Minden egyes pillanatát kiélveztem a néhány napos henyélésnek, ami az Örömtűz ünnepségét követte. A délelőttök nagy részét alvással töltöttem, amihez a bólénak és a puncsnak természetesen semmi köze... Talán túl sokat gondoltam egy bizonyos szőke hajú vámpírra, akit még mindig eredménytelenül próbáltam elfelejteni. Addig olvastam azt a régi poros könyvet, amíg be nem golyóztam tőle, majd megmutattam az ikreknek, hogy ki a legjobb PS játékos a házban; de ennek is hamar vége szakadt.
Hétfőn reggel hatkor lekapcsoltam az ébresztőmet és átfordultam a másik oldalamra, fejemre húzva a takarót. Tudtam, hogy nem sokáig lesz nyugtom, de egy próbát megért.
- North, már mindenki lent van az étkezőben. – tudtam, hogy Reiji közvetlen az ágyam lábánál áll és nem volt hajlandó kopogni mielőtt bejött. Csak mormogtam neki valamit válaszul, mire türelmetlenkedve járkált a szobában ahelyett, hogy kirángatott volna a kényelmes kis kuckómból. Szóval ma jókedvében találtam.
- Miattad fogunk elkésni. – már vagy öt perce nem tágított, ezért fölültem az ágyban és farkasszemet néztem vele.
- Miattam biztosan nem. Eszem ágában sincs bemenni órára. – makacskodtam. Próbáltam semleges arcot erőltetni magamra, miközben megdörzsöltem az arcomat, elnyomva egy ásítást.
- Mégis miért gondoltad, hogy ezt így önkényesen megteheted? – fonta keresztbe a karját. Barátságtalanul pillantott felém, de már tudtam, hogy győztem.
- Eldöntöttem és kész. Mindenki láttára fogsz magad után vonszolni az iskola folyosóján, és ellenőrizni fogod, hogy valóban bent ülök órán és...
- Ne is folytasd. – sóhajtva vágott a szavamba, megadva magát.
- Szép napot nektek! – mosolyodtam el lassan, még mindig az ágyneműm szélét gyürködve. Reiji hátra sem nézett, de legalább becsukta maga után az ajtót, amikor elment.

Visszabújtam a takaró alá.
Valójában lelkiismeret furdalásom volt. Tehetetlennek éreztem magam és úgy döntöttem épp ideje, hogy a saját kezembe vegyem a sorsom irányítását. Nem akarok senkinek a marionettje lenni, elvégre vannak saját gondolataim és erkölcseim. Szerencsére mindenki elhitte, hogy a lustaságom, vagy nem létező szerelmi bánatom miatt nem voltam hajlandó elhagyni a szobámat. Azonban a szorongató érzéseim ennél sokkal mélyebbről jöttem. Nem volt már erőm mosolyt varázsolni az arcomra és elhitetni másokkal, hogy minden a legnagyobb rendben. Sejtettem, hogy ára van Karl Heinz nagylelkűségének. Senki nem kötelezte arra, hogy befogadjon engem, megengedje, hogy itt lakjak a kastélyban. Viszont nem voltam hajlandó megfizetni az árat anélkül, hogy bármit is tudnék róla.

Egészen délig összegömbölyödve feküdtem a takaró alatt néma csöndben, de hamar rájöttem, hogy a dolgok nem oldódnak meg csak úgy maguktól; ennek érdekében nekem is cselekednem kell.

Első és legfontosabb szempont, hogy éhesen nem vágunk bele semmibe. Éppen ezért a pizsamám tetejére köntöst húztam és elindultam lefelé a konyhába. A kastély teljes egészében természetellenes csönd honolt, rám azonban megnyugtatóan hatott. Mezítláb én sem keltettem semmilyen hangot, így amikor kinyitottam a hűtőajtót, kétszer olyan hangosnak tűnt. Odabent üvegek koccantak egymásnak, de fintorogva állapítottam meg, hogy kifogytunk a vérből. Jobb híján elővettem a tejet, a vajat és a tojást, majd a szekrényben kutattam a reggeli gofrim további hozzávalói után.
Amikor visszacsuktam az ajtót ismerős arc jelent meg a túloldalán.
- Jó reggelt! – vigyorgott Ayato, de hamarosan az arcára fagyott a mosoly, hiszen nem sikerült megijesztenie. Akármennyire csöndes volt és illeszkedett a környezetébe, az illatát nem tudta elrejteni. Bár idebent a Sakamakikat nehezebb megkülönböztetni egymástól illat alapján a saját házukban, de már hozzászoktam.
- Nagyon eredeti. – forgattam a szemem, és elkezdtem összekeverni a tésztát. Rutinosan mozogtam, szinte monoton módon készítettem a reggelit.
- Én is kapok? – dőlt előre, de ügyet sem vetettem rá. Valószínűleg boci szemekkel pislogott, de tudtam, hogy ebben már nincs választásom.
- Nem. – válaszoltam anélkül, hogy fölnéztem volna. Nagyon lefoglalt a ragacsos tészta kevergetése. – Órán kéne lenned, igaz? – próbáltam utánozni Reiji kioktató hangját.
- Ha jól tudom neked is. – dőlt a pultnak vigyorogva, és elkezdett még több hozzávalót dobálni a tálba.
- Meg lett engedve, hogy itt maradjak. – somolyogtam sokatmondóan. – Te pedig már az iskolából léptél meg. – bekapcsoltam a sütőt, és rá sem kellett néznem ahhoz, hogy tudjam, igazam van. – Reiji minden gond nélkül számol ötig.
- De csak reggel. – jegyezte meg Subaru miközben kihúzta a legszélső bárszéket, én pedig sóhajtva beleöntöttem az összes lisztet az edénybe.
- Ti amúgy nem ettetek...? – méregettem kettőjüket felváltva, miközben az első adag tésztára nyomtam rá a gofrisütő tetejét.
Subaru csak megvonta a vállát, Ayato pedig közölte, hogy „de igen", szóval ezzel sem lettem kisegítve. Pedig az egészet egyedül terveztem megenni, micsoda pech.

Szerencsére Nutella volt bőven, így az utolsó gofrimra is rakhattam jó néhány kanállal. A pult tetején ülve lóbáltam a lábam, és fölvetettem a lehetőséget, ami már a hűtő kinyitása óta bökte az oldalam.
- Éhes vagyok. – közöltem olyan hangnemben, ami nem igényelt egyéb magyarázatot.
- A Pápaszemes megint elteázta az összeset. – Ayato teli szájjal beszélt, de így is rájöttem kinek köszönhetően fogyott el a vérkészlet. Tiszta tejszínhab volt az arca.
- A város szélén lévő park? – vetette fel Subaru a közel szokásossá vált helyet. Ő már befejezte a kíméletlen gofripusztítást, éppen narancslevet ivott a dobozból. Bólintottam és leugrottam a pultról.
- Felöltözök, addigra legyetek készen! – nyomatékos pillantást vettem mindkettőre, majd sietve kiléptem a folyosóra. Még ide is követett a villásreggelink édes illata, de már egészen mást szerettem volna érezni a számba.

Természetesen nem okozott gondot nekünk, hogy fényes nappal, a délután kellős közepén indultunk vadászatra. Mindannyian sötét színű ruhákat viseltünk, előfordult már többször, hogy gótoknak néztek minket. Azonban a ruhaválasztásnak a divathoz elég kevés köze volt; a feketén látszik legkevésbé a vérfolt.
Megérkeztünk a város külső kerületén lévő parkhoz, ahol szokás szerint nem egyedül sétáltunk. A futástól összekócolódott tincseimet tűrtem a fülem mögé, és kicsit összeszorult a gyomrom. Carla, Shin és az első alkalom, amikor egymásba botlottunk.... Rosszabbul és végződhetett volna az este, mégis Kou járt a fejemben a hátborzongató emlékeke ellenére. Lassan egy hete nem hallottam felőle. Magamban is nehéz volt beismerni, de érdekelt, hogy mi van vele.
Nem figyeltem oda, és majdnem belesétáltam egy felénk bicikliző kis csapatba.
- Azt hittem eleget aludtál reggel. Ne bambulj el. – ragadta meg a karomat Ayato és visszahúzott a szórt kavicsos sétányra. Már az embereket fürkészte, csak félig figyelt rám, Subaru sehol. Én azonban úgy döntöttem, mégiscsak egy biciklistát szeretnék magamnak. Sarkon fordultam és abba az irányba kocogtam, amerre ők eltűntek. Mivel négyen voltak, az egyiküket simán ki tudtam volna ragadni a kis csoportból. Friss vér egy kis plusz oxigénnel. Nagyszerű!
A murva ropogott a laptam alatt, de senki nem figyelt rám. Levágtam az utat a bozótoson keresztül, így egy kanyarral előttük jártam. A távolból vizslattam őket, reflexből megnyaltam az alsó ajkam; már csak a prédámra, a szálkás izomzatú középmagas srácra tapadt a szemem. Ő zárta a sort, ezért még könnyű dolgom is volt.
- Túlságosan egyszerű. – sóhajtottam, már az ígéretes vér ízétől becsavarodva. Pár hete vadásztam utoljára, de ma a szokásosnál is több késztetést éreztem arra, hogy valakinek feltépjem a nyakára simuló feszes bőrt.

Amint elhaladtak előttem, hátulról az utolsó biciklista mögé kocogtam és egy hirtelen mozdulattal a szájára tapasztottam a kezem és mindenestől a bozótba rántottam magammal. Szorítanom kellett, mert ellenkezett, közben figyelnem kellett arra, nehogy maradandó kárt okozzak benne. Addig birkóztunk, míg egy sűrűbb részre nem értünk. A fűre vetettem és édes mosolyt villantottam rá, miközben fölé kerekedtem. Az arcára volt írva a rémület, de innen már simán ment minden.

Egy fa legtetején ültünk mind a hárman. Elégedetten fontam össze magam előtt a karjaimat, a hátamat a fa erős törzsének vetve.
- Van egy biciklink. – jegyeztem meg mellékesen. Hiába hagytam ott a srácot minden holmijával együtt, fejvesztve szaladt a kifelé vezető ösvényen. Legalább a bukósisak még rajta volt. Így is eltelt legalább húsz perc mire magához tért, a többiek úgy is hamar rátalálnak.
Subaru a szokásosnál is csendesebbnek tűnt (már ha egyáltalán lehetséges ez), úgy véltem mindenki jóllakott.
- Megtarthatod! – horkant fel a vöröske, fejét hitetlenkedve ingatta.
- Kösz, nem. – hunytam le a szemem. – Jobban tetszett ez a nap, hogy az iskola felé sem kellett néznem. – egyetértő hümmögés volt a válasz mindkét oldalról. Azonban még mindig nem múlt el a görcsös érzés, a bosszantó tehetetlenség.
A tele hasú vámpírnál nincsen jobb vámpír, úgy véltem mostanában nem lesz még egy ilyen esélyem.
- Subaru. – elkaptam a bokáját a nyomatékosság kedvéért, ami épp a bal vállam mellett pihent. – Tőled még talán nem is kérdeztem, hogy mennyit tudsz az Ádám-Éva projektről.
- Már megint itt tartunk? – pillantott felém Ayato.
- Nem téged kérdeztelek. – förmedtem rá, talán kicsit túl hevesen. Szóra nem méltatott, már ő is a sápadt vámpírra nézett, aki a legfölső ágon ült. Próbáltam eltüntetni a reménykedést az arcomról, miközben csöndben vártam a választ.
- Én sem tudok sokkal többet mondani... Mire is vagy kíváncsi pontosan?
- Arra, hogy mi közöm van ehhez az egészhez. – mondtam lassan, próbáltam megtartani a türelmemet.
- Hát tudod... Nézz magadba, és ha elég sokáig nézel, még magadtól is rájöhetsz. – látszott rajta a tanácstalanság. Összeszorított szájjal nézett a bátyja felé, de nem mondott többet.
- Szóval te sem fogod elárulni.
- Nem az én dolgom, hogy ebbe beavassalak.
- Legalább valamit, könyörgöm, valamit áruljatok el! Karl bácsitól is megkérdezhettem volna, de...
- Eszedbe ne jusson! – ismét Subaru felé pillantottam.
- Ha senki nem mond semmit, akkor ő a legjobb lehetőségem. – elhelyezkedtem, hogy egy ugrással a hatalmas fa ágáról hamar földet érjek, de elkapta a vállam és maga felé fordított. Előttem egyensúlyozott, a pillantása jéghideg volt.
- Azt mondtam, hogy nem. – álltam a tekintete súlyát; a harag egyre csak növekedett bennem, ezért nem esett nehezemre kikerülni Ayatot is. Egyedül indultam a kastély irányába, egyik kezemet a vállamra szorítva. Megkarcoltam esés közben, az orromat a saját vérem szaga telítette el.

Senki nem mond semmit. Kivéve... Tudtam, hogy hozzájuk kell fordulnom akkor is, ha minden érzékem ellenkezik. Öngyilkosság. Őrültség. Lehet, de ennyivel legalább előrébb leszek. Sin és Carla. Ezúttal viszont felkészülök a velük való találkozásra és kellő információ nélkül nem vagyok hajlandó eltűnni. A baj csak az volt, hogy abban sem voltam biztos, ők miért érdeklődnek ennyire irántam. Az Ádám-Éva projekt kell, hogy legyen a háttérben, más lehetőség nem igen jutott az eszembe.

Első dolgom volt bezárkózni a szobámba és tervezni a másnapot. Végre pontot tehetek a kérdőjelek helyére.