam szólalni, francba a lebukással. Tudtam, ennél gyerekesebben nem is viselkedhetek, de kíváncsi voltam meddig mehetek el. És per pillanat oda akartam szúrni Kalcitnak, csak azért is.

- Én...

- Fogd be a kibaszott lepény lesődet! MOST! - emelte fel a hangját.

- Psszt... - pisszegett le minket Karneol. - Megőrültetek? Meghallanak minket! - Ketten vannak. - mutatta.

Mindhárman az ajtóra néztünk. Kintről hangfoszlányok szűrődtek be a szobába. Valakik beszélgettek a szoba előtt. Nem hallottam rendesen miről, de nem volt lényeges. A hangok fokozatosan halkultak, ami jó jel volt, mert nem akartam sokáig itt maradni.

- Ki...

Egyetlen szó hagyta el a szám és Kalcit nekem ugrott, mint egy hangtalan szellem. Magához rántott és a számra tapasztotta a kezét. Mindezt azért, mert meg mertem szólni.

Szerencsére a kint lévők, nem vették észre mi folyik benn és nyugodtan tovább mentek a folyosón.

Tiltakozásom jeléül fészkelődtem.

- Csendben maradsz, addig amíg nem szólok! Megértetted?

- Mff... - válaszoltam.

Ez tényleg megbolondult. - gondoltam.

- Helyes! - suttogta Kalcit - Most pedig... - ezzel együtt Karneolra nézett és megkérdezte.

- Elmentek? Szabad a levegő?

Karneol rátette a kezét a kilincsre, várt pár percet, majd bólintott.

Kalcit megkönnyebbülten sóhajtott és elvette a kezét a szám elől. Én azon nyomban megfordultam és visszakézből pofon vágtam a korona herceget. Az ütés váratlanul érte, ami miatt hátratántorodott. A kezét az arcához szorítva elképedve nézett rám.

- Megérdemelted! Mit hittél? Majd eltűröm, hogy le alacsonyíts egy gyerek szintjére és, hogy csendben maradjak befogod a számat? Nem lett volna egyszerűbb a híres varázserőddel elnémítani? Ha? - hajoltam közel hozzá - Nem bánunk így egy vendéggel, mintha egy neveletlen kölök lenne, akit fegyelmezni kell.

Kalciton látszott, hogy olyat készül mondani, amit később valószínűleg megbánna, ezért Karneol megelőzte a kibontakozó vitát.

- Elég legyen ebből! - majd azzal a lendülettel kinyitotta az ajtót és kilökött minket a folyosóra. - Nem kell úgy viselkednetek, mint az utcai barmoknak. Finix te a vacsoráig meg se szólalj, Kalcit te pedig kétszer gondold meg mit teszel, vagy mondasz. - mutatott ránk.

- Én... - akartam szólni, de Karneol tekintetétől bennem ragadt a szó.

Kalcit mérgesen elfordult tőlünk és elindult az étkező irányába. Az őrök ki masíroztak a szobából és faarccal követték a herceget, mintha mi sem történt volna. Bár, mintha az egyiknek megrezzent volna a válla sétálás közben.

- Induljunk most! Éhes vagyok és semmi kedvem bajba kerülni miattatok. - jelentette ki Karneol és óvatosan meglökött hátulról.

ꔛꔛ𖤓ꔛꔛ

A kastély trónterme mellett volt az étkező. Sem tábla, vagy kiírás nem jelezte, csupán a racionális ész súgta, hogy itt eszik az uralkodócsalád. Az oda vezető utat csak ők tudták.

Ahogy Kalcitra néztem, nevethetnékem támadt.

Karneolt nem viselték meg a történtek. Látszott, nem veszi zokon, hogy az imént belegázoltak a legjobb barátja egójába. Nem úgy reagálta le, ahogy elképzeltem, de ez jó. Még több ok arra, hogy kedveljem.

Karneol elkezdett kuncogni mellettem, amire Kalcit felkapta a fejét.

- Mi a franc olyan vicces? - kérdezte sértődötten.

- Semmi. Semmi. - mosolygott tovább. - Jól szórakozom.

- Azt látom. - állapította meg Kalcit hűvösen egy kis mosollyal a szája szegletében - Mindig ez a válaszod, ha valamit nem akarsz elmondani nekem. - folytatta és az irányomba sandított, mintha tudná, hogy én vagyok a hunyó.

- Olyan mogorva vagy. Talán megsebezte az egódat a pofon? - cukkolta Karneol a barátját, mikor mellé ért.

Kalcit vissza akart vágni valami frappánsat, de megzavarta a bükkfa ajtó nyikorgása. Megérkeztünk az úti célhoz. Karneol rögtön odapattant az ajtóhoz és kinyitotta szélesre. Megvárta míg bemegyünk a terembe és csak akkor szólt:

- Kalcit még sosem találkozott olyan nővel, mint te Finix Blumen. Bátor dolog volt szembeszállni vele.

- Veszem észre. - mondtam fél mosollyal az arcomon. - De remélem mély nyomot hagyott benne, mert ha nem, szóljon és kap még egyet. Szívesen megajándékozom.

Karneol jóízűen felnevetett. Ez volt eddig a mai nap csúcspontja és még hol van a vége.

ꔛꔛ𖤓ꔛꔛ

- Egy szót se míg nem szólnak! - suttogta.

- Úgy lesz! - biztosítottam Karneolt és megálltam a szék mögött.

Amikor beléptem az étkezőbe megcsapott a sült hús és zöldségek, mennyei illata. Rögtön észrevettem az étkező közepén egy hosszú asztalt, amin rengeteg étel roskadozott. Volt köztük a Birodalom specialitása, sültek, oldalasak, köretek, halak, tengeri herkentyűk, gyümölcsök, továbbá rengeteg mennyiségű alkohol dukált a vendégeknek.

De nem csak az asztal és a rajta lévő ételek vonzották a tekintetemet, hanem az ablak mellett lévő Főnixmadár is, aki a trónterembe volt bezárva, csak most át hozták ide, hogy ékesítse a vacsora szépséget. Ezt Karnol mondta nekem, idefelé jövet azért, hogy ne kapjak fan görcsöt az egzotikus állat láttán.

Amolyan glóriaként használták szegényt, ezzel is szimbolizálva a tündérek hatalmát. Az aranykalitka az ajtóval szemben, az ablak mellett kapott helyett, egy kis körasztalon. Mikor megláttam, legszívesebben oda futottam és kiszabadítottam volna a madarat, de sajnos nem tehettem. Így is kihúztam a gyufát mára, nem kell még több bal lépés.

Az étkezőben csak kettő a padlótól plafonig érő ablak volt a terem két sarkában és egy kisebb az ajtóval szemben. Függöny és erkély nem volt, de annál több szekrény telis tele alkohollal.

A falon nem voltak képek, de állt egy hatalmas kandalló bal oldalt. Mivel nyár volt, ezért a kályha kihűlt kohóként terpeszkedett a falnál és türelmesen várta, hogy újra megtölcsék bendőjét fával.

Karneol megkocogtatta a vállam.

- Ne nézz ilyen bárgyú szemekkel. Csak rád kell nézni és a tündér tudja mi jár a fejedben. Hidd el, most nem fogoly vagy, hanem vendég. - mikor megindult a kezem a sült denevérszárny felé, erőteljesen rácsapott. - És ne bámuld úgy az ételt, mint egy éhező fenevad, mert a végén megsajnállak.

Az asztal két oldalán 4-4 szék volt. Mi bal oldalt voltunk, az ajtóval szemben.

Miért én vagyok középen? - merült fel bennem a kérdés.

- A foglyok nem vesznek részt díszes vacsorán. - jegyeztem meg - De a vendégek sem nagyon. Hacsak nem nemes. Egyik kategóriába sem tartozom. - mondtam.

- A foglyokon van bilincs és mérhetetlenül mérgesek a világra. Amint kiszabadulnak a cellából megkísérlik a szökést, de a próbálkozásuk hasztalan. Elfogják őket és a király elé vitetik, ahol a büntetésük a kivégzés lesz. - mondta Karneol. - De egy vendég figyelemben részesül. Amit csak szeretne megkap és a szolgálók odafigyelnek arra, hogy minden kívánsága teljesüljön. Én sajnos megéltem mindkét oldalt. Hiába hiszed, hogy fogoly vagy, nem vagy az. Korántsem.

- Ebben lehet igazság. - értettem egyet. - De vendég sem vagyok. - zártam le a témát - Hogy érted, hogy megélted mindkét oldalt? - kiváncsiskodtam, mire Karneol elnémult. Hirtelen nagyon érdekesnek találta a terítő mintáját.

Remek. Sikerült rátapintanom az érzékeny pontjára. De hát olyan gondtalanul definiálta a fogoly fogalmát, mint aki már feldolgozta az ebből adódó traumáját. Azért bátorkodtam rákérdezni, mert azt hittem már máshogy gondolkodik a témával kapcsolatban. Tévedtem. Úgy látszik van baj bőven.

Vajon Kalcit tudja, hogy miért fogták el Karneolt?

- Még nem lehet leülni! - mondtam a hercegnek, aki leült a mellettem lévő székre.

- Miért nem? Majd, ha apám bejön akkor felállunk. - szólt.

- Jobban jársz, ha békén hagyod a mogorva Uraságot! Mint látod megérintette az egóját a pofon és most fel van húzva, mint egy rugó. - suttogta Karneol a fülembe.

- Hallottam ám. - szólt a sértett fél.

- Mint mondtam, engedd el és koncentrálj másra. - folytatta.

-Milyen bűnt követtél el, hogy börtönbe zártak? - háborgatta fel a múltatat Kalcit, felém fordulva.  - Finix! Mellőled a Birodalom legritkább ásványát is ellophatják, mert azt sem vennéd észre. Mit gondolsz? Azt hitted elrejtőzhetsz az öcsém szeme elől úgy, hogy...

Ekkor megnyikordult a bükfa ajtaja és Wardit Aventurin lépett be az étkezőbe.

A testőrök mintha megmerevedtek volna az ajtó mellett, de nem adták tudtunkra mi jár a fejükben.

A király jelenlétére abbahagytuk a beszélgetést és meghajoltunk. Kénytelen voltam követni az etikettet, ha nem akartam kitűnni.

Különleges helyzetben voltam, mert megválasztottak, de az még nem azt jelentette, hogy meg kell hunyászkodni mindenki előtt. Életléleknek születni kell, pont ezért különböztünk a többi embertől és tündértől. Nem külsőben hanem belsőben. Nemes lelkek vagyunk, akik az életüket áldozzák egy sokkal jobbért, nemesebbért.

Én is közéjük tartozom, csak azt nem értettem meg, miért. Igaz, lassan kezdtem megbarátkozni a gondolattal.

A király kényelmes ruházatot viselt, égkék felsőt és szürke nadrágot. Ezüst szárnyát szorosan behúzta és méltóságteljesen sétált oda az asztalfőhöz. Megjelenése ékköve a vaskorona volt. Mint a trónteremben, itt is megcsillant a fény a vas részein.

Észrevettem, hogy a király a szakállát összefonta elöl, amitől úgy nézett ki, mint egy törzs egyik harcosa, kezében egy buzogánnyal. Kivételt képezett, hogy a királynál nem volt fegyver és a harcosnak nincsen koronája.

A király mögött még három tündér érkezett. Két szülő és egy lány, aki velem egykorú lehetett. Viszont eléggé bizonytalanul nézett körbe amikor belépett.

Bemutatkozás nélkül tudtam, hogy kik ők. Halvány narancssárga szem és ezüst szárny, megspékelve sötétbarna fürtökkel. Ők csakis a Moldavit család lehetett. Karneol anyja, apja és testvére.

Már elegem volt a nemes tündérekből, pedig már most rengeteg vett körül.

Mennyire hasonlítanak egymásra, ahogy Karneolra sandítottam rögtön észrevettem. Az apja világos színű pólót viselt, sötét nadrággal. Karneol anyja összeöltözött férjével. Ugyanolyan színű ruhát vett fel, annyi különbséggel, hogy több ékszert viselt. A füléből egy köves fülbevaló függőt, ami kiemelte, a hegyes füle ívét, továbbá a nyakában egy ugyanolyan színű ékköves nyaklánc lógott. Sötétbarna haját, kontyba szedte és karcsú kezét, a lánya vállán pihentette. A tündér hölgy, első ránézésre az anyjára ütött, sötétbarna hajjal, ami most kiengedve omlott a vállára, továbbá ibolyakék színű szemével. Ő is rendelkezett a nemesekre jellemző ezüst színű szárnyal. Ruházata átlagosnak bizonyult, semmi kompromittáló nem volt az öltözékében. Átlagos tündérnek tűnt, akiben ott bujkál piciny feszültség az új helyzet miatt, de annak ellenére erő és magabiztosság sugárzott a lényéből. Ha összehasonlítom Karneolt a testvérével, akkor az utóbbit mondanám karakán karakternek. Karneol első ránézésre hasonlított inkább az apjára, halvány narancssárga szemével és göndör fekete hajával. Igaz, az apját még nem ismerem, de a hajamat tenném rá, hogy Karneol olyan jellemvonásokkal rendelkezhet. A húga pedig az anyjára üthetett. Talán jól meg kell ismerni a két testvért, hogy hasonlóságot vegyek észre kettejük között.

Az érintett személy, rövid mosolyt küldött húgának az asztal fölött és szemével jelezte, hogy nyugodtan foglalják el a helyüket az asztalnál. A húg mintha kicsit felengedett volna, hogy láthatja a bátyját. A merev testtartás enyhülni látszott és egy kényelmesebb pozíció vette át a helyét.

Moldavit Uraság körbenézett az étkezőben és végül a fián állapodott meg a tekintete. Biccentve jelezte üdvözletét és az asztalhoz sétált. A felesége követte és megállt a férj felőli jobb szék mögött. A feleség melletti széket Karneol húga foglalta el, szemben Kalcittal.

Kalcit így szólt:

- Örülök, hogy látlak Zafír! - mondta halkan a szemben ülő tündérnek.

A nyájas modorod még visszataszítóbb, mint az egoizmusod! De legalább most már tudom, hogy hívják ezt a természetes szépséget. Zafír Moldavit. Szép név!

A tündérnő elmosolyodott a bók hallatán és szégyenlősen lesütötte a szemét, nehogy a korona herceg szemébe kelljen néznie.

Jajjj már.... Komolyan? Hogyan tetszhet Zafírnak ez a pökkhendi tündér? Én biztosan elküldöm melegebb éghajlatra, ha bókolni merészel. Kár, hogy Zafír ennyire szégyenlősnek mutatja magát.

De miért ilyen kedves Kalcit Zafírral? Csak nem tetszik neki? Óhh mamám... - temettem az arcom a kezem közé.

Ez rosszabb mint egy rémálom. Ja, persze, engem azért nem szeret Kalcit, mert pofon vágtam. Inkább nem is nézem őket, nehogy a végén, meginduljon a kezem az asztal alatt az irányába.

Ahogy körbenéztem észrevettem, hogy három hely üresen maradt. Az ablakkal szemben, a király és Zafír között kettő, továbbá az ajtóval szemben pedig egy Kalcit és Moldavit Uraság között.

Várunk még valakit? Ki hiányzik?

Basszus, Cirkon!

➴➵➶✽➷➵➹ 

Sziasztok!

Képzeljétek, olyan hosszú fejezetet írtunk, hogy ketté kellett választani! 🥰😎De ne aggódjatok hamarosan érkezünk a folytatással!🧡🌟

Addig is maradjatok jók és kellemes telet kívánunk! ⛄❄

Illetve sok csokit a mikulástól! 🎅🏼🍫🥜

Puszi: P és D.😘