Az előtér félhomályba borult, a nap narancssárgára festette az ablak alatti bokrok tetejét. Olyan csönd honolt a kastély alsó szintjén, mintha nem lakna itt senki. Egy pillanatig magamba szívtam a nyugalmat, ameddig lehetőségem nyílt rá. Lerúgtam a cipőmet, majd a mellkasomhoz szorítottam a két könyvet és abban reménykedtem, hogy nem találkozok senkivel a szobámba vezető úton. Mindent megtettem azért, hogy a kérdezősködés nélkül jussak fel az emeletre.

Utáltam a lépcsőházat. Ez az út rövidebb volt, mintha az elképesztően széles, vörös szőnyeggel borított lépcsősort használtam volna a hallban; ennek ellenére néha tettem egy kis kerülőt. A keskeny ajtó, a konyhába vezető folyosóról nyílt, közvetlen a fő lépcsősor alá. A falak dohosak voltak és itt-ott pókhálók szegélyezték a sarkokat. Valószínűleg cselédlépcső lehetett annak idején, amikor még teljesen hétköznapi emberek szolgálták a nemesi vámpírcsaládokat. Elképzelhető, hogy rajtam kívül senki sem szokott erre járni.
Még fény se szivárgott be erre az elfeledett helyre, de ugyebár ez egy vámpírnak, illetve a régen gyertyával rohangáló cselédeknek nem jelentett problémát. Kirázott a hideg, amikor elértem az egyetlen elágazást. A kis teremből két további lépcsősor nyílt, és nekem a baloldalira volt szükségem ahhoz, hogy elérjem a saját szárnyamat a kastély nyugati oldalán.
Ebben nem volt semmi hátborzongató, kivéve a helyiség falára lógatott ódon olajfestményeket. Nemeseket ábrázoltak, kétség kívül rokonokat és azért voltak ide száműzve, mert egy rég elfeledett dinasztiákat képviseltek. Csicsás, tipikus viktoriánus kori vámpír viseletben feszítettek a vásznon, vegyesen férfiak, nők és gyerekek. A szobát mindenhol belepte a por, akárcsak a lépcsőket. Ez alól a festmények kivételt képeztek; makulátlanok voltak és mindig olyan érzés fogott el, hogy engem méregetnek. Persze tudtam róla, hogy senki nem törődik ezekkel a képekkel, nem takarítják őket...
Inkább bele sem gondoltam, megindultam fölfelé.
- Nehogy már néhány régi festmény megriasszon. – bosszankodtam félhangosan.

Az emeleti ajtó a kis nappalimhoz vezető folyosóra nyílt. Ahogy beléptem a friss levegőjű, világos folyosóra, kicsit megnyugodtak a felborzolt vámpír idegeim; de nem sokáig. A számba kellett harapnom, nehogy felkiáltsak dühömben, amiért a fiúk megint használták a PS-emet, az engedélyem nélkül. Műanyag dobozok és kábelek hevertek mindenfelé, mert ugye magunk után elpakolni már luxus. Vagy éppen pont azért hagytak ekkora rendetlenséget, hogy engem bosszantsanak.
Legnagyobb bánatomra az összes Sakamaki örömét leli abban, hogy engem piszkáljon és megnehezítse az életemet, beleértve a bácsikámat is.

***

Nem gondoltam volna, hogy a hétvége ilyen gyorsan utolér. Az órákra való bejárást kicsit hanyagoltam és inkább tanulmányoztam az ősrégi könyvet, amit Karl bácsi dolgozószobájából hoztam. A démonokról szóló bonyolult nyelvezetű, sárgás lapú darabot gyakran forgattam a kezemben, a másikhoz viszont hozzá sem nyúltam.
Már-már rutinná váló esti olvasáshoz kezdtem hozzá, arról is megfeledkezve, hogy milyen nap van, amikor valaki türelmetlenül kopogni kezdett az ajtón.
- Mondjad. – anélkül, hogy felnéztem volna, lapoztam egyet a könyvemben és néhány jegyzetet firkantottam a mellettem lévő füzetbe. Az ágyamon hasalva, már éppen kezdtem belemerülni a dolgomba és olyan érzésem volt, Shu szándékosan várt a kopogtatással.
- Még mindig itt piszmogsz? – horkantott föl türelmetlenül. Felé pillantottam és csak többé-kevésbé sikerült magamba fojtanom a kuncogást.
- Olyan vagy, mint egy fodros barna pingvin. – biccentettem a nevetséges, de annál hagyományosabb öltözete felé.
- Inkább hallgass! Nagyjából húsz perced van elkészülni, vagy Reiji így fog kirángatni melegítőstől, nagymamástól, ahogy vagy.
- Nagymamástól? – hitetlenkedve néztem végig magamon.
- Úgy nézel ki, mint aki most szabadult a könyvklubból. – vágott vissza a korábbi megjegyzésemre, majd mielőtt szóhoz juthattam volna, rám csukta az ajtót.

Egy sóhaj kíséretében, keservesen tápászkodtam föl. Ritkán hagyatkoztam hangtalan személyzetünk segítségére, de most éppen erre volt szükségem. Leültem a fésülködőasztalom előtti székre és csak rá kellett gondolnom, már finom kezek fésülték a hajamat, fonták rendezett fonatokba, hogy aztán a tarkómon kontya csavarják. Idő közben a sminkem is elkészült, ékszereket kaptam és elérkezett a legnehezebb része a készülődésnek; belepasszírozni magamat a ruhába. A szobalányok szorosra húzták a fűzőmet, így elég kevés mozdulatot tudtam anélkül elvégezni, hogy egy dombról guruló farönkre ne hasonlítsak.
Egy szót sem beszéltem a személyzettel, hiszen ez volt a szokás. Némán bólintással és egy aprócska mosollyal köszöntem meg, hogy ilyen gyorsan rendbe kaptak. Mire a tükörhöz léptem, mindenki eltűnt a szobámból. A tükörképemre fintorogtam.
- Lehet, hogy hagyomány, de ami sok az sok. – fészkelődtem, de hiába. A fűzőm nem engedett, de legalább az abroncs biztosan tartotta a kecses hullámokba omló, nehéz bársonyszoknyámat.
- Meg fogok sülni. – Raitot láthatóan nem hatotta meg a báli ruhám okozta szenvedés. Kényelmesen terült el az ágyamon és szó nélkül nézte végig, ahogy megpróbálom jobban eltakarni a dekoltázsomat. Alapvetően nem volt hivalkodó az sem öltözetem sem a sminkem, de valljuk be, több száz nemes vámpír közé készülve senki sem lehet elég óvatos.
Felvontam a szemöldököm, mire a szája apró mosolyra görbült.
- Jó lesz az úgy, induljunk. – csak sóhajtva megforgattam a szemem és hagytam, hogy úriember módjára levezessen a hallba a többiekhez. Ki gondolta volna, hogy Raito lesz az, aki először kívánja látni a ruhámat...

A hagyományokhoz híven, Shu vezetett a karomnál fogva a kis gyülekezetünk élén. A többiek kor szerint igazodtak hozzá. Az ikreket kifejezetten zavarta, hogy kísérő nélkül érkeztek. Ayato fintora szinte több volt a megengedettnél, ehhez képest Reiji magasról tett az egészre. Azzal volt elfoglalva, hogy az összegyűlt vendégsereg először őt vegye észre és ne a legidősebb bátyját. Nehéz dolga volt, hiszen Shu mégis csak engem kísért az élen, és a ruhám visszafogottsága ellenére, meglehetősen figyelemfelkeltő, mélykék és arany színben pompázott, ennek tetejébe a fodrokra varrt számos drágakő verte vissza a fáklyák tompa fényét.
Szigorúan előre néztem, egyenes gerinccel, kecsesen haladtam és vártam az elkerülhetetlent; köszöntenünk kellett Karlheinzt, a démonvilág uralkodó legerősebb és legidősebb vámpírját. Családtagokként akár mis is fogadhattuk volna a vendégeket a bácsikámmal együtt, de mindenki tudta, hogyan viszonyul az öreg a fiaihoz és hozzám. Így utolsókként érkeztünk.
Hideg szemekkel mért minket végig, tetőtől talpig, akár egy igazi uralkodó. Felvette a leginkább távolságtartó stílusát, megvárta amíg illedelmesen meghajolunk, majd körbenézett az összegyűlt vámpírseregen, akik mind minket vizslattak.
- Köszöntelek benneteket gyermekeim! – a hangját a palota kőfalai természetellenesen verték vissza, szinte betöltötte az egész teret. – Kedves családom érkeztével, kezdődjön hát a mulatság!
Kedves?! Ennél ironikusabb nem is lehetett volna.
Majdnem felhorkantottam de Shu diszkréten oldalba könyökölt mielőtt megtörtént volna a baj. A zene valósággal fellobbant, abban a pillanatban, amikor a hatalmas máglyarakás is életre kelt a palota belső kertjének központjában. A lángok a tetőig csaptak fel, mindent elöntött a narancssárga fény és a forróság.

Az örömtűz.
A démonvilágban mi az emberekkel ellentétben, szeptemberben ünnepeljük az év leghosszabb éjszakáját, a legteljesebb teliholddal együtt. Nem tudom kinek jutott eszébe bált rendezni az összes nemesi vámpírnak azon az éjszakán, amikor az erőnk a tetőig hágott. Már csak belegondolni is elég kaotikus. Vannak olyan családok, akik kifejezetten a botrány, a veszekedés és a bonyodalmak miatt érkeztek. Én is inkább közéjük tartozok.
Sosem kérdezték meg, akarok-e jönni; ez egy kötelező esemény mindenkinek, hogy lerója tiszteletét az adott uralkodó vámpír előtt. Ezt követte az evés, de inkább az ivás, a tánc és a mulatság. Engem egyik sem vonzott, mert ennek ára többek között a nehéz ódon viselet volt. A vámpírok egytől egyig, rangnak megfelelően nemesi viseletbe bújnak, amik engem a régi festményekre emlékeztetnek... Mert ugye a stílus örök.
Mindig is kényelmetlenül éreztem magam a szoros, habos és uszályos figyelemfelkeltő ruháimban. Még sem nézhettem ki úgy, mint egy könyvklubos nagymama, az uralkodói család közeli rokonaként, kénytelen voltam elviselni minden évben azt, amit kiválasztottak nekem és ez idén sem történt másként. Próbáltam nem gondolni a családomra, és arra, hogy ez az első örömtüzem azóta, hogy mind halálra égtek a tűzvészben. De ez a tűz teljesen más volt...

A kötelező közös tánc már évezredek óta nem változott. A színes ruhákba bújtatott vámpírsereg a máglya köré gyűlt, egyre szélesedő köröket alkotva. Visszafogottan, de énekelni kezdtem az egyetlen ősi vámpírdalt, amit ismertem.
Shu és Reiji között táncoltam, a tűzhöz eső legbelső körben. A lángok szinte megbabonáztak. Nem elég, hogy a telihold természetfölötti erővel világított a fejünk felett a felhőtlen csillagos éjszakai égbolton, még egy hatalmas máglyarakás is tombolt az orrom előtt. A vérem dübörgött az ereimben, és a képességem egyre csak kikívánkozott. Szorosabban markoltam a fiúk fehér kesztyűbe bújtatott kezét. Szinte elvarázsolva énekeltem és táncoltam együtt a többi vámpírral, majd egyszerre, hirtelen mindenki elhallgatott, egyet hátra léptünk, tekintetünk az égboltra tapadt.
Mindenki a holdat bámulta. A tábortűz lángjai hatalmas méreteket öltöttek és olybá tűnt a narancssárga lángok festették be az eget. Közel egy percig tartott. Minden vörös árnyalatba borult, beleértve a csillagokat és magát a teliholdat. Mintha vérben fürödtünk volna, fakó, élettelen bőrünk karmazsin árnyalatot öltött.
Majd hirtelen mindennek vége szakadt. A lángok egy utolsót emelkedtek a magasba, a tüzet tápláló ősi rönkök ropogtak, szinte a zene részét képezték, ami ismét fellendült. A kitartó zenekar ellenére hallottam, hogy sokan zihálnak. Csoda, hogy nem tépik szét egymást itt helyben. Gondolkodás nélkül a tűz felé léptem, a forró lángok már az arcomat, a vállamat simogatták. Az örömöm pont addig tartott amíg Shu vissza nem rántott a könyökömnél fogva.
- Életedben először bejött a mágia? Sejtettem, hogy téged inkább a tűz fog vonzani és nem valaki másnak a nyaka. – elgondolkodva ráncolta a homlokát.
- Még mit nem. – ráztam le magamról a szorítását. – Nem vesztem el az irányítást olyan könnyen. – biccentettem a legkülső kör felé, ahol nem kevesebb, mint öt vámpír kezdte el marcangolni egymást abban reménykedve, hogy ma este nemesi vért kortyolhatnak. Ennek ellenére nem tettem hozzá, hogy a lángok valósággal mágnesként vonzottak. Karlheinz egyetlen egyszer ütötte össze két tenyerét. Megesküdnék, hogy még a nyelvével is kelletlenül csettintett, amint rendre próbálta inteni alattvalóit.
- Néhányan elég... elfogultan állnak ehhez a dologhoz. – mormoltam, mikor megszakadt a kör és mindenki kezdett szétszéledni. Shu egyetértően bólintott és a hajába túrt. Nehéz éjszaka várt rá és Reijire, mint legidősebb hajadon férfiakra és örökösökre. Raito ugrott a látóterembe oldalról és karon ragadott. Az ikrek sokkal szabadabbak lehettek ma éjszaka, bár úgy sejtettem Kanato inkább elrejtőzne valahová.
- Gyere North, igyunk egyet. – meg sem várta, hogy mit szólok hozzá, maga után rántott. A többiek a tűznél maradtak, ragadozó módjára mérték fel a terepet. Alap esetben tiltakoztam volna Ratio ellen, de az abroncsos ruhám nem hagyott túl sok választási esélyt. A vendégsereg fele az asztalok közé gyűlt, sokan pályáztak a szezonális puncsra és a bóléra, amit mindig beazonosíthatatlan összetevőkből főztek. Elgondolkodva markolásztam az üvegpoharamat, tanácstalanul nézve egyik ízlésesen díszített katlanról a másikra. Raitot nem zavartatta magát, abból ivott, ami a legközelebb esett hozzá.
Már kérdésre nyitottam volna a számat, mert két poharat egyensúlyozott egy kézben és éppen a harmadikat merte teli.
- Ayatonak és Kanatonak lesz. – forgatta meg a szemét, mielőtt rendre inthettem volna.
- Látni akarom, ahogy odaadod nekik. – dorgáltam szórakozottan. Egy kicsit összeszorult a torkom, mert anyám jutott az eszembe, ahogy a testvéreimet intette rendre annak idején. Raito megenyhülve mosolyodott el, bár abban biztos vagyok, hogy Cordelia nem szólt rá az örömtűz idején.
- Ha haza kell cipelni téged, esküszöm két hétig a szobalányommá avatlak.
- Csak vigyázz mit ígérsz. – kacsintott. – Mert a végén még élvezni fogom. – megnyalta a száját, mire azonnal hitetlenkedve a vállára csaptam.
- Fúj, nem vagy normális. – erre csak nevetett és óvatosan arrébb manőverezett a három csurig töltött poharával.
- Segítsek választani kiscicám? – egy ismerős, mégis váratlan hang ütötte meg a fülemet a hátam mögül. A teliholdnak köszönhetően felerősödtek az érzékeim és az általános képességeim is, így még azelőtt megpördültem, hogy Kou becsukta volna a száját.
- Ne kezdd te is. – pirítottam rá. Meggondoltam magam, és ahelyett, hogy az ikrekhez masíroztam volna, kimért nyugodtsággal merítettem a legsötétebb színű puncsból.
- Bírni fogod? – támaszkodott az asztal szélének és olyan mosoly terült el az arcán, amitől legszívesebben azonnal ráborítottam volna a poharam tartalmát.
- Csak nem versenyezni akarsz, ki bírja tovább?
- Hányás és eszméletlenség nélkül vagy józanon? – mímelt gondolkodást a szőkeség.
- Ki tudja idén milyen mellékhatások lesznek. – vontam vállat és felé fordítottam a merőkanalat. Szó nélkül elfogadta. Egymásra mosolyogtunk, mindkettőnk szemében a kihívás tüze villant.

- Nem hittem volna, hogy ma itt talállak. – jegyeztem meg mintegy mellékesen. Az örömtűz a nemesi kiváltság részét képezte, bár abban még mindig nem voltam biztos, hogy Kou miféle vámpír.
- Pedig ha jól emlékszem, még fel is ajánlottam, hogy elkísérlek. – beleszippantott az italába és meg is itta az egészet. Én sem hagyhattam magam...
- Ez maximum a fejedben történt meg. – tűrtem a fülem mögé egy kósza, hullámos tincset és belekortyoltam a puncsba. Nem is rossz... Bár felerősödött érzékeim ellenére sem tudtam megállapítani, pontosan mi lehet benne.
- Még egyet! – jelentettem ki határozottan és már a katlan felé nyúltam.
- Lassabban, mert a végén még cipő nélkül fogsz táncolni. – kuncogott.
- Előfordult már. – vontam vállat sejtelmesen és elbújtam a poharam karimája mögött. Kou majdnem félrenyelte a puncsot, de végül is megállta kérdezősködés nélkül.
Újabb adagot merítettem neki, majd magamnak is. Ez első két pohár arra szolgált, hogy felszabaduljak, de a többivel már más tervem volt.

Egy pillanatra sem szakítottam el a tekintetem Kouról. Kitartóan itta a puncsot és minden egyén mást, ami a hosszú asztalokra volt kihelyezve, de egyre bizonytalanabb volt. A pillantása ködössé vált és olyan bágyadt mosoly terült el az arcán, hogy percenként nevetni támadt volna kedvem. Így sokkal fiatalabbak, kócosabbnak és esetlennek tűnt. Pont erre vártam.
A képességemet sokféleképp lehet hasznosítani, mellesleg elég könnyű dolgom volt a legerősebb telihold éjszakáján. Szinte dübörögtem az erőtől, így nem esett nehezemre szép lassan elpárologtatni minden italt a poharamból, amit a második után belemertem. Csak úgy tettem, mintha innék. Azonnal elhessegettem a rossz érzést, ami a hatalmába kerített. A kis hang a fejemben folyton csak azt rikoltozta; „Kihasználod!". Majdnem eltörtem a poharamat a túl sok hővel amit alkalmaztam, mialatt magamban viaskodtam. Nem győztem elnyomni a lelkiismeret furdalást, amikor a szőkeségre néztem. Furcsa érzés volt, nem tudnám tagadni. Úgy éreztem forró a mellkasom, a fülem és attól féltem elpirulok. Letettem az asztalra a megrepedt üvegpoharamat, kivettem Kou kezéből a sajátját, belekaroltam és a tűz felé vezényeltem.
- Le kell ülnöm. – hajoltam felé. Még így sem voltam benne biztos, hogy meghallott.

Kerestem a közeli fák alatt egy padot, ahova leülhettünk. Nehéz dolog volt üres ülőhelyet találni. Mire a hátamat a támlának döntöttem úgy éreztem összeszorult a mellkasom. Vajon a megbánástól? De hát még föl sem tettem a kérdéseimet, amik mind a nyelvem hegyén voltak.
- Beszélgessünk. – féloldalasan ültem a padon, egyik kezemet a támlán pihentettem. Kou készségesen fordult felém, még mindig kicsit bódultan. A puncs hatása csupán a szemén látszott, mozdulatai és gesztusai nem voltak lassúak vagy darabosak. Egy pontos, precíz vámpír, egy ici-picit becsiccsentve. Pont erre volt szükségem.
- Szóval neked ez az első örömtüzed? Nem emlékszel arra, amikor cipő nélkül táncoltam, tehát két éve még nem voltál itt. – úgy tűnt mintha elpirult volna, pedig tudtam, hogy erre egy vámpír nem igazán képes. Viszont az örömtűz éjszakáján bármi megtörténhet.
- Valóban ez az első. Mind a négyünknek. – felelte kimérten. Kicsit túl kimérten.
- És, hogy tetszik? Az idei nem is volt annyira vad...
- Fiatal még az este. – vágott a szavamba, majd kicsit előre dőlt, hogy közelebb legyen hozzám. Ekkor tűnt csak föl, hogy én is tompán hallom őt, mintha a vér még mindig a fülemben dübörögne.
- Honnan is származol a testvéreiddel Kou? – tettem fel a kérdést, ártatlan arccal. Föltűnt, hogy a testvérei itt vannak, de nem lehettem benne biztos, hogy csak négyen érkeztek. Nem volt nehéz észrevenni a fontoskodó Rukit és a sokak fölé magasodó Yumát. Azusát nem láttam, de volt egy olyan érzésem, hogy Kanatohoz hasonlóan elrejtőzött valahova. A másik kettő vetett felénk néhány pillantást az asztalnál, de szerencsére nem jöttek köszönni nekem. Annak biztosan nem lett volna jó vége.
Amíg a válaszára vártam, gyorsan körülnéztem. Senki túlzottan ismerős, de senki idegen. Meglehetősen biztonságban éreztem magam több száz feltüzelt, erős nemesi vérvonallal rendelkező vámpír közelében. Elvégre én is közéjük tartozok. De vajon mi a helyzet Kouval? Beszélgetés közben néha elnézett a vállam fölött, vagy a földre pillantott. Ötletem sem volt, hogy zavarban van, netán megriasztotta a vehemens vámpír tömeg vagy csak szimplán a puncs az oka, de furcsán viselkedett.
- Árvaházból. Ruki és Yuma nem a vérszerinti testvéreim.
Erre csak pislogni tudtam. Még két pohár puncs után sem tudtam semmi értelmeset szólni.
- Sajnálom.
- Ne tedd. – vágta rá azonnal. Furcsa arckifejezése volt, szinte goromba. – Semmi okod rá.
- Valóban. – haraptam az ajkamba, bár a kérdésemet nem bántam meg. A következő kérdésemet sem tudtam megállni. A puncs megindította a nyelvem és egy időre el is nyomta a kételyeimet azzal kapcsolatban, hogy helyesen cselekszem-e.
- Vámpír árvaházak nem léteznek. – erre vagyok én az egyik élő példa. Ezt már nem tettem hozzá hangosan.
- Nem vagyok tisztavérű. – vallotta be, így már teljesen beigazolódott a sejtésem. Eddig sosem mondta ki nyíltan, csupán én sejtettem. De a képességét még így sem tudtam hova tenni. Bátortalanul nyúltam hullámos tincsei felé. Nem állítottam meg, óvatosan félresöpörtem az aranyszőke haját a jobb szeme elől.
- Hogyan...? Még mindig nem értem. Azt sem, hogy pontosan mire vagy képes vele. – megpróbáltam a füle mögé igazítani a tincseket, de ahogy elvettem a kezem, azonnal a helyükre hullottak. Úgy fésülte a haját, hogy elrejtse vele a jobb szemét.
- A lelkedbe látok vele, képes vagyok megmondani, ha valaki őszinte, hazudik, vagy éppen elferdíti az igazságot. Néha képes vagyok megmondani, pontosan hogyan érez a másik. – biccentette oldalra a fejét, így láthattam a szemét; vörösen izzott.
Nyeltem egyet, de nem szóltam semmit, megpróbáltam kifejezéstelen maszkot ölteni magamra és magamba fojtani, azt a leírhatatlan érzést.
- Hmm. Érdekes. Most én kérdezek tőled. – a szeme még mindig izzott, de valahogy kék és vörös között váltakozott. Ezek szerint a képességét és jól ítéltem meg, viszont ezzel még nem találtam szeme magam és meglehetősen nyugtalanná tett a gondolat, hogy olvas bennem.
- Ki vele. – a hangom valóban érdektelenül csengett, de abban nem lehettem biztos, mit mutat neki a lelkem.
- Mit érzel irántam? – szegezte nekem a kérdést.
- Fogalmam sincs. – a válasz olyan gyorsan csúszott ki a számon, hogy sejtettem, az ő keze van a dologban. Abban viszont teljesen biztos voltam, hogy őszintén beszéltem.
- Érdekes. – ismételte, de ezúttal oldalra biccentette a fejét. Valahogy macskaszerűen festett, ahogy a máglyarakás az arca egyik felét a sárga és a piros különféle árnyalataira színezte, míg a telihold ezüstösen csillant a bőrén. Természetfeletti, mindenképp, de nem egyértelműen félvér. A képességével felvértezve azonban a tisztavérűség jeleit hordozta magán. Harcolni még nem volt vele szerencsém, inkább csak kellemesen civakodni, így nem tudtam meghatározni, a fizikai ereje illetve az öngyógyulása milyen szinten áll, mennyire befolyásolja.
- Ki változtatott át? – ebben a kérdésben sok minden múlott. Volt egy tippem, de inkább elhessegettem a gondolatot.
- Karlheinz. – válaszolta egyszerűen, mintha az arcomra lett volna írva, hogy tudom a helyes választ.

Annyi mindent sejtettem vele kapcsolatban, mindent amit összeszedtem az internetről és a saját tapasztalataimból raktam össze... Ennek ellenére nem gondoltam, hogy mennyi mindenre helyes választ adtam magamban.
- Az öregnek túl sok mindenben benne van a keze. – fújtattam és hátrébb húzódtam tőle. Édes illat lengte körbe a tűz szélét, hiszen a vendégek többsége valamilyen italt, vagy különleges desszertet szorongatott a kezében. A fülbemászó zene ellenére még senki sem táncolt; nem ittak hozzá eleget.
- Halkabban, még a végén meghallja. – sejtelmes mosollyal intett csendre. Olybá tűnt őt sem zavarják különösen az esetleges következmények. Szóval ő sem tart tőle annyira, mint kellene.
- Felnézel rá. – jelentettem ki ezúttal magabiztosan.
- Miért ne néznék? Elvégre ő változtatott át, és adott egy képességet is. – vonta meg a vállát közömbösen. Bár érdekelt volna a jobb szemének részletes története, úgy gondoltam ezzel ingoványos területre tévednék. Megpróbáltam jó hangulatban tartani a beszélgetést, ami kívülről inkább vallatásnak tűnhetett.
- Miért cserébe? Nehéz elhinni a vámpírok királyáról, hogy ajándéka adta nektek mindezt. – tudtam, hogy a bácsikám semmit nem ad ingyen. Ezt már a saját bőrömön is tapasztaltam. Sem az idejét, a tanácsait, de még a porosodó könyveit sem...
- Készen állunk bármiben segíteni őt, amennyiben szüksége van ránk. – azt hiszem erről a témáról többet már nem állt szándékában elárulni. A nyelvem hegyén volt az Ádám-Éva projekt, de azzal tisztában voltam, hogy ő is része ennek... csak azt nem értettem, miért.
- Én sem adok ám mindent ingyen. – állát a kezére támasztotta, ami eddig a pad támláján pihent, ezáltal veszélyesen közel kerülve hozzám. Kizökkentett a gondolataimból, így csak utólag vettem észre mennyit tisztult a tekintete. A francba. Most vagy kioktat, vagy Karheinz elé dob, de biztosan nem örül annak a jó egy órának, amit velem töltött. Viharos arckifejezéssel túrt a hajába. Mintha azt akarta volna, hogy lássam; mindkét szeme kék.
- Sajnos a tárcámat otthon hagytam, de megígérem holnap után is tudok fizetni. – nem válaszolt, egy arcizma rendült meg, ebből szűrtem le, mennyire nem elégedett.
- Duplán fizetek. – gyenge próbálkozás, de egyenlőre megtette. Igaz?

- Inkább csak csókolj meg.
Őszintén megdöbbentem. Még mindig úgy nézett rám, mintha bármelyik pillanatban a bácsikám elé, vagy egyenesen a máglyára vetne. A szeme egész sötétkékre váltott, akár a vihar, ami korábban az arcán átsuhant. Most komolyan mit várt tőlem? Mert én korántsem sejtettem az ő kérését.
A szemeit már a számra szögezte, de egyébként nem mozdult.

Várom már azt a napot, amikor Kou Mukami nem lep meg ilyen hirtelen egy órán belül, legalább századszorra.