A vacsora viszonylag csendben telt. Senki nem kérdezte mi lelt engem, hogy szinte némaságba burkolóztam; hiszen a feszültség érezhető volt Ayato, Subaru és köztem. Pislogás nélkül meredtem a tányéromra, alig ment le pár falat a torkomon, ezért igyekeztem elhitetni még magammal is, hogy rendesen vacsorázok. Tologattam egy ideig a tányéromon a húst, szétkentem a mártást és amikor Shuu elsőként felállt az asztaltól már nem bírtam sokáig.
Igazából nem a délutáni apró nézeteltérés szegte kedvemet, hanem görcsbe rándult a gyomrom amikor az estére gondoltam, és arra, hogy mit terveztem.

Shint és Carlat nem lesz nehéz megtalálni, az igazi kihívást a hazajutás jelentette. A két farkas biztosan örömét lelte volna abban, ha trófeaként a hátukra vetve visznek a saját területükre, nekem azonban más terveim voltak. Már egy ideje megfogalmazódott bennem, hogy őket kell kérdeznem, ha többet akarok tudni a tűzzel és a projekttel kapcsolatban.
Leültem az íróasztalomhoz és véletlenszerűen felcsaptam az egyik üres jegyzetfüzetemet. Vámpírként nem volt szükségem arra, hogy sok mindent lejegyezzek. A fejemben gyakorlatilag egy stratégiai térkép rajzolódott ki, amit már egy ideje építgettem, de ez a meglehetősen emberi gesztus egy kicsit megnyugtatott. Egy tollal játszottam a kezemben, ütemesen doboltam a papíron. Némán meredtem az üres papírra és átfutottam mindent a legelejétől. Az egyik legfontosabb pont, hogy jó időben, észrevétlenül hagyjam el a Sakamaki kastélyt. Éppen ezért kellett igyekeznem; kora este volt, épp csak vacsora után. Égtek a villanyok és a hely a szokásosnál egy kicsit éberebben zsongott. Mégis ki próbálna meg ilyenkor lelépni?
Én, mégpedig a hallon keresztül, az ajtón átlépve.
Másik fontos pontként, már korábban átnéztem a fegyverraktárt. Még jó, hogy ilyen régimódi vámpírok vagyunk, nem kellett sokat keresgélnem egy rövidebb, hasznos kis tőr után. A nemes vámpírok mindegyike képes karddal harcolni, köztük én is, de valószínűleg a szándékaim hamarabb kiderültek volna, ha a hátamra szíjazok egy nehéz kétélű fegyvert. A vívás órán nem tanították, hogyan védjem meg magam egyéb eszközökkel, de egy pisztolynál biztos jobb választás volt a tőr, ami most még az íróasztalom fiókjában nyugodott. A mai vérszívás után a vámpírképességeimben teljesen megbíztam, de nem vagyok idióta. Beláttam így előre, hogy két kifejlett hím alakváltóval szemben igen gyérek az esélyeim közelharcban. De senki nem mondta, hogy a stratégia, az ész, a ravaszság és a fürgeség nem tudja legyőzni ezeket a beképzelt fenevadakat. Az erdőnek egy olyan részére készültem csalni őket, ahol könnyen feltalálom magam. A város déli szélén fekvő erdősáv egy része meredélyben végződött, a legalján a várost átszelő folyó vad mellékága zubogott.

Emlékeim egy időre magukkal ragadtak. Éreztem a friss levegőt, az erdő és a folyó illatát, amit a szél hozott magával, felerősített. Odabent állatok neszeztek, mi pedig a testvéreimmel és a Sakamaki fivérekkel a szirt előtti tisztáson álltunk, és egy szokásos edzést készültünk teljesíteni. Azonban senki nem számított arra, hogy az aznapi feladat tartalmazza a mélységbe való ugrást.

Még most is végigfutott a borzongás a gerincemen, amit akkor is éreztem, a szírt kiugró szélén araszolva. Sóhajtottam egyet elhessegetve az emlékképet, próbáltam ismét a tervre összpontosítani.
Ha a két Tsukinami járt is a környéken, közel sem mozoghat olyan magabiztosan, mint én, hiszen rendelkeztem az előnnyel, amit fiatal koromban gyűjtöttem össze az erdő azon részén bolyongva. Fejben tulajdonképpen összeállt az este rám eső része, ezért gyorsan elkezdtem szedelődzködni.
Mielőtt meggondolom magam.

Ismét sötét ruhákhoz nyúltam, a tőrt a szűk fekete farmeremhez húzott túrabakancs szárába rejtettem. Korábbi tapasztalatokból kiindulva, szintén passzolós felsőt és pulóvert húztam, mert ha túl elálló a ruhadarab, könnyen fel lehet akadni ágakon és egyéb kiálló hegyes tárgyakon... Mint például egy kovácsoltvas erkélykorlát. De ez már részletkérdés.
A szemem sarkában észrevettem az ablakon tükröződő képmásomat.
- Reménytelen. – csúszott ki a számon. Valóban annak tűntem, a lelkem mélyén tudtam, hogy ma este nem sétálhatok el egy könnyen. Szinte mindent képes lettem volna feláldozni azért, hogy végre pontot tegyek a dolgok végére. A tekintetem az ablakról az éjjeliszekrényemre siklott, ahol a telefonom pihent. Vettem egy mély levegőt és úgy határoztam meg teszek valamit, amire már az Örömtűz óta elhatároztam magam. Az ujjaim fürgén siklottak az érintőképernyőn, nem telt öt percbe, hogy megtaláljam Kou hivatalos profilját az egyik közösségi oldalon. A neve mellett ott díszelgett a hatalmas követőszám illetve egy pipa, ami biztosított mindenkit arról, hogy a valódi Szőkeséggel van dolga. A megosztott tartalomból és a képekből kiindulva nem volt nagy szükségem további ellenőrzésre. Pont olyannak tűnt az oldala, mint önmaga, így bátorkodtam rámenni a borítékra, amit magabiztosan megtartott. Tehát nem tiltotta el attól a rajongóit, hogy privát üzeneteket küldjenek neki. Egy kicsit tétováztam a vakítóan fehér felület fölött, mert mégis mi lesz, ha tulajdonképpen egy asszisztensnek írok? Az órára pillantottam és rájöttem, hogy nincs sok időm. Kimásoltam a telefonom jegyzetei közül azt a néhány tömör sort, amit már napokkal korábban megfogalmaztam. Elküldtem, majd a telefont az ágyamra dobtam és becsuktam magam mögött a szobaajtót, indulásra készen. Miért éreztem úgy, hogy az üzenetet búcsúnak szántam?

Magabiztosságot erőltettem magamra és a lehető legtermészetesebben masíroztam végig a kastélyon. Egy pillanatra sem vettem le a szemem a főbejáratról, amikor ráfordultam a széles márványlépcső előtti folyosóra. A bakancsom minden neszét elnyelte a puha szőnyeg, ami egészen a kétszárnyú bejáratig futott. Egy lélekkel sem találkoztam, ahogy ezt reméltem.

Ha nem csinálok semmi gyanúsat, úgy sem állítanak meg. Elviekben nem rendelkezhetnek fölöttem, és különösebben az sem érdekelte őket mi van velem. Egyetlen céljuk az volt, hogy életben maradjak, mert Karlheinznek élve volt rám szüksége. Meglehetősen kegyetlennek hangozhat, de vámpírként hamar hozzá lehet szokni, hogy elsősorban az „értékeidet" nézik, nem pedig azt, hogy egy lélegző, élő-érző lény vagy. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a családom nem tárgyként tekintett rám, míg életben voltak.

Becsuktam magam után a nehéz ajtót, és folytattam az ártatlannak tűnő esti sétámat.

Nem siettem el a dolgot, és annyi nyomot hagytam magam után amennyit csak tudtam mihelyt elértem a város déli részét. Végig haladtam egy szűk ösvényen és a két kezemet kinyújtva végigsimítottam az összes ágon és levélen, ami az utamba került. Tulajdonképpen még jól is indulhatott volna az este. Eljöttem a parkba fákat simogatni.

Addig bolyongtam a szirttől úgy kétszáz méterre, amíg az erdőbe nem illő neszek megütötték a fülemet. Egyértelműen nem ember, állat vagy a természet keltette ezeket az apró hangokat, így már csak egy válasz maradt; vámpír.

Próbáltam úgy tenni, mint aki nem menekül. Hátrálva haladtam tovább az ösvényen, figyelmemet abba az irányba összpontosítva, amerről meghallottam őket. Kíváncsi voltam ezúttal melyik testvér jelenik meg elsőként. Biztos voltam benne, hogy mindketten itt vannak még akkor is, amikor Shint látszólag egyedül jelent meg a tisztás szélén. Külső szemlélő azt hihette volna, hogy sarokba lettem szorítva, de valójában egy többnyire biztonságos menekülési útvonal tátongott a hátam mögött.
Szemüvegén megcsillant a gyér holdfény, és a haja árnyalatától összerándult a gyomrom. Csöndben átkoztam magam, amiért még ilyenkor is képes vagyok Koura gondolni.
North összpontosíts, két veszélyes alakot is magad után csaltál. Ráérsz akkor a rózsaszín ködben úszni, ha élve kikerültél innen.
- Nézzenek csak oda, azt hittem már sosem keresel fel minket. – ezek szerint bejött a taktikám, egyből vették az üzenetet, hogy őket keresem.
- Hol van a másik? – kérdeztem. A hangom hidegen csengett a korai sötétben, sokkal nyugodtabbnak hatott, mint amilyen valójában voltam.
- Carla nem lesz boldog, ha meghallja, miket beszélsz róla a háta mögött. A helyedben megtartanám az energiát a személyes találkozásra.
- Ezért küldte a csatlósát először? Hogy lefárasszon? – fontam magam előtt keresztbe a karjaimat. Megvetettem a lábam és mozdulatlanul álltam, miközben ő egyre kisebb köröket leírva közeledett felém. Pont, mint egy prédára éhes fenevad.
- Csatlós?! – mordult fel. - Mégis minek nézel te engem?
Már az első találkozásunk alkalmával rájöttem, hogy Shint egyszerű felidegesíteni, hirtelen támad, igazi forrófejű alak. Persze Carla még ennél is rosszabb; csöndes, számító és összeszedett. Könnyen meglehet, hogy a borzos kis szőke lenézett rám a kezdetektől fogva és úgy gondolta semmit nem érek vele szemben. Azonban valami azt súgta a testvére tudja, hogyha okkal jöttem, nem hagytam el a kastélyt felkészületlenül.
- Jobban tetszik az asszisztens, mint a csatlós? Az talán kevésbé sérti az egódat. – forgattam meg a szemem és színleltem az egész nemtörődömséget, valójában az erdő szélét fürkésztem. Mégis hol marad a sápadt, sárgaszemű Carla?
- Úgy tűnik a Sakamakik nem tanítottak meg arra, hogyan kell beszélni és viselkedni egy fölötted állóval! – a családnevet szinte köpte, és összehúzott szemekkel méregetett. Valahonnan mélyről, ismerős morgás tört fel belőle. Eljutottam arra a pontra, ahol Shin már láthatóan nem próbált meg uralkodni önmagán.
- Miből gondolod, hogy bármilyen tekintetben fölöttem állsz? Biztos megártott a magaslati levegő, mert folyton fennhordod az orrod. – vágtam vissza azonnal egy gúnyos mosoly kíséretében. A sértett büszkeségű Shin azonnal támadásra készen állt, én pedig magam elé emeltem a kezem, és már teljesen beleéltem magam abba, hogy behúzok egyet ennek a beképzelt asszisztensnek...
Amikor Carla hirtelen, szinte a semmiből megjelent és az ingje gallérjánál fogva rántotta vissza a testvérét, aki éppen rám vetette volna magát. Így a nekem szánt ütés ártalmatlanul suhant el az arcomtól legalább tíz centire. Carla kifejezéstelen arccal tartotta a grabancánál fogva Shint, mint egy rossz magaviseletű vámpírkölyköt. Elégedetten sóhajtottam.
- Azt hittem már vele kell diplomáciai beszélgetést folytatnom. – böktem a ruháját sértetten igazgató szőkére. Látszott az arcán, hogy némán egy olyan beszélgetést folytat a testvérével, amit én nem hallhattam. Abban viszont biztos voltam, hogy szidott mindkettőnket.
- Vigyázz a szádra! Sokkal cserfesebb lettél amióta utoljára... összefutottunk. – olyan mosoly terült el Carla arcán, amitől az összes szőrszál égnek állt a karomon. Ő is megérezhette, hogy megingott a magabiztosságom, mert a száját egyre szélesebbre húzta, már lassan vicsorgott. Megbizonyosodott arról, hogy a tompa fényben is láttam megcsillanni a szemfogait.
Nekem is vannak te mamlasz.
Shin személyiségében kissé emlékeztetett valakire, de így, hogy mindketten előttem álltak sokkal kevésbé éreztem késztetést a kérdezősködésre.
- Mintha legutóbb ott hagytuk volna abba, hogy eláruljátok mi történt a családommal akkor nyáron... - vetettem föl, miközben próbáltam észrevétlenül elhátrálni, teret hozva létre köztünk.
- Én pedig arra emlékszek, hogy utoljára a nyakadat szorongattam és már nem volt akkora a szád. – Shin a bakancsom orrára köpött, én pedig azonnal elfintorodtam.
- És még te magyarázol nekem magaviseletről. – töröltem meg a cipőmet a fűbe.
A távolságnak köszönhetően a privát szférámat már nem bolygatták, mégis szerettem volna messzebb kerülni Carlatól, aki meglehetősen bosszúsnak tűnt és kétség kívül gyerekesnek tartotta a vitánkat.

Az emlékeimben tisztán élt a pillanat, amikor a saját birtokunk felé futottam nem is olyan régen, egy másik országban... ahhoz, hogy ez valóban megtörténjen, repülőre kellett volna szállnom és több órát utaznom. Carla minden bizonnyal képes volt teleportálni, és rendelkezett annyi erővel, hogy mindannyiunkat le tudott tenni egy hasonló erdőben, több ezer kilóméterrel odébb. A képességének a milyensége adott okot leginkább a félelemre. Alapvetően a vámpírok képesek teleportálni, de gyakorlás híján én például a szobámból az udvarig voltam képes eljutni különösebb problémák nélkül. Ez közelharcban szintén segített, de semmi nem volt a sápadt vérfarkas képességeihez mérten, aki tetőtől talpig végignézett rajtam, miközben eltávolítottam a cipőmről a testvére nyálát.

- Ha többet akarsz tudni, annak ára van. – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Egészen eddig ingyen osztottátok az információt. Mi változott meg? Talán ma nem tetszik a frizurám... esetleg a pulóverem? – hozzá voltam szokva Reiji mindent elutasító, szigorú természetéhez, éppen ezért tudtam, hogy itt is kell lennie kiskapunak. – Szerintem mindenki jobban járna, ha most kiböknéd amit tudsz a tűzről Carla. Kezdek fázni. – szinte el sem hagyták a szavak a számat, az égből lassan hullani kezdett a hó. Továbbra is rászegeztem a szemem és megpróbáltam észrevétlenül hátrálni. Shin viszont azonnal mögöttem termett, már nem tehettem semmit.
- Nem említetted, hogy boszorkány is vagy. – sziszegte a fülembe közvetlen közelről, miközben a bal kezét a nyakam köré szorította, a jobbjával, pedig a karjaimat szegezte az oldalamhoz. Természetesen semmi közöm nem volt a fehérséghez, ami lassan hullott ránk az égből...
A szállingózó hó és a lehűlt idő miatt melegnek éreztem a testét, miközben nekem feszült hátulról. Hagyján, hogy fojtogatni próbált, azzal mér végképp betelt a pohár, hogy magához szorított. Szinte tehetetlen voltam a fogságában, de mivel a lábaimat nem akadályozta semmi, a lehető legerőteljeseben a lábfejére tapostam, mire felszisszent.
- Bökd már ki. – nyögtem nagy nehezen Carla felé, aki intett Shinnek, hogy ne szorítson annyira, hiszen beszélni is alig tudtam. – Nem akarok meglépni, azért jöttem, hogy megtudjam végre az igazat.
- Te voltál. – felelte Carla egyszerűen. Szinte rám se hederített, csak a fekete dzsekije válláról söpörte le a hópelyheket.
- Hmm? – nem voltam képes összerakni egy mondatot se, annyi minden kavargott a fejemben.
- Te okoztad a tüzet és égetted el végül a teljes famíliát. – gúnyos mosolyra húzta a száját és egyre közelebb és közelebb hajolt az arcomhoz. Szerencsém volt, hogy Shin továbbra sem engedett a szorításán, mert nélküle biztosan összeestem volna. Akármennyire próbáltam bent tartani az érzéseimet, a térdeim láthatóan remegni kezdtek.
- A tűz, amit létre tudok hozni szinte semmi! – tiltakoztam. Hiába próbált az agyam bármilyen emléket előkutatni, mintha folyton akadályba ütközött volna.
- Buta lány. – sóhajtott Carla és elkezdte lefejteni rólam a testvére kezeit. Most már a kettejük által alkotott csapda közepén álltam, lassú köröket róttak körülöttem. Shin inkább tűnt vérfarkasnak, mint bármi másnak; a tekintetében már nem volt semmi emberi.
- Malachi Whitepalace. Rémlik a neve, nem igaz? – csettintett kesztyűs kézzel Carla, de továbbra sem álltak meg. Képtelen voltam követni mindkettőt, ezért egy helyben álltam, zavarodottan, reszketve. – Ő is kísérletezett. Biztos vagyok benne, hogy tudsz róla. – sokatmondóan pillantott rám, mire nyeltem egyet. Gombóc volta torkomban, szinte jobban fojtogatott, mint korábban Shin.
- Arról viszont nincs tudomásod, hogy édesapád folytatta Malachi hóbortjait. A kísérletezést. – Carla úgy beszélt róluk, mintha pontosan tudna minden részletről, mintha ismerte és utálta volna a szóban forgó vámpírokat. – Apád kísérletek sokaságához használt fel téged. Meglehetősen ígéretes alanynak bizonyultál, ezért alig tudott ellenállni... Ne nézz rám ilyen zavarodottan!
Mintha bosszantotta volna a reakcióm, de nem is tudom mire számított... Az ösztönöm azt visította, hogy ne higgyek neki. De az arcára volt írva, hogy tudja, miről beszél. Biztos volt a sikerben, hogy az igazság majd összezúz engem. A kirakósnak már csak azon darabja hiányzott, ami elárulta volna, a Tsukinami fivérek igazából mit akarnak tőlem.
- Édesapád nagyhatalmú vámpír volt. Karlheinz méltó ellenfele. Kár, hogy jobban érdekelte az uralkodásnál az, hogy darabjaidra szedjen téged! – Shin kuncogott egyet és szinte észre sem vettem, hogy megmarkolt egy tincset a hajamból, és maga felé rántotta a fejem. Kezdtem eltompulni, ahogy az információ lassan leülepedett. Mintha Carla minden egyes elejtett mondata egy nyilat küldött volna belém könyörtelenül, méreggel a hegyén.
- És ez még nem minden, szépségem. – gúnyolódott, azonban a maradék önbecsülésemet összeszedve félreütöttem a kezét. Nem szabad leengednem a védelmemet, mert akkor hamarosan semmi esélyem nem lesz velük szemben. Most már teljesen fölöslegesnek éreztem a tőrt is, amit a bakancsomba rejtettem. Shin engedett és morogva visszalépett az általuk kitaposott kör szélére. A lábnyomaik tiszta sávot hagytak a vékony hórétegben, bennem pedig lassan megfogalmazódott, hogy egy rajzolt kör közepén állok. Már rosszul kezdődik. Nem értek a vámpír rituálékhoz, de normál esetben már menekülnöm kellett volna. Azonban még nem végeztünk...
- Miért kéne hinnem neked? Semmi ilyesmire nem emlékszek, és már mondtam, hogy maximum a kandallóban tudom meggyújtani a tüzet! – makacskodtam, kezemmel a pulóverem szélébe markolva próbáltam levezetni a feszültséget. Nem kellett volna provokálnom az így is kiszámíthatatlan Shint, de rámordultam, amikor ismét közelebb lépett volna. „Takarodj a közelemből!" – üzentem némán.
- Apád gond nélkül épített falakat az emlékeid köré, vagy éppen törölte ki őket. A többieknek pedig nem volt más választásuk, csak a hallgatás. – nehéz volt elhinnem, hogy apám ennyire megrögzött rabja lett volna a kísérletezésnek. Arra koncentráltam, hogy bármit; egy illatot, helyet a kúriában, beszélgetésfoszlányt fel tudjak idézni, de semmi.
- Ha hiszed, ha nem, az utolsó kísérlet amit véghez vitt, nem sült el túl jól. – Shin képes volt kuncogni a saját megjegyzésén. – Mindent és mindenkit felgyújtottál, valószínűleg eszméletedet vesztetted, de mivel a saját magad által generált tűz nem tud téged elpusztítani, életben maradtál. – jegyezte meg mintegy mellékesen.
- Nem, nem, nem... Nem hiszek neked! – bár ezek a szavak hagyták el a számat, legbelül nagyon is elhittem mindent.

Már nagyon hosszú ideje nem jutottam előrébb a kutatásban. A bonyolult nyelvezetű könyv Malachitól nem segített semmit, de Carla mégis honnan tudta volna mindezt? A kísérletezés, a tűz... apám szenvedélye valahogy passzolni látszott, ennek tetejében ő vezette föl az első értelmes magyarázatot. Nekem eddig meg sem fordult a fejemben, hogy a pusztító lángok tőlem származtak, amik elől a családtagjaim el tudtak volna menekülni, mégis a martalékává váltak. Carla nem hazudott, amikor azt mondta, hogy a saját tüzemben nem tudok elégni.
Emlékszek a lángokra, a hatalmas hőre, amit árasztottak. Az arcomat nyaldosták, egyetlen menedéket a hűs padló jelentette. Biztosan így volt? Ha apám tényleg az emlékeimmel játszott, mennyi volt igaz közülük? Semmit sem tudtam. Kezdtem úgy érezni, már minden hazugság körülöttem.

- Hogy te milyen fafejű vagy. – szisszent fel Shin. – Én a helyedben hinnék Carlának, igazat beszél.
- Miért akarnád mindezt elmondani nekem? Ne kezdd azzal, hogy sajnálatból, mert kimosom hóval a szádat! – erre mindketten felnevettek, de semmi vidámság nem volt a hangjukban. Rajtam gúnyolódtak, engem azonban csak a válasz érdekelt.
- Nocsak, Éva visszanyerte tüzességét. Mily' meglepő. – Shin megpróbált fellökni, de annyit ért el vele, hogy kicsit szélesebb terpeszben álltam. Gyilkos pillantást lövelltem felé, és Carlára emeltem a tekintetem, mégis a testvére szólalt meg.
- Kicsit sem haragszol a Sakamakikra, akik szó nélkül befogadtak, kicsi Éva? – már megint ez a hülye név. – Elnéztek neked olyan sok mindent, és képesek voltak kihúzni a bajból, amikor már majdnem megszereztünk. Ma nem jön érted senki, mi pedig nem fogunk futni hagyni.
- Szóval mit akartok tőlem? – nem voltam valami képzett vallató, de megpróbáltam Shin megjegyzéseit elengedni a fülem mellett és Carlahoz fordultam. A türelmem viszont pont itt fogyott el.
A torkának ugrottam és a meglepetés ereje addig el is juttatott, hogy a két kezemet a sállal borított nyakára tapasszam. A körmeim épp csak megkarcolták a hibátlan hófehér bőrt, amikor Shin hátulról ragadt meg, Carla pedig undorodva csapta félre a kezem.
- Szeretem Karlheinzt szépen lassan megfosztani a kis játékszereitől. – most láttam először bármilyen érzelmet azokban a sárga szemekben. A megvetés és az undor, némi haraggal keverve csak úgy áradt belőle. – Évaként fontos vagy a számára. Te voltál a legkönnyebben elérhető, így megtisztelünk téged azzal, hogy első lehetsz közülük. – vicsorgott az arcomba, miközben Shinnel hadakoztam.
- A vén vámpírnak biztosan nem tetszene, ha tönkre tennénk az egyik játékszerét. Használhatatlan lenne.- Megállás nélkül a földre próbált teríteni.
Viszont Shin pont úgy küzdött, mint egy feldühödött tizenéves. Gondolkodás nélkül, dühből. Annak ellenére, hogy a súlya és a magassága erő szempontjából neki kedvezett, a fürgeségemmel nem számolva kibújtam a szorításából a bal karja alatt és ismét Carla felé közeledtem.
Éreztem, ahogy az arcomon lassan csordogál lefelé a vérem. Shin nem feleslegesen csattogtatta az állkapcsát, sikerült megsebeznie. Egy hanyag kézmozdulattal letöröltem, és egyre fürgébben követtem a sápadt vérfarkast, aki az erdő felé hátrált és le sem vette rólam a tekintetét.
- Ha még egyszer a szádra veszed a családom bármelyik tagjának a nevét, megöllek. – mondtam olyan hallkan, és komolyan, hogy Carla szinte elgondolkodott rajta.
- Már alig várom, hogy megpróbáld! – felém vetődött, és éreztem, hogy a hátam mögött Shin ugyanezt tette. Oldalra tértem ki, de ők is számítottak erre. Teleportálva, rögtön a tisztás másik szegletén jelentem meg, de Carla azonnal ott volt és a jobb keze felém nyúlt. Előkaptam a tőrt, amire láthatóan nem számított. Sikeresen vért fakasztottam a kezéből, de ez édes kevés vele szemben. Shin egy közeli fáról vetődött rám, és a kapucnimnál fogva rántott hátra, a vállamra markolt és elkezdett magával vonszolni. Mivel Carla kiegyenesedett és a szentelt tőr által okozott vágására vetett egy unott pillantást, esélyem volt cselekedni. Szerencsémre a bozontos szőke a vastag anyagba markolt, így a vállam némi vesződés után kikerült a szorításából. Egy jól irányzott mozdulattal leguggoltam és kibújtam a pulóveremből. Shin megvetettem nézett a kezében maradt ruhadarabra, a földre dobta és már hallottam magam mögött, hogy közeledik; ezúttal négy mancson. Alakot váltott és ez számomra elég rosszat jelentett. Soha nem láttam senkit farkas alakban megjelenni, nemhogy küzdeni ellene. Eszem ágában sem volt most elkezdeni a gyakorlást, egyből a szirt felé sprinteltem az erdőből.
Nem jutottunk messze, de Carla sem adta fel a küzdelmet. A tőrt ismét a kezemben szorongattam, ő azonban ahelyett, hogy közel jött volna hozzám, futás közben elgáncsolt. Szinte még földet sem értem, már fölém tornyosult. Megpróbáltam átgördülni, hogy arccal felé legyek, de lefogott és jó erősen belém harapott. Egy kifejezetten érzékeny pontot választott. Fogai felszakították a bőrömet és most patakodban folyta vér a hajaltból, ahol a vállam és a nyakam találkozott. Küzdöttem, mindennel azon voltam, hogy kikerüljek Carla szorításából, ő viszont habozás nélkül ismét a nyakamba harapott. Könnyű dolga volt, mert ujjatlanban a pulóverem nélkül számtalan sebezhető bőrfelülettel rendelkeztem. A hó körülöttünk olvadni kezdett és piros latyakká vált, ahogy a földön küzdöttünk. Shin körzött egy ideig, majd amikor ő is kivette volna a részét, nagy meglepetésemre Carla könyékkel orrba vágta. A testvére dühösen hátrált, majd ismét támadt. Éles fogai ezúttal nem közelítettek fenyegetően felém, másra irányultak. Alig hittem el a dulakodást, ami kezdett kibontakozni a szemem előtt. Carla még mindig a földhöz szegezett, viszont most már a fivérével is gondjai akadtak. Minden bizonnyal a sápadtabb testvér kívánt engem leteríteni és „prédaként" megszerezni, esze ágában sem volt a dicsőséget a másikra hagyni. Nem vártam meg mi lesz a kettejük vitájának a vége; eljött az én időm, hogy megszökjek.

Amint Carla kevesebb nyomást helyezett rám, kifurakodtam alóla, ujjaimmal a fagyos földbe vájva, a szirt széle felé vetődtem. Shin egy ugrással hagyta ott a testvérét meg a vitájukat, azonban rögtön hátrálni kezdett miután földet ért. A hó csúszott, az alatta levő talaj minősége pedig a szemünk elöl rejtve volt. Senki nem figyelt a meglazult földrétegre, amire sikerült átgördülnöm Carla szorításából. Négykézláb egyensúlyoztam, és éreztem, ahogy Shin súlya alatt megrepedt és megcsúszott a talaj. Bár nem így terveztem, a természet viszont úgy tűnt segíteni próbál, mert mielőtt bárki észhez tért volna, már a szirt lábánál kanyargó folyó felé zuhantam, sárral és kavicsokkal a nyomomban.

Amennyire tudtam irányítottam az esésemet. Sok vért vesztettem, a teleportálásról le kellett mondanom, viszont ahogy a macskák, a vámpírok is mindig talpra esnek. Nagy csobbanással merültem alá a víztömegnek, ami csontig hatolóan hideg volt. Ezzel most nem törődtem, inkább a felszín felé úsztam az árban, hogy megnézzem mi a helyzet odafent. Pont időben dugtam ki a fejem a jeges habok közül. Carla a szirt szélén egyensúlyozott, kinézett egy szimpatikus sziklák nélküli részt és a folyóba vetette magát. Shin továbbra is a part mentén futott, valószínűleg észrevett a vízben. Remélem, hogy ő nem ugrik utánam.

Ezzel kezdetét vette az őrült tempójú menekülőfázis.

Sok sebből véreztem még mindig, annak ellenére, hogy vámpírként gyorsan gyógyultam. Ennek legnagyobb hátránya, hogy bármerre indultam volna, az illatom teljes térképet rajzolt bárkinek, aki követni szándékozott. Ha pedig üldözött, a vér még inkább feltüzelte a kedélyeket.
Összeszorítottam a számat és ügyeltem arra, nehogy neki ússzak valaminek. A szemem csak résnyire volt nyitva, bár így is sikerült elkerülni a vízben levő sziklákat és hosszú indás növényeket. A sötét, felkavarodott vízben az áramlat miatt, nem tudtam megállapítani Carla merre van, és azt sem, hogy Shin is beugrott-e. Reméltem a legjobbakat, és úsztam olyan gyorsan, amennyire csak a végtagjaim bírták.

Számoltam a kanyarokat és tudtam, hogy lassan elérem a helyet, ahol majd ki kell ugranom és a lehető leggyorsabban a Sakamaki kastély felé futnom. Régebben versenyeztünk, hogy a zavaros, erős sodrású folyóban ki ér először vissza a birtokra. Ayato és Reiji kivételével a testvéreim és a többiek mindig szívesen felvették velem a versenyt, néha még Shu is. Azonban egy ártalmatlan erőfitoktatás helyett, most valószínűleg az életemért úsztam. Tisztában volta azzal, hogy a Tsukinamik nem fognak követni a birtokra, amint átteszem a lábam a jelképes határon. Ha megtennék, még Karlheinz sem hagyná szó nélkül. Utána majd ráérek azzal bajlódni, hogy elkerüljem a Sakamakikat, akik nem tudom mennyit sejtettek az eseményekből.
Egy éles kanyarral a bal part felé fordultam. Nem sikerült az áramlat miatt olyan jól, mint szerettem volna, és nem lepődtem meg, amikor egy erős kéz a bokám köré csavarodott. Hamar elhatároztam, hogy búcsút intek a szentelt tőrömnek. Egy hirtelen mozdulattal összehúztam magam, igaz így közelebb kerültem Carlahoz, de könnyen beleállítottam a pengét a kézfejébe. A szorítása engedett, a bokám szabad volt. Nem törődtem a fájdalommal, ami a lábamba nyilallt, feltornáztam magam a partszakaszra és egy levegővételt sem ejtve, futásnak eredtem.

A táj színes foltként suhant mellettem, szinte csak az orrom vezetett. Nem törődtem azzal, hogy kétszer is térdre estem a vékony hórétegben, ami kegyetlenül csúszott. Felálltam és eszeveszetten rohantam tovább tovább. Éreztem, hogy a fő szalonban lévő kandallóban elgyújtották a tüzet, égtek a lámpák és a zord környezetben, csak a kastély ontott kifelé valamennyi melegséget. Ismerős illatok töltötték meg az orromat és akkor először megálltam egy pillanatra, hogy megtöltsem a tüdőmet a friss, hűvös esti levegővel, amiben a saját vérem illata terjengett. Kizártam a fejemből minden mást, belélegeztem a fák által nyújtott, ismerős aromát, a lehetőségekhez mérten próbáltam lenyugodni. Tudtam, hogy ott vannak. A közelben bolyongtak mindketten, már hatalmas kegyetlen farkasokként. Nem néztem többet feléjük, a kastély felé fordultam. Odabent tagadhatatlanul észrevették a jelenlétem, a sérüléseim és a vér illatát, valamit az ismeretlen szagokat a fák között.
Ahelyett, hogy a biztonságos meleg, és a barátságos sárga fények felé vettem volna az irányt, az egyik alsó ablakot céloztam meg. Átvágtam a virágágyáson és egy jól célzott rúgással belöktem az ablakkeretet. Hanyatt vetettem magam és a viszonylag kis résen át, lecsúsztam a pincébe. Fölöttem lépések dübörögtek, egyszerre több. Nem volt sok időm, mielőtt újra rám támadtak volna. Igaz, ezúttal más szándékkal, de semmilyen társaságra nem vágytam. Tudtam merre találom a szobát, ami ebben a helyzetben valószínűleg az egyetlen menedék volt számomra. Kisebb erőfeszítések árán rántottam fel az ajtót, és szinte vetődtem a bejáraton át. Bevágódott mögöttem a nehéz faragásokkal szegélyezett, kétszárnyú ajtó anélkül, hogy hozzáértem volna. Ez a helyiség két funkcióval bírt. Ha túszt kívántunk tartani ide kellett bezárni, viszont pánikszobának is pont olyan tökéletes volt.
Ablakok híján egyetlen régi villanykörte lógott a plafonról, ami biztosított egy kevés fényt. Kopott asztal állt a terem közepén, mellette egyetlen székkel. A sarokba tolva egy fekvő alkalmatosságként szolgáló ősi díványból csak úgy dőlt a por jellegzetes szaga. Ráncoltam az orromat és megálltam középen. Körülöttem minden szürkének tűnt a félhomályban.

A torkom elszorult, a gombócot nem bírtam lenyelni, a gyomrom görcsbe rándult és a szívemet is szorongatta az érzés, amit leírni nem lehet. Carla szavai mind a fejembe ömlöttek amint megnyugodott a testem, akár csak a zubogó, jeges folyó. Képtelen voltam elhinni, és mégis igaz volt; kiirtottam a saját családomat. Nem voltam ura a testemnek, sem a képességemnek, de ez még kifogásnak is rossz. Elviselhetetlen.
Bűnösnek éreztem magam minden porcikámban, és a tehetetlenség szinte maga alá temetett. Térdre rogytam és föl sem tűnt. Néhány zúzódással több vagy kevesebb, az már nem számít. Két kézzel a hajamba markoltam és próbáltam bent tartani a sírást. Üvölteni tudtam volna.
Várjunk.
Üvöltöttem is, csak a saját hangom annyira torzan verődött vissza a falakról, hogy nem jutott el az agyamig. Kapart a torkom. Mióta vergődtem a padlón? Mindez mit számít, ha a családomat, akiket annyira szerettem és hittem (talán tévesen), de hittem, hogy viszont szeretnek – én magam irtottam ki.

Mi a teendő? Szívem szerint összegömbölyödtem volna a jéghideg padlón és sírtam volna, ameddig el nem apadnak a könnyeim. Tehetetlenségben addig ütöttem volna ököllel a masszív falakat, míg el nem törik a csuklón. Meg is tettem. A bütykeimről vér csurgott, csak a mutatóujjam tört el, más nem. A szürke falon vérfoltok csöpögtek lassan a padlóra, szinte gúnyolódva rajtam; a saját véred, amit te sodortál a halálba. Egy vámpírt nehéz megölni. Legegyszerűbb és leghatékonyabb módja, ha lefejezed. Én viszont képes voltam olyan forró tűzben elégetni őket, hogy nem maradt belőlük semmi.
Piszkosabbnak éreztem magam mint valaha, minden értelemben.

De ettől mi lesz jobb? Semmi.
Sajnálkozni valami szörnyűség miatt, ami visszafordíthatatlan és a teljes kegyetlenség az én lelkemen szárad.
Nem tudom mennyi idő telt el. Nem is érdekelt. Figyelmen kívül hagytam a dörömbölést az ajtón, kizártam a fejemből a hangokat és nem voltam hajlandó meghallani, amikor engem szólítottak. Amikor túlléptem az összes önmarcangoló tevékenységen, amire képes voltam eldöntöttem, hogy megpróbálom a lehetetlent.
Helyrehozni annyit, amennyit lehetséges. Vagy még többet.

Valóban nem tudtam sokat a vámpírok által végzett rituálékról, de egy valamiben biztos voltam. Nem hagyta nyugodni a lelkem, tudtam, hogy meg kell próbálnom, mert ez a legésszerűbb lépés. Bosszút akartam állni azon, aki megölte a családomat; immár kiderült, önmagamon. A tettes előkerült, csak tükörbe kellett néznem. Egy pillantás a kezeimre, amik képesek halálos lángokat idézni az ujjhegyeimre; mind előttem.

Következő teendő? Mélyebbre ásni. Nem azért mert túl sok detektíves sorozatot néztem a neten, hanem mert érdekelt és makacsul a fejembe vettem, hogy tudni akarok mindent. Ki fogok deríteni minden egyes apró kis részletet, ehhez pedig rájöttem mit kell tennem.

Összecsaptam a két tenyeremet. Még mindig vérpöttyöket hagyott maga után a mozdulat, de így is rettentően koszos voltam, tehát nem érdekelt. Segítségre volt szükségem, néhány könyvre, gyakorlásra és hozzávalókra.
De már egészen biztos voltam a tervemben.

Halottat fogok idézni.