Vámpír.

Az agyamba lehetőségek sokasága cikázott, viszont egy részem felülmúlta a többit, ami azt üvöltötte: "Támadj!"

Ezt az azonban kelletlenül elvetettem, akármennyire is jól esett volna. Nem voltunk messze a szórakozó negyedtől és a park forgalmasabb, kivilágított részét még láttam a szemem sarkából. Amekkora szerencsém szokott lenni, biztosan én lettem volna az, akire fölfigyelnek és galibát okoz. Valamint az sem hiányzott, hogy Raito megjelenjen itt, megérezve a helyzetet és leteremtsen, mintha egy óvodás lennék aki még a saját sarából sem képes kimászni.
Semmi kedvem magyarázkodni.

- Mit akarsz? - kérdeztem, a hangom nyersen és hidegen csengett. Pislogás nélkül figyeltem a reakcióját. Még akkor sem szakítottam meg a szemkontaktust, amikor kitéptem a kezem a szorításából.

- Pont azt, amit egész eddig te akartál tőlem. - a szám kiszáradt, de a nyelvemre kellett harapnom, hogy ne szóljak közbe.

- A véredet. - száját széles mosolyra húzta, ismét kivillantak tűhegyes szemfogai.

Abban a pillanatban léptem oldalra, amikor ő előre lendült. Elégedetten fújtam ki a levegőt az orromon. Egymás körül keringtünk úgy, ahogy az áldozatot szokás felmérni. Most azonban más volt a helyzet, két vadász nézett farkasszemet egymással. Fenyegetően villantottam meg a fogaimat, elfogadva a kihívást.

Hangtalanul vetődtünk egymás felé, viszont a szőkeség kuncogása megtörte a természetfeletti csöndet, amikor ismét kitértünk egymás elől.

- Milyen jó illatod van kis cicám. Fogadok, hogy az ízed is van ilyen jó. - édes mosolyt villantott felém, engem meg kirázott a hideg.

Még hogy két vámpír szívja egymás vérét?! Ne már.

Abban a pillanatban, hogy az undor és méltatlankodás elterelte a figyelmemet, megjelent előttem. Nem kellett neki egy másodperc sem, hogy megtegye. Cseppnyi hezitálást sem láttam rajta, amikor elkapta a bal csuklómat és belemélyesztette a fogait.

Gondolkodás nélkül rántottam vissza a karomat és teljes erőmmel hátrálásra készültem. Ő nem engedett egy könnyen, az állkapcsa erősen tartott amíg nyelt egyet a szájába ömlő vérből. Én viszont ezúttal sikeresen felülmúltam és kitéptem magam a megalázó helyzetből. A fogai csúnya vágásokat hagytak a fehér csuklómon. Az utolsó pillanatban engedett, felszántva a bőrömet. Elégedetten nyalta le az ajkán elkenődött vért.

- Boldog vagy? - horkantottam, miközben a sérülésemre szorítottam a kezem, de az ujjaim között kibuggyant a vér.

- Hmm. - úgy tett, mintha elgondolkodott volna, és oldalra billentette a fejét, a haja a szemébe hullott.

Ami vörösen izzott.

- Kis cicám, ne is gondolj arra, hogy most el fogsz szökni. Még csak nem is beszélgettünk. - csettintett a nyelvével, szinte csalódott arcot vágott. - North!
A nevem hallatára szétröppentek a gondolataim, min a felriasztott madarak, és ezúttal két jég kék szempárral méregetett.

Várta a reakciómat.

Valóban azt terveztem fejben, hogy túljárok az eszén, és ha tényleg olyan szőke, mint amilyennek látszik, akkor lerázhatom feltűnés nélkül. Próbáltam nem fennakadni azon, hogy minderre hogyan jött rá anélkül, hogy kinyitottam volna a számat, vagy félrenéztem volna. Többre számíthatott tőlem, mert nem várta meg amíg kinyitom a számat, hogy válaszoljak neki. Ehelyett folytatta.

- Két hónapja a Sakamaki rezidencián él. A családját eltüntették a föld színéről, ő az egyetlen túlélő. .. - ökölbe szorult a kezem és mérgemben a fogaimat csikorgattam, de nem szóltam közbe. Úgy tűnt rossz ponton érintette, hogy nem vágódtam hanyatt a sokktól, amikor közölte, hogy tudja a nevem.

- Ugyan abba az iskolába jár, mint az unokatestvérei és legalább annyira fel van vágva a nyelve, mint a hármasikreknek. North Whitepalace... - színpadiasan sóhajtott, kecsesen megemelte a kezét, hogy hátradobjon néhány szőke tincset, ami ismét a szemébe hullott. Járkálni kezdett, én pedig a tekintetemmel követtem minden mozdulatát.

- Most is nálad van a könyv, amit elhoztál a könyvtárból? Akartam kérdezni meddig jutottál, de úgy látom nem vagy beszédes kedvedben. - tovább sétált fel-alá, de én továbbra is néma maradtam, az arcom kifejezéstelen.

- Sokkal jobban hasonlítasz a kisebbik bátyádra mint gondoltam. Azok a szemek!... És hol is van rajtad az a heg?

- Elég legyen! - mordultam fel.

A düh csupán egy pillanatra vakított el (de akkor teljesen), ami pont elég volt arra, hogy közvetlen előtte bukkanjak fel, ahogy korábban ő tette. A homloka az enyémnek ütközött, de nem én voltam az, aki visszahátrált.

- Na ide figyelj macskás néni... - olyan közelről sziszegtem rá, hogy az orrunk majdnem összeért. - Tudom, hogy fájt, amikor nem estem hasra a kis mutatványodtól, de a családomat ne merd még egyszer a szádra venni! - a tűhegyes fogaim fenyegetően villantak meg a hold fényében.

- Én is kitaláljam a neved? Talán az a népszerű hárombetűs? - úgy tettem, mint aki elgondolkodik. - Pöcs! - közöltem dühösen, amikor nem tippelt.

- Kou. - nyögte ki végül. Úgy tűnt, folytatni akarja, de nem hagytam neki.

- Aha! Szóval az a másik hárombetűs... - húztam gúnyos mosolyra a számat.

Hátralépett, hogy visszanyerjen egy keveset a személyes teréből, de a karjaim szinte maguktól lőttek ki utána és ragadták meg a vállát.

Annyira meg akartam ütni... a harag szinte csiklandozta a tenyerem.

A levegőben először égett ruha, majd megperzselődött bőr szaga kezdett terjengeni. Visszakaptam a kezeimet, és már bosszankodtam is azért halkan, amiért hagytam, hogy ez a szőke alak ennyire felidegesítsen.
A másik felem azonban nem bánta az égett nyomokat Kou makulátlanul fehér bőrén. Így kölcsönösen megjelöltük a másikat. Ő is kénytelen lesz napokig magán hordani a jelét annak, hogy találkozott velem.

- Szóval ez a cica nem karmol, hanem perzsel... Inkább Southnak kellett volna neveznie a szüleidnek. - ezúttal az ő arcán jelent meg az én korábbi gúnyos mosolyom másolata.

Szeretnéd kipróbálni mennyire égetően fájdalmas egy északi pofon? - az ujjaim hegyén apró lángcsóvák táncoltak.

Éppen folytattam volna a szőkeség szóbeli perzselését, amikor egyszerűen eltűnt. 

Pislogtam egyet, kettőt, majd még egyet. Beleszippantottam a levegőbe, a hűs levegő kitöltötte a haragtól lángoló tüdőmet.

Nem került elő. Nem is fog, mert szimplán lelépett. Csak úgy, egy szó nélkül.

Úgy éreztem később fogok agyalni azon, hogy az ismeretlen szőkeség mit akart tőlem és honnan volt ennyi, még kimondatlan információ a birtokában. Az övé helyett megéreztem más valaki jelenlétét. Ismerős volt, ezért jóval erősebb. Megpördültem a tengelyem körül, hogy szembe találjam magam Raitoval.
- Uhh... Lépj egyet hátra. Na jó, legalább kettőt. - a jobb kezemmel megböktem a mellkasánál fogva. Azonnal visszahúztam a kezem, amikor hátralépett. De csak egyet.

- Magyarázatot! Most azonnal. - a zöld szemei haragosabban és komolyabban csillantak, mit azt valaha láttam. - Vagy van bármi magyarázatod is erre? - a bal karomat elkapva türelmetlenül rángatta elő a kezemet a hátam mögül. Felfelé fordította a tenyeremet, így láthatóvá vált a szőke vámpír által ejtett mély harapásnyom.

A tenyerem domborulatától húzódott centiméterekig a csuklómon a seb annak köszönhetően, hogy kirántottam magam a szorításából. 

Éppen szóra nyitottam volna a számat, amikor Raito megszorította csuklómat. A mozdulat ösztönös volt, de az érintése nyomán ismét kiserkent a vérem.

- Velem jössz, most rögtön. A magyarázatodat tartsd meg Reijinek. - a hangja túl hideg és érzelemmentes volt.

Szóval az idősebbik már most vérszemet kapott ott, ahol volt.