Az az egyik örök kínom, hogy nehezen gondolkodok más terjedelemben, mint ami nekem leginkább kézre esik. Na most, ezek a kisregények. Meg kell erőltetnem magam, ha egy rendes hosszúságú regény cselekményét kell kitalálnom, meg akkor is, ha egy jelenetet bele akarok sűríteni néhány szóba. Ezt a kis szösszenetet mégis magamnak írtam, nem kihívásra, nem játékra. Kis jelenet, ami régóta foglalkoztat, de még nem találtam meg a történetet, amibe beilleszthetném. Úgyhogy egyelőre csak így magában, de azért fogadjátok szeretettel! Jó olvasást!

Könyörgés. Lövés. Csobbanás.

Átkozódás. Lövés. Csobbanás.

Csend. Meg sem kísérlem túlkiabálni a tarkómnak nyomódó, hideg fegyvercső ígéretét.

Egy harcról énekel és egy vereségről, bukásról és következményekről. Kárörvendő hangon jósolja, hogy az én vérbe fagyott testem lesz a következő, ami az örökkévalóság hátralevő részében ott fog lebegni az ég tükrén.

– Utolsó szavak?

– Messze vannak még az én utolsó szavaim.

Lépek egyet előre, le a peremről. Az égtükör fájdalmasan csapódik nekem, angyali testem fennakad rajta, de nem ért golyó, a szárnyam új testemmel együtt zuhan tovább. Sötét tollaim viharfellegként lebegnek felettem, megtépáz a kegyetlen szél. Repülni talán már nem tudok, de kecsesen érek földet a bukott könyörgők és átkozódók között.

Megtört földön heverő testüknél már csak az szánalmasabb, ahogy csodát emlegetnek, miközben felnéznek rám.

– Csak azok a csodák vannak, amiket magatoknak teremtetek meg! – dörrenek rájuk. Néhányan reményvesztetten rogynak vissza a földre. De a többiek felállnak.