Mit tehettem volna másképp? Ott rontottam el, hogy kérdezősködni kezdtem.
Megcsókoltam.

Egyszerűbb volt hitegetni magam, hogy muszáj valamivel elhessegetnem a lelkiismeret furdalást, amiért kikérdeztem. Csupán ezért hajoltam előre, majd hagytam, hogy az ajkam az övére tapadjon. Persze. Mi másért? Azt már nehezebb megmagyarázni, miért tévedt a kezem a hajába. Valljuk be, azoknak az arany tincseknek nehéz ellenállni. Egyik tincsét a mutatóujjam köré csavartam és hagytam, hogy elmélyítse a csókot.

Ritkán engedtem ennyire közel bárkit is, nem beszélve a szőkeségről. Próbáltam nem zihálni, amikor elhúzódtam tőle. Éreztem, hogy az arcom bizsereg és hálás voltam, amiért a vámpírok nem tudnak elpirulni. Különben most meglehetősen vörös lennék.
- Hmm... azt hiszem, megelégszek ennyivel. – nyalta meg az alsó ajkát elgondolkodva. Meglehetősen vámpírosan festett, jobban mint a mai este folyamán bármikor.
- Még jó, hogy megelégszel. – vágtam vissza magabiztosan.

Hazudnék, ha azt mondanám nem élveztem a történteket.

- Mi jár a fejedben kiscicám? – kérdezte, miközben a tűz felé fordult, hátát a pad támlájának döntötte.
- Semmi... - hirtelen eluralkodott bennem a makacsság, eszem ágában sem volt bevallani, hogy mennyire jól csókol. – Kicsit lelombozott lettem. – feleltem végül.
Nem mondott semmit, csak kérdőn felém pillantott. Követtem a példáját és én is inkább a tűz felé fordultam. Élveztem, ahogy a lángok még ilyen messzire is sugározzák a meleget, de lassan kezdtem kényelmetlenül érezni magam a bársonyruhámban.
- Még mindig nem értem teljesen ezt az Ádám-Éva projektet. Hogy mi a lényege a tiszta vérvonalon kívül. De legfőképpen az érdekelne, hogy miért lettem a része. Úgy tűnik, rajtam kívül mindenki pontosan érti az okokat és belelát a háttérbe. – hadartam mielőtt meggondoltam volna magam.
Legutóbb amikor erről beszélgettünk sokkal kevesebbet árult el. Nem mondta ki, hogy árvaházból jött, hogy Karl bácsi változtatta át és azt sem, hogy pontosan mi a képessége. Fogalmam sem volt milyen reakciót várjak tőle így, a kijózanodás peremén.
- Néha sokkal jobb, ha nem érted a lényeget. – válasza ismét szűkszavú volt, de legalább nem elutasító.
- Tudom, sokat kérdezek, de úgy érzem magam, mint egy idióta bábu amit mindenki kedvére lökdöshet és megpróbálhat kihasználni.
- A lényeg, hogy ne hagyd magad.
- Úgy ismersz te engem? – pattantam föl és elé álltam.
- Nem... legalább is azt hiszem. – sóhajtott, válasza alig volt több suttogásnál.
- Egész este itt fogsz ülni? – a tűz irányába hátráltam. Egyre nagyobb volt a tömeg körülötte, megkezdődhetett a tánc.
- Ha valaki az mondta volna nekem, hogy ma éjszaka North Whitepalace fel fog kérni táncolni, az arcába röhögök. – vonakodva, de végre otthagyta a padot és utánam indult.
- Felkérhetsz te is, ha gondolod. – vontam vállat vigyorogva.
- Hölgyem. – hajolt meg előttem, mire én pukedliztem. – Ez filmbe illően tökéletes volt. – lépett közelebb és elkezdtünk táncolni.
- Jól jegyezd meg a pillanatot, mert nem lesz több ilyen mostanában. – Kou vagy nem hallotta a csipkelődésemet, vagy nem érdekelte. Meg sem várta, hogy befejezzem, a hullámzó tömegbe fordított. A tempó gyorsabb volt, mint amilyennek elsőre szerettem volna. Szorosan kapaszkodtam a vállába és próbáltam élvezni a táncot, amit minden évben legalább egyszer megengedek magamnak.

A körülöttünk lévő arcok elmosódtak, a színes ruhák egybeolvadtak, tarka kavalkádot alkotva. Már kezdtem beleélni magam, amikor a zene ritmust váltott és ezzel minden nő balra sodródott. Egy mosollyal köszöntem el Koutól, ami az arcomra is fagyott majd huncut vigyorra váltott, amikor megláttam ki az új párom.
- Helló hugi.
- Nem vagyok a húgod. – öltöttem ki a nyelvem Ayatora.
- Unokahúgi. – be volt csiccsentve. Ez egyértelmű. Ha valaki, hát én pontosan tudom, hogy a Sakamaki testvérek a puncs és a bólé után rosszabbak és elviselhetetlenebbek, mint bármikor.
- Látom te nem ittál eleget. Az a sötét lötty általában segíti a tánctudásod. – jegyezte meg mintegy mellékesen.
- Pff. Nem én léptem rá a szoknyám szélére az előbb. – válasz helyett inkább akkorát pördített rajtam, hogy majdnem elestem. Ennyi erővel fel is lökhetett volna. Még jó hogy nem tette, mert semmi kedvem nem volt a vámpírlábak forgatagába kerülni.
- Amúgy megtaláltad, amit kerestél? – zökkentett ki a gondolataimból. Megszorítottam a vállát és felvontam a szemöldököm.
- Semmit sem kerestem...? – tényleg nem értettem mire gondolt. Biztos a bólé beszél belőle.
- Nem én néztem körbe tíz perccel korábban Kou Mukami szájában. Totál bele voltál merülve. – a képembe vigyorgott, és most rajtam volt a sor, hogy meglendítsem a táncunkat.
- Hát ezt nem hiszem el! Legalább ilyenkor békén hagytatnátok. – förmedtem rá talán kicsit túl hevesen. Most valahogy nem vettem a poént.
- Nyugalom hugi, senki nem mondta, hogy tilos.
- Nem vagyok a húgod. – ismételtem.
- Tényleg ez zavar a legjobban? – vonta fel sokatmondóan a szemöldökét. Szerencsémre itt be is fejezte a piszkálódást, talán észre is vette, hogy kicsit megbántott.
Hogy miért esett rosszul, még magam sem tudtam. Nem mintha megfordult volna a fejemben, hogy senki nem fogja észrevenni, ha megcsókolom Kout. Csupán nem érdekeltek a következmények. Ayato pedig pont úgy feszegette a határokat és piszkálódott, mint általában.
Biztos a puncs a hibás.
- Egyébként jól érzed magad? – nem nézett rám, mintha ő sem hitte volna, hogy a hangulatom felől érdeklődik. Mert nem szokta érdekelni.
- Aham.
- Nem volt túl meggyőző. – mosolyodott el. – De talán ha lepasszollak jobban fog tetszeni. – mielőtt szólhattam volna, a zene ismét ritmust váltott. Egyre gyorsabban és gyorsabban mentünk körbe, megint elfogott a vágy, hogy megszabaduljak a cipőmtől.
- Meg ne szólalj! – emeltem fel fenyegetően a mutatóujjam Raitora mielőtt kinyithatta volna a száját. Biztos kezekkel kapott el, meg is lepett vele.
- Mi van, idén sztrájkolunk? – cukkoltam.
- Nem én szoktam cipő nélkül néha még asztalon is táncolni. – dobta hátra fél kézzel a haját, ami az arcába lógott. A kalapja sehol, kócos volt és esküdni mertem volna, hogy idefelé jövet még nyakkendő is volt rajta, illetve egy mellény a sötét ingje fölött. Az anyag és a varrás miatt a vállán meglehetősen buggyos volt, így még Raito és kétajtós szekrénynek nézett ki vékony alkata ellenére. Észrevette, hogy a ruháját vizslatom ahelyett, hogy visszavágtam volna.
- Tudod, én máshogy szoktam elütni az időt.
- Fúj. – fintorogtam.
- Most rajtam a sor; inkább meg se szólalj. – erre már csak fújtam egyet vámpírosan, ami ugyan semmi kihívást nem rejtegetett, de jól esett.

Az este hamar véget ért, szinte fel sem tűnt, hogy hajnalodik. Befűztem a cipőm masniját, ami idő közben valóban lekerült a lábamról, majd azon kaptam magam, hogy fölegyenesedve Kou szőke fejét keresem a távozó vendégek között.
- Már elmentek. – biztosított egy sejtelmes mosollyal Subaru. Megráztam a fejem és nem mondtam semmit. Ideje már visszatérni a kastélyba. Bele akarok merülni a kádba és egy ideig nem kijönni.
A bácsikám viszonylag hamar, minden egyéb kérés nélkül engedett minket utunkra a palotából. Úgy tűnt ő is jól érezte magát, legalább is az arcán valami fura, kielégült mosoly terült el. Nem állt jól neki, vagy csak én szoktam hozzá, hogy mindig szigorúan méreget engem. Külön figyelmet kaptam, aminek annyira nem örültem, de mivel nem tett megjegyzést semmire, meglehetősen nyugodtan sétáltam a márvánnyal kirakott folyosón.

Kanato csak az utolsó tánckor került elő. Egész éjszaka nyomát sem láttam, de volt egy sejtésem, hogy az erdőben járt. Megpróbáltam feltűnés nélkül kiszedegetni a kis ágakat és leveleket a hajából, mielőtt valaki rákérdez. Kaptam cserébe egy hálás pillantást, viszont hazafelé távolságtartóbban viselkedett mint általában.
Subaru már a kezdetektől fogva úgy nézett ki, mint egy szellem. Neki a legfehérebb a bőre közülünk, és ugyebár a haja, meg a sötét öltözete sem segített azon, hogy kicsit élettel telibbnek tűnjön. A telihold rá is nagy hatással volt, szinte világított tőle a sötétben. Egyszer elkapta a karomat, amikor egy közeli asztalhoz léptem és poharat ragadtam.
- Esküszöm csak szomjas vagyok. – emeltem fel a kezem védekezően.
- Tudod idén... valami másfajta dolgot kevertek össze. – sokatmondó pillantása nem segített azon, hogy visszafogjam a kérdéseket.
- Rájöttél mi van benne? Amúgy én is éreztem, hogy valami más... A puncs határozottan jobb, mint a bólé. Hiába az örömtűz meg a hold, én még mindig nem jöttem rá hol ment félre a recept. – ráztam a fejem hitetlenkedve.
- Add azt ide. – elvette a poharam, pedig még üres volt.
- Ugye tudod, hogy ennek az a lényege, hogy mindenki jól érezze magát? – böktem a katlan felé, amiből meríteni készültem.
- Persze. Annál jobb, minél többen élvezik az örömtüzet, nagy a visszhang, többen irigykednek. Tudod North, nehéz elkábítani egy vámpírt, de nem lehetetlen. – oldalra biccentettem a fejem, gondolkodva, majd inkább otthagytam az asztalt.
- Szóval idén másfajta vér van benne?
- Úgy is mondhatjuk. – ennyire méltatott, de Kou jutott az eszembe. Nem is olyan régen azt mondta; jobb, ha nem vagyok tisztában a teljes igazsággal. Úgy döntöttem hallgatok rá.
Már órák óta nem láttam, de volt egy olyan érzésem, hogy figyel. Nem kellett ahhoz telihold, hogy megérezzem egy bizonyos vámpír jelenlétét.

Ha az emlékeim nem csalnak, Shu egy lánnyal beszélgetett és táncolt többször is az ünnepség alatt. Kérdőn oldalaztam felé a folyosón, de úgy tűnt nem vette a lapot.
- Még csak be sem mutattál neki. – fontam keresztbe a karomat magam előtt.
- Miért, kellett volna? – pillantott le rám kihívóan. Hang nélkül egyeztünk meg abban, hogy én sem kérdezek és ő sem említ meg semmit. Ha ez nem is, a hátam mögül érkező köhintés megakasztotta volna a nyelvem.
- Véleményem szerint sokak mulattak jól ma este. – Reiji beért minket és az egyik legszigorúbb maszkját húzta az arcára. – Főleg ti ketten.
- Szerintem Raito is. – jegyeztem meg gyorsan, mire Shu felszisszent, az emlegetett csak kuncogott, de Reiji ismét megütközött.
- Azt hiszem nem volt elég etikett órátok mostanában. – tolta feljebb az orrán a szemüvegét. Még most sem szabadult meg tőle, pedig semmi szüksége nem volt rá. Annak ellenére, hogy szerettem Pápaszemesnek szólítani, nem állt jól neki. Öregítette és túlságosan emlékeztetett egy másik nagyon szigorú vámpírra.
- Túl sok volt az etikett, tömör jó modor órákon át. - a többiek is lassan bólogattak, de senki nem mert szólni többet.

Alig vártam, hogy a szobalányok segítsenek levetni a nehéz ruhámat. Le sem tagadhattam volna, hogy jól éreztem magamat az este. Sajnos néhány dolog nyomot is hagyott a sötét bársonyruhán. Az alja sáros volt, bár ez majdnem minden évben megtörtént. A fűzőm kicsit kiengedett a sok fészkelődés miatt, az abroncsom kicsit eldeformálódott. Hümmögve raktam le a ruhát az egyik székemre, ahonnan a szorgos kezek azonnal fel is emelték.
Egyedül hagytak, és másra sem tudtam gondolni csak a fürdőszobámban lévő hatalmas kádra. Hang nélkül csusszantam a vízfelszín alá. Szerettem a kádban víz alatt maradni, ellenben sok vámpírral, akik szintén birtokolták a tűzgyújtás képességét. Engem nem zavart, hiszen tudtam, hogy nem egypár liter fürdővíz ontja majd ki az életem, a lángjaim.
Megpróbáltam elgondolkodni az éjszakának azon a felén, ami nem a szokott mederben haladt. Kou, annak ellenére, hogy órákra eltűnt és a táncunk után nem is láttam, egyszerűen nem hagyta nyugodni a gondolataimat. Hogy mit is érzek? Valóban nem tudtam, pedig sürgősen ki kellett volna találnom. Megengedhetem magamnak, hogy kedveljek valakit, akit a körülöttem lévők meg sem tűrnek maguk mellett? Próbáltam adni a többiek véleményére, hiszen rám is csaphatták volna hónapokkal ezelőtt az ajtót és megvárják, hogy magamat ölöm meg előbb vagy a környezetemben kezdem irtani a népet. Inkább az utóbbi történt... szerencsére olyan kereteken belül, ami még nem sodort nagyobb bajba
Miért nem tudok dűlőre jutni? Az egyik felem hallgatott a negatív véleményekre és belátta, hogy abból csak baj és bonyodalom származik, ha elfogadom Kou felém irányuló érdeklődését. De olyan fából faragtak engem, aki ellenezne egy kis konfliktust?

Hát nem éppen.