Meg sem vártam, hogy a fiúk mit mondanak, amint Kanato szorítása eltűnt a szobám felé vettem az irányt. Hatalmas léptekkel szeltem át a teret és megpróbáltam a lehetőségekhez mérten halkan becsukni az ajtót magam után.
- Ez nem lehet igaz. – morogtam és megdörzsöltem a nyakamon pirosló foltot. Most, hogy így a szekrényemen lévő tükörben is megcsodálhattam, még rosszabbul festett. Elé söpörtem egy kis hajat. Holnap minden erőmmel arra kell törekednem, hogy az iskolában elrejtsem azt a nyavalyás foltot.

Sóhajtva rogytam le az íróasztalom előtti székre és elővettem rejtekhelyéről az ősöm feljegyzéseit tartalmazó vastag könyvet. Éppen végighúztam a kezem az öreg borítón, amikor a helyiségben szinte megállt a levegő, pisszenni sem mertem.
- Meddig szeretnél ott őrt állni? – kérdeztem végül, és megpróbáltam feltűnés nélkül elrejteni a naplót. Csak semmi hirtelen mozdulat.
- Megvártam, amíg végre egy kis figyelmet szentelsz nekem. – lépett elő Subaru az ablak mellett levő vastag függöny takarásából.
- Most jön az a rész, hogy előbújsz a függöny mögül, mint valami kisgyerek, majd eljátszod a nagytestvért és te is lehordasz azért, ami nemrég történt? – billentettem oldalra a fejem.
Subaru horkantott egyet és a fejét ingatva közelebb lépett.
- Mit olvasol? – állt meg fölöttem.
- Umm... csak egy kis iskolai semmiség. – löktem be a fiókot, amibe idő közben beleügyeskedtem a könyvet. Ahelyett, hogy válaszolt volna, a napló felé nyúlt, de én óvatosan elkaptam a csuklóját és a karkötőjét nézegettem. Próbáltam nagyon érdeklődve vizsgálni a bőrszálakra űzött fém lapocskára, hogy ne legyen annyira egyértelmű, miért kaptam el a kezét. Lassan rám emelte a tekintetét, és hátrébb lépett. Hagytam, hogy kihúzza a kezét az enyémből.
Így egyeztünk meg némán, hogy mindkettőnknek lehetnek titkai.

- Szóval nem azért jöttél, hogy leszidj? – könyököltem föl az asztalra, az államat a tenyerembe támasztva.
- Nem. – rázta meg a fejét, és az asztalra ejtett egy papírdobozt, ami súlyos, lötykölődő puffanással landolt. – A folyosón lehetett hallani, hogy korog a gyomrod. – forgatta a szemét, és megpróbálta úgy beállítani a dolgot, mintha éppen a konyha felé járt volna és éppen véletlen volt nála dobozolt vér. Nehogy véletlen azt gondoljam, hogy törődik velem.
- Annyira illúzióromboló. – szakítottam el a doboz sarkát. – De azért köszönöm. – küldtem felé egy kis mosolyt, majd egy szuszra megittam a vért.
Az üres dobozt gyűrtem össze egy apró tekercsbe, majd Subarura emeltem a tekintetem, aki még mindig az ablakban ácsorgott. A fejét az üvegnek döntötte és pislogás nélkül bámult kifelé.
- Hmm? – esett le neki fél perc után, hogy őt bámulom.
- Hmm? – vontam fel a szemöldököm. Elvégre ő keresett föl engem. Éppen szóra nyitottam volna a számat, de megelőzött.
- Én megyek, amúgy is láttam dolgod van. – lökte el magát és egy pillanat múlva már hűlt helye sem maradt a szobámban.
- Nem értelek. – mondtam magamnak félhangosan, majd elővettem a naplót. Mielőtt belepillantottam volna, fennhangon elkiáltottam magam.
- Shuu, ha ma még te is le akarsz cseszni, akkor most gyere, mielőtt nekilátok olvasni. – a válasz csak egy mentális horkantás volt, így meggyőződtem arról, hogy végre egyedül lehetek.

Fél óra. Ennyit bírtam egy helyben ülve görnyedni a sárga lapok fölé. A nyelvezet régies, a fogalmazás kacifántos, a szöveg elrendezése pedig sokszor nem volt egyértelmű, így most sem jutottam tovább. Ér egyáltalán valamit, ha kiolvasom ezt az ősrégi naplót? Előrébb kerülök majd ahhoz, hogy megtaláljam a családom gyilkosát?
Talán.
Korántsem volt bíztató a helyzet, de nem mertem megkockáztatni, hogy eláruljam Reijinek, miben mesterkedek. Pedig az ő tudásával fele annyi idő alatt végeznék, még is titokban akartam tartani a dolgot. Nem szerettem volna, ha még ennél kevesebb tudáshoz juthatnék.

A kádba olyan forró vizet engedtem, hogy szinte zubogott, még sem sikerült lenyugtatnom az őrjöngő gondolataimat. Hol rontottam el a dolgot? Hol vesztettem el a fonalat a rohadék után, aki ránk gyújtotta a birtokot? Már csak mentálisan okolhattam magam amiatt, hogy kiesett az a jó néhány hét a kutatásból, ami alatt megpróbáltam nem összeomlani.
Rávetettem magam az ágyra, még arra sem volt erőm, hogy felöltözzek. Öt perc kellett ahhoz, hogy leessen, hogy hat hímneművel vagyok összezárva, ezért gyorsan magamra rángattam néhány pizsamának megfelelő ruhadarabot.
A plafont bámultam és úri hölgy módjára azon törtem a fejem miféle kínoknak teszem ki majd azt az alakot, aki a pusztító tüzet okozta. Kár, hogy egy valakit csak egyszer lehet megölni...
Jobb oldalamra fordulva az ablakon bámultam kifelé, a fák fölött láttam a város pislákoló fényeit. A szép látvány és a nyugodt körülmények ellenére sem tudtam elaludni. Nagy nehezen az asztalhoz vánszorogtam és a naplóval együtt vetettem magam vissza a párnáim közé. Több előnye is van annak, ha valaki született vámpír, de az egyik, amit kifejezetten élveztem, hogy sötétben is kiválóan tudtam olvasni.

Másnap morcosan ébredtem, és a hangulatom tökéletes tükörképe volt az, ahogy a hajam kinézett. Mintha egy fészek települt volna a fejem búbjára. Ezek szerint sokat forgolódtam az éjjel. Mivel tegnap kihagytam a vacsorát és csak dobozos vért ittam, úgy csörtettem le a konyhába, hogy kész voltam felfalni az összes ételt, ami a hosszú asztalra ki volt pakolva. Raito kérdőn vonta föl a szemöldökét, de nem mondtam semmit, csak levágódtam az üres székre, ami nekem volt fenntartva.
Az iskolába vezető út szinte hangtalanul telt. Reiji a szúrós tekintetéből ítélve még mindig mérges volt rám, Ayato elégedetten vizsgálta az egy oldalra fésült hajkoronámat, ami a kiszívott foltot takarta a nyakamon. Raito fojtott hangon piszkálta valamivel Kanatot, Subaru és Shuu pedig csöndes volt, mint mindig. Én mélabúsan tekintettem ki az ablakon és még meg sem érkeztünk az iskolába, már azt vártam mikor lesz vége.

***

Ma nem hagytam ki a vacsorát. Bár a történtekre visszagondolva jobb lett volna, ha még is koplalok egy kicsit. Ahhoz képest, hogy reggel tele tömtem magam ezért nem volt időm szóba elegyedni a többiekkel, most bepótoltam. Ayatonak feltűnt, hogy az utóbbi napokban hanyagoltam a PS-emet, azonnal rá akarta tenni a mancsát. Természetesen összekaptunk azon, hogy kit is illet a tulajdoni jog, mert a gép az enyém, a játék és az online fiók pedig az övé volt. Egyre inkább belemelegedtünk, kezdetben Raito nem zavartatta magát köztünk egy ideig, majd egyre kisebbre húzta össze magát, nehogy a heves gesztikulálások közepette valamelyikünk eltalálja. Sajnos az asztal túloldala nem így gondolkodott. Voltam olyan ügyes, hogy az előttem lévő tányért fellöktem, és az alján megmaradt vérvörös paprikás szósz elszabadult a terítőn, majd Reiji nadrágjára csöpögött az aszal túlsó felén. Rám meredt, nekem pedig ennyi elég volt arra, hogy felpattanjak, és fülem-farkam behúzva meneküljek fel a szobámba.
Ne haragudj. Tudom, hogy nem fog kijönni a ruhádból.
Üzentem mentálisan, miközben kettesével szeltem a lépcsőfokokat. Gondolom nem hatottam meg vele, mert nem válaszolt. A pápaszemes kifejezetten érzékeny volt, ha a ruháit baj érte.

Egy dolgot nem sikerült kivernem a fejemből a nap folyamán. Vagyis inkább valakit. Úgy döntöttem pontot teszek a végére, és annak ellenére kutakodok, hogy Ayato figyelmeztetett arra, ne tegyem. Az ölembe kaptam a laptopomat és kényelmesen befészkeltem magamat a sarokba állított fotelba. Egy párnát gyömöszöltem a fejem mögé és készen is álltam arra, hogy Sherlockot játsszak.
Vajon mit ad ki a kereső, hogyha begépelem; szőke hajú, kék szemű vámpír, aki nem ismeri a magánszférát és az illemet? Ugyan nem ezekkel a szavakkal kerestem, de a Google mindössze 0,50 másodpercébe telt, hogy találatként kidobja azt a személyt, akit kerestem. A vámpírok nem rendelkezhettek saját fiókkal semmilyen közösségi oldalon, főleg nem a valódi kilétükkel, így esélyem sem volt ara, hogy bármit is találjak, ha a nevére keresek rá.
Úgy tűnik tévedtem. Még Watsonra sem lesz szükségem.
Kou Mukami egy meglehetősen népszerű idol, aki énekel, táncol, és még színészkedik is. Rajongótábora fáradhatatlan fangörlökből állt, akik készek voltak a srác után loholni a nap bármely szakában, hogy néhány lesi fotót készítsenek. Kou láthatóan élvezte a hírnevet.

Az adatlapján azonban meglepő módon nem közölték: „Vigyázz, a vámpír harap!"