- Chh... Micsoda nőszemély. – forgatta a szemeit Raito, majd egy sóhajtással közelebb jött. – Már vagy tíz perce kerestelek. Talán elfelejtetted hova megyünk? – vonta fel a szemöldökét.
Amikor mellém lépett Shu felegyenesedett így a zongora fedelének az éle kevésbé vágódott a hátamba, de egy normális, emberi testtartást nem volt időm fölvenni, ezúttal Raito csapott le rám.
- Nem, nem felejtettem el, hogy hova megyek veled, de én még nem végeztem az óráimmal. – köszörültem meg a torkom, de ő nem hátrált.
- Komolyan?... – nézett rám hitetlenkedve.
- Na jól van, húzzunk innen. Amúgy is éhes vagyok. – mordultam fel és egyik ujjamat Raito homlokára tapasztva félretoltam a fejénél fogva. - A kastélyban találkozunk. Ne várjatok minket. – kacsintottam viccelődve, majd intettem egyet Shunak, bár úgy tűnt a szunyókálás még a távozásunknál is jobban érdekelte.
Felkaptam a táskám és úgy szorítottam a benne lévő legújabb szerzeményem – az ősömről szóló könyvet – mintha kincs lenne.

- Megkeresem Subarut aztán mehetünk! – hagytam faképnél Mr. Fedorát, mire felhorkant, de a válaszát már nem vártam meg. Semmi kedvem kockáztatni a táskámban lévő könyv épségét, és azt, hogy esetleg elhagyom. Az egyetlen személy, akire úgy rábízhattam, hogy nem kutakodik benne az Subaru.
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat és az osztály felé siettem, ahova ő járt a második emelet nyugati szárnyában. Már majdnem futottam, de amikor ismerős illat csapta meg az orromat lefékeztem úgy, hogy majdnem hanyatt vágódtam.
- Lehet egy kérésem? – pillantottam az ablakkeretben hangtalanul ücsörgő vámpírra. Ha nem az iskolai egyenruháját viselné, még szobornak is beillene alabástrom bőrével és csillogó ezüst hajával.
- Még meggondolom... Mi lenne az? – sóhajtott. Összesen tíz másodpercre volt szükségem, hogy a kutyaszemeimet bevetve rábírjam az együttműködésre.
- Elvinnéd ezt magaddal, amikor mész vissza a kastélyba suli után? – nyújtottam felé a táskámat, ő meg azonnal rábólintott.
- Köszönöm Subaru. – mosolyogtam rá szélesen. Megmozdult a szája sarka, de itt a beszélgetésünk véget is ért, mert kihasználtam, hogy nincs a közelben senki...

Kinyitottam a kuporgó vámpír melletti ablakot, nekilendültem és egy kecses szökkenéssel kiugrottam rajta. Hangtalanul, talpra érkeztem az utcafronton. De hol lehet Raito? Azt hittem legalább tisztes távolságból követ majd és...
Borzongás futott végig a gerincem mentén, libabőrös lett a karom és a jobb tenyerem kifejezetten viszketett, hogy visszakézből adjak egy pofont, de türtőztettem magam.
- Csak nem engem keresel kis cicám? – lehelte a nyakamba Raito.
Így kell falra festeni az ördögöt!

- Ami azt illeti igen! Mehetünk? – pördültem meg a tengelyem körül, így már szemtől szembe álltunk.
- Hogyne. – kacsintott. – Csak ön után hölgyem. – megemelte a kalapját én pedig diadalmasan elmosolyodtam azon, hogy még csak kérnem sem kellett, én dönthetem el hol fogunk vadászni.

~*~

- Elég jó a mai felhozatal. – nyaltam meg az alsó ajkam, ahogy egy faágon ücsörögve vizslattam a kínálatot. A belváros egyik nyüzsgő éjszakai bevásárló negyedének szélét választottam. Az emberforgatag ellenére tökéletes hely a vadászathoz. Rengeteg sikátor kanyarog végig a magas épületek között. Azokba a keskeny résekbe egy kevéske fény sem jut be, és a hangokat is elég jól szigeteli az a tömör sötétség, ami bennük uralkodik. A közeli park is a mi előnyünkre válhat, főleg így, hogy az egyik fáján csüngtünk és lestük a lehetséges áldozatokat.

- Egyetértek. – hümmögött Raito. – Milyen végkimenetelt terveztél mára? – érdeklődött és közelebb csúszott hozzám a vastag ágon.
- Megölöm. – jelentettem ki egyszerűen. A bensőmben valami azt súgta, hogy ez így is fog történni.
- Harcos hercegnő lett belőled így estére? – kérdezte miközben a hajam egyik puha tincsével játszadozott.
- Nem... már nagyon éhes vagyok. Az utolsó cseppig ki fogom szívni a vérét. – simogattam meg fél kézzel a hasamat. Ha tudna korogni, akkor most biztosan megtette volna.
- Hmm... látod ott azt a fincsi vöröskét? – az állával abba az irányba bökött, ahol egy kissé túl lengén öltözött lány a táskájában kotorászott, amíg meg nem talált a telefonját és az egyik üzlet melletti sikátor szélső oszlopának dőlt.
- Tiéd a pálya. Igyekezz! Lassan majd én is választok valakit... És ne lopd a becenevem! – szóltam utána, amikor már leugrott az ágról és odalent puhán landolt. Lezseren zsebre vágta a kezét és válasz helyett felnézett rám, kiöltötte a nyelve hegyét és felnőtt filmbe illő fejet vágott.

- Pff... - méltatlankodva dobtam hátra a hajam, amivel korábban játszadozott, majd kiegyenesedtem. Nem messzire tőlem egy szőke fejet láttam a tömegből kiválni. A park felé jött.
- Hú. Csini. – füttyentettem halkan, amikor a fiú arca félig abba az irányba fordult végre, ahol én rejtőzködtem. Jég kék szemei a távolt fürkészték.
- Ma az enyém vagy szépfiú. – ugrottam le a fáról és teljesen hétköznapi stílus felvéve elkezdtem felé sétálni.

Közelebbről szemügyre véve megállapítottam, hogy egy fél fejjel magasabb nálam, de az edzőtermezést nem vitte túlzásba. Sötét ruházatát ellensúlyozta egy sötét rózsaszín rövidujjas dzseki. A szőke tincsek rendezett kuszaságban keretezték fehér arcát, de azok a szeme, szinte teljesen megbabonáztak. Úgy döntöttem kevésbé veszem barbár módra a formát. Közelebb léptem hozzá és megszólítottam.
- Ne haragudj... - jobb kezemmel óvatosan elkaptam a dzsekije szélét, mert nem vette észre a közeledésem. Úgy tűnt nagyon keres valamit. – Eltévedtem. Tudnál egy kicsit segíteni?
- Persze! – mosolyodott el. A hangja csicsergő, a mosolya pedig káprázatos volt.

Viszonoztam a gesztust és elindultam a park belseje felé úgy, hogy az ő irányába fordulva hátrafelé lépkedtem.
- Éppen erre jöttem hazafelé, de letértem az ösvényről, amin mindig menni szoktam és itt kötöttem ki. – biggyesztettem le a számat és megpördülve az előttünk elnyújtózó sötét parkra böktem. A vállam felett hátrapillantottam rá és a gyomrom egy pillanatra mintha bukfencet vetett volna. Az éhségemnek tudtam be ezt az érzést, de lesütöttem a szemem szégyenlősen, amikor tetőtől talpig végigmért. Az iskolai egyenruhám blézerének az ujját húzogattam, és pont akkor lépett közelebb mosolyogva, mikor már azt hittem itt és most letámadom.
- Tudom, már melyik ösvényre gondolsz! Arra menjünk. – magabiztos léptekkel indult a park egyik sötét szeglete felé.
Ó valóban tudod? De jó neked! Próbáltam ártatlan arcot vágni és nem tejbe tök módra vigyorogni amikor egy olyan irányba fordult, ahol nyert ügyem lesz.
- Umm... - motyogtam bizonytalanul. – Ne menj, olyan gyorsan kérlek. – megszaporáztam a lépteimet, hogy mellé érjek. Óvatosan megfogtam a hosszú ujjú pulóverének a szélét.
Nem kicsit lepett meg, amikor megfogta a kezem.
- Kicsit sem kell félned. Sötét van, de ez egy biztonságos környék. – felelte, miközben egy félmosolyt villantott rám. Szerencsére ismét a távolban lévő fákat fürkészte, és nem nézett le rám ismét.
Hirtelen azt sem tudtam mit reagáljak. A torkomon akadt a szó és éreztem, ahogy a szemfogaim türelmetlenül lüktetnek. Kelletlenül haraptam bele az alsó ajkamba.

Lassan olyan helyre értünk, ahol már senki nem láthatott minket és elég sötét volt. Megvetettem a lábaimat. A hirtelen megtorpanásomra nem számított, a kezénél fogva állítottam meg. Értetlenül nézett rám hátra, de én már közelebb léptem. A másik kezemmel is rászorítottam az övére, ami biztonságot nyújtva még mindig a jobbomban nyugodott.
Nagy szemekkel néztem föl azokba a jég kék szemekbe, és megfordult a fejemben, hogy talán még sem kellene megölnöm.

Ekkor olyan történt, amikre nem számítottam... A vonzó külseje teljesen elvonta a figyelmemet, és megzavarta az érzékeimet.

Éppen ezért, amikor mosolyra húzta a száját, kivillantva hibátlan fogsorát, úgy éreztem a város nyüzsgése megállt körülöttem és mindenhol csend honol.

Vámpír.